A magyar/ukrán/orosz maffiáról, meg főrendőrökről és egyéb gazemberekről… – MV Priwall-2, 10. rész
2020 október 28. | Szerző: Seafalcon
Július 27. szombat, úton. Szép az idő, délután térképeket javítottam, aztán olvastam. Lucó hozott le három érdekesnek látszó könyvet: A Viktort, ezzel már végeztem, a Maffiaregényt, és Hitlerről egy könyvet. Most pár napja a Bartus Lászl által írt
Maffiaregényt olvasom
A szerző szerint ez nem riportkönyv, hanem “regény” a valóságról, valóságos helyszínekkel és valóságos szereplőkkel.
A könyvnek nincs kiadója, helyette: a szerző magánkiadása. Nincs benne évszám, így nem tudni, mikor jelent meg a könyv.
Ami a regénységét, a kerettörténetet illeti: borzalmas. Peter, a magyar származású izraeli anyagot gyűjt Johnnak, amerikai rendező barátjának, aki a magyarországi szervezett bűnözésről, a maffiáról akar filmet forgatni. Ennek ürügyén leveleket irkál, és mellékel egy-egy fejezetnyi anyagot. Nem kellett volna belevennie ezt a silány kerettörténetecskét, ami hemzseg a naiv propagandától, nyilván úgy gondolta, hogy ez emeli a regény “irodalmi” értékét. Egy apróság, de ami számomra igencsak fontos: a magyar “író” nem tudja, hogy Munkács nekünk – mármint magyaroknak – magyar város? Magyarán, rossz néven veszem tőle, hogy Mukacsevót ír.
Le kellett volna írnia, hogy mivel találkozott a magyar alvilágban, és kész. Úgy is az a lényeg. Amit elmondtak neki, és amihez hozzájárultak,hogy leírja, az magában is nagy “durranás”.
Amiért érdemes elolvasni a könyvet: az alvilág kitálalt. A “gyanútlan” olvasó csak néz, hogy mi minden zajlik körülöttünk: rendőri korrupció, zsarolások, prostitúció, pénzmosás, olajszőkítés, gyilkosság, és minden, ami a szervezett bűnözéssel együtt jár.
Ennek következtében megtudjuk, hogy a magyar rendőrséget nem a BM irányítja, hanem az orosz-ukrán maffia. Az egyenruhások közül Sándor István rendőr alezredes (Papa), Tonhauser László KBI (Központi Bűnüldözési Igazgatóság) osztályvezető, és Kis Ernő rendőrtábornok (a Duce) a legnagyobb maffiózók, de Doszpot Péter nyomzó (volt MSZP-s képviselőjelölt) is nekik dolgozik. A szerző feltételezi, hogy Pintér Sándor belügyminiszter is tudhatott a kétlaki tevékenységükről (bár ő feloszlatta a KBI-t, és ezzel “eltűntek a jó pozícióból” az alvilágot védő rendőrök). Ők azok, akik az alvilággal karöltve gátolják a nyomozásokat: akik fizetnek nekik, akikkel közösen üzletelnek, azok mellett harcolnak az ellenlábas bandák ellen.A magyar rendőrség korruptsága számára mindennek a teteje, és John barátjának írott levelében pozitív példaként az amerikait állítja, mondván ott az ilyen elképzelhetetlen.
Több olyan esetet is leír, hogy rendőrök elfognak egy bűnözőt, és átadják kivégzésre az ellenlábas maffiának.
Megtudjuk, hogy Szemjon Mogiljevics (Száva) és Leonyid Sztecura (Loncsik) vagy Leonyid Goldstein, ha izraeli útlevelét nézzük, van neki görög is, de a görög nevét nem tudni, a két orosz maffiafőnök Budapesten, nekik van minden csoport alárendelve, a “katonáik” afganisztáni veteránok, volt KGB-sek, Ukrajnában munkanélküli, nyomorgó szerencsétlenek, akiknek a legnagyobb büntetés, ha pár hónapra (ne adj’ Isten: végleg) hazaküldik őket.
Kiderül, hogy a pilisszentlászlói bombagyárat és a budapesti robbantásokat Dietmar E. Clodó nyakába akarják varrni, a nyomozás csak erre megy ki, mert Loncsikék, a tettesek, Papával vannak jó kapcsolatban.
Nem akarom leírni, hogy mi-mindent tudunk meg, a lényeg az, hogy az olajbotránytól a merényletekig mindent elmondanak, ki miben bűnös, és közben kiderül, hogy a magyar rendőrség a világ legrothadtabb, legkorruptabb szervezete.
Ír a maffiaharcokról, Kisbandi – az alvilág pénztárosa – gyémántcsalásáról, az olajosok küzdelmeiről, ír Seresről akit lenyelt és maga alá rendelt az orosz maffia csakúgy mint Boros Tamást, és arról, hogy a videókazetta-vallomása – amit mindenki megnézhetett a “112” című tévéműsor egyik adásában (de lehet, hogy a Kriminálisban láttam) -, megtanult szöveg, amit a rendőrség hozott össze, érdekeinek megfelelően, illetve alvilági érdekeknek megfelelően.
Elmondja, hogy ki lőtt rakétát a Secret Night Clubba Óbudán, és miért lőtték le Prisztást az Evező utcában… Leírja, hogy a Fradi is a maffia ellenőrzése alatt van, Simon Tibort ők futatták… A maffia buktatta meg Novák Dezsőt, és miattuk volt sikertelen Varga Zoli, mert nem tudta mellettük megvalósítani a gazdasági elképzeléseit, amivel talpra akarta állítani a klubot.
Sok-sok szereplőt nem lehet megkérdezni, mert már az Isten színe előtt magyarázzák a bizonyítványukat, de hogy ki kit tett el láb alól, és hogyan, azt bizony leírja a szerző, és kiderül, hogy a rendőrség orránál fogva vezette a lakosságot, olyan sikereket produkált, amilyet az alvilág elvárt, vagy engedett.
Olvashatunk benne Magda Marinkóról, akit Boros Tamás azzal etetett, hogy Boross miniszterelnök rokona, és el tud mindent intézni rajta keresztül, és a szerb csak akkor jött rá, hogy egy szó se igaz mindebből, amikor életfogytiglant kapott.
Kiderül, hogy Szávának jó barátja Juszt László (így már érthető számomra, hogyan akadt olyan gyorsan Frey Tamás ominózus riportalanya nyomára…).
Sok-sok tényt sorol fel Bartus úr 400 oldalon keresztül, így aztán a vége felé sajnos már unalmas a könyv. Az ember feje zúg a sok névtől, az időpontoktól, az események négy-ötféle megvilágításától (bár nem érdektelen, ahogyan megmutatja a dolgokat).
És néha az ember feje nem zúg, hanem kong, mert valami hiányérzete van, érzem, hogy valami hiányzik, mert mindez így leírva: félkarú óriás.
