Hülye vagyok, nem tengerész, így helyes a parancsnok esetében – MV Lys Carrier, 16. rész
2018 december 19. | Szerző: Seafalcon
Március 22. péntek, úton. Husnes az egyik, Karmøy a másik norvég hely, ahova megyünk. Husnes állítólag lakott hely, a másik csak egy gyár.
Utálom a halat. A tengerit. Illetve a “lómakrélát” (horse mackerel?), ráadásul négyszer egy héten. Délben a három darabból csak kettőt tudtam nehezen legyűrni, a harmadiktól egyszerűen megundorodtam. Ilyen még nem fordult elő velem, mert tudvalevő, hogy mindenevő vagyok, és minden kaját szeretek. De a tengeri halból egyelőre elegem van, bár ha Leszek, mondjuk Norvégiában, megint fogna olyan félszegúszókat, és azt párizsiasan elkészítené Henryk, akkor azt megenném.
A kenőcs nagyjából elmulasztotta a piros foltjaimat, és teljesen megszüntette a viszketést.
Március 23. szombat, úton, Husnes. Már tavasz van, itt is, Erikéknél, ma mínusz négy fokkal köszöntött ránk, amint beértünk a Kors fjordba (Korsfjorden). De aztán nyolckor, érkezéskor verőfényes napsütésben manővereztünk, és egész nap kellemes volt az idő, mindössze a téli ruhám, rajta az overallom, és a meleg dzsekim meg a kötött sapkám kellett ahhoz, hogy ne fázzak. Napközben felment 10-11 fokig a hőmérséklet.
Akár hiszitek, akár nem, azért ez a Norvégia szép ország. Mindenesetre a fjordok, ha szép az idő, akkor valami csodálatos látványt nyújtanak. A hóhatár mára felkúszott olyan 80-100 méterre, a parton már látni a serkenő füvet, a hegyoldalakban egyre kevesebb a hó, a fenyves veszít fehérségéből, egyre inkább a zöld szín kezdi uralni a környéket. A magasban persze hófödte csúcsok övezik az öblöt, de ez számomra már csak holmi dekoráció, nem jelent fogvacogtató hideget. És ezek a csúcsok nincsenek is túlságosan messze. A parton van vagy két-háromszáz méternyi viszonylag sík terep, ahol az emberek élnek, s mögötte a magas hegyek. Persze az is túlzás, hogy “emberek élnek”, mert bizony alig látni valakit. A part mentén kanyarodó úton jó, ha egy-két autót látni, persze ma szombat van, nem dolgozik a kikötő, nincs nyüzsgés, még norvég mértékkel se. Amit hiányolok, az a madarak (vagy jegesmedvék) csicsergése, de lehet, hogy hamarosan az is megérkezik…
Estére dög fáradt lettem, mert egész nap a hajóoldalt festették a matrózok, a barba és én kiszolgáltuk őket.
Kíváncsi vagyok, hogy Viktorra mennyi büntetést sóznak rá, amiért összecsepegtettük festékkel a kikötő vizét? Persze, ha szerencséje lesz, akkor megússza. Engem biztosan tíz perc után elkaptak volna. (Később megtudtam, hogy a skandináv országok nem veszik túl rossz néven, ha hajót festenek a kikötőikben.)
Március 24. vasárnap, Husnes. Tegnap este fél nyolckor beájultam az ágyba, így aztán nem csoda, ha hajnali fél négykor már zuhanyoztam. Úgy látszik, a korral jár, már nem tudok tizenórákat aludni, még akkor se, ha hagynak, bár ez sose volt rám jellemző.
Feljöttem a hídra, Naplót írok, adminisztrálok, van egy kis restanciám a rádiónaplóban, elkezdem a hó végi túlóraelszámolást, meg teszek-veszek, reggel folytatjuk a festést…
Tengerész vagyok, nem hülye…
Ez a mondat, vagy inkább szólás, sokszor elhangzott a magyar hajókon. Most, Viktor esetében talán fordítsuk meg, mert rá nézve úgy igaz, legalább is ma…
Mint írtam, reggel folytattuk a hajóoldal festését. Ez az úgynevezett száraz-nedves rész, amit azért hívnak így, mert amikor a hajó üres, akkor víz felett van, amikor le vagyunk rakva, akkor víz alatt. A fotó csak illusztráció. A hajó alsó, sötétebb részéről van szó.
Szóval Viktor teljesen lázba jött, hogy szombaton reggel érkeztünk, az idő is szép, és van két napunk, hát akkor hajrá, gyerünk, festés. Minden ballaszttankot kiürítettünk, hogy minél nagyobb részt le lehessen kezelni. Ettől aztán olyan a hajó viselkedése, mint a vitorlásé. Hatalmas szabad oldal, amibe vígan belekap a szél…
Nem is volt baj, egészen ma délutánig.
A part felőli oldalon kezdték tegnap, így aztán mire Leszek ma reggel végzett a kiballasztolással, a part melletti hajóoldal még jobban kiemelkedett, mint tegnap, és volt vagy egy méteres szakasz, ami most kilátszott a vízből, úgyhogy azt is le kell festeni, volt a parancsnok utasítása. Mivel a tutaj, amiről Manu és Pascal festett, az orrnál volt, Viktor nagy sebbel-lobbal meglazította az orrköteleket és springet (hátratartó kötél), majd rohant hátra, hogy behúzza a hajó farát, ezáltal az orr eltávolodik a parttól, s a tutaj mehet a hajó és a rakpart közé.
– Nem lesz jó, Viktor – mondtam, mert láttam, hogy feltámadt a szél, s a hajó orra kezdett lassan visszacsúszni a part mellé.
– No problem – volt a válasz – le kell festeni, muszáj… -, és rohant, futott, intézkedett, látszott, hogy elemében van, irányított mindenkit, ide fuss, oda menj, ezt húzd meg, azt ereszd meg…
Manu és Pascal a tutajjal bement a résbe, és festettek. Már jól a közepe felé járhattak, amikor látom, hogy a szél egyre jobban a parthoz tolja a hajót.
