Egy nagyon hülye álom… – MV Priwall, 5. rész

2016 november 28. | Szerző:

priwal0012001. június 9. szombat, Santander, úton.

Hajnali negyed ötkor ébresztő, ötkor pilot, s indulás. El kell érnünk a dagályt hétfő reggel.

Sörügyek

Az a helyzet, hogy igazán jól érzem magam, csak egy baj van. Túl sok sör fogy a hajón. Kezdve azzal, hogy capt. Brackhagen a napi kartont letolja, és csak az tengerész, aki az iramot tartja, odáig, hogy a mostani barba se veti meg. Viszont őt sose lehet részegen látni! Valahányszor találkozom vele, nyújtja a sört:

– Na, Pistám, erre inni kell…

Az ember persze megissza, de már tele vagyok…

Viszont életemben nem pisiltem annyit, mint itt, és tekintve, hogy a vesének jó az “öblítés”, még “egészséges” is lehet. Persze már látják, hogy nem úgy van, hogy mindig, minden alkalomra, mert azt nem engedhetem meg, hogy ne tiszta fejjel dolgozzam, így inkább csak őrség végén, rakodás végén fogadom el. Még jó, hogy tömény nincs a hajón.

Újra marhaságot álmodtam…

Már nem először fordul elő velem, behajózásonként egyszer-egyszer, hogy valami égbekiáltó marhaságot álmodom, és arra hosszú ideig emlékszem. Minden kommentár nélkül, íme:

Mezőn sétálunk, egy meredek hegyoldalt kell megmászni. Egy tíz év forma fiú elkéri a géppuskámat, és úgy viszi a majdnem függőleges falon, mert nem tudnám megmásznia fegyverrel a hátamon. Egy kisebb alagútba kell bemásznunk, én a hónom alatt szorongatom a propelleres Adidas csukámat (a propeller fémből készült, és a cipő orrára van szerelve, kissé felfelé néz), a cipőfűzővel átkötve. Az alagúton keresztül csak kúszva lehet közlekedni, sokan vagyunk, egy elágazáson keresztül – amit senki se használ – látom, hogy ha bemászok, akkor levághatok egy nagy kanyart, s közel kerülhetek az asszonyhoz, mert ő jóval előttem mászik.

Rámegyek a zöld, sima felületre, nem értem, mások miért nem használják? Aztán látom, hogy mohával fedett nagyon korhadó deszkára kerültem, ami veszélyesen hajladozik, a jelek szerint eltörik a súlyom alatt. Féltem az életem, hogy lezuhanok, alattam veszélyes mélységet érzek. Mozdulni nem merek, de nem is tudok, csak centiméterről centiméterre tudom megközelíteni a szélét, és közben rettegek, hogy beszakad alattam. Encsi nyújtja a kezét, amikor hozzáérek, megszűnik a félelem, könnyedén behúz maga mellé az alagútba, megmenekültem. Egy kisebb odúba hengergőzöm, amikor látom, hogy óriás, szöcskékhez vagy ájtatos manóhoz hasonló állatok, erős rágójukkal csapkodják, eszik a kúszókat.

Elvesztem a propelleres cipőmet, a feleségem lemarad, a kis srác a géppuskával eltűnik. Valahogyan kimenekülök, felérünk a gerincre, egy kisebb völgyön kell átmenni, és akkor megmenekülök, mert ott egy várost látok.

Furcsa, kovácsoltvas-szürke minden, az épületek vasszerkezetűek, üvegbetéttel. Kiderül, hogy valami állomásféle, de vonatot nem látok. A sínek helyett egy-egy ösvény van, olyan, mint amilyent én is használtam, és özönlenek az emberek. Az épület tele van különleges lényekkel. Mind emberszabású, de azért mások. Egy kedves fiatal lánnyal találkozom, aki sárga szárit visel. Itt, bent az épületben, már nem értem senki beszédét. A lány egyszer az órájára néz, elnézést kér, és azt mondja, hogy ki kell tűznie a zsidó csillagot. Ám a gallérjára egy piros jelvényt tűz, ami piros fekvő ellipszis. A bal felső negyede oválisan kivágva, fehér alapon egy fekete, fektetett “hármaskereszt” van benne. Egy üzlethez megy, mindenféle cukorkát, édességet árulnak benne.

Szükségét érzem a géppuskának. Keresni kezdem a kis srácot. Kérdezek mindenkit, de senki nem tudja, hol van. Közben egyre jobban távolodom az eredeti helyszíntől. Erdős domboldalon ugrálok lefelé, amikor meggondolom magam, és visszafordulok. Egy tágas csarnokba érkezem, ahol a hosszú pultnál egy gimnasztyorkás hölgy turistacsoportnak látszó társaságnak magyaráz.

– Maga is idegen? – kérdezi, és amikor bólintok, egy furcsa, rücskös fejű, kék és nagy fülű lényt bocsát rendelkezésemre, azt mondja, hogy nagyon buta, de tolmácsnak ez is jó lesz. Ezzel valóban tudok is beszélni. Nagyon együgyűnek tetszik. Ha nem találom meg a propelleres cipőmet, akkor csinálnom kell, mondom neki, vegyünk egy csónakmodell motort. Egy hosszú utcán egy antikvitás kirakatában meglátok egyet. Semmilyen tárgyat nem ismerek fel, hogy mire használható, csak ezt. A tolmács benyit a boltba, de arról kiderül, hogy kocsma. Egy hosszú pultnál a legkülönfélébb lények isznak. Füst, kocsmazsivaj. A tolmács tárgyal a csapossal, annak fekete és hiányos a fogsora, szőrös, és Lenin sapkát visel. Che Guevara szakálla, bajsza van. Azt mondja, eladó a csónakmotor, de birkabéllel működik, amit fel kell tekerni, tehát úgyse lesz alkalmas a cipőm számára. Tulajdonképpen olyan, mint egy gumi motor, amit régebben repülőmodellekhez használtak. A gumi köteg egyik vége rögzítve, a másik a propellerhez erősítve, a propellert jól feltekerik, és a gumi ellenkező irányban kipörgeti – ezt csak magyarázatként szúrom be – Elektromotor kellene.

– Az mi? – kérdezi a tolmács meghökkenve. Válaszra nincs idő, mert a kocsma vendégei ellenségesen viselkednek, el kell futnunk. Vissza a vasútállomás épületbe, ahonnan sikoltva futnak ki az emberek. Látom, hogy a szöcskeszerű állatok, melyek dinoszaurusz nagyságúak, falják őket. A kísérőm bevezet az épületbe, labirintusokon keresztül kijutunk a túloldalra, de a kis völgy eltűnt, helyette várost találunk. Érzem, eltévedtem. Nem találhatom meg Encsit, és végérvényesen oda a cipőm. Azért elindulunk a domboldalon lefelé. Tengerészekkel találkozunk. Elmondom, hogy mit találtam ki, a propelleres cipő ügyében. Kinevetnek: az nem tud repülni, mondják, és elmesélik, hogy Sziráki Peti megcsinálta, de nem ment vele semmire. Oké, mondom, de én vízben akarom használni, cipővontató-motornak jó lesz birkabéllel is.

Közben egyre lejjebb kerülünk, idegen városrészeken caplatunk át, már fáradt vagyok. Üljünk villamosra, mondja a kísérőm, és egy villamosmegállóhoz visz. Egy szerelvényt látunk, felmászunk rá. Valami furcsa érzés fog el, hogy ez nem is villamos. Leugrunk, amikor az ajtók becsukódnak, és ahogy elmegy, látom a fehér falon a világoskék betűszót: EKM.

– Mit jelent? – kérdezem a tolmácsot.

– Elektromos Metró – mondja, magától értetődően. Felmegyünk a peronra, hogy jegyet vegyünk. A pénztárnál békésen ácsorognak, és már adnák a jegyet, amikor hirtelen rémülten, kiabálva, pánikszerűen kapkodni kezdenek, és az ablaküvegről lekapkodnak valamilyen odatapasztott aranyszínű jeleket, jelvényt, emblémát vagy mi a fityfenét. Hirtelen gimnasztyorkás, pufajkás fegyveresek rohannak be, elkezdik puskatussal verni a pénztár dolgozóit, rohadt disznóknak mondják őket, és bordó háromszögeket tesznek az arany jelvények helyére, elszaladunk. A tolmáccsal felszállunk a metróra, elmegyünk a vonattalan vasútállomásig, az épület kihalt, az oromzatán lepedőnyi lobogók lengenek, ugyanolyan vörösek, mint a zsidó jelvény volt a csajon, kísértetiesen hasonlít a náci német lobogóra, itt a közepén egy fehér ellipszis van, benne a fekete jel: három függőleges, vastag vonal egy pedig keresztben. Fekete egyenruhások csizmatalpai csattognak mindenütt, igazoltatások, félek nagyon, hogy letartóztatnak…

Felébredtem…

Ennyi. Na, milyen? Egész délután a hatása alatt voltam (merthogy délelőtt álmodtam).

Kéne írni belőle valamit. Mindenesetre copyrightot jelentek be a sztorira…

 

Június 10. vasárnap, úton.

Megyünk. És akár hiszed, akár nem, oda is érünk. Ezt mindenki tudja, csak Lacus tud baromira aggódni.

Délutánra kisimult az arca, mert simán tartjuk a 9,5 csomós átlagsebességet.

Egész nap töprengtem, hogyan tudnám felhasználni a tegnapi álmomat. Nem tudok dűlőre jutni, van több ötletem is, de nem tudom a történeteket végigvinni. Azt hiszem, azért belevágok, mert bízom benne, hogy a sztori bennem van, majd kiírja saját magát, amíg verem a billentyűket. A terjedelemről fogalmam sincs, majd meglátjuk.

Június 11. hétfő, úton.

Barry elé rohantunk, és lehorgonyoztunk. A pilot este 8-ra jött, így a kikötés holnapra maradt. Ennyi…

Június 12. kedd, úton, Sharpness.

Késtünk vagy egy jó órát, ami a Nagykörúti közlekedési viszonyokat tekintve nem nagy ügy, de itt minden a dagály és az apály függvénye.