Hogy mi hiányzott, akkor jöttem rá, amikor egy fél mondatot olvastam a könyvben: a Korda villában (Korda György énekes) több neves MSZP-s (pl. Csintalan) és SZDSZ-es (pl. Hack) politikus is részt vett a “Korda villa titka” c. rendezvénysorozaton, és a rendezvényt Tasnádiék biztosították. (Megjegyzem: az idei választások után Tasnádi azonnal kiszabadult a vizsgálati fogságból…) Gondolom, az alvilág és a politikusok kapcsolata tabu az író úr számára. Pedig anélkül nem működik maffia egyetlen országban sem.
Bartus úr könyvéből legalább az kiderül, hogy a politikusaink makulátlanok – kormánytól függetlenül -, ebben az egyben különbek vagyunk a többi országnál…😁
Végül is a könyvben felsoroltakat lehet hinni, és elutasítani, hiszen ez csak egy “regény”. Ám ha valaki leteszi a voksot amellett, hogy ez a magyar valóság, egy dologról ne feledkezzen el: ez az éremnek azon oldala, amilyennek a maffia, az alvilág engedi, vagy akarja magát bemutatni. Nyilván a tények az érdekeiknek megfelelően vannak kiválogatva, csoportosítva és elmondva, s mint ilyen, remekül alkalmas arra, hogy hangulatot keltsen. Nekem is többször kinyílt a bicska a zsebemben olvasás közben. Egészen biztosan lehetne ugyanezeknek a “tényeknek” alapján írni, íratni egy vagy több könyvet is, ami szerint a magyar rendőrség az orránál fogva vezeti az alvilágot: Papa, Tonhauser, Doszpot és Kis Ernő urak maguk a megtestesült ártatlanság.
Azt hiszem, a kérdés csak az, ki írja, illetve ki íratja meg?
Mi pedig vagyunk azok a balekok, akiket az orruknál fogva vezetnek, miközben semmi nem változik.
Egy azonban biztos: nem célszemélyek, és nem gyilkolnak bolti eladókat, nem rabolnak ki kórházi ápolónőket, nem zsarolnak buszsofőröket, nem robbantanak fel kisnyugdíjasokat, s a maffiától minden pedagógus nyugodtan alhat, amíg nem akarnak tisztességtelen úton és gyorsan meggazdagodni a kémia korrepetálásból.
Július 28. vasárnap, úton. Isten éltesse Szabolcs fiamat neve napján! Remélem, sikerült a bringát előkeríteni a pincéből, és jól érzi magát Kapolcson, és a többi helyszínen a Művészetek Völgye rendezvényein.
Olajtengeren hajózunk az Angol csatornában.
Július 29. hétfő, úton. Apa ma hetvenöt éves. Isten éltesse az öregemet! Remélem, hogy a hátralevő éveit szellemi frissességben és (viszonylagos) egészségben éli le.
Mrs. Genrich azt szeretné, ha este tízre megérkeznénk a Humber torkolatához, akkor van magas víz, de sajnos ez nem “kívánságműsor”.
Este Lucó beszélt az öreggel, és ebből kifolyólag kissé szomorú. Ugyanis még keresik a rakományt, hogy ne üresen menjünk Németországba. A mostani ábra szerint követ vinnénk Lübeckbe, de oda általában Rekefjordból megy a hajó, és ez azt jelenti, hogy rá kell tenni a barbának pár napot a hazaérkezésre.
Lübeckben viszont jó világ lesz: megjön az élelmiszer, másfél tonna festék, a fedélzeti sztór és a főgépalkatrészek. Cipekedhetünk, mint a málhás szamár…
Megoldódik Hóki nevének rejtélye… – MV Priwall 2, 9. rész
2020 október 24. | Szerző: Seafalcon
Július 20. szombat, úton. Csendes nap, semmi nem történt. Délután notice-okkal foglalkoztam.
Jézusom!
Első mindig a pánik, ez természetes. A második, hogy hol javíttatom meg a gépet.
A harmadik, hogy az ember elkezd gondolkodni:
Ha az adapter ledje nem világít, akkor még az se nem kap áramot, nemhogy a komputer. Kipróbáltam egy másik konnektort, egy harmadikat, most se világít, tehát máshol van a bibi.
Új zsinórt tettem az adapterre, világít, a nootebook működik, a kőbánya lezúdult a szívemről!
Július 22. hétfő, úton, Aviles. Lucónak mindig keresztülhúzzák a számítását. Már javában számolja, hogy mikor érünk Kielbe, mert akkor biztosan jön Hóki, ő pedig megy haza. Erre reggel négykor azt mondja a pilotállomás, hogy dobjunk horgonyt.
– Jaj, Pistám, dehogy is! Az ügynökség megmondta, hogy érkezéskor kikötünk.
Felhívja a kikötőt, hát neki azt mondták, hogy sajnos, meg kell várnunk, hogy eljöjjön a hajó a helyünkről.
Ilyenek ezek. Nem hajlanak hétfőn arra, amit az ügynökség pénteken mondott.
Este hatkor kikötöttünk, megcsináltuk a draft surveyt, így holnap reggel nyugi lesz.
Beszéltem az asszonnyal, nagyban üríti a szekrényeket, három szatyor ruhát levitt a Vöröskeresztnek, de még fordul egyszer. Kell is a hely, meg könnyíteni is kell a szekrényt, ha tologatni akarják, amikor elkészülnek az ablakok. Jövő hét végére ígérték, Szabolcs ablakát, az erkélyajtót az ablakkal kicserélik műanyagra, tolóajtó készül a szobánk és a hall közé.
Július 23. kedd, Aviles, úton. Napközben házőrző voltam, Laci elvégezte az utolsó simításokat is a vásárlásain, az unokák megkapták a hatezredik ruhácskát, és a tizenhétezredik játékot.
Valaki lopja a térképeket!
Meggyőződtem.
Mondom Lucónak, erre felmegyünk, biztonság kedvéért még átnézünk két fiókot, de nincs. Hiányzik a komplett szett, amivel Angliából Dániába lehet hajózni. Pedig megvolt. Laci decemberben rendelte meg, be is katalogizálta, most meg nincs meg. Ez skandalum!
Hétkor lefeküdtem, éjfélre már menetben voltunk.
Ha Hóki visszajön, akkor úgyse tehetem meg, hát most kihasználom, ha Laci elküld aludni.
Július 24. szerda, úton, Bayonne. Randa, ocsmány, nyúlós időben érkeztünk, minden elvesztette a színét, csak egyhangú szürkeség, a víz, az eget beborító felhők, a pára, minden-minden szomorúságot árasztott. Hideg is van, a plázson senki volt, pedig nagy élet lehet itt nyáron… Csak mi voltunk vidámak, mert érkezéskor bevittek. Persze a szokásos: a tengerészklub öt kilométer, a város legalább tíz. A tenger viszont karnyújtásnyira, pedig folyón van a kikötő.