– Viktor, látod? – kérdeztem. Nem felel, de arra nézett, amerre én álltam. – Beszorulnak, nem látod? – Viktor nem felel. Szerencsére a hajó megállt, erre hátraszaladt, és a farkötelet megfeszítette, aminek következtében a hajó orra megint kifordult. Visszajött, hogy kezelje a tutaj kötelét. – Minden rendben? -, kérdezem, de ő csak furcsán néz. Megint szólok, hangosabban, nem felel, csak bámul előre. Hátrafordulok, és látom, hogy a hajóorr szinte vágódik a partnak. Hát persze, a szél kénye-kedve szerint játszott az ezertonnás hajótesttel, mi az az egy farkötél, a nylon, megnyúlik, és nem tartja meg a hajót. Na meg a csörlő dobja is egészen kicsi, azon könnyen megcsúszik a kötél… Már elérte a hajóoldal a tutajt, Viktor meg csak bámul…
Rákiáltottam a két matrózra:
– Menjetek fel a rakpartra! – kétszer se kellett mondanom, mint a nyúl, úgy iszkoltak fel, bár a nyúl nemigen szokott felmászni sehova, de most vegyünk egy ilyen különlegest (viking nyulat…). Manu és Pascal, no meg jómagam is, eléggé betojtunk, mert a tutaj már feltámaszkodott a rakparton, és elkezdett recsegni-ropogni. Szerencsére megfogta a hajót. Viktor meg csak bámul előre, mint aki nincs magánál.
Odamentem hozzá, és szinte kiabálva mondtam: – menj hátra, húzd be a hajó farát, én addig kirángatom a tutajt. – Erre valami színt kapott az arca, ész nélkül rohant hátra, és csinálta, amit mondtam. Én, mint az eszelős kirángattam a tutajt, előre egészen az orrig, ahol már nem lehetett baj.
Utána már nem érdekes.
A tutaj úgy nézett ki, mint az a könyvelő, aki Tysonnal vívott három menet. Nyeklett erre, lógott arra, lyuk itt, amott meg felhasadt, és az egész úgy összegörbült, mint a könyvelő.
Azt hiszem, Viktor totálisan elvesztette a cselekvőképességét, agyilag lemerevedett, amikor látta, hogy baj lesz, cselekvőképtelen lett.
Az ír praktikum: hogyan lesz a kocsmából oskola? – MV Lys Carrier, 15. rész.
2018 november 14. | Szerző: Seafalcon
Március 18. hétfő, úton, Greenore. A hajnali őrségre elromlott az idő, most megmutatja az ír tenger, hogy milyen tud lenni valójában.
De nem sokáig mutogatta a tudományát. Négykor megérkeztem, kószáltam egy kicsit hatig, mert senki nem válaszolt a hívásomra, majd Viktor fél hétkor horgonyt dobott.
Délután kikötöttünk.
Mindig is mondtam, hogy az írek európai népség, sokkal inkább, mint a hollandok, vagy Erikék. Holnap reggel nyolckor kezdik a kirakást, és mivel túlórát fizetnek, ezért este nyolcig dolgoznak. Nem egész éjjel, meg minden, ahogy a többi túlcivilizált országban…
Négykor kimentem, egy kicsit körülnézni. Körbejártam Greenore-t. Mind a tizenvalahány házat. Nem lehet több lakosa, mint száz. Ehhez képest van két kocsmája… Meg egy szatócsbolt, ami postahivatal is egyben, meg minden. Szép rendezett kis falu, amint azt megszoktuk az angoloknál. Összeszámoltam hány utcája van, de egynél tovább nem jutottam.
Mivel a kikötőkapu nem volt nyitva, lévén nagy ünnep – Szent Patrik napja, s ha valaki nem tudja, akkor ő Írország védőszentje -, nagyot kellett kerülnöm, a tengerparton ki tudtam menni, egyenest a sétányra. Nos ott volt a fél falu, sétáltak, beszélgettek, a gyerekek lementek a vízpartra köveket hajigálni, egyesek kutyát sétáltattak, azaz dühöngött a jókedv, kirúgtak a hámból, amúgy angolosan…
Mire visszajöttem, jól el is fáradtam, nem véletlen, hisz két hónap óta először tettem, huzamosabb időre, partra a lábam.
Az ügynök szerdára intézi el, hogy orvoshoz mehessünk, tele vagyok viszkető pörsenésekkel, csakúgy, mint Pascal és Manu.
Március 19. kedd, Greenore. Szépen, komótosan dolgoznak. Kilenctől-kilencig, ez persze hajóidő, mert ők egy órával kevesebbet számolnak. Feltaláltam a spanyolviaszt: mivel a rotterdami ügynök szemét volt, és nem adta fel a leveleimet, ezért kinyomtattam újra, és feladtam, most sk., remélem, a repülőt nem eszik meg a cápák.
Vettem ezt-azt, szappant és Nescafét.
Azt hiszem, a legnagyobb hasznát az euro bevezetésének mi, tengerészek látjuk. Nem kell pénzt váltanunk, mindenütt fizethetünk vele. Megkérdeztem a tallymant (ő az, aki a banánt számolja a dalban, a kikötőben meg a vasat…), hogy nehéz volt-e az átállás az új pénzre? Azt mondta, hogy meglepően könnyen ment, csak a formát kellett megszokni. Ehhez csak annyit, hogy az árak mind a mai napig ki vannak írva ír fontban is.
Nyilván, ezeknek a népeknek csak az új árakat kellett megtanulniuk, hogy egy levél Európába most 83 cent, és nem 60, az árak “nominál értéke” alig változott. Azt hiszem, azok a népek vannak szívóágon, ahol nagyságrendekkel térnek az árak a megszokottól, mint az olaszok, ahol – nem tudom pontosan -, de legalább 1718-cal kell az árakat elosztani, hogy az új pénzben megkapják.