Szinte lépésben jöttünk a Severnen, a folyó és a hajófenék állandóan súrolták egymást. Még jó, hogy a lágy iszapban előre tudtunk evickélni. Hajnali fél háromra kötöttünk ki.

Szeretem az ilyen éjszakákat. Nem kell hülye sokat aludni!

Hajnali hatkor keltem, a szokásos draft survey után hétkor kezdték a kirakást.

Június 13. szerda, Sharpness.

Reggel beütött a krach. Nem volt még tíz óra, amikor a vadonatúj rakodógép (egymillió eurót fizettek érte a hollandoknak) bemondta az unalmast. Egész nap alig szedtek ki a hajóból kettőszáz tonnát.

Este bejöttek a jehovista hittérítők, hoztak fájintos olvasnivalót, majd Lacus viszi haza valakinek. Belenézve, egy-egy mondatot elolvasva, egyszerűen elképzelhetetlen számomra, mivel tudnak új híveket megfogni? Persze, biztos nem az ateisták közül kerülnek ki, hanem a keresztények közül…

Nekiálltam térképeket javítani, nagyon nem szeretem, de meg kell csinálni.

Címkék: ,

Bevezetés az ISM adminisztrációba… MV Priwall, 4.rész

2016 november 20. | Szerző:

2001. június 3. vasárnap, Sharpness. Szép, csendes vasárnapra virradtunk. A tegnap még erősen fújó szél elcsendesedett, minket nem raknak, csak a szomszédos osztrák “Zug” dolgozik. Ők ócskavasat raknak be. Így aztán nagyon alkalmas volt a nap, s tartottunk egy mentőcsónak gyakorlatot.

Gyakorlat ISM módra

Az ISM (International Safety Management) a legújabb módi, ami alkalmas arra, hogy a személyzettel kiszúrjanak, és a vállalat megóvja magát a felelősségtől. Tehát nem más, mint adminisztráció. Magyarán mondva, mindent “leszabályoznak” és “leadminisztrálnak” ami a biztonság tárgykörébe tartozik.
Mondok pár példát, hátha szeretsz röhögni.
Készíttettek egy halom ún. checklistet, azaz ellenőrző listát, amit ki kell pipálni, miután az ellenőrzést elvégezted. A hajó kikötőbe való érkezése előtt:
Le kell ellenőrizni, hogy a kikötőkötelek elő vannak-e készítve (hát hogy a rossebbe lehetne anélkül kikötni?), kitették-e a pilotlétrát (anélkül hogyan tudna feljönni a révkalauz?), ki kell pipálni indulás előtt, hogy a főgépet beindították-e (mert ha nem, akkor nem is tudunk indulni), szóval mindent leírtak, amit az ember amúgy magától (de ISM nélkül hűbelebalázs módon) úgyis elvégez.
Persze jogos, mert például, ha levizsgáztatják a személyzetet, akkor biztosan kifelejtesz valamit a listából, és megfognak, hogy: nahát, meg ejnye-bejnye, pedig ez már automatizmusként működik, a gyakorlatban úgysem felejtjük el bekapcsolni a horgonygépet dobás előtt, de lehet, hogy vizsgán kifelejti egy ideges, izgulós ember…
Amit ma csináltunk, arra valóban szükség van, és amikor parancsnok voltam, igyekeztem is betartatni (ISM nélkül is).

Mentőcsónak gyakorlat

Reggel nyolckor megszólalt az általános riadó, felrohantunk a mentőcsónak mellé, előkészítettük, és a víz fölé fordítottuk. Ezután egy ember beöltözött az immersion suitba, ami egy jól megszerkesztett védőruha mert megtartja a test melegét. A delikvens belevetette magát a vízbe, és a mentőcsónakkal kimentettük.

Igaz, nehezen tudtuk Zolit rávenni, hogy hanyatt feküdve megvárja, hogy “meg legyen mentve”, mindenáron uszodába képzelte magát, és úszni akart, pedig vészhelyzetben, hideg és háborgó tengerben nem kifizetődő az energiát pazarolni. Ha tekintetbe veszem az angolok gyakorlatát, akik helikopterrel valóban gyorsan a helyszínre érnek, és 15 perc alatt felszedik az első embert, akkor nyilvánvaló, hogy arra kell koncentrálni, hogy a tengerészek egy helyben maradjanak (mert az elsüllyedés helyszínére jön a mentőcsapat), minél jobban eltávolodunk tőle annál kisebb az esély arra, hogy megmentenek.
A dolog nehezebb része a gyakorlat után jött.
Le kellett adminisztrálni mindent, hogy holnap reggel faxon elküldhessük a cégnek.

2001. június 4. hétfő, Sharpness. Nyugi van. Kirakták a rakományt, mert két órát ráhúztak, éjfélkor már ágyban voltam.

2001. június 5. kedd, Sharpness, úton. Hajnali negyed hétre terveztük az indulást, hatra itt volt a pilot, manőver, beálltunk a dokkba, pilot el, két órát kell várakozni a magas vízre.
Mint hajdan a Szajúzban. Akkor miért kellett nekünk olyan korán kelni? Miért nem lehetett akkor indulni, amikor megjön a víz a folyón?
Aztán mentünk.
Délután elkezdtem egy levelet Kary Évának, aki gimnáziumi osztálytársam volt. Megint elkapott az a furcsa érzés, ami a dombóvári látogatás előtt és után, meg ugyanezt éreztem, amikor írtam a “Kifaggatom a papát” című fejezetet a Zümzümbogárból.

2001. június 6. szerda, úton. Nyugi van, és megyünk. Nem értem, azt hiszem, minden hajóra szállás után leírtam, hogy az első mozgásokat mindig megérzem. Most is, amint kijöttünk a Vizcayára, billegtünk és bukdácsoltunk egy kicsit, hát kikészültem. Reggelre persze elmúlt.

2001. június 7. csütörtök, úton, Santander. Na, vissza is értünk. Délután SMS-t küldtem a fiamnak, hogy várom az asszony hívását. Naná, hogy akkor jött a draft surveyor, láttam, két hívást is elszalasztottam. Szabolcs Balcsin, Ninó dolgozik, a grúzokat legázoltuk, az eredmény 4-1. Késő…

Este mindenki kiment, én maradtam a házőrző, megnéztem egy “Légy jó mindhalálig”-os videót, de mivel csak rossz emberek voltak benne, mindenkit lelőtt Robert de Niro a végére.

2001. június 8. péntek, Santander. Szépen, nyugisan raknak. Irigylem Horáczot. Délután kiment, és elgyalogolt az öböl bejáratánál levő kastélyhoz, és még a plázsra is átment. Az ifjú tengerészkorom jutott eszembe, amikor egy nap be tudtam barangol egész Velencét, vagy kirándultam Triesztben a Grotta Gigantéhoz, ami sok-sok mászkálást jelentett, meg egy kiadós országúti sétát Villa Opicinától a faluig.
Ember tervez, de a lába végez…

Egy jó kis kirándulás Berkely-be – MV Priwall, 3. rész

2016 november 12. | Szerző:

Május 31. csütörtök, úton.

Tulajdonképpen egy eseménytelen nap lett volna, ha Land’s Endet elhagyva nem lettünk volna részese egy váratlan akciónak.

Tengeri mentési gyakorlat

Délután két óra körül egy helikopter jelent meg mögöttünk. Előbb egy pillanatra inamba szállt a bátorságom, mert attól tartottam, hogy rossz helyen hajózunk, vagy egyéb szabálytalanságot követtünk el. Önkéntelenül is kihajoltam, hogy megnézzem, nem szennyezzük-e olajjal a tengert, aztán bementem a hídra.

– Priwall, Priwall, a helikopter hívja a Priwallt – hallottam a VHF rádióban. Válaszoltam.

– Engedélyt kérünk, hogy mentési gyakorlatot folytassunk, és embereket tegyünk a hajóra! – mondta a pilóta.

Megkönnyebbültem, az engedélyt persze megkapták.

Ezután két tagot engedtek le kötélen a pupára (hajófar), majd visszavették őket. Gyorsan, szakszerűen hajtották végre. Azt mondják, az Angol Parti Őrség számtalan tengerészt kimentett már a háborgó tengerből.

El is hiszem, ha ilyen lelkiismeretes gyakorlatoznak. Miután nálunk végezte, átmentek egy közeli hajóra, és ott is leereszkedtek.

Gáti Laci mondta, hogy gyakran jönnek, még igen rossz időben is megcsinálják.

Jó tudni, hogy biztonságos vizeken hajózunk.

Június 1. péntek, úton, Sharpness.  A révkalauz hajnali fél kettőkor szállt be. Világos volt, amikor megérkeztünk a zsilip elé.

 

Mütyür zsilip

Azt hiszem, ez a világ egyik legkisebb zsilipje, amit tengerjáró hajók is használnak. A hajóorr nem volt messzebb, mint másfél méter a zsilipkaputól, és így is a farát keresztbe kellett állítani, hogy be lehessen a kapukat csukni.

Jobbról-balról volt legalább két méter még a falig. Pillanatok alatt megtelt a csöppnyi zsilipmedence, s mehettünk a négyszáz méterre levő rakparthoz.

Jó hírrel szolgált az ügynök: leghamarabb hétfőn este, vagy kedden reggel mehetünk el. Így miénk a hétvége, lesznek nyugodt éjszakáink, szóval minden a legnagyobb rendben van!

Azt hiszem, elmegyek kirándulni a közeli kastélyba, mindenki ezt ajánlja.