Holnap reggel kiderül, hogy mi az a “chipboard”, mert azt rakunk be.
Érkezés előtt távirat jött a HMS-től, hogy Toró behajózásra kész, kérdezi, mikor jöhet. Én szívem szerint azt mondtam volna, hogy Kielbe, de Laci nem foglalkozik váltásokkal, biztosan nem hívja fel Hókit. Nem baj, ha megjön, az első dolgom lesz, hogy megbeszéljem vele, mikor és honnan mehetek haza. Rigába jó lenne elmenni, mert még nem voltam. Viszont attól tartok, hogy onnan nem váltanak, hanem csak Németországból – Bremenből(?) -, ahol a gépészeti munkákat végzik. (Hóki – azaz a német barba – a nevét onnan kapta, hogy amikor átvették a hajót, és a magyarok megismerték, kedves volt velük, mint a hupikék törpikékkel a gonosz Hókuszpók, s ez rövidült le Hókira. Azóta már megkedvelték egymást kölcsönösen.)
Július 25, csütörtök, Bayonne. Nagyon tudom utálni az ilyen rakodást: félóránként elered az eső, rohanás raktárt csukni, de nem lehet, mert a daru belelóg, meg kell várni, míg végez az emeléssel, addig meg elázik a kötegelt pozdorjalemez, mert ezt jelenti a “chipboard”. Reggel nyolctól este hatig kilenc esőszünetet jegyeztem fel.
Encsivel is beszéltem, szorgalmasan lomtalanít, ha éppen nem alszik. Rájött az alvóka, és rá is fér szegényre, mert nagyon kiszipolyozzák az iskolában, mint minden tanárt minden iskolában.
Szabolcs menne le Kapolcsra, a Művészetek Völgyébe bringával, de kiderült, elhoztam a pincekulcsot, és most nem tudja kinyitni.
Július 26. péntek, Bayonne, úton. Reggel is nyálkás volt az idő, de nyolcra minden felszáradt, kisütött a nap is, nem volt akadálya annak, hogy befejezzék a berakást. Délre végeztek is, délutánra maradt a rakomány kiácsolása, hogy meg ne csúszhasson, ha hajó dülöngélne a nyílt tengeren.
Kora reggel, amikor befejezték a második réteget – rétegenként három köteg magasan raknak – akkor Laci megnézette velem a merülést. Utána elkezdte kiszámolni a merülés alapján a berakott mennyiséget.
Mondom neki: -Ezerkétszázhatvan tonna.
De ő csak számol, a végén kijött vagy 1150.
Van úgy, hogy az ember agya nem áll rá az egyszerű módszerekre, amikor bejáratott sínen működik.
– De Laci, a rakomány most hat sor magasan van. Tíz lesz, tehát ez hat tizede a teljes mennyiségnek. Kétezeregyszáz tonnát rakunk be, hatszor kétszáztíz tonna az 1260.
Ezen meghökkent.
Ez a hátránya annak, amikor a hajó az ember kisujjában van, és nem képes másképpen gondolkozni, mint ahogyan megszokta (az ömlesztett rakományok esetében).
Este fél hatkor indultunk.
Mrs. Genrich nagyon hallgat a seahami rakományról, szerintem már nincs szó róla. Akkor pedig jövő hét végén a Kieli-csatornában leszünk, s jön Hóki, Lucó pedig megy. Már napok óta mást se hallok, hogy milyen jót horgászik majd, meg hogyan szüretel, és mit játszik majd Laci papa az unokákkal, meg mit csinál a házon…
Teljesen érthető.
Majdnem felborultunk, de megoldottuk… – MV Priwall-2, 8. rész
2020 október 15. | Szerző: Seafalcon
Július 17. szerda, úton. Megyünk, és olvasok.
Július 18. csütörtök, úton, Swansea, úton. Jöttünk, mint az olajozott mennykő, hogy éjfél előtt bémehessünk, mert mindent arra hegyezett ki a CBJW (a cég), hogy a hét végét menetben töltsük, és ahhoz holnap be kell raknunk Írországban. Délután háromra meg is érkeztünk. A draft surveyor már a parton várt, még ki se kötöttünk, kiugrottam a partra, hogy leolvassuk a merülést. Az öreget ismertem, tavaly nyáron is ő jött. Elvégeztük a dolgunk, a végén azt mondja.
– Este is én jövök.
– Miért, a lánya hol van? – kérdeztem, mert tudni kell, hogy a lánya szokott ezen a rakparton dolgozni. A kislány olyan szép, mint egy csúnya fiú, de erről nem tehet szegényke. Abszolút fiús alkat.
– Kórházban, vakbél gyanúval vitték be, de szerencsére nem az. De hétfőn “bevonul”, hajóra száll, mint “engine cadet”. Én nem elleneztem, de megbeszéltük, hogy végigviszi a “szamárlétrát”, tehát addig nem hagyhatja abba, amíg meg nincs az elsőosztályú gépész vizsgája (chief engineer = főgépész, és nem főmérnök, mint ahogyan sok, fordító magyarítja néhány könyvben és filmben a kifejezést.)
Hogy tele van-e egy tank azt úgy ellenőrizzük, hogy megnyomatjuk, amíg túl nem folyik. Az öreg surveyor korábban megjött, hát akkor kezdjünk hozzá. Ment minden rendben, utoljára maradt volna a két 4-es szárnytank (az alatta levő duplafenék üres volt). A bal oldallal minden rendben, de a jobb oldal nem akart túlfolyni. Aztán elkezdtünk szép csendesen dőlni, és dőltünk-dőltünk, már-már úgy éreztem, még egy-két fok, és felborulunk.
Lucó leállíttatta a ballasztszivattyút, Fürge lemérte a 4-es duplafeneket, hát húsz cent víz volt benne. Vagy átszakadt a fölötte levő szárnytank alja, vagy a szelepekkel van baj… A gondot egyszerűen oldottuk meg: kiszívta Fürge a 4-est, majd lemértük a két tankot. Azt hiszem, éppen itt az ideje, hogy hajógyárba menjünk.
Július 19. péntek, úton, Cork, úton. A város a Lee folyó partján fekszik. A pilot a torkolatban levő kisváros, Cobh előtt száll be. De ahhoz, hogy beszállhasson, oda is kell érni. Ma azonban, ez nem is volt olyan egyszerű dolog:
Távolban egy(?) fehér vitorla
A pilot beszállt, én készítettem pár klassz képet Cobh városáról, valami fantasztikus kisváros! Színes, egyemeletes házak, gyönyörű templom a domboldalban, a rakparton nevezetes bár: a neve Titanic, itt kötött ki és vett fel utasokat utoljára a szerencsétlen sorsú hajó, mielőtt nekivágott volna végzetes útjának.