Délután megjött az eső, de a vasnak nem árt, így dolgoztak tovább, kárt nem tett, legfeljebb a havat mosta ki a vas közül.
Március 20. szerda, Greenore, úton. A taxi tizenegyre jött, négyen mentünk orvoshoz, kiderült, hogy Viktornak is van bőrnyavalyája, nemcsak nekünk (Manu és Pascal, meg én).
Rash
Ilyenkor, amikor két hónap is eltelik, hogy utoljára rajtam volt a “kimenőruhám”, mindig aggódom egy picinykét, nem-e fogytam-e ki belőle túlságosan. Megnyugtatok mindenkit, hogy nem. Viszont nem is feszült túlságosan, nagyjából úgy áll rajtam, mint amikor eljöttem otthonról.
A szomszéd falu, Carlingford rendelőjébe mentünk. Csudára szeretem ezt az országot. Igaz, nem Anglia, de nagy a hasonlóság, ami nem véletlen. Az épületek, a települések valami “tradicionális nyugalmat” árasztanak, kedvelem ezt a környezetet. A rendelő várójában mindenki köszönt, mi is, meg a helybéliek is, szóba elegyedtek velünk, kikérdeztek, ki fia-borja vagyunk, és látszott, fogalmuk se nincsen, hogy a Zöldfoki szigetek miféle leves?
Kaptunk szép fehér kenőcsöt, meg rózsaszín tablettát. Az orvost rábeszéltem, hogy ez allergia, és nem valami “büdösbogár” fertőzés. El is fogadta, rá is írta a jelentésre, hogy allergical rash.
Viktor nem értette, hiába mondtam, hogy mi az a “rash” (piros folt, közepén egy pici pöttyel = kiütés), megkérdezte az asszisztensnőt. Az persze nem tudta elolvasni, mert az orvosok itt is arról híresek, hogy lógtak az isiben a szépírás órákon. Kérdezem:
– Talán rash?
A csaj képe felderült, bólint, és megjegyezte, hogy nahát, ilyeneket tudok angolul?
Hát persze, miért ne?
A doki is megjegyezte, hogy jól beszélek angolul, és ilyenkor, mintha a hátamat kenegetnék olyan izével, ami a szólásban van (háj). Persze az is az igazsághoz tartozik, hogy ha orvoshoz (vagy bármilyen “specialistához”) megyek, akkor az előfordulható “szakszavakat” kiszótározom, így jutottam tegnap olyan szavakhoz, mint a rash – kiütés, bladder – hólyag, itch – viszket, scratch oneself – vakaródzni. Úgy látszik, Viktor nem folytat előtanulmányokat, megelégszik azzal, hogy eltáncolja, amit mondani akar…
Az ír talány már nem talány…
Mára megoldódott egy, számomra, nehéz talány. A kérdést úgy lehet megfogalmazni: hogyan tudnak az írek annyit inni, amennyit tudnak? Nos, a taxisofőr oldotta meg a rejtélyt, amikor elmagyarázta, hogy egyáltalán nem marhaság, amit tegnap láttam a kocsma falán Greenore-ban, hanem maga az ír valóság. Ugyanis egy tábla volt a homlokzaton, hogy aszondja: ISKOLA. Amíg a nebulókat nem hordta iskolabusz a szomszéd faluba, addig délelőtt oskola működött a teremben, este meg kocsma. Nyilván azért, hogy tudja a kis ír, hova kell menni este, nem tévedhet el, mert nappal megtanulja az utat. Aztán ha kimarad a suliból, továbbra is oda jár, mert a szívében nosztalog a tantónéni iránt, de csak este engedik be, s a tanítónéni akkor már kocsmárosné aranyvirág, ide a legjobb Guinessét…
Praktikus.
Este nyolckor jöttünk el. Lezuhanyoztam, és kipróbáltam a kenőcsöt.
Március 21. úton. Ma van a tavasz első napja, nekünk meg elegünk van a jó időből, és megyünk vissza Erikékhez, kitanulni, hogy milyen a viking kikelet, amikor jegesmedvék fütyörésznek a zsendülő hóbuckák között.
Hogyishívjákba és izébe megyünk, még nem tudtam megtanulni a két norvég kikötő nevét, de hamarosan megtudom, mert be kell írni a hajónaplóba, és valahol utána nézek (hogy norvég várost kellene írnom, azt költői túlzásnak tartanám). Alumínium rudakat rakunk be, és elvisszük Lisszabonba, hogy meglássuk, ott hogy viszonyulnak az euróhoz? Onnan vissza északra, és ha az Isten is úgy akarja, hogy sikerüljön, akkor papírt rakunk be, s irány a Földközi-tenger.
Bambasz szívóágon lesz, mert nem tud visszajönni április végén. Ha az út így sikerül, akkor május második felében érhetünk vissza Észak-Európába.
Milyen az übermensch 2002-ben – MV Lys Carrier, 14. rész
2018 szeptember 26. | Szerző: Seafalcon
Március 12. kedd, úton, Mo i Rana. Valami furfang lehet a dologban, mert nem hajnali hatkor érkeztünk, hanem fél tizenkettőkor, s így kialudtam magam a rakodás kezdete előtt. Ha Bambasz meglátja a naplóban, lehet, hogy feljelenti Viktort a Hágai Nemzetközi Bíróságon.
Ehhez tudni kell a következőket: Amikor Rotterdamba érkeztünk, a barba nem keltett manőverhez (reggel kilenckor érkeztünk), hanem csak a rakodás kezdetekor, negyed tíz körül. Bambasz a parton volt, és ezt látván, protestált Viktornál, mondván: “chief must wake up for maneouvre!”, azaz a chiefnek fel kell kelni a manőverre. Viktor nemes egyszerűséggel elküldte a fenébe, azzal, hogy az ő stílusa ilyen, az elsőtisztnek lesz dolga úgy is elég, mire elmegyünk, passz. Erre a barom német a tulajnál mószerolt be, de nem Viktort, hogy nem keltett fel, hanem engem. És ezzel a szaralak, jellemtelen “übermensch”-el kell lennem a fél szerződésem alatt!