Június 2. szombat, Sharpness.
Szabolcsnak ez nagy nap, szegénykém nagyon bízik a botlábú sztárokban, és reménykedik, hogy este győzünk Bukarestben. A barátjával nézi a meccset az apja irodájában. Megmondtam, hogy utána SMS-ekben kérek beszámolót. Adja Isten, hogy örömmel írhasson. Komolyan mondom, azért szurkolok csak nekik, hogy a fiam örülhessen egy szép győzelemnek… Nekem megadatott, hogy Albert, Farkas, Tichy, Mészöly, Göröcs, Bene, Dunai II, Fazekas, Sóvári, Bundzsák, Grosics, Hidekúti játékának örülhettem, neki sajnos csak “ezek”. Szegény gyerek…

Akit a “történelem füstje” megcsapott…

Az a valaki persze én vagyok.
Nem tudom, ki hogyan van vele, de nekem ha gyerekkoromban azt mondták, hogy várkastély, akkor egy csupa rom, düledező épület jelent meg a képzeletemben. Ehhez a szóhoz a régmúlt tapadt, valami olyasmi, ami végérvényesen lezárult, ami csak a “történészekre” tartozik. Sose tudtam elképzelni, hogy egy kastély “működhet”, ráadásul tanúja a történelemnek, az európai írott történelem hajnalától, napjainkig.
Nos, ma találkoztam egy épülettel, egy olyan kastéllyal, amit a lakói állandóan alakítgattak, mindig az adott kor technikai színvonalához igazítottak, s tették, teszik ezt mind a mai napig!
Délután kilátogattunk a közeli kisvárosba, Berkely-be, s megnéztük a várkastélyt.

 

Berkeley Castle

A shipi, az öreg Kohn (persze nem ez a neve, csak a hajón hívják így az idős kereskedőt) délután kettőkor várt a kikötő kapuján. (Vett egy karton cigit, adott érte 10 fontot, ő továbbadja 30-ért, aki megveszi nyer 10-et, ő 20-at, én csak 10 dollárt…) A furgonjával öt perc alatt kivitt a Berkeley család kastélyához.

Először a nyugati kapu előtt, a külső udvarban sétáltunk egy sort, megnéztük a kiállított hajóágyúkat, le is fényképezett Zoli egy 1350-ből származó török ágyú mellett, biztosan családi hadizsákmány lehetett. Sok tengerész volt a családban.
Fantasztikus volt számomra, látni az eredeti, ha jól tudom, a 13. században épült falakat, a falakba vágott gótikus ablakokat, egy későn hozzáragasztott barokk erkélyt, 19. századi cinezett vízlevezető csatornákat, a 20. század eleji fűtőtesteket, mely mind-mind azt tanúsítja, hogy a Severnhez közeli angol kastélyt ősidők óta lakják.
A családnak 850 éve ez a “fészke”. Az angol historikusok szerint is ritkaság az olyan várkastély még a brit szigeteken is, melyet egy család birtokol majd kilencszáz éve, melynek falai között angol királyt gyilkoltak meg (II. Edwardról van szó, látható a cella, ahol napjait tengette, és végül megölték), melynek falai között vendégeskedett John Trevisa az 1300-as évek második felében, aki a legkorábbi Biblia fordító volt brit földön, s a kastély túlélte Cromwell támadását is. Az angolok szerint a legromantikusabb kastély a mai napig Berkeley-i.

Az épület túlnyomó részét az arra kíváncsi turista potom 5,50 fontért meglátogathatja. Mi is végigjártuk, megcsodáltuk az ebédlőt, ahol tizenkét személyre volt megterítve a családi ezüstkészlettel, megnéztük a konyhában az irdatlan nagy nyársat, amire egy ökröt is fel lehetett nyársalni, megnéztük Sir Francis Drake hálószobáját, és egy méretes hajósládáját, a kínai porcelángyűjteményt, és elmondani nem lehet, mi mindent. Legérdekesebb a múlt mindennapos használati tárgyai voltak. A harangjáték a konyhában, volt vagy nyolc különféle, hogy a csengő-bongó dallamról felismerjék, honnan szól csengőhívás. Serpincében vagy hat darab, 8-10 hektós hordó állt, a borpincében a palackok sorakoztak polcokon, a nagyteremben trónszerű karosszék, a fegyverszobákban puska és kard minden korból.
A falakon persze ott sorakoztak a család ősei, mind-mind komor tekintetű uraságok és őlédiségeik, a feleségeik, a családi ősanyák…

Mr. és Mrs. R.J.G. Berkely mostani lakosztályait nem lehetett megtekinteni, de a mindenki számára elérhető árú és szép brosúrában ott a fotó, s az utolsó oldalon a családfa.
Az első a sorban: Roger de Berkely (elhunyt 1093), s az utolsó: Henry John Berkeley (született 1969-ben), a családfa 28 nemzedéket ölel fel. (Jelenleg van fiatalabb tagja is a családnak, de ők nem a kastély lakói.)
Nagyot sétáltunk a parkban. Mondjam, hogy milyen fantasztikus volt az “angol” gyep? Az ember félt rálépni. Megvártunk egy látogató csoportot, és csak utánuk mertünk rátaposni erre az évszázados, élő, biológiai műremekre. Lesétáltunk egy kis medencéig, ahol vízililiomok tenyésztek, s megpihentünk egy padon.
Külön jegyet kellett váltani egy bélásért (bár fontban mérve a kettes azért ér is valamit…) ha a pillangóházba be akartunk menni, és akartunk.
Nem nagy, mintegy 120 m2 alapterületű az egész. Párás, kicsit fülledt a levegő, és van vagy harminc fok. Számomra meglehetősen ismeretlen pillangók között sétáltunk, volt jó tenyérnyi is, de kisebbek is akadtak szép számmal. parányi tavacska van a melegház közepén, benne piros, fehér, fekete színű aranyhalak, és mintha egy teknőst is láttam volna. Sok virág ismerősnek tűnt, de az orchideákat felismertem. Lila, cirmos, vörös, sokféle volt, és nagyok…

Hazafelé bandukoltunk.

Hát… mit mondjak? Sokkal kényelmesebb egy furgonban beszáguldani, mint az angol táj

szépségeit élvezni. Másfél óránkba került, mire beértünk. Azért a városka végén megálltunk, és elbambultunk, mert nem akartunk hinni a szemünknek. Igen, valóban Angliában vagyunk! Fehér ruhába öltözött urak, ütővel a kezükben rohangáltak a gyepen: kriketteztek. Lehet, hogy sörmeccs volt, lehet, hogy bajnoki forduló volt, tény, a nézőszám velünk megduplázódott. Mivel hiába néztük, nem lettünk-e sportágban szakértők, hagytuk, hadd csapkodják a labdát, ugráljanak érte, fussanak vele, otthagytuk őket a dekadens, úri sportjukkal egyetemben…

Ja, ami igen pozitív, nem ütöttek el az országúton, csak egyszer akartam a marha autós elé lépni, mert ezek mindig másfelől jönnek, mint az ember várná…
Ami baj: nem vittem a videókamerát, mert valószínűleg a nyaka véres. Megy, számolja a lefutott filmet, de nem tudok semmit visszanézni, azt hiszem, a fejjel van valami gond.
Fényképeket viszont készítettem.

Este nyolc után pár perccel hívott az asszony, és búsan közölte, hogy 0-1. Azaz inkább 1-0, mert a románok ugye otthon játszanak. Amikor vége volt, akkor búsan telefonált, kettő nullra kikaptunk, nagy dolog. Amíg egy kutyaütő Hrutkának 80 milliót fizetnek 3 évre, addig nem is lesz foci itthon. Millión felüli pénzt csak a nemzetközi szinten teljesítőknek szabadna adni, na mindegy, nem ragozom, rajtam semmi se múlik. Meccsjegyre legalább tíz éve nem költöttem, és úgy néz ki, nem is fogok. Egy ezres kilencven percért, ilyen játék mellett, röhej!
Jóéccakát, fáradt vagyok.

Egy szakács tragédiája, meg a papucsos hajó… – MV Priwall 2. rész

2016 november 7. | Szerző:

Május 28. hétfő, Santander.
Negyed nyolckor keltem, jól kialudtam magam. Cementet rakunk, ez számomra új rakomány, még nem láttam, hogyan rakják.
A raktártetőn levő kb. 40 cm. átmérőjű 4 db. fedelet leveszik, arra rászerelnek csöveket, és ott ömlik be az anyag. Nem telik el 8 óra, és a 3500 tonna már bennünk is van. Amikor kész, még tizenkét órát kell várakozni, hogy a rakomány megülepedjen, és csak ez után lehet indulni. Ez azért jó, mert így az éjszakát alvással lehet tölteni, pihenten indulunk.
Mindehhez hozzátartozik, hogy a berakáskor nem látni, hogy mennyi rakomány lett berakva, csak a merülés alapján lehet kiszámolni. Tehát 17 óra után kimentem a partra, és figyeltem, az első és hátsó merülést.
Az order szerint 3600 tonnát mindenképpen fel kellett vennünk, de a merülési limit szerint legfeljebb 3620 tonna rakható fel, különben jön a büntetés, hogy túlraktuk a hajót. S ha tudjuk mindehhez, hogy a rakodó-berendezés leállítása után a szállítószalagokon még 14 tonna cement van, ami bejön a hajóra, akkor igencsak szűk határokat állítottak fel…
Miután szerintem megvolt a rakomány, jött a draft surveyor, aki hivatalosan kiszámítja a merülésből a felvett rakomány mennyiségét. Az eredmény: 3613 tonna cement a rakomány. Tizenhárom tonnával több, mint az order volt, a rakomány tulajdonos ennyivel jobban járt. Tetszenek, és szeretem az ilyen feladatokat.
Utána kivitt a spanyol a közeli el Corte Inglésbe, ami magyarul egy bevásárlóközpont. Egy rekesz ásványvizet vettem magamnak, mert nincs ivóvíz a hajón, amit a sótalanító készít, azt legfeljebb mosdásra, mosásra lehet használni.