A folyón hét mérföldet mentünk, elhaladtunk néhány apró település előtt. Az egyik mólójához egy fehér jacht volt kikötve. Azt mondja a pilot:
– Ezt a jachtot kibérelte egy német társaság egy hétre, de el se mentek, mert a móló másik oldalán álló kocsma igen megnyerte a tetszésüket. A tulaj meg boldog, mert nincs semmi költség, és a hajó hozza a pénzt.
Négyre érkeztünk, azonnal elkezdték belénk nyomni a finomított cinkércet.
Tizenegykor indultunk.
Állítólag, mert nyolckor lefeküdtem, és amikor felkeltem, már menetben voltunk.
Avilesbe megyünk, hétfőn érkezünk, a kirakás után Bayonne (francia), majd Goole (angol kikötő a Humberba ömlő Ouse folyón). Onnan már a Baltira megyünk, a kieli csatornán át, ott beszáll Hóki, Lucó hazamegy, mi pedig Rigába, hajógyárba.
Spanyol marokkói konfliktus, és Kende Péter Orbánról… – MV Priwall 2, 7. rész
2020 október 6. | Szerző: Seafalcon
Július 8-12. hétfő-péntek, úton, Pasajes. Írom a naplóm, és valami furcsa történt: a betűket, a megírt szövegrészt “kijelöli” (shift + kurzorvezérlő nyíl) a program. A kis és nagybetűk összekeverednek, valami baj lehet! Elmentem a munkámat, és újra indítottam a gépet.
Nem indul!
Ugyanaz a hibaüzenet, ami a Lys Carrieren volt! Te jó ég, összeomlott a rendszer! Most mit csináljak?
Próbálom többször, végre elindul a Windows csökkentett módban. Lacival megbeszéltem, hogy a hajó használaton kívüli gépét összerakom a kabinomban, és arra kimentem az összes munkámat. Ez zömmel a fotóimra vonatkozott, de persze jó pár munkafájlom is volt, főleg a naplóim, meg a túlórák, az úti jelentések, személyzeti lista és egyéb nyomtatványok, ami miatt ő is azon volt, hogy mindent megtehessek a mentésre.
Két napig csak tömörítettem, kiírtam lemezre, aztán átettem a hajó számítógépére. Okulva az előző hajón történteken, most itt volt nálam a Windows telepítő program, és a laptop utility lemeze is. Csak azt sajnáltam, hogy a Word és az Excel telepítő hiányában nem lesz szövegszerkesztőm. A setup gyűjteményemben azonban találtam megfelelőnek tűnő (easy office) programot, így bátran nekiálltam a formázásnak.
Betettem az indítólemezt, de egyszerűen nem fogadta el, hanem kiírta: a Windows indítófájljait kihagyja. Ha ő így, akkor én úgy: beírtam a format c: parancsot, és kiírta: hibás fájlnév. Majd szívszélhűdést kaptam. Nem tudtam megformázni a gépet!
Varázsoltam egy kicsit, és végül sikerült: letöröltem mindent. Újra be az indítólemez, és ugyanaz, mint az előbb: a Windowst akarta indítani, de persze mindig sikertelenül. Végül az 1478-ik próbálkozásra úgy indult, ahogyan kell az indítólemezzel, és elindítottam a telepítést.
Amikor először ért ahhoz a ponthoz, hogy újra indította a számítógépet, megint a rossz nyavalyát hozta rám! Csökkentett módban indult.
Arra jó volt, hogy a hajó gépéről a fájlokat visszaraktam.
Aztán az újraindítás után folytatta a telepítést, a következő újraindításnál megint csökkentett módban indult, a későbbi bekapcsolás után megint folytatta a telepítést. Vagy két napomba került, mire befejezte. Amint felraktam a képernyő illesztőprogramját, a probléma megszűnt, minden indításnál normálisan működött.
Aztán a szövegszerkesztő problémát is megoldottam, a hajóét (Office 2000) installáltam, és most megint tudok írni, igaz az angol nyelvű Word nem ismeri a magyar helyesírást, és el se tud választani, de ez legyen a legnagyobb baj. Szoftverellenőrök ezt a részt ne olvassák el!
Ami a legfontosabb, írhatom tovább a könyvem!
Július, 12. péntek, Pasajes, horgonyon. Még mindig kint állunk horgonyon, de legalább megtudtuk, hogy holnap reggel bemehetünk, és vasárnap raknak ki.
Július 13. szombat, Pasajes. Kora reggel bejöttünk, nagyon szépen sütött a nap, azt hiszem, szép képeket készítettem.
Délután kimentünk a szakáccsal, vettem egy kis ezt-azt (zokni, csoki), megittunk két kocsmában két-két kört, és bejöttünk.
Július 14. vasárnap, Pasajes, úton, Santander. Reggel nyolckor nekünk estek, és délre el is felejtettük, hogy volt bennünk rakomány! Ilyen irdatlan markolót még nem is láttam (volna, ha először lettem volna Pasajesben)!
Este Santander.
A tévében egy fiatalembert mutogatnak – rendőrök között, és ahogyan elviszik -, meg a párizsi felvonulást, meg Jacques Chiracot. A pasi talán rálőtt?
Július 15. hétfő, Santander. Ilyen a mi szerencsénk: holnap fieszta lesz, a tengerészek védőszentjét ünneplik a spanyol kikötőkben, nem is dolgoznak, mi meg hajnalban elmegyünk.
Délelőtt kimentem vásárolni.
A berakás utáni draft survey gyorsan elkészült, s mivel a surveyor megvárta az ügynököt, és utána kivitték a fiúkat a városba, ezért volt kétszer tíz percünk beszélgetni. Kérdeztem, mi a konfliktus Spanyolország és Marokkó között?
Hát én még nem láttam senkit olyan felszabadultan röhögni, ahogy a fiatalember tette.
Tizenkét marokkói katona átevezett egy picuri, lakatlan, spanyol sziklára a marokkói partok közelében, kitűzték a zöldcsillagos vörös zászlót, és ott “kempingeznek”. Itt meg az Európai Unió biztosítja a spanyolokat a támogatásáról, haditengerészet, meg tábornokok, meg minden a tévében!
Közben Cliontont is láttam az ifjú király esküvőjén(?). Csak feltételezem, mert annyira nem értem a tévét.
Lehet, hogy ez volt a nászajándék a katonák (esetleg részeg?) részéről. De az is lehet, hogy próbacukkolás, hogy lássák, mit szólnak a spanyolok, ha Ceutát és Melillát elfoglalnák az arabok.
Július 16. kedd, Santander, úton. Lucó ideadta dr. Kende Péter könyvét, aminek a címe: A Viktor. Természetesen a miniszterelnökről van szó.