Na, mindegy.
A rakodás megy, holnap délutánra ígérték a befejezést. Erre Viktor elrendelte, hogy éjszaka watchman szolgálat lesz, mert a berakás egyszerűnek ígérkezik, s így majd alhatok valamelyest. Erre fél éjfélkor kerül sor.
Március 13. szerda, Mo i Rana, úton. Reggel fél hatkor keltem, kimentem megnézni a merülést, mire bejöttem a hajóra, összetört a bajszom. Mínusz tizenhét fok van, Erikék (a vikingék) ezt módfelett csípik, mert már érezni a tavasz leheletét… Számomra ez igen fagyos lehelet. Ugyanis felvettem minden ruhámat, és így csak kevéssé vacogok, nekik meg ad a gyár finom, meleg védőruhát, nem számít, mennyire van tavasz, vagy akár tél is.
Délre kitört a hőség, felment mínusz két fokig, így, amikor a rakományt le kellett fedni nylonfóliával jól kiizzadtam. Annak ellenére, hogy fél kettőre berakták a hajót (betonvasat viszünk tekercsben és kötegekben) három előtt indultunk csak el, mert jött egy surveyor, aki a raktártetők vízzáróságát ellenőrizte. Három olyan pontot talált, ahol beázhat a raktár, oda tett egy kis habot, majd kiállította a bizonyítványt, és elment.
Két pilot vitte ki a hajót, az egyik tanuló volt.
Annak ellenére (vagy talán azért), hogy tél van, csodaszép volt a táj. Mindent hó borított, még egy rövidke szakaszon jég is volt. Összetörtük a fjord vízén keletkezett fehér mezőt, majd havazni kezdett, percek alatt teljesen fehér lett a hajó. Készítettem pár fotót. Nagyon festői (vagy giccses) volt, amikor a szemközt levő hegy fölött megnyíltak a felhők, és a lemenő nap narancs, vörös, és bíborfényt csurgatott a lejtőkre, és megragyogtatta a hegycsúcsok jeges szikláit.
Március 14. csütörtök, úton. Végre egy olyan nap, amikor leírhatom: semmi különös, megyünk. Mint egy mormota úgy aludtam, minden percet kihasználva, amit nem őrségben töltöttem.
Március 15. Nemzeti ünnep, péntek, úton. Igazából most le kellene írnom valamit, de nem akarom, mert még elkiabálom… Én nem vagyok babonás, de mit lehessen ugye tudni?
Most olyan útvonalunk megyünk Írországba, amelyik számomra teljesen ismeretlen. Még nem hajóztam Skócia északi részén, se az Ír-tengeren.
Délután “otthon jártam”, legalább is gondolatban.
Meg kell, hogy mondjam, a hal finom, tápláló, egészséges étel. Van benne foszfor, meg van benne C-vitamin, meg sok növényi rost van benne a halban, és a hal koleszterinszegény. Én meg hülyeszegény vagyok, hogy immár hetek óta minden második-harmadik nap halat eszem… Nem mondom, amit Muruvikban fogtak, a lepényhal, igazán ízletes kaja volt. De amit itt mostanában ebéd és vacsora gyanánt kapunk… Törpemakréla, de annyira törpe, mint egy satnya keszeg, és abból is csak két darab jut. Nem mintha húsz esetében jól lehetne lakni vele, ami megtölti a hasat, az a finom, vízben főtt krumpli, meg sárgarépa saláta, amit kapunk hozzája, mert a polyák és az orosz így szereti.
Az ünnepre való tekintettel kitakarítottam a kormányállást.
Március 16. szombat, úton. Most már nem kiabálom el, de kaptunk két teljes napot ajándékba az időjárás-felelőstől. Egészen tegnap este hatig csodálatos, szép időben, ebben az évszakban hitetlenül csendes tengeren jöttünk. Mostanra elmúlt, és minden megy a normális kerékvágásban, lityegünk mint a veszett mennykő…
Délben felhívott az asszony.
Március 17. vasárnap, úton. Holnap hajnalban érkezünk. Mostanában Viktor jókat vigyorog, amikor megjelenek a hídon a kis “túlélő felszerelésemmel”. Olyan lehetek, mint nagymama hajdanán, amikor lement a ligetbe sétálni, szatyorkában vitte a váltóruhát, a vécépapírt, a gyógyszereket, stb… Én a papucsomat, a cipőkanalamat, és a Nescafét hordom a nájlonacskóban a hídra. Mert ugye a Scholl papucsom elveszett Rotterdamban, hát a másikat, a kabinba valót viszem fel, de ahhoz, hogy a cipőmet felvehessem, kell a cipőkanál, és a Nescafé pedig sokkal lassabban fogy, hogy nem hagyom fent a hídon az egész üveggel…
Muruvikban Erikkel, a vikinggel – MV Lys Carrier 13. rész
2018 szeptember 18. | Szerző: Seafalcon
Március 9. szombat, úton. Az is kretén, aki télen hajóval megy Norvégiába! Jaj de nagyon tele van a hócipőm, ennek a “szép, északi” országnak a tengerével!