Május 29. kedd, Santander, úton.
Hajnali hatkor indultunk. Jó nagy köd volt kint a nyílt vízen. Manőver után még aludtam egy kicsit.
Délután őrség után megnyiratkoztam, mert elszúrták otthon az indulás előtti hajvágáskor, hosszú maradt elől.
Őrségváltás után beszélgettem a barbával, megrendítő hírt mondott:
K. G., aki a Paduán volt szakács meghalt. Illetve, eltűnt a hajóról. Este még látták, hogy felviszi a szemetet, és többé nem. A szemetes edényt megtalálták hátul a korlát mellett. Valószínűleg kiugrott a vízbe. Dovernél történt, az idő abszolút csendes volt, nem lehetett, hogy kiesett. Reggel fedezték fel, mert nem dolgozott a konyhában. Tűvé tették a hajót érte, mindent átkutattak, s hogy nem találták, visszafordultak. Bejelentették Dover Coast Guardnak, de hiába, nem találták meg.
Azt hiszem, hogy borzalmas módja az öngyilkosságnak. Lehet depressziós valaki, lehet pillanatnyilag életunt, de amikor a vízbe kerül, hamar kijózanodhat, és rájön, hogy marhaság, amit csinált. De akkor már nincs visszaút! Az életösztön mindenkiben ott szunnyad, és rettenetes lehet így elpusztulni, mert biztos, hogy küzd az életéért, ha az agy nem is akar, a test, az idegrendszer mindent megtesz, hogy minél tovább húzza, s ez igen lassú halál lehet. Borzalmas, még belegondolni is…
Szerettem G.-t, jól kijöttünk, sokat dumáltunk, kétszer is hajóztunk, a Dinán és a Paduán. Igaz, a normálisnál sokkal érzékenyebb volt, még a szakácsok között is ritkaságszámba ment, de nem gondoltam volna, hogy ezt teszi.

Május 30. szerda, úton.
Éjszaka naplót írtam, meg adminisztráltam. Megcsináltam a szolgálati lapokat.

Papucsos hajó

Ez is úgynevezett papucsos hajó. Erre már otthon lelkileg felkészültem, ezért hoztam egyet, amiben a lakótér körül és a hídon járok, egyet a belső folyosókra, de elfelejtettem hozni még egyet, amit a kabinban használok, na és a fürdőben…
Szóval a kabinból kijövök mezítláb. A bejárati ajtónál felveszem a “híd papucsot”, felmegyek, és reggel lekapcsolom a fedélzeti világítást. Utána bejövök a lakótérbe, felveszem a fedélzeti cipőmet, körbejárok a decken, vissza, fel a belső papucs, lemegyek reggelizni. Utána a kabin előtt leteszem a papucsot, mezítláb a kabinba, átveszem az overallt, papucsba bújok az ajtó előtt, a folyosó végén fel a fedélzeti cipőt, és megyek rakodni…
Viszont a kabinban a padlószőnyeg, a lakótéri linóleum olyan, mintha új lenne, és ez is valami.

Címkék: ,

Utazás, ismerkedés, a szokásos behajózás – MV Priwall 1. rész

2016 október 22. | Szerző:

HAJÓABLAK A NAGYVILÁGRA

PRIWALL

priwall-santander-kastely

2001. Május 25 – 2001. Szeptember 10.

Május 25. péntek. 

Délelőtt megint vásárlás, kínait főzök búcsúvacsorára, vettem hozzá csirkét, sertést, májat, szívet, zöldséget, sört, és finomat készítek.

Azt hiszem, ezt a napot, majd a hajón fejezem be.

És úgy is lőn! Már a Priwallon vagyok. Holnap érkeztem :-)))

Olyan hallatlanul finom lett a kaja, hogy még én is néztem! Íme a recept, nehogy elfelejtsem:

Olíva olajra dobtam a magokat: szezámot, kesudiót, mogyorót, mandulát és mazsolát, majd következett az előzőleg borban megpárolt zúza, csirkeszív, végül az alábbi sorrendben adtam hozzá a többi, apróra vágott finomságot: sárgarépa, zellergumó, zellerzöld, zöldpaprika, egy kevés erős paprika, csirkemell, hosszában felszeletelt zöldhagyma, kockára vágott sampinyon gomba, beáztatott illatos gomba, paradicsom. Fűszerként: só, bors, gyömbér, szójaszósz, fokhagymakrém, piros arany. Hozzá rizst készítettem, mi mást?

Mindenféle maradék itallal koccintottunk és a kajához sört ittunk.

Szabolccsal pálcikáztunk, bár én a végére feladtam.

Este az interneten kijelentkeztem a levelezőlistákról.

Május 26. szombat. 

Hajnalban keltem, ötre jött a reptéri minibusz, fél hétkor csekkoltam be. Még visszanéztem háromszor az asszonyra, mint az jól nevelt, és kellőképpen babonás tengerészhez illik, s elindultam, bele az ismeretlenbe.

Kicsit feszült voltam, mert sokat hagytam ki, s ilyenkor mindig az vagyok.

A repülőút hál’ Istennek, eseménytelen volt.

Párizsból küldtem egy SMS-t valakinek, hogy itt vagyok, ugyanis eltévesztettem Nimród mobilszámát, de utána neki is elküldtem. Encsike felhívott, megnyugodott (egyelőre).

Biarritzban pedig én, mert a taxisofőr, aki egy táblával várt, mondta – ékes franciasággal -, hogy bagázs boku problem, de nem az enyémmel! Pedig bennem volt a frász, hogy törik zúzzák majd, tekintettel a sok afrofranciára.

Bayonne-ban viszont kellemes meglepetés ért: a taxit nem engedték a hajóhoz, a kikötőkapuban letett, és eltűzött. Elképzelhető, hogyha belépnek az EU-ba, akkor a hajóig vihetik az utast?

A Priwall ugyanolyan, mint a Padua, így alapvetően nem lesz gondom se a hajóval, se a berendezésekkel. Bár nincs szatellit antenna és a hídon is hiányzik a tévé, így nem tudom, hogyan nézhetem a románok elleni meccset? Ebből következik, hogy az otthoni hírek csak módjával érkeznek. Itt még csak a Kisgazdák ceglédi nagygyűlésénél tartanak! Fogalmuk se volt Pallag úrék frappáns húzásáról, hogy beperelték magukat a bíróságon, és ezt a frakcióra érvényesnek akarják elismertetni. (2016-ban: hogy mi a fene nem történt akkoriban? Ki az a Pallag, meg minden…)

A parancsnok ma még S. Brackhagen, ha őt nem számolom, akkor a személyzet felét ismerem. Szíj Feri a gépész, Horinka Horácz a szakács és Polgár Józsi az egyik matróz, velük még nem hajóztam. Gáti Laci veszi át a parancsnokságot, vele 1974-ben voltam a Hévízen, akkor második tiszt volt, én pedig éppen az első behajózásom vége felé jártam. Azóta itt-ott találkoztunk, de nem hajóztunk. Golyán Gyuszival kétszer is voltam, először valamelyik hazajárón, talán a Cegléden 1980-ban, amikor főiskolás nyári gyakorlaton voltam, aztán a Dinán 1989-ben. Novotny Zolival pedig a Csokonain amikor harmadik tiszt voltam. Szóval mindegyikükkel jó régen találkoztam.

Négykor értem a hajóra, fél hatkor már menetben voltunk…

Santanderbe megyünk, cementet veszünk fel egy angliai kikötőnek.

Május 27. vasárnap, úton, Santander. 

Fél éjfélkor keltem, hat előtt ledőltem, mert nyolckor érkeztünk.

A kikötés csak kicsit volt kalandos, mert tejsűrű ködben érkeztünk, és ötven méterre se láttam. Így aztán hiába mondta Gáti Laci, hogy:

– Oda megyünk, arra a kis rakpartra, ahol a sárga rakodó-berendezés van.

Ugyanis ő láthatta a radaron, volt már itt, tudja, hogy sárga, de én csak ötven méterre láttam, így semmit se tudtam kivenni a cseppfolyós, nyúlós ködben. De baj nélkül kikötöttünk és utána nyugi volt. Aludtam egy sort. Fél egykor ébredtem.

Búcsúzik Capt. Brackhagen

Mindenki a barbakabinban volt. Smirnoff vodkát narancslével, konyakot kólával kínált. Leültetett, beszélgettünk erről-arról.

Szó szót követett, s elmondta, hogy mennyire nem tetszik neki, hogy most át kell szállnia a cég másik hajójára. Kellene egy parancsnok, mert ez “nem állapot”. Szokásommal ellentétben megjegyeztem, hogy az előző két hajómon captain voltam.

– Nagyszerű, chief -, örvendezett. – Maga lesz a mi emberünk. Készítsen fénymásolatot a parancsnoki bizonyítványáról, viszem Herr Meyernek, a tulajdonosnak. Igen korrekt ember, ha beleegyezik, akkor biztosra veheti, hogy beszállhat a hajóra legközelebb.

Hát ez szebb, mint a legmerészebb álmom volt, amikor elvállaltam ezt a hajót!

Gáti Laci szerint szinte biztosra vehetem. Ha megígéri, akkor be is tartja, amit mond. Ne igyunk előre a medve bőrére, de azért ez feldobott! Még a fejfájásom is elviselhetőbb lett! Mert ez a fránya időváltozás most nagyon megvisel, a légnyomás a egekben van, majd szétrobban a fejem.

Este kimentek a reptérre, és elment Sevillába (Barcelonán keresztül, ami nem a legrövidebb módja odamenni Santanderből).

A szalonban egész délután beszélgettem Novotny Zolival, felidéztük a Csokonain töltött napokat, elmeséltem a Pancon-3 rémregényét, amiből a Bonzsúr Indonéziát írtam.

Este kilenckor elvonultam a kabinba, most jól kialszom magam, s holnap hajrá.