Ahogyan ez már lenni szokott, ha valakinek nem kenyere a tárgyilagosság, akkor akarva-akaratlanul is elveti a sulykot, így aztán már nem tudom komolyra venni, viszont jókat vigyorgok az erőlködésén. Ugyanis az élet nem az, aminek szeretné beállítani: nincsenek az életben így ördögök (fideszesek) és úgy angyalok (szadeszesek – ez Kende úr szóhasználata a könyvben az SZDSZ-re), ahogyan bemutatja azokat akikről ír. Mindenki ember, jó és rossz tulajdonságokkal, legfeljebb az egyikben az egyikből több van! Az mindig hiteltelen, legalább is számomra, ha meg se próbál tárgyilagos lenni. Nyilvánvaló, hogy a könyvvel a megrendelő érdekeit kellett szolgálni. Ezt a könyvet pedig a 2002-es kampányra írta Kende úr: “Orbán Viktort ki kell csinálni” céllal.
Természetesen a könyv érdekes: mint tengerész sok minden történésből kimaradtam, és érdekes látni összefoglalva az eseményeket. Amíg vissza nem jöttem hajózni (’98 július 12.) addig se voltam képben, hiszen akkor dolgoztam: hajnal ötre jártam a Mahartba, és 11-re haza, és ami a kulisszák mögött zajlott, csak a “beavatottak” számára volt nagyon-nagyon kis részben ismert. Érdekes olvasni benne az egyik rokonunkról, aki hitelesen tudja majd értékelni a róla leírtakat. Persze nem a tényekkel van a baj. Hanem többek között azzal, hogy ami pozitív, azt is tudja negatívumként tálalni.
Egy példa:
Kéri László politológus – aki Orbán tanára is volt -, meséli:
Amikor Viktor miniszterelnök lett, suttogták róla, hogy sokakkal átváltott magázódásra. Egy könyvbemutatón Kéri készülődött, hogy jól beolvas neki, ha vele is elkezd magázódni. Amikor találkoztak, akkor Orbán azt mondja:
– Szervusz Laci, ne haragudj, nincs időm, rohanok, később beszélgetünk.
Ezután Kende leírja, hogy Kéri hogyan olvasott volna be Viktornak, ha magázódik. És nyilván ez, az utolsó mondat a részből, ez marad meg abban az olvasóban, aki nem érti, hogy mire megy ki a játék!
Persze nem vitatom a “tényeket”. Elhiszem, amit Simicskáról (és másokról) ír, ha nem igaz, akkor majd ő (ők) perel(nek), de ezt viszont nem hiszem. Elhiszem, amit az Orbán papa vállalkozásáról ír, mert más tényeknek nem vagyok a birtokában. Persze a levonandó tanulságokkal együtt: a hatalom, a baráti és rokoni kapcsolatok mindig így működnek, ez volt 90-94 és 94-98 között is, és ez, és így várható most is.
Mert mindig emberek ülnek a bársonyszékekben, mindig lesznek közöttük hamisak és szélhámosok, ez nem a Fidesz kormány sajátja.
Egy kicsit rakpartot rendeztünk, aztán rakodási gondok… – MV Priwall 2, 6. rész
2020 szeptember 28. | Szerző: Seafalcon
Július 1. hétfő, úton, Le Havre. Nyugodt délelőttöm volt: a pilotot 8:45-re ígérték, így alhattam.Arra ébredtem, hogy a főgép veszettül jár hátra. Megvártam az óracsörgést, aztán kimentem a folyosóra. Odakint ramaty idő volt, zuhogott az eső, de már part mellett álltunk, már megint a belváros közelében vagyunk, az ügynök szerint negyven perc kocsival…
Amikor a pilot elment, az ügynök még maradt, és Lucóval a partra mentek, s a zuhogó esőben a hajó orrát tanulmányozták. Kiderült: nekimentek a rakpartnak, illetve egy kikötőbakot tartó vasoszlopnak (dolphin), és az felszakította a hajó orrát, szerencsére a fedélzet felett. Hát, elég rondán néz ki! A kikötőbak előtt levő korlát összetört.
Ebből aztán egész napos elfoglaltság támadt.
A rakpart tulajdonosát képviselő biztosító délután jött megszemlélni a kárt. Fényképeztek, szörnyülködtek, aztán elmentek. Mondanom se kell, hogy Lucó egész nap aggódott. Meg is értem, még akkor is, ha a CJBW (a cég) megnyugtatta, hogy ne csináljon gondot belőle, ők mindent intéznek, a lényeg az, hogy a hajó tengerálló, nem kell hajógyárba menni emiatt.
Július 2. kedd, Le Havre. Délelőtt zuhogott az eső, de ez nem zavarta a mi biztosítónkat abban, hogy megszemlélje a kárt, fényképezzen, és vagy két órát tébláboljon a hajón.
Délután kezdték a kirakást. Van nekik egy vadi új cementkirakó masinájuk, komputervezérlés, meg garancia, meg minden, de ez nem gátolta abban, hogy félóránként le ne álljon…
Július 3. szerda, Le Havre. Esős nap. Ez persze nem fejezi ki a lényegét az időjárásnak. Vagy száz kilométer per órás sebességű szél süvöltött, a kis csatornában, ahol állunk, komoly hullámverést okozott, hideg volt, mintha késő ősz lenne, és a kirakni is csak szakaszokban tudtak.
Nem is fejezték be, holnapra maradt vagy háromórai munka.
Július 4. csütörtök, Le Havre, úton. Tízre kirakták a cementet. Tizenegykor indultunk, a nyílt vízen sokkal jobb idő várt, mint gondoltam. Alig voltak hullámok. Barkingba megyünk, a Temzére. A Paduával már voltam itt, ez se lesz semmi! Apálykor nincs víz a hajó alatt, és a fenék hosszirányban, az orrtól számítva lejtős… Laci már aggódik…
A híradóban Washingtonból mutattak képeket: a Fehér Ház környéke kihalt, csak tagbaszakadt hekusokat lehetett látni páncélautók mellett. Várják bin Laden újabb akcióját.
Július 5. péntek, úton, Barking. Egészen máshova álltunk, mint a Paduával. Most egy pici folyócskára jöttünk fel, a túloldalon nádas és szúnyoggyár susog, mellettünk meg kies ócskavas halmokban gyönyörködhetünk.
Ez persze újabb fejfájást okoz Lacinak. El kellett fogadni a megadott adatokat, a felveendő ballasztvizet 3000 tonna ócskavashoz kalkulálta.
Este 11-ig dolgoztak, holnapra két- háromórai munka maradt.
A los anegelesi reptéren egy arab lelőtt két embert, más atrocitásról nem tudok a tegnapot illetően.