Erik boldog…
Hideg van, tombol a vihar, jeges szél fúj, összekeveri a levegőt a tenger hullámaival, felkapja, apró jégdarabokkal kocogtatja meg a kormányállás ablakát, mint géppuskasorozat pattognak a felső hídon. Jó tízméteres hullámok billegtetik a hajót, és fogalmam sincs, honnan tudja ez a dög idő, hogy mikor kell fordulnia, de amikor irányt változtattam, és vártam, hogy megszűnik a vad dülöngélés, a szél is fordult, s továbbra is kilencven fokból kapjuk oldalba. A fedélzet csúszik, a szemüveg pillanatok alatt vizes, nem látok, csak a rutin találja meg a lépcsőt, s visz fel a hídra. Ott a két radiátor már kevés, hogy legyőzze a kinti hideget, pedig még plusz van, három-négy fokot mutat a hőmérő, de mindenféle lyukakon befütyül a szél. Már kell az anorák is, azzal kibírhatós a hideg.
A legnagyobb baj nem is ez, hanem az, hogy semmihez nincs erőm: se az álláshoz, se az üléshez, se a fekvéshez. Ugyanis mindezen tevékenységek jelentős fizikai igénybevételt jelentenek, ha a padló, a szék, az ágy mindenáron el akar menni az ember alól. Persze nem hagyom, hogy a tárgyak túljárjanak az eszemen, s ülés közben kicsámpítom a lábam, jobbról a szekrénynek, balról a biztosítékpultnak, a könyököm a felsőtestnek adnak támasztékot, és ha csak két ujjal is, de tudom írni a Naplót. Az állás a bokát és a térdet készíti ki, a fekvésben meg a sok csúszkálást kell kivédeni, de közben, muszáj aludni, mert jön a szolgálat. Nálam ez már többé-kevésbé megy.
És gondolom, e közben a parton ott áll félmeztelenül Erik, a viking, és majd eldurran a gyönyörűségtől, hogy de csuda szép idő is van ma, s milyen pompás helyen lakik…
Este végre megérkeztünk a megváltó Grip pilotállomáshoz. Két révkalauz is jött, az út tíz óra kikötőig, a Trondheim fjord igencsak hosszú, és a gyár a végében van. Mert azt senkinek se tessék gondolni, hogy valami faluba, ne adj Isten, kisvárosba megyünk. Egy gyár van a prérin, azaz a fjord partján, passz… Az idő továbbra is Eriknek lehet kedvére való, mert én valahogy nem szeretem, ha esik a hó, süvít a szél, és életveszélyes a fedélzeten mászkálni. De azért nem vészes, mert az eső elmosta a havat éjfélre.
Encsike este negyed tízkor felébresztett, arra elég volt a térerő, hogy a mobil kicsengjen, de arra már nem, hogy beszélhessünk. Szegény nem gondolt arra, hogy ebben az időszakban készülök az éjféli szolgálatra, azaz alszom. Így fél tíz után felkeltem, de legalább volt időm rendbe hozni a kabinom, mindent felszedtem a földről, mert ami oda leesett a veszett billegés közben, onnan már nem tud még jobban leesni.
Így megint hosszú napnak nézek elébe – minimális alvás után -, azonnal kezdik a kirakást, nem számít, hogy vasárnap van, ez egy alumíniumgyár, ahova a rakomány szól, és ők szünnap nélkül dolgoznak.
Március 10. vasárnap, úton, Muruvik. Hétkor érkeztünk.
A MAHART szólás azt tartja, hogy mit se ér a manőver eső nélkül, az eső meg szél nélkül. Ám itt – Erik hazájában – ez nem áll. Mert nem esett az eső, de a hó annál inkább. Mit esett? Zuhogott! Húsz perc alatt legalább hat centis, fehér, hópaplan került a fedélzetre, meg rám. Közben Erik valószínűleg a jó meleg kandalló mellett házi pálinkát falt, és ökörszarvat fabrikált a baseball sityakjára.
Nap közben nyugi, csak mindig akadt egy-két “nézd ezt meg, István, intézd el azt chief…”, így alvásról szó se lehetett.
Viszont valami télisport-összeruccanás van valahol a közelben, mert egész nap síugrás, sífutás, síváltó, biatlon volt műsoron, majd összefoglaló a síugrásról, a sífutásról, a síváltóról, a biatlonról, majd ismételték a sífutást, a síugrást…
Női biatlonban kiszurkoltuk, hogy a svéd Magda Förester(?) megverte a két francia csajt, akik előtte voltak, így volt valami jó is. Se magyar, se lengyel nem indult, hát nem volt kinek drukkolni, de mindig van francia, akik ellen lehet…
A hely kiválóan alkalmas a horgászásra, így aki szeretett, nekiállt pecázni, mert még nincs elég hal a hajón, és fogtak is bőven, elég volt vacsorára. Öt lepényhal is horogra került, ezek olyan lapos izék, és a hátukon van a szemük. Viszont nagyon finom a húsa.
Tizenegykor kerültem ágyba.
Fél hatkor keltem, elintéztem a “házmesteri” teendőket: villanyoltás, napló beírása, raktárnyitás, stb. A kirakással negyed tizenegykor végeztek. Azonnal indultunk, mert egy hajó várt a rakpartunkra. Indulás után egy kicsit rendbe hoztam magam, mert jól eláztam.
Egész éjszaka vizet vettünk. A vételező tömlőt a partról kaptuk. Amikor visszatettem a helyére, és a vízaknát lefedtem, egy jópofa Erik belerúgott a csap nyitórúdjába, a víz megindult, és sikerült totálisan eláznom. Mire végeztem, menni kellett a raktárt csukni, majd manőver, de most amikor írom a naplót nem érzem, hogy megfáztam volna…
Délután ötkor majdnem elaludtam az őrségben…
Török Bálint és Pascal… – MV Lys Carrier 12. rész
2018 szeptember 7. | Szerző: Seafalcon
Március 7. csütörtök, úton. Hajnalban csak ültem, és próbáltam regenerálódni. Olyan izomlázam van, hogy ezer nyelven beszél.
Rotterdamban beszéltem az asszonnyal, és mondta, hogy az “Aranka piros autója” megjelent a Vakok Lapjában. Úgy látszik Lak István szavatartó ember.