 

Címkék:

Az utolsó kapcsolja le a Kambót… – utolsó rész

2016 október 18. | Szerző:

2000. augusztus 19. szombat. A fedélzeten és a gépben dolgoznak, egyébként semmi. Este
tűzijáték volt, biztosan, mert holnap lesz a nevem napja…
Augusztus 20. vasárnap. Encsike
felhívott a nevem napján, és megköszöntött. Szegényke elsírta
magát, nagyon egyedül van…
Augusztus 21. hétfő. Dolgozunk.
Lehet, hogy nem lesz olyan egyszerű a faxprogram elintézése, de nem tűnik reménytelennek.
Augusztus 22. kedd. Mr. Broskowski behozott egy programot, beüzemelte, és most van faxom… Két
óra múlva valami gond adódott, és nem volt faxom. 
Egyébként a napok unalmasan telnek. Itt kell rostokolnom, és telefonügyeletet tartok. Ugyanis most a mobiltelefon a fax, a másik beépített, tehát nem nagyon tudok mozogni, mert a tulaj napjában 3491-szer felhív.
A gépet kiszedték, és elszállították Meppenbe, ahol a cég „főműhelye” van.
Augusztus 23. szerda. Isten éltesse a Román Szocialista Köztársaságot és Emőke húgomat. Reggel
k
orán keltem, háromnegyed hétkor már a szalonban voltam, és
legnagyobb meglepetésemre Sörensen a szalonban ücsörgött. Éjjel
ideette a fene…
Kíváncsi a gépre, és el akar menni Goscickivel. Napközben mindenféle rémhírek terjengtek, hogy hazaküldi a fedélzeti személyzetet, aztán, hogy nem küldi, stb… Ahogyan az már ilyenkor lenni szokott.
Este elmentek Andrzejjel…
Augusztus 24. csütörtök. Ma itt volt a faxszakértő és úgy beállította, hogy azóta minden rendben a faxommal…
Az értőknek: a komputerben nincs modem, viszont vagy egy program, ami szimulálja a modemet, ezt használja egy vacak maroktelefon, így aztán nem csoda, hogy sok volt a baj (és még lesz is, mert Sörensen
nem akar beleinvesztálni nagyobb pénzt, hogy vegyen megfelelő készülékeket…)
Andrzej felhívott Meppenből, hogy van főgép. Kettő is… Jövő héten repül Indiába, és beszerzi.
Mindenki hazamegy, kivéve a gépészeket. Ez is a spórolás egyik módja: nincs karbantartás a fedélzeten, nem kell fizetni a matrózokat… Majd isszuk a levét később…
 
Augusztus 25. péntek. Minden rendben, dolgoznak a fedélzeten, és a gépben… Este felhívtam Achimot, Isten tudja hányadszor. Végre otthon voltak. De csak Achim és Maik. Simone szanatóriumban van. Meghalt Simone
nagymamája Berlinben, hétfőn lesz a temetése, és kedden Achim meglátogat a hajón.
Augusztus 26. szombat. Laza nap, minden csendes.
Augusztus 27. vasárnap. Még lazább nap…
Augusztus 28. hétfő. Minden csendes. Legalább is eleinte úgy tűnt. Délután felhívott Goscicki, és
nem tudom, hogy mennyire jó hírrel szolgált. 
A tulaj azon gondolkodik, hogy mindenkit hazaküld hó végén, csak
Waldek, a gépész marad, felügyelni a hajót. 
Este felhívtam apát, elmondtam, mi újság van. Örült a hívásnak.
Augusztus 29. kedd. Délelőtt megjött hivatalosan: mindenki hazamegy négy hétre, egy kis szabadságra, s
utána mindenki visszajöhet. Attól tartok, hogy ez újabb négy hónapos szerződést jelent, és az Északi-tengeren nem egy leányálom télen hajózni…
Sörensen holnap jön, és hoz pénzt a személyzetnek. Achim tizenegykor érkezett. Nagyjából elmesélte mi van velük, hogy vannak, semmi különös. Meghívott jövő nyárra Rostockba. Remélem, el tudunk menni.
Augusztus 30. szerda. Egész nap a hóvégét készítettem. Reggel telefont kaptam az ügynökségtől, hogy a tulaj azt szeretné, hogy vonattal menjek, mert (gondolom úgy olcsóbb) szerinte a repülőút hosszú, és majdnem egy nap, amíg hazaérek. Valószínűleg elfogadom, mert vonattal még nem jártam ezen a környéken, és egyszer miért ne? Hálókocsiból végignézni az utat kellemes lesz. Sörensen megjött a pénzzel, de csak este hét után. Persze nem hozott eleget, volt bajom elég, amíg elosztottam a legénység között. Waldek itta a levét, mert nem tud hazaküldeni a feleségének. semmit.
Este megtartottuk Piotr születésnapját. Beszéltem Maciejjel is, most hajót keres és új ügynökséget. Kíváncsi
vagyok, mikor talál, és milyent.
Augusztus 31. Duisburg. csütörtök. Reggel felhívtam a vasúti információt. Este hat negyvenkor indulok, és
nincs hálókocsi. Ezt jól megkajoltam… 
Délelőtt beszéltem Goscickivel, és megmondtam, ez az utolsó, hogy vonattal utazom. Egyelőre ennyi, holnap otthon folytatom…

2000. szeptember 1. péntek. Budapest. Életem legrohadtabb vonatos utazása volt. A Berlin – Nürnberg között
közlekedő Intercity talán a világ legkényelmetlenebb vonata. Jó, van légkondi, slussz… Az ülések borzalmasan kemények, a két üléssor között kevesebb a távolság, mint a repülőn, az ülés borzasztóan keskeny, kényelmetlen, nem lehet mozogni, és csak másodosztályú kocsikkal közlekedik, holott nekem megvolt az első osztályra… Még az a jó, hogy Nürnbergben éjszaka rákérdeztem, és kiderült, hogy a pestin sincs első osztály, tehát kaptam egy
kupont, amire visszafizetik a különbözetet.
Senki se várt az állomáson, dolgoznak (Enikő), iskolába járnak (Szabolcs) és külföldön vannak (Ninó).
Jó volt hazaérkezni.
Címkék: ,

Ramóna faxa – MV Kambo 13. rész

2016 október 16. | Szerző:

2000. augusztus 15. kedd, Rajna – Duisburg, hajógyár. Reggel kilenckor telefon a tulajtól: Duisburgban van, csónakot keres, amivel a hajóra jöhet. Öt perc múlva újabb telefon, ő a biztosító szakértője, Duisburgban van, csónakot keres, amivel a hajóra jöhet.

Megadtam Sörensen telefonszámát, keressenek csónakot ketten, akkor hátha gyorsabban találnak…

Tízkor a hajón voltak a hajógyár emberével.

Első útjuk a gépházba vezetett.

Jön fel a tulaj: – Captain, sajnos hajógyárba kell mennünk…

Utána a biztosító embere jött: – Master, hajógyárba kell menniük…

Amikor a hajógyár embere jött, megelőztem: – Csak nem hajógyárba kell mennünk?

Ő csak bólintott. Kicsit szomorúnak láttam, hogy nem tudott újat mondani.

Sörensen egyébként mindennek kinéz, csak „komoly” hajótulajdonosnak nem. Olyan „Jó fej” tanár fazon, a narancssárga pólójában és a térd fölött levágott, és kirojtozott farmerjében. Egyébként szimpatikus fazon. Tipikus skandináv, magas szőke, és minden itteni (angol, német) nyelvet jól beszél. Még dánul is, bár ez nem túlzott csoda.

Kettőkor már megjött két vontató, az egyik oldalt kötötte meg a hajót, a másik kötélre vett minket, és két óra alatt bevittek a hajógyárba. Gyorsabban mentünk vissza, mint lefelé…

Hja, kérem, most egyszer 3500 és egyszer 1500 KW-os gép hajtott…

Sörensen szerint 3-4 hét alatt kijavítják a gépet.

Goscicki szerint 4-5 hét kell a javításra.

A hajógyár szerint, jó, ha hat hét múlva elmehetünk, ha a tulaj vesz egy új gépet, s nem kell a javítással bíbelődni.

Szerintem tök mindegy, dög unalmas lesz az elkövetkező másfél hónap.

Viszont lesz időm az adminisztrációra.

A tulaj délelőtt felhívta az ügynökséget, hogy kell két gépszerelő (fitter) és egy elektrikus. Délután jött a telefon, hogy holnap hajnalban már a hajón is lesznek.

2000. augusztus 16. szerda, hajógyár. (Ezt a továbbiakban nem írom, mert irtó unalmas lenne.) Megjöttek a gépészek és az elektrikus. A marha taxis elhozta őket a hajógyárig, aztán nem találta a hajót, visszavitte az állomásra őket, és eltűzött haza.

Tegnap Sörensen még azon morfondírozott, hogy a deck személyzetet hazaküldi, de Piotr kisírta, hogy maradhassanak.

Na, most itt van a három plusz ember, de hova tegyem őket? Egy kabinunk van csak, abban Andrzej lakik, így marad az egy szem ágy a térképszobában, amit a pilotok használnak, ha itt éjszakáznak. Oda mehet az elektrikus.

Nem volt más választásom, a két szerelőt a hídon kell elhelyezni valami fekvőalkalmatosságon… A helyzet kísértetiesen hasonlít a Petrához, amikor 6 katona jött volna pluszban, kísérni a rakományt.

Délután kimentem, vettem szerszámokat az elektrikusnak, mert az előző hajója elsüllyedt Japán és a Fülöp-szigetek között, minden szerszáma odaveszett, a hajón meg nincs semmi…

Vettem két kempingágyat, hozzá két kispárnát és két felfújható matracot.

Kicsit ódzkodtam, mert attól féltem, hogy nem fogadják el, kényelmetlennek tartják majd (az egyik fazon 125 kilónyi színlengyel…

De tévedtem. Nagyon meg voltak elégedve, hogy ni csak, vadonatúj holmit kaptak, még piros és kék törülközőt is. (Na, nem a Vasas szívem miatt, hanem mert más nem volt.)

Annak ellenére, hogy az egész éjszakát úton töltötték, becsülettel dolgoztak este nyolcig…

Az elsőtiszt mondta, hogy nem lesz gond. Örülnek, hogy van munka, mert sok otthon a hegesztő, sorban állnak hajóért, és minden alkalmat megragadnak. hogy szerződéshez jussanak. És a pénz se rossz, öt dolláros órabért kapnak a fitterek, napi 80-at az elektrikus.

Augusztus 17. csütörtök. Estére szétszedték a főgépet, a hajógyár kivágta a raktárt és a gépházat elválasztó falat, holnap ki lehet(ne) emelni a főgépet, ha lenne daru.

De nincs, és ez nem a hajó hibája.