Július 6. szombat, Barking. Berakták a hiányzó vasat, a hajó elejében és hátuljában hagytak ki helyet.
Kinagytakarítottam a hidat.
Július 7. vasárnap, Barking, úton. Az igazság órája: déli tizenkettő, ekkor jött a révkalauz. A hajó orrát megtartottuk egy orrkötéllel, a farát kifordította, ez könnyen ment. Amikor beindították az orrsugárkormányt (egy szivattyú, ami oldalirányban lövi ki a vizet a hajóorrban, ezzel könnyebben lehet fordulni), hallottam, hogy vasat, drótokat szív be, csörgött, zörgött, kattogott, hogy rossz volt hallgatni. A hajó csúszott az iszapon, a vízbe hullott ócskavas karistolta a feneket, egy hátra, egy előre, megint hátra, a révkalauz próbálta leráncigálni a hajót a folyó közepére. Vagy tíz méterre eltávolodtunk a rakparttól, a főgép dohogott, küszködött, mi meg lassan-lassan megindultunk. Hol jobbra, hol balra dőltünk, attól függően, hogy a hajó melyik oldala feküdt fel, csúszott az iszapon.
Fél órába tellett, de kijutottunk a Temzére.
Azonnal megdőltünk jobbra, vagy 6-8 fokot, a hajóközépen mért merülési érték között 40 centi különbség volt. Lementem a pilotcsónakba, leolvastam az első és hátsó merülést, azután mérőszalaggal megmértem középen, addigra Laci előkészítette a stabilitási számítást, csak a merülési adatokra volt szükség. A fuvarlevélre 3002 tonna került, tehát minden a várakozásnak megfelelő volt, ahogyan Laci előzetesen számolt. Mindössze annyi volt a “gubanc”, hogy egy lábnyit orra voltunk bukva, de ez nem gond, mert ballasztvízzel ki tudtuk egyenlíteni, ahogyan a dőlést is.
Laci megkönnyebbült, mehetünk Pasajesbe, Spanyolországba. Három nap menet.
Az utóbbi időben megrendültem: nem megy az írás. Pár novellánál, és egy félbehagyott írásnál (amit persze valamikor befejezek) többet nem írtam. Kínlódtam, próbálkoztam, akartam, de így magától értetődő, hogy nem megy. Aztán a délutáni őrség alatt összeállt a fejemben a következő könyv. A baj csak az, hogy a megírásához szükségeltetik némi tanulmány, bizonyos, általam nem ismert területeken. Nem baj, majd utánajárok a dolgoknak. Legalább nyolcvan százalékban tudom a cselekményt, az eseményeket, a történet legizgalmasabb fordulópontjait, húsz százalékot adok a könyvnek arra, hogy magát írja…
Hajózás a VB árnyékában – MV Priwall 2, 5. rész
2020 szeptember 22. | Szerző: Seafalcon
Június 25. kedd, El Ferrol, úton. Nyolckor kezdtek, és hamar lehűtötték a lelkesedésünket: két daruval kezdték a kirakást, és biztosítottak, hogy nem kell félnünk, estére befejezik. Jelzem ettől féltünk.Laci tízkor kiment, hogy megvegye a névnapjára a pacalt, a borjúlábat és a bélszínt. Mint kiderült, a családban három Gáti László van, a kakast az unoka Lacika egészségére ettük, a fácánlevest a Kislaci (fia) tiszteletére, és 27-én köszönthetjük őt.
Most okos voltam, az edzőcipőben mentem ki, így nem is fájdult meg a lábam, mint Brestben.
Kedves városka.
A haditengerészet uralja, a hivatalok palotákban, úton-útfélen, laktanyák, és a hadikikötő. Nem vették szívesen, ha fényképeztem, de meg lehetett találni a megfelelő látószöget, hogy a bejárat mellett strázsáló ágyút, az ilyen-olyan admirális emlékét őrző emlékoszlopot lefényképezhessem.
Felmentem az egyik sikátoron egy “főbbutcának” látszó útra, és végigsétáltam. Jó lenne tudni, hogy a spanyolok hogyan tartják magukban a lelket, mert mindenféle üzletet találtam, csak élelmiszerboltot nem. Végül egy előzékeny seòora elvitt egy mellékutcába, és megmutatott egy picurka boltot. Completa nuku, de volt sűrített tej, így nem kellett bemennem üres kézzel. A szakács majoránnát is kért, de így nem értették, majd némi artikulálás után sajnálkozva rázta az eladó a fejét: – mejoranna no hay. Egy szupermarketet is találtam, fent a domb tetején, de ott se “hay mejoranna…”.
Egy kocsmában tévét láttam, és abban a reményben, hogy a németeket verik, beültem egy sör erejéig, aztán amikor a német góllal elszállt minden remény (az enyém is, meg a koreaiaké is) szépen besétáltam.
Hétkor indultunk, de azt nem vártam meg, lefeküdtem.
Június 26. szerda, úton. Fúj az északi szél, a hajó üt, üresek vagyunk, nem mertem elővenni a komputert.
Június 27. csütörtök, úton. Az Angol csatornában szép az idő, most pótolom a naplómat. Dordrechtben már várnak, mint a messiást, szombat hajnalban érkezéskor nekünk esnek, és indulunk is, nyilván a vasárnapot vízen akarja töltetni a cég, hogy hétfőn már Le Havre-ban rakodjunk.
A hó végét készítem.
Június 28. péntek, úton. Este érkezés Rotterdam elé, kialudtam magam, mert holnap nagy bolondokháza várható.
Június 29. szombat, úton, Dordrecht, úton. Hajnali egykor érkeztünk. Hóki már a parton volt, meghozta az élelmiszereket és a negyedéves rendelést. Herr Meyer valamilyen hivatalos megbeszélés miatt nem tudott jönni.
Kikötés után, ahogyan már ez lenni szokott, megjött az úszódaru, és összeveszett a rakodásvezető az olajos bárkával, hogy kié az elsőség? Végül a daru ránk kötött, és a bárka a farunkhoz állt. Természetesen azonnal elkezdték a berakást. Cementet raktunk daruval, markolóval! Ez nem lehetett igaz! Még az volt a szerencsénk, hogy nem volt szél, így csak mérsékelten lett koszos a hajó a berakás végére.
Természetesen Hóki nem tudott a hajó mellé állni a furgonnal, így jó messziről kellett behordani mindent. Négyre azért végeztünk, utána segítettem a szakácsnak elrendezni az élelmiszert.
Lucó elment aludni, azzal, hogy meghagyta, hatkor ébresszem. Mivel alig aludt, ezért hagytam, hét után bújt elő az óljából, utána mehettem én is pihenni. A rakodást magára vállalta, én meg nem erősködtem.