Hajnali ötkor bedurrant az idő. Jó 9-es, 10-es szél fúj, 8-10 méteres hullámok jönnek nyugatról, mi meg pontosan északra megyünk. Ötig se volt kismiska, de innen kezdve úgy rollázunk, hogy néha nem lehet megmaradni egy helyben. Pedig a rakomány jó, a raktár színültig van szénnel, csak az elejében van egy kis szabad hely. A súlypontunk magasan van, nem rángat a hajó. A kabinom egy csatatér volt, amikor lementem. Aludni egyfolytában lehetetlen, rövid részletekben pihentem, egyébként arra ügyeltem, hogy ki ne essem az ágyból. Fáradtan ébredtem. Fizikai nehézséget jelent az is, hogy az ember egy helyben megálljon.
A Császármadár
Elolvastam apa könyvét, a délutáni őrség alatt fejeztem be. Két dolog miatt vártam nagyon, hogy mit ír? Az elsőhöz egy kis magyarázat:
Valahol, valamikor már leírtam, hogy számomra a történelem, ahogyan oktatták – és ez nem a tanárom, hanem az oktatási rendszer a tananyag hibája, de az is lehet, hogy az enyém -, nem események sora, egymásba ágyazódó, egymásból következő, egymásra épülő események sorozata, hanem különálló, megtanulandó egységek, amik között alig van kapcsolat. (Az is lehet, hogy valóban csak az én hibám, hogy képtelen vagyok sok logikus esemény között kapcsolatot találni, és úgymond a sorok között olvasni, de ezen nem lehet változtatni, még azzal se, hogy ráförmednek az emberre… Jellemző: számomra a meglepetés erejével hatott, hogy Szapolyai János, az utolsó, akit magyar királyként ismerünk, azonos a Dózsaverő és elítélő Szapolyaival.)
A lényeg: 1526. augusztus 29-e és az 1555-ös egri várvívás közötti magyar történelemről semmit, de semmit nem tudok (tudtam). Ha lehet így mondani, már csak ezért is fontos és tanulságos olvasmány lehet mindenki számára, mert erről az időszakról szól. Kötelezővé tenném a könyvet azok számára, akik olvasták az Egri csillagokat. Ami számomra ott kérdés volt, arra itt kaptam válasz. Nagyon csodálkoztam a brazíliai Recifében levő Arany Kápolna festménye előtt: Isabella reina de Húngria volt egy kép aláírása, s nem tudtam, kiről van szó. Most már tudom.
A másik, amiért vártam, az utolsó fejezetek egyike, mert ugyanannak a jelenetnek benne kell lenni, aminek Gárdonyi híres könyvében. A látogatás a szultáni sátorban. Természetesen, egészen más a két jelenet. Ha igaz a négyszáz fogoly lefejezése, akkor vajon Gárdonyinál miért nem szerepel?
A könyv stílusa is meglepő volt, de azt hiszem, telitalálat: mert nem egy összefüggő eseményt mesél el, hanem olyan, mint a börtönben sínylődő rab visszaemlékezése az életre, sok, de nagyon rövid fejezetre oszlik. Mint az emlékek… Mindegyik egy-egy villanás az életből. Tőmondatok, nincs mit cifrázni rajtuk, mert megtörténtek, így már nem lehet rajtuk változtatni, bármennyire is ott a kulcsa annak, amiért enyingi Török Bálint úr a padisah börtönébe került. Nincsenek hosszú párbeszédek, hosszú mondatok. Olyanok, valóban, mint az emlékképek: vannak, és nincs mit rajta magyarázni. De el lehet gondolkodni rajtuk.
Az igazság az, hogy számomra nem derült ki, miért is került Isztambulba Török Bálint, és azt hiszem, a szultáni akaraton kívül nincs is valós oka, mert Ibrahim pasa magyarázata is csak a saját vélekedése: Kászon basa, a szultán egyik kedvencének elveszejtése. Mert hogy Török Bálint hol a Habsburg Ferdinánd (a teniszpartit bámuló királyt Várkonyi alakította, ez élénken él az emlékezetemben az Egri csillagok filmből) pártján volt, aztán János király híve lett, nem lehet valós ok. Hiszen akkor ez volt az általános.
Szeretni való, jó könyv…
Kultúrest
Este videóztunk. Bambasz hozott pár (25) kazettát, és vacsora után elkezdtük “feldolgozni” a kultúrát.
Egy Csillaghajós kommandó című műalkotás volt műsoron, de nem is ez a lényeg. Volt egy jelenet, amikor az űrcsótányok felszúrták a szarvukra az alfőhős-kommandós-kislányt. Ezt Pascal igen zokon vette. És kommentálta az eseményeket:
– Ne ácsorogjatok, meghal… Miért nem siettek a kórházba vele, ez jó lány…
És amikor meghalt, s “kitemették” az űrbe, a könnyeit törölgette, és a fejét ingatta:
– Bullshit, bullshit, no good… no good… why not welding? (Khm… bivalyszar, bivalyszar, nem jó, nem jó…, miért nem hegesztették meg? – és ehhez egy kis magyarázat: a főhőst, egy sebesülése után összevarrta egy gépezet, és mi úgy kommentáltuk, hogy “meghegesztették”).
Pascal mélyen átélte a mesét…
Már többször írtam Pascalról, de a másik matrózról Manuról még nem.
Ő a fedélzetmester, bár tíz évvel fiatalabb, mint Pascal. Ez persze csak azt jelenti, hogy ő kapja a munkát, és ő osztja be magukat. Vezető típus, míg Pascal beosztottként érzi jól magát, azonnal elfogadta, hogy Manu a főnök kettejük közül.
Manu vidám fickó. Jól beszél angolul, és barátságos. Amikor megláttam, azt hittem, hogy török. Nem fekete, bár annak tartja magát, olajbarna a bőre, és nagyon erős, fekete a szakálla. Vékony csíkot hagy csak meg az arcán, de a végén, az álla közepén vagy húsz szál két centi hosszú, és azt állandóan pödri.