Ez egy olyan hajógyár, hogy na…

Nincsen parti áram, nincsen daru a parton, csak egy nagy köves síkság…

Van egy lófarok frizurás fazon, aki reggel megjelenik, lébecol egy kicsit, szidja a németeket és az országot, aztán elmegy, de amúgy segítőkész. Azt tudja magyarul, hogy „edzs, kezit csókolom, jo estét”. A nagymamája magyar volt, bizonyos Kertész. Az apja újvidéki német.

Délelőtt beszéltem Sörensennel. A hajón van két mobiltelefon. Az egyik fixen beépítve, ehhez van egy speciális fax kártya, a másik egy teljesen hétköznapi maroktelefon.

A fax valami miatt nem üzemel. Amikor a tulaj itt volt, megpróbálta megbűvölni a faxot, de nem tudta.

Ma azt mondta, hogy én intézzem el a szervizt. Aranyos. Ezt általában a menedzsment teszi.

2000. augusztus 18. péntek. Reggel úgy döntöttem, hogy akkor itt az ideje, hogy elintézzem a faxot. Gond egy szál se lehet, hiszen itt vagyunk az európai civilizáció kellős közepén, és mindenki arra vár, hogy nekem európai szintű szolgáltatást nyújtson.

Ramóna faxa

Tehát reggel beszéltem Ramónával. (A lófarkast hívjuk Ramónának, mert állandóan a Club Ramonával oltja a népet, hogy menjenek, mert sok új ukránka érkezett…)

Egyébként tengerész volt, jól beszél angolul, és segítőkész. Egy kis furgonnal jár, tegnapelőtt is ő segített a bevásárlásnál, ő hozta be a sok cuccot.

Amíg megyünk a városba, általában szidja a németeket, lefasisztázza őket. Az a baja, hogy nem fogadják be a szüleit, mert bácskai németek. Ugyanis csak az a német, aki itt született (persze nem hivatalosan). A többiek idegenek, betolakodók, élősködők.

Szóval Ramóna (egyébként Robert) elintézte, és bejött egy pasas, bizonyos Herr H. Hess, aki másodállásban a Siemensnek dolgozik, de a Nokiához is ért, mert a cége azt is forgalmazza.

Megszakértett mindent, és kijelentette, kell egy kábel, meg egy fax program, de neki nincs, és vette az európai kalapját és elment. Beszerezni túl kacifántos, mondta, és neki erre nincs ideje. De kifizetem, próbáltam ellenkezni. Akkor se volt ideje…

Viszont adott egy címet, a duisburgi hivatalos Nokia forgalmazóét.

Ramóna el is vitt a megadott címre. Elegantos, frinces-francos üzlet, tele mindenféle elvihető reklámtárgyakkal, de ezt csak elhinni lehet, mert nem hoztam se D2 telfontársaság kitűzőt, se Siemens papírmobiltelefonmásolatutanzatot, se összecsukható Nokia igyenkatalógust. Az üzletben csak néztek, amikor azt kértem, hogy jöjjenek ki, és szakértsék meg a helyzetet.

Mit csináljak? – kérdeztem.

Vegye meg ezt a kábelt, és állítsa össze a készüléket.

Ez az a kábel, amit H.H.Hess ajánlott?

Nem, ez laptophoz való…

És ha nem jó, visszaveszik a kábelt?

Nem… – Ezt nem teljesen értettem, és elég hülyén nézhettem az eladóra, aki egyébként igen elegáns volt, ahogyan az egy igen komoly Nokia dealerhez illik, aki mindent megtesz a vevőért… Hogy tudjam, merre hány óra, kisegített. – Ha nem jó a kábel, adja el, vagy dobja ki.

Jött a mentő ötlet. Elő a mobilt, felhívtam Sörensent, ás adtam az eladót, hátha zöld ágra tud vele vergődni. Amikor letárgyalták a dolgot, a tulaj azt mondja:

Captain, ez nem jó cég, menjenek egy Nokia szervizbe…

Kérdem Ramónát, hol van szervíz. Csak legyint.

Ők azok… –, mondja, és árad megint belőle a panasz a németekre, hogy már nem a régi az ország, senki nem akar „dolgozni”, csak a fehérgalléros munkahelyeket keresik, ahol napszámra meresztik a feneküket, legfeljebb telefonálniuk kell.

Nyilván eltúlozza a dolgokat, de biztosan jó adag igazság is van a panaszaiban.

Na, most a fenét csináljak?

Menjünk a főnökhöz… – mondja Ramóna.

Miért, ő ért hozzá?

Nem, de kiterjedt kapcsolatai vannak…

Igaza volt a lófarkasnak. A főnök telefonált ide, telefonált oda, de persze péntek lévén legtöbbször csak üzenetrögzítővel beszélt. Amikor eljöttünk, Ramóna kacsintott.

Elintézi a főnök, meglátja parancsnok.

Kétkedve fogadtam a szavait.

Délután négykor megjelent egy fiatalember.

A főnök veje, egyetemista.

Megszakértette a dolgot, elmagyarázta, hogy a kis mobillal tudunk faxot küldeni, ha akarunk, de venni nem tudunk, kell egy kábel, és egy program. Hazamegy, szétnéz az Interneten, hol vehet ilyen kábelt, behozza a szoftvert, és összeállítja, beüzemeli, és fizetni csak akkor kell, ha elégedett vagyok. Használjam egészséggel, és indulás előtt elintézzük az anyagiakat…

Úgy látszik, neki csak a pénz kell, még nem „német üzletember…”.

Estére a gépészek levették a főgépről a tengelykapcsolót, hétfőn, vagy kedden a gyár kiveheti a régi gépet.

Címkék: ,

Eltörött – no, nem a hegedűm, hanem – a hajóm! – MV Kambo 12.rész

2016 október 3. | Szerző:

A főgépnél fura dolgok történtek, később pedig hiába informáltam mindenkit, senki nem tudott felhőtlenül boldog lenni. Az Off hire 15:50-kor kezdődött!

2000. augusztus 14. hétfő. Duisburg – Rajna. Ma délelőtt még egyszer átnéztek mindent, a biztonság kedvéért.
A kirakás lassan haladt, csak egyre végeztek.
Ebéd után ment el Andrzej és a régi gépész. Kimentek a közeli benzinkúthoz, hogy várják a taxit Lengyelországból.
Fél kettőkor indultunk.

Fura dolgok történnek indulás után

A főgép hangja nem nagyon tetszett, lementem, megkérdezni Waldekot, mi a helyzet? A 7-es henger üzemanyag szivattyújával van gond, de emiatt le tudunk menni Rotterdamba, nyugtatott meg. Amíg olajat vételezünk, megcsinálom…
Oké!
Antwerpenben rakunk be 1800 tonna homokot, és Orkangerbe megyünk, ez Mo i Rana alatt van közvetlenül, jó öt napos utunk lesz.
Fél háromkor leesett az olajnyomás. Szaladok le a gépházba, a gépész nyakig olajos, és kiabálja, hogy álljunk meg. Rohantam fel, mondom a pilotnak, de a helyzet olyan volt, hogy pár száz métert még menni kellett.
Már keresztben álltunk a Rajnán, amikor a főgép leállt.
Mi pedig egyenesen egy uszály közepének tartottunk. Rohanás ki, üvöltök Piotrnak: „dobd le a jobb horgonyt’”. Ilyenkor persze nem megy símán, beragadt a fék, ketten alig tudták kiszabadítani, de végül sikerült, s az uszály mellett nyolc méterre megálltunk, s beálltunk a folyás irányába.
Tíz perc múlva jön a főgépész.
– Captain, a főgép olajvezetéke szét volt szerelve. Nem, nem eltörve, szétszerelve –, bizonygatta, amikor hitetlenkedve néztem rá. De indulhatunk… A főgép jár…
Megrökönyödve nézek a fordulatszám mérőre: mindössze 300 a fordulat, az ötszáz helyett. Ráadom a fordulatot, semmi. Teljesen előre tolom a kart, semmi…
– Gyere, Waldek, nézd meg mi a baj…
A gépész csodálkozik, aztán lemegy a gépházba. Öt perc múlva magából kikelve jött fel.
– A telegráf összekötő rudazatból a csapszeg hiányzik… – mondta mérgesen. – Ez nem olyan dolog, ami magától kiesik –, dühöngött.
– Mehetünk? – kérdeztem.
Bólint. Ráteszem teljes fordulatra, pörög a gép rendesen. Felhúzzuk a horgonyt, a gép hangja nem az igazi, de azért megyünk.