Ebéd után megnéztük a VB meccset, a harmadik helyért, jó volt, a törökök is hajtottak, a koreaiak is, mindkettőnek a legjobb VB szereplése volt a tét – ilyen jó kisdöntő ritkaság, mert általában két búval bélelt vesztes imitálja a focit -, a tütyők 3-1-re verték a házigazdákat.
Közben berakták a hajót, vacsora után zuhany, és alvás. Valójában egy kellemes nap volt számomra, egyáltalán nem húzós, köszönet a barbának. A Lys Carrieren ez a nap hosszú lett volna…
Este 22:00-kor indultunk, hagytuk, hogy a cement tíz órát ülepedjen.
Június 30. úton. Viszonylag jó idő fogadott a tengeren, de hamar bedurrant, nyugati 6-7-es volt.
VB döntő a Doveri szikláknál
Ám egy óra két perckor megjelent a hídon a szakács egy tévével – az egyszerűség kedvéért mondjuk: az övével (aki szereti a pontos adatokat: Toró, az állandó elsőtiszt tulajdona, aki hazautazásakor átadta Horácznak, hogy használja, ő meg Kálmánra hagyományozta kihajózásakor) – összeállítottuk, és nézhettem a brazil – német meccset.
Az is igaz, hogy csak fél szemmel láttam az első félidőt, mert közben mentem át Dover előtt, és aki ismeri, az tudja, hogy a világ legforgalmasabb hajózási pontja, nagy a keresztforgalom, a kompok jönnek-mennek, ebben az idényben sok vitorlás is akadályozza a forgalmat, hat hajó előzött – mi csökkentett sebességgel mentünk, mert nem siettünk: Le Havre-ban csak 3-án délután kezdenek kirakni -, közben ott a meccs is ugye, és azt is követni kell. De mivel írom a naplóm, ebből mindenki láthatja, hogy sikeresen vettem az akadályt, a második félidőre áthaladtam a Dover-Calais vonalon, így nyugodtan nézhettem.
A meccsről: a focisták megverték a labdarúgó szakmunkásokat. Ronaldo megmutatta, hogy ő ma a világ egyik legjobb focistája. Volt egy szemfüles gólja, afféle Albert gól, rácsapott egy kipattanóra, és egy briliáns lövése tizenhat méterről. A németeknek semmi esélye nem volt ezen a meccsen ez ellen a brazil csapat ellen. Kevés volt az akarat és a favágás.
Brestből El Ferrolba – Priwall 2, 4. rész
2020 szeptember 16. | Szerző: Seafalcon
Június 19. szerda, Brest. Délre az öreg feladta a küzdelmet, a második segédgéppel végeztek, de a harmadikról nem tudták levenni a kuplungtárcsát, így ahhoz szervizt hívtak, ők holnap reggel jönnek.Idő van, mert a rakodással csínján bánnak, reggel 8-tól délig, s 14-18-ig raknak. Csak ma este végeznek, ha igaz, s ráadásul itt is rakunk be El Ferrolnak (spanyol kikötő) ócskavasat.
Lucó be van indulva.Közeleg a névnapja, és ezt kakaspörkölttel akarja megünnepelni, s készül a piacra, hogy vegyen egy igazi gall kakast. Az ügynökkel megbeszélte, hogy holnap reggelre taxit küld, aki kiviszi a piacra, ahol megveheti.
Ennek örömére jól besöröztünk este.
Június 20. csütörtök, Brest. Jelentem, megvan a kakas. Két darab, plusz egy fácán. Tizenegykor rohant ki Laci, taxival ment-jött, s bevásárolt. Ha minden igaz, akkor holnap lesz a napja, hogy elkészíti Kálmán.
Az öreg dolgozik, mint a megszállott. Ez nem is lenne baj, de Lucó kezd kiakadni tőle. Félóránként megtalálja, hogy ide jöjjön, oda menjen, ezt csinálják a matrózok, ott dolgozzanak.
Én nem zavartatom magam, teszem a dolgom, ha szükség van rám, akkor majd szólnak, de még nem szállt rám senki…
A szerviz bejött reggel kilencre, leszedték a tárcsát, és tízkor már el is mentek. Százötven eurójába került Herr Meyernek.
Hatra befejezték a kirakást, este tízre átálltunk a berakó rakpartra, a hajógyár dokkja mellé. Van egy kupac ócskavas, és egy rakás ócska horgonylánc és horgony, amit El Ferrolba kell vinnünk.
Június 21. péntek, Brest. Hétre kinyitottam a raktárt. Tíz perc múlva megérkezett két markolós autódaru, de Laci nem engedte elkezdeni a berakást, ugyanis egy kis probléma miatt aggódott: ha felülre teszik a horgonyláncokat, akkor nagyon megemeli a rakomány súlypontját, és a stabilitást alaposan lerontja. Ehhez azt is tudni kell, hogy a rakomány pontos súlyát nem adták meg, így számolni se nagyon tudunk.
Negyed nyolckor megérkezett egy kedves, antipatikus francia, aki elkezdett üvöltözni az ügynökkel és a rakodásvezetővel, hadonászott, szaladgált, mint az eszelős. Kiderült, az a baja, hogy nem kezdték el a berakást hétkor, kikelt magából, hogy mit képzelnek, a hülye stabilitás miatt nem dolgoznak, kit érdekel a hajó, csak az a fontos, hogy a rakományt berakják. Tíz perc múlva elviharzott, a szegény ügynök meg csak nézett, és szomorú volt, mert azzal fenyegetőzött – ahogyan később elmondta -, hogy a szállító felbontja a szerződést az ügynökséggel. Nagyon a szívembe tudtam zárni az üvöltős franciát.
Estére elkészült Lucó kedvére a kakaspörkölt, isteni finom lett, Kálmán kitett magáért, az öreg is megnyalta mind a tíz ujját utána. Éjfélig beszélgettünk, söröztünk.
Korea kiejtette a spanyolokat is, így már a lengyel, portugál, olasz, és spanyol skalp is az övék. Remélem, a németeket is elkalapálják.
Június 22. szombat, Brest, úton. Fél tízkor Herr Meyer elment, mi pedig kettőkor indultunk. Most nyugi van.
Dordrechtbe jön, és hozza a kaját, mert már igen szűkében vagyunk mindennek.
Este még jött a tévé, így láttam az összefoglalót a Törökország – Szenegál meccsről. A franciák utolsó reménye is elszállt, mert a második csapatuk is kiesett. (A szenegáli játékosok a francia bajnokságban légióskodnak…)
Június 23. vasárnap, úton. Beindultak a rövid utak. Hétfőn érkezünk, innen elmegyünk Dordrechtbe, majd cementtel Le Havre-ba.
Ebédre fácánleves volt, nagyot alkotott Kálmán, bizony erre lehet mondani, nem úgy, mint Knézi szokta volt mondani a meccseken: a játékos nem alkotott maradandót a pályán…
Vacsora után beszélgettünk, söröztünk. A téma: a családi beszélgetések.