Március 8. péntek, úton. Éljenek a nemzetközi nők… Viktor nagy készülődésben volt, mert este felhívja majd az asszonyt, mondta, s elmesélte, hogy ez az egyik legnagyobb ünnepük: reggel felköszöntik a nőket egy csokréta virággal, és utána a férfiak elmennek jól berúgni…
Tombol a vihar körülöttünk.
A franc tudja miért, de életben maradtam! – MV Lys Carrier 11. rész
2018 július 19. | Szerző: Seafalcon
Március 5. kedd, úton, Rotterdam.
Életben maradtam…
Március 6. szerda, Rotterdam, úton.
Milyen buktatói vannak egy crew listnek? – MV Lys Carrier 10. rész
2018 június 6. | Szerző: Seafalcon
MÁRCIUS
Zajlik az élet, viták, veszekedések… – MV Lys Carrier 9. rész
2018 május 1. | Szerző: Seafalcon
Építjük a szocializmust
Előírás, hogy a túlóra nem lehet több, mint havi 93 óra, mert ez benne van mindenkinek a fizetésében, mint átalány. Viszont kevesebbet se lehet elszámolni, ugyanazon oknál fogva. Tehát minden hónapban írok egy munkalapot 93 órányi túlórával. Minek? Mindenki tudja, hogy nem igaz, amit leírok. Antiguai előírás, hogy mindenkinek meg kell adni a megfelelő pihenőidőt. Tehát nekem rajzolnom kell egy gyönyörű grafikont, hogy ki mikor volt szolgálatban, de tudjuk, hogy nem igaz. Szorgalmasan írom, hogy kikötőben a parancsnok reggel 6-12 között és 18-24 között van szolgálatban, hogy nekem meglegyen a pihenőidőm, de a valóság az, hogy reggel nyolctól másnap hajnali négyig voltam egyhuzamban, pihenés nélkül szolgálatban. Viktor meg a délutáni alvás után azon sóhajtozott, hogy “jaj, ez hosszú nap lesz”… Na, ja. Nekem. Tisztára úgy megy, mint a régi “szép”, szocialista időkben. Adminisztrálunk a főnökök érdekében, aki meg dolgozik, dögöljön meg. Február 28. csütörtök, úton. Szép csendes időben megyünk, elhagytuk Cabo Sao Vincentet, a portugál délnyugati csücsköt, és befordultunk északra.Kiborult a bili
Megyek ebédelni, a szakács azzal fogad, hogy voltam-e már idiótával a hajón? Fogós, ravasz kérdés, ilyenkor, kora délben. – Hát persze, nem először vagyok hajón… – mondtam. Mutatóujjával felbökött a hídra. – Ez az! – mondta, és én valahogy a parancsnokra gondoltam Ő is volt Wojciech begyében. Természetesen a hó végi leltár kapcsán. – Azt mondja, pazarolok, meg nem tudok gazdaságosan főzni. Ez a kretén meg 70 kiló halat rendelt a Boszporuszban! – Tizenhetet… – javítottam ki, mert az angolban a két számot könnyű összekeverni, ha nem tiszta a kiejtése valakinek, és én egyébként is harmincról tudtam, pedig az is rengeteg. – Nem, hét-nulla, hetven kiló, gyere, nézd meg! – és mutatja a mélyhűtő ládát, amiben két 20-20 kilós doboz volt, meg egy rahedli hal, nájlonacskóban. Kezdtem magamban igazat adni neki. Hat embernek ez másfél évi halszükséglete, még akkor is, ha tudjuk, sok foszfort tartalmaz, és az agyműködésre kiváló hatással van, ám biztos forrásból tudom, hogy a tengerészeket nem tanársegédként alkalmazzák a hajón, hogy ennyire fontos lenne az agymunka raktármosás közben… Fél egykor, megjelent a hídon, azzal, hogy adjam oda a telefonomat, mert a beszélni akar Mr. Eckhoffal, a tulajdonossal. Vissza kellett utasítanom, és meg is mondtam, hogy nem tehetem, hogy a parancsnok háta mögött ilyet tegyek (még akkor is, ha privát ügyről van szó), mert nekem most nagy szükségem van a jóindulatára és a jó véleményére, ha meg akarok ragadni a cégnél. Ezt el is fogadta, azzal, hogy Leszek majd odaadja. Közben megjelent Viktor, és megint jól egymásnak estek. Én meg jól elhúztam a csíkot, mondván, kazettát kell cserélnem a nyomtatóban – ami igaz is volt -, ők meg marják egymást. Marták is, már lent jártam a kémény mellett, de ott is hallottam, hogy zeng a híd, ahogy társalognak. Viktor a szakács fejéhez vágta, hogy rendelt húsz Sambal Oeleket (Erős Pista, de négyszeres mennyiségű, mint otthon), a szakács meg lehülyézte, hogy nem igaz, Viktor leidiótázta, a szakács üvöltött, a barba viszontharsogta magát, szóval jól elvoltak… Amikor visszajöttem, akkor Viktor nekem panaszkodott, és nyilván volt abban is igazság, amit elmondott. Most mindketten durcásak, és alszanak, én meg jól vagyok a hídon. Ezzel vége a hónapnak.Bambasz és Viktor – Lys Carrier 8. rész
2018 április 18. | Szerző: Seafalcon
A norvég tavasz szépségei és Viktor akciói – MV Lys Carrier, 17. rész
2019 január 30. | Szerző: Seafalcon
– Lehet, hogy az én hibám volt, István, tegnap a tutaj. De addig nem volt semmi baj.
Még jó, hogy nem akarta rám kenni. És nem is volt baj, mert addig nem csináltunk hülyeséget!
A viking tavasz frankó tud lenni, ha akar. Ma reggel, amikor hét óra tájban kikecmeregtem a deckre, úgy havazott, mint a radai jó nyavalya!
Később csak az eső esett.