A főgépnek annyi…

Négy előtt tíz perccel látom, hogy újra leesett az olajnyomás. Rohanok le a gépházba. Waldek valamit dolgozik, hatalmas a füst, nem értem a hangját, de a mozdulatokból kiveszem, hogy meg kell állni, le kell dobni a horgonyt megint.
Fel a hídra, három másodperc az egész. Mondom a pilotnak.
Az élénken tiltakozik:
– Parancsnok, szembe is jön két bárka, mögöttünk három követ, lehetetlen amit kér.
Na, ilyenkor mit lehet tenni?
A főgép segített ki a dilemmából: hatalmas durrogások, és utána süket csönd.
Leállt…
A rajnai kormányos pánikban, a hajót keresztbe fordítjuk, és üvöltök az első tisztnek: „Dobd le a bal horgonyt’”.
Horgony le…
Az orrunk előtt kevesebb mint öt méterre elment az első bárka. Gyorsan fordultunk az áramlattal, és ez volt a szerencse, mert a hajózó út szűk volt, az utánunk jövő, épp, hogy nem súrolta a farunkat. A kormányosa meg csak vigyorgott, miközben engem a frász tört ki…
Amikor beálltunk a folyásirányba, rohanok le a gépházba.
Waldekkal a lépcsőnél „futottam össze”.
– Mi történt?
– Master, nincs főgép… eltört a főtengely, a főgépből kirepült egy törött alkatrész, a motorblokkból kitörött egy nagy darab, és egyenest a lábfejemre…
Veti le a cipőjét, a zokniját, a lábközép csontja csupa lila és alaposan megdagadt.
– Eltört… –, mondtam lakonikusan.
– Attól tartok, igen… –, válaszolta, és közben sziszegett, s vicsorított fájdalmában.
Mozgalmas délután
Elő a mobilt: első hívás Andrzejnek.
– Hol vagy? – kérdeztem.
Amikor megtudtam, hogy még várják a taxit, elmondtam, mi történt. Lelki szememmel láttam, ahogyan sápad, és kiveri a víz.
– Kaptájn (ilyen furcsán ejti az captain-t), intézd el, hogy visszamehessek a hajóra, nincs nálam pénz…
Hát ez aranyos, itt a folyón, mit tehetek?
A kormányosunk kézbe vette a dolgot. Felhívta a vízirendőrséget, mert mondtam, hogy a gépészt sürgősen kórházba kell vinni. Fél óra múlva megjelent két szimpatikus rendőr. Elvitték Kaminskit.
Megígérték, hogy Mr. Goscickit is behozzák a hajóra, lévén szükséghelyzet, egyébként ők nem vízi taxivállalat…
A következő telefon a tulajnak. Bíztam benne, hogy Andrzej már felhívta, ahogyan ígérte.
Pár szóban elmondtam, mi történt.
Hát nem volt valami harsány hangulatban… Azonnal indulok a hajóra, mondta.
Fél kilenckor meghozták Andrzejt és Waldekot.
Az intendáns első útja a gépházba vezetett.
– István, nem lehet megjavítani. Hajógyárba kell mennünk…
Na, ezt már Waldek is mondotta volt, tehát nem lepett meg különösen.
Mivel már hivatalosan tudtam, amit amúgy is, felhívtam Heirin kisasszonyt a hajóbérlőtől – ő helyettesíti Mr. Lekvent, amíg szabin van –, hogy a Kambo betlizett, nincs fuvar, keressenek másik hajót…
Az „off hire” (bérleten kívüli idő) ma, 15:50-kor kezdődik.
Ő se volt kimondott boldog.
Ilyen nap volt a mai: senkinek se tudtam örömet szerezni… Hát érdemes ezeknek dolgozni?

Címkék: , ,

Tisztelet az ülőgumóknak! – MV Kambo 11. rész

2016 szeptember 7. | Szerző:

2000. augusztus 11. péntek, Moerdijk, úton. Kettőkor indultunk. A folyami kormányosunk egy “piperkőc” hobó. Tele van tetoválva, olyan 55-57 évesnek nézem. Bozontos mellkasán már ősz a szőr, de a haja koromfekete, csak a tövénél fehér.

A tábori, összecsukható, hordozható (rejtett) fabudi…

Ez egy valamilyen különleges szerkezet lehet, ami a pasas zsebében – vagy másutt – lehet elhelyezve (felszerelve), mert egyszerűen hihetetlen, amit véghezvisz. 
Délután kettőtől – és most ugorjunk az időben egy kicsit, pontosan holnap reggel kilencig – amíg ki nem szállt, megivott: két kólát, három Fantát, vagy hat teát és egy kávét. S eközben egy ültő helyében végigkormányozta a Rajnát, Moerdijktól Duisburgig, és el se mozdult az ablak elől. Én legalább hatszor elmentem volna pisilni ennyi folyadék után… 
Embertelen meló (tengerész szemmel nézve) egy ültő helyben “letekerni” 19 órát. 



Amikor mondtam neki, csak nevetett. 
– Captain, amikor bárkám volt, márpedig tizenkét évig azzal dolgoztam, sokkal többet kormányoztunk egy ültő helyünkben. 
Tiszteltetem az ülőgumóit… Amikor matrózként két órát kellett letekernem a Székesfehérváron, vagy a Cegléden, a második óra végén minden bajom volt. Igaz, nekünk tiltották – szocialista hozzáállásból kifolyólag -, hogy leüljünk. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a hozzáállás mindig parancsnokfüggő volt. 

2000. augusztus 12. szombat, Rajna – Duisburg. Szóval, tizenegyre érkeztünk. Szépen komótosan elintéztem mindent az ügynökkel, és vártuk, hogy megjöjjön az új főgépész. Este hétig minden normálisan ment:

Kellemetlenül érzem magam

Megérkezett Andrzej Goscicki és Waldemar Kaminski az új gépész. Először természetesen Andrzej feljött hozzám, a kabinba, és megbeszéltük a folyó ügyeket, ezekre nem érdemes szót vesztegetni. Illetve csak annyit, hogy megígérte, hogy visszajöhetek, azaz számítanak rám a jövőben is, mint parancsnokra. Ezután szóba hozta Zbigniewet, hogy valójában miért küldtem haza? Láttam rajta, hogy nagyon kétkedve fogadja a dolgot, és nem biztos benne, hogy igazam van. 
Elmondtam neki mindent. 
– Oké, István -, válaszolta -, természetesen elfogadom, de az azért tény, hogy a hajó megy, a főgép működik, itt vagytok, minden baj nélkül. Talán mégse olyan rossz, hiszen harminc éves gépszerelő múltja van -, s éreztem, hogy nem hisz nekem száz százalékban. Nagyon kellemetlen érzés volt. Mintha én lettem volna a harapós, vad, magyar parancsnok, aki lengyel gépészeket vacsorázik… 
Azért átadtam egy levelet neki, amiben leírtam, hogy miket művelt a hajón Zbigniew, és mi a véleményem róla. Az utolsó mondta ez volt: 
“Haza kellett küldenem, mert vészhelyzetben kimondott veszélyt jelentene a hajónak, és normál körülmények között pedig túl sok problémát okoz.” 
– István, ne haragudj, ezt a levelet nem adom oda az ügynökségnek, mert ezzel kettétörjük egy életre Zbigniew hajózási karrierjét. 
– Akkor tartsd meg magadnak, nem akarok neki semmi bajt okozni. Felejtsd el… -, mondtam, és valóban így is éreztem, mert már előbb is írtam, hogy sajnálom ezt a marhát belülről… 
Később Piotr is elmondta, hogy mindenben igazam volt, aztán lengyelül kezdtek vitázni, később Andrzej mondta el, hogy természetesen leváltották Zbigniewet a kérésemre, de se ő, se az ügynökség nincs meggyőződve, hogy mindenben igazam lenne, és ezen vitáztak az első tiszttel. 
Szóval vacsora után, fél nyolckor felszedelőzködtek. Hétkor átadtam a papírjait a hazamenő gépésznek, búcsúzóul mondott valamit, amit persze nem értettem, gondolom elküldött melegebb éghajlat alá… 
Már a csomagokat cipelték, amikor a Goscicki kérdezett valamit Zbigniewtől. Az válaszolt, mire Andrzej leejtette a csomagját, és hitetlenkedve nézett a gépészre. Visszajött. 
– Elnézést, István, le kell mennem a gépházba, s valamit ellenőriznem. 
Öt perc múlva visszajött. 
– Nem megyünk -, mondta vészjósló tekintettel. – A főgép totálisan oda van… – ennyit értettem az egészből, amit regulátorról, és a fordulatszabályozóról mondott. 
Felhívta a feleségét, hogy késni fognak, mert éjfél előtt nem tudnak indulni. 
Este kilenckor talpig mocskosan feljött. 
– Nagy a baj… – mondta. – Az egyik hengerfej megrepedt, ki kell cserélni… Ez a vadbarom nem vette észre, hogy folyik a gép oldalán a hűtővíz… Elállította fordulatszabályozót, hogy levegye a terhelést, és ezzel “megoldott” mindent. Nagyon elbarmolta a főgépet. Csoda, hogy el tudtatok eddig jönni… 
Telefon Lengyelországba, a sofőr nem tud tovább várni, vasárnap délben szolgálatba kell állnia a taxivállaltnál, majd hétfő délutánra érkezik újabb kocsi. Andrzej újra hívta az asszonyt, előbb a két éves kisfiával beszélt, majdnem elsírta magát, mert a gyerek nem értette meg, miért nem jön haza a papa, hisz megígérte, hogy vasárnap Luna Parkba mennek. A felesége se volt boldog, mondanom se kell. 
Éjfélkor lefeküdtem, még nem fejezték be a javítást. Természetes Wadek, az új gépész, és Zbigniew dolgozott, bár ez utóbbi totálkárosra itta magát közben. 

2000. augusztus 13. vasárnap, Duisburg. Egész nap dolgoznak a gépházban. Amikor Andrzej egy kis lélegzethez jutott, feljött. 
– István, én most nagyon mérges vagyok -, mondta, és kristálytisztán látszott is rajta. – Most már elhiszek neked mindent. Ez a f…kalap nem csinált semmit a gépházban. A leveledet odaadom Mr. Cyrsonnak is, és a tulajnak is. 
Közben Zbigniew persze berúgott, akár az albán szamár. Sajnos társa is akadt, mert az öreg matróz, Wojciech jó cimbora az ivásban. Őt ma még hagyom, de ha holnap reggel hatkor nem lesz üzemképes, akkor kitekerem a nyakát neki is. 
Délután két órát járt a főgép, úgy néz ki, minden rendben van. 

Címkék: ,

A gépész hazamegy… – MV Kambo 10. rész

2016 augusztus 19. | Szerző:

Augusztus 3. csütörtök, úton, Finnsness. úton. Hatkor érkeztünk. Reggel nyolckor jött Zbigniew, hogy ki akarja cserélni a főgép hűtővíz szivattyút. Mindössze pár óra, mondta, délre kész. Reméltem is, mert egy körül ígérték a berakás befejezését.
Fél négyre berakták a hajót, a gépész még mindig „szerelte” a szivattyút.
Hatkor pilot a hajón, Gas még mindig „szerelt”.
Nyolckor tudtunk indulni.
Ezen teljesen kiakadtam.
Indulás után jön a chief, tépi a haját.
– István, most szondáztam. A főgépész azt mondta, hogy kiszivattyúzott minden ballaszttankot, amit mondtam. Lemértem, és az egyes bal oldali tele van…
A hajóra „full”, azaz teljes rakományt kötöttek. Szerencsémre negyven tonnával kevesebb lett, nem készült el a gyárban, így most nincs baj a merüléssel.
Ha berakjuk az egészet, akkor a hajó túl lett volna rakva a marha gépész miatt. És ki se tudjuk üríteni a tankot, mert akkor oldalra dőlnénk.
Tele van a hócipőm vele…
Egyébként Isten éltessen az 52. születésnapomon. Felhívott a fiam (a kisebbik), és gratulált, Encsike is, apa megtette, amikor hívtam.
Augusztus 4. péntek, úton. Reggel felhítvam a gdyniai ügynökséget, és kértem a gépészünk váltását. Nehéz szívvel tettem, mert nem szeretek senkivel kiszúrni, de itt másról van szó. Nem lehet a végtelenségig „jószívűsködni”. Vagy én, vagy a hajó látja a kárát.