De a viking istenek könyörületesek velünk, mert manőver előtt alábbhagyott, majd elállt. Karmøybe hamari utunk volt, mindössze negyven mérföld, végig révkalauzzal. Menet közben nagyon sajnáltam, hogy nincs szép idő, mert valami fantasztikus tájakon jöttünk keresztül. Néhol alig volt 150 méter a két part között, sok-sok apró sziget, és viszonylag sűrűn lakott terület. Elmentünk egy sziget mellett, ahol egy ősi templom állt. A pilot elmondta, hogy ez volt a székhelye az első norvég királyságnak. Szívesen készítettem volna egy fotót, de hát “viking tavasz” van, és az istenek berágtak valamiért, s ekkor már zuhogott az eső, alig lehetett ellátni egy kilométerre.
Érkezéskor totálisan eláztunk, igazi manőver volt, mert a szél is fújt. Utána raktárnyitás, és azonnal elkezdték a berakást. A gyár rakpartján állunk. Éjjel tizenegyig dolgoznak, s holnap be akarják fejezni. Nem is lenne baj, csak ne lenne annyi eső az égben, és az mind ide zuhog. A fülem és az orrom lefagyott, a nadrágom szára csupa víz, és nincs váltani, mert mindkét rend melós ruha rajtam van. Áldom az eszemet, hogy megvettem otthon a kínai boltban a legolcsóbb “suhogós” dzsekit, most mindenki irigyli, hogy milyen klassz munkáskabátom van, jó meleg, és viszonylag vízálló. Meg a kesztyűm is megfelelő. Egy ezresért vettem a diszkontban, síkesztyű, és ha nem is vízálló, még akkor se fázik benne a kezem, ha csurom víz, mint most is, mert a testmeleget csodásan megtartja.
Ennyit a viking tavaszról.
Március 26. kedd, Karmøy. Nem tudom, említettem-e, hogy milyen szép tud lenni itt a tavasz? Ragyogó napsütésre ébredtünk, az ég kék, csak apró felhőpamacsok látszanak a környező dombok felett. Körülöttünk legalább tíz apró szigetecskét számoltam meg, a farmok házainak piros cserépteteje messzire látszik. A távolban magasabb hegyek kéklenek, némelyik hósapkát visel. Ha megerőltetem a szemem, ki tudom venni azt a templomtornyot is, amelyik mellett tegnap eljöttünk, ahogy a hajózási időjárás-jelentésben mondják: jó a láthatóság. A hajó körül madarak repdesnek, csak nem csiripelnek, hanem rondán rikácsolnak, mert sirályok. Hideg sincs, már nem kell a dzseki, elég rajtam a két rend melós gönc.
És ehhez az eldugott, Isten háta mögötti helyhez képest, óriási hajóforgalom. óránként mennek el mellettünk, mi meg stigózunk (előre-hátra csúszkálunk) rendesen. A műszakvezető szerint évi ezer hajót szolgálnak ki, erre mondják pestiesen, hogy: nem semmi! Hiszen ez “csak” egy gyári rakpart, a helyi alumíniumkombináté. Kirakják a nyers alumíniumot, s elvisszük a finomítottat, vagy a készárut. Mi 6-7 méter hosszú, 20-35 cm. széles rudakat és hatalmas dróttekercseket rakunk be. A melósok nagyon szépen dolgoznak, így aztán nyugi van.
Délelőtt három nagy doboz érkezett, kaptunk egy új számítógépet. A régi technikai dinoszaurusz, 286-as processzorral, s ezer éves Olivetti mátrixnyomtatóval.
Ahogy az ilyenkor célszerű a korszerű technika esetében, Viktor bepakoltatta az irodába az asztal alá, gondosan visszaragasztva a fedelét, s aki akar, ott gyönyörködhet benne.
Az eszem megáll!
Viktor magába mélyedt, és úgy döntött, hogy ő a hunyó a tutajt illetően, és ezért mindent megmozgatott, hogy – lévén alumíniumgyár -, szerezzen valakit, aki meghegeszti a tutajt (az is alumínium). De közeleg a Húsvét, senki se hajlandó idetolni a viking felét… Pedig készpénzfizetést is felajánlott a barba (saját zsebből). Most aggódhat tovább, hogyan adja be az esetet a tulajnak és Bambasznak, bár ez utóbbi nem nagyon számít.
Március 27. szerda, úton. Nem történt semmi feljegyzésre méltó, s ha más nem, akkor ez a jó hír.
Március 28. csütörtök, úton. Készítem a hó végi adminisztrációt. Este elértük Dovert, így fel tudtam hívni az asszonyt.
Utóbbi beszélgetéseink alkalmával mindig megkérdem: – megjött a levelem?
Nos ma nevetve mondta, hogy mindkettőt megkapta egy nap eltéréssel. Egyszerűen fel nem foghatom, hogy miért késett ennyit a rotterdami?
Március 29. Nagypéntek, úton. A mai nap szenzációja egy telex volt. A M/V Skagenről (a cég egyik hajója) érkezett Leszeknek címezve. Andrzej von Mallek küldte, a hajó parancsnoka, és azt írja, hogy készül vissza a Lys Carrierre, csak a papírjait intézi el előbb.
Kérdem Leszektől, hogy a von Mallek csak vicc, ugye? Nos, nem: azért kell az összes hajózási papírját újra kiállítatnia, mert visszavette a nagyapja nevét, ami von Mallek volt, ezt ugye a szocializmusban nem engedélyezték, a papa egyszerűen a Mallek nevet adhatta tovább.
Ha április elseje lenne, akkor Leszek tréfának vélné, így viszont nagy a találgatás, hogy mit jelent? Talán Bambasz nem jön vissza? Na, majd meglátjuk.
Március 30. szombat, úton. A hajózási kiadványokat javítottam, nagyon “nemszeretem” munka, de meg kell csinálni.
Oldal ajánlása emailben
X