Zbigniew hazamegy…

Nem akartam megmondani neki, de Cyrson akart vele beszélni, és megmondta, hogy Rotterdamból saját költségére hazamegy.
Láttam rajta, hogy nem nagyon örült a hírnek.
Egy ilyennek egyébként senki se örül…
Szilárd meggyőződésem, hogy neki is jobb lesz. Látom rajta, hogy fél a munkakörtől.
Tegnap elküldtem a hóvégét. Másodikán este kérdeztem, hogy hol van, amit neki kell elkészíteni?
– Nem, captain, nekem nincs semmi hóvégém… – mondja.
Felhívtam Goscickit. Naná, hogy el kell készíteni a főgép és segédgép üzemóra kimutatást, és a havi fogyasztásjelentést.
Teljesen elképedt, hogy milyen dolgai adódnak, egy hajón.
Becsületére legyen mondva, este hatkor nekiállt, hogy kiszámolja (összeadja az órákat és a napi menetidőre kiszámítsa a napi fogyasztást).
Közben felvettük a pilotot. Negyed tizenegykor megyek le, hogy kávét készítsek, Gas ül a kabinban, és veri a számológépet.
Éjfél körül lementem újabb kávéért, még mindig számolt.
Háromkor is az asztalnál ült, a kabinban mindenütt papírok szétteregetve (az ajtaját mindig nyitva tartja, akkor is, ha alszik – ablakot nem lehet nyitni, mert akkor kiviszi a cúg, más szellőzése meg nincs a kabinjának.
Negyed ötkor már aludt.
Tegnap délután kérdem, hogy talán nem tudta elkészíteni, mert le kell zárnom a borítékot.
Boldogan mondja: – Kész van, captain, nincs probléma.
– És hol van?
– A kabinomban, miért kinek kell?
Édes jó Istenem!
Augusztus 5. szombat, úton. Lassan megyünk, késünk. Nagyon valószínű, hogy csak csütörtökön érkezünk.
Augusztus 6. vasárnap, úton. Lityegünk, mint a rosseb…
Augusztus 7. hétfő, úton. A hajó komputere vadonatúj. Beszállásom előtt két hónappal vették. A legmodernebb. Van hozzá Encarta ‘99 és egy fociprogram. Én vagyok az edző, és végigverem a világot a csapatommal (egyszer Juventus, máskor a Sheffield Wednesday, és csináltam egy csapatot, minden idők legjobb magyar focistáival, jó vegyes a névsor, és mindent megnyerek velük…).
Eddig megnyertem az olasz, a holland, a német, a skót, és most az angol bajnokságot. Egyébként nemcsak jó játék, hanem sok mindent megtudok az adott ország csapatairól, és bajnoki rendszerükről…
Augusztus 8. kedd, úton. Zbigniew próbálkozott, hogy ne küldjem haza. Már nem lehet visszakozni, mert minden sínen van. Szegény feje nem érti, hogy nem az a fő baj, hogy nem beszél angolul, hanem az, hogy nem főgépész…
Goscickivel és a lengyel ügynökséggel úgy beszéltem meg, hogy a tulajdonos előtt csak ezt mondjuk, mert ha szakmailag marasztalom el, akkor az az ügynökségre rossz fényt vet.
Augusztus 9. szerda, úton. Megjavult az idő. Eddig nem sokat beszéltem Zdislawról, a szakácsunkról. Lehet, hogy vonzom a jó szakácsokat?
Azt nem részletezem, hogy milyen kajákat főz, mert a repertoárja ugyanolyan lengyel, mint Heniué, vagy Paczinskié volt. Ámbár levesek tekintetében mindenkit űberol! Sokkal magyarosabban készíti, mert egy kicsit sűríti, igaz nem rántással, hanem valamivel… Időnként tejszínes habarásnak nézem. A paradicsomleves sokkal finomabb így!
Azt hiszem, ha meg akarom állapítani, hogy milyen egy szakács, akkor fagylaltot kell kérni tőle, vagy kivárni, amíg vasárnap elém teszi.
Riszard, a Petrán, kivájta a dobozból kanállal, és úgy adta.
Zdislaw a fagyi tetejére kompótot tesz, arra tejszínhabot, megszórja durvára vágott mandulával és dióval, s leönti csokiöntettel. Lehet így is. Amelyik szakács ennyit babrál vele, az szereti a szakmáját. Meg kell nézni, hogyan tálal.
Este pisztráng volt. Mindegyikre hajszálvékony citromkarikát tett, a burgonyapürét fagylaltkanállal tette a tányérra, hogy szabályos gömb legyen, megszórta petrezselyemzölddel, és parányi céklát is hozzátett dísznek.
A kínai ételeket fantasztikus jól készíti. Ugyanúgy sűríti mint a kínaiak, az a nem tudom hogyan készülő kicsit zselés, kicsit kocsonyás állagú szaft nagyon finom.
Kár, hogy hazamegy szeptemberben.
Augusztus 10. csütörtök, úton, Moerdijk. Még jó, hogy reggel fél tízkor, amikor már a pilot a hajón volt, Heirin kisasszony – most ő helyettesíti Mr. Lekvent a hajóbérlő cégnél – elárulta, hogy nem Rotterdamba megyünk, hanem Moerdijkba.
Kettőre kötöttünk ki. A parton vagy három autó várakozott. Találgattuk, kik lehetnek.
Megkezdődött az ilyenkor szokásos bolondokháza.
A dokkmunkások elkezdték a kirakást. Az első ember aki a hajóra jött természetesen az ügynök volt. Vele volt az időközben ránk kötött bárka kapitánya is, és sürgették a rakománypapírokat. Még nem végeztünk, amikor kopogtatott a shipchandler. Megjött az élelmiszer, a fedélzeti és a gépházi anyag. Öt perc múlva egy alacsony pasas jött.
– Radio Holland –, mutatkozott be, mintha egymaga lenne az egész cég, pedig csak a folyami radart jött megjavítani. Öt perc múlva két úriember jött a kabinomba. Ők a rádió surveyorok voltak, mert meg kell hosszabbítani a rádió bizonyítványát a hajónak. Még le se ültek, újabb pasas jött, szállítólevelet lobogtatva, hogy meghozta a kenőolajat. Utolsónak a Det Norske Veritas képviselője érkezett, a hajó főtengely időszaki ellenőrzése és a rádiópapírok meghosszabbítása végett érkezett.
Ötre mindenki eltűnt.
Három hülye órám volt, ezerfelé koncentrálni, százfelé válaszolni, ide jönni, oda menni, közben persze telefonok is jöttek, én is hívtam a lengyel ügynökséget, hogy mikor indítsák a váltókat.
Mikor minden elcsendesedett, Piotrral leültünk, magunkhoz vettünk egy vodkát Fantával, és azon csodálkozgattunk, hogy minden ment mint a karikacsapás, nem „felejtődött” el semmi, mindent elintéztünk.
Lesz egy nyugodt éjszakánk, mert csak holnap délután fejezik be a kirakást.
Azért, hogy az este mégse legyen teljesen nyugodt, hatkor jött a munkacsapat vezetője, és utasított, hogy álljunk előre vagy száz métert, mert holnap ott folytatják a kirakást.
Címkék: ,

Jin és Jang

Valamikor 2000. táján volt egy internetes könyvkiadó, amelyik a Vikk.net névre hallgatott. Ők jelentették meg ezt a kisregényt e-könyv formában, majd megszűnt a kiadó, és a jogok visszaszálltak rám.

Az ötlet úgy született, hogy a kiadó levelezőlistáján parázs vita alakult ki arról, hogy lehet-e érdekesen írni a boldogságról. Semmi másról, csak és kizárólag a boldogságról. Elhangzottak érvek pro és kontra. Sokan mondták, hogy nem lehet, mások viszont erősködtek, hogy lehet

Ez a kisregény volt az én válaszom:

Jin és Jang, avagy a boldogság regénye



A Caféblogon levő másik blogom:

Milyen az a tengerész, aki nem szeret főzni? Én legalábbis ezen a véleményen vagyok, és ezért aztán lelkesen főzök, ami biztos, hogy a környezetem megelégedésére teszem. Igaz, a nagyobbik fiam néha gasztronómiai ámokfutásnak hívja, de még nem fordult elő, hogy a főztömet ne szívesen ette volna. Szóval amit főztem, nemcsak megeszem, hanem ki is blogolom.. csak egy katt...

Az Oroszlán főzni készül

Nézettség

  • Blog nézettsége: 16366

Legutóbbi hozzászólások

    <!-- //----------------------------------- s_ref=escape(document.referrer); s_aloldal="32"; s_rnd=Math.floor(Math.random()*1000000); //----------------------------------- s_sw=screen.width; s_sh=screen.height; if (navigator.appName!='Netscape') s_color=screen.colorDepth; else s_color=screen.pixelDepth; document.write(''); document.write(''); //-->
    var sc_project=8798868; var sc_invisible=1; var sc_security="20e419cb"; var scJsHost = (("https:" == document.location.protocol) ? "https://secure." : "http://www."); document.write("");
    ingyen webstatisztika

    Blogkövetés

    Iratkozz fel a heti hírlevélre és többé nem maradsz le a friss tartalomról.

    Az adatkezelés további részleteiről itt olvashatsz: Felhasználási feltételek és Egyedi adatkezelési tájékoztató

    Üzenj a blogger(ek)nek!

    Üzenj a kazánháznak!

    Blog RSS

    Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább a NLCafé oldalra!