Lucó dobta fel, mert nagy bánata, hogy nem tudja összehozni a családját egy kis beszélgetésre. A többiek egyetértettek, én nem tudtam beszállni a közös panaszkodásba, mert nálunk ez a gond nem létezik, hál’ Istennek.
Június 24. hétfő, úton, El Ferrol de Caudillo. Szerencsém volt: hajnalban horgonyt dobtunk, így tudtam délig aludni. Nem volt szerencsém: ha bevittek volna, akkor kimehettem volna a városba.
A pilot este fél tízkor jött, de még világos volt, sőt napsütés.
Gyönyörű az út a kikötőbe. A la corunai öbölből egy keskeny szoroson át lehet megközelíteni, ahol, egy kis kikötő, és egy hatalmas haditengerészeti bázis van. A szoros legkeskenyebb részén két hatalmas erőd őrzi a bázist. Még a XV. századból való, mintegy húsz éve költözött ki belőle a haditengerészet. A parton ki lehetett venni azokat a horgonyokat, amikhez kötelet meg láncot erősítettek, és megfeszítve lezárták a bejáratot. Azon egy hajó se ment át.
A szorossal szemközt az ágaskodó daruk mutatták, hol a kikötő. Ahogyan közeledtünk, jobbra-balra egyre több látszott a városkából. Felkúszik a dombra, festői látványt nyújtott. A hadihajók a kikötő két oldalán pihentek.
Este már nem nyúltak a rakományhoz.
Herr Tulaj itt, ott, mindenütt… – MV Priwall-2 3. rész
2020 március 28. | Szerző: Seafalcon
Június 12. szerda, úton. Az idő szép, a szél, ami állandóan erős volt a kikötőben, elmúlt. Az öreg, elkeseredésében, ahogyan a hajója kinéz, egész nap nagynyomású vízsugárral mosta a rákötött cementet, de ez a festék jelentős részét is lehozta, minek következtében, most sokkal rozsdásabbak vagyunk, mint annak előtte.
Június 13. csütörtök, úton, Garrucha, úton. Hajnalban felhívott a pilot, hogy horgonyra állunk, s így ki tudtam aludni magam hattól délig. Lassítottam, hogy nyolcra érkezzünk, Laci gyorsított, hogy fél nyolcra. Herr Meyer egész délelőtt a hídon boldogította Lucót. Szétszerelték a plafont, kibelezték a kábelcsatornát, az öreg megszüntetett egy “készüléktelen” antennát, de mindezt olyan kecsesen, mint egy elefánttal keresztezett bivaly. Feltrappolt a térképasztalra, megragadta a vezetékeket, s Laci alig tudta megakadályozni, hogy az Inmarsat C kábeleit ki ne tépje egy rántással…
Délután kettőkor volt a manőver.
Háromkor megjöttek egy elevátorral, mire befejeztük a kiballasztolást, beraktak a hajóba 3150 tonna gypsumot (hidratált kalciumszulfát, aki ezt jobban érti, nekem csak csillogó kavics).
Herr Tulaj nem ment a gépbe dolgozni, mert nagy a zaj, helyette a kémény egyik merevítőjét szerkesztette újjá.
Vacsora után kiment, mert nem hitte el, hogy tíz előtt indulhatunk.
Már a pilot is hajón volt fél kilenckor, mire visszaette a fene a városból. Én ezt csak félálomban hallottam, mert nyolckor elvonultam csicsikálni.
Így azt se tudtam, hogy milyen kalandokon mentek keresztül.
Az öreg indulás előtt valahol beverte a fejét, és nem különösebben zavarta, hogy vérzik, időnként letörölte, és kész. Ettől teljesen Gorbacsov fazon lett. A szakács társaságában vonult ki, elvégre kell valaki, aki társ a bárokban, mert ökör iszik magában, és Herr Meyerre ezt nem lehet mondani. Végigjártak vagy hat kocsmát, mindegyikben lenyomtak egy-egy sört, mire végül találtak egy bankot, ahol volt ATM, pénzkiadó automata, a szokásos: kódolt ajtó, kis kotricában elhelyezve a pénzkiadó masinka. Az öreg elővette a négy kártyája közül az egyiket, benyomogatta a PIN-jét, de eltévesztette, a vége az lett, hogy az automata elnyelte a kártyát. Az öreg nem szívta mellre, jó helyen van, bankban, senki se használhatja, mondta.
Június 14. péntek, úton. Sajnos párás volt az idő, amikor Gibraltárhoz értünk, így nem tudtam igazán jó képeket készíteni, kivéve az öreg fénylő feje búbját, amikor Gyuszával mosta a raktártetőt.
Itt állok mindenféle focihír nélkül, és nem tudom, hogy az olaszok (az én titkos favoritjaim) és a portugálok (Szabolcs fiam kedvencei) hogyan végeztek a csoportmérkőzéseken? Azt hiszem, nyugodtan elmondhatom, hogy ez skandallum. És lám, az élet megy tovább, mintha mi sem történt volna.
Június 15. szombat, úton. Vége a jó időnek, fúj a szél, a hajó enyhén lityeg.
Június 16. vasárnap, úton. Délben sűrű köd fogadott. A matrózok az öreg vezetésével a raktártetőt festették. Készítettem két fényképet, amin jól látni, hogy a tenger nem látszik.
Végre délután láttuk (akik lent voltak, én csak öt percet, amíg kávét töltöttem magamnak) a Spanyolország – Írország meccset 3-2. Estére egy órás “mondial” műsort ígért a BIC kereskedelmi tévé, de csak a botránnyal foglalkozott, mert a portugálok nem vették a kötelező akadályt, és kiestek a további küzdelemből. Joao Pintot kiállították, mert bedarált egy koreai játékost, aztán valamit mondott is az argentin bírónak. A csapat nem mert Lisszabonba érkezni, az utolsó pillanatokban úgy döntöttek, hogy Portóban szálljon le a gép, de itt is várták őket nem éppen köszöntő transzparensekkel: Joao Pinto szégyelld magad, állt az egyiken.
Június 17. hétfő, úton. Ma is ködös nap volt, ez minden.
Június 18. kedd, úton, Brest. Délután érkeztünk. A pilottal vagy másfél órát jöttünk, a város egy igen jó természeti adottságokkal rendelkező öbölben van, szinte teljesen zárt, csak egy keskeny szoros vezet a nyílt tengerre. Nagy hadikikötő. A szoros két oldalán erődítményt láttam, megkérdeztem a pilotot, a németek bázisa volt?
– Az még Napóleon idejéből való – válaszolta. – Az angol flotta ellen építették, a partokról kereszttűz alatt tarthatták a bejáratot.
A nyugati kikötő, az Arzenál – hadikikötő – nyugati végében még állnak a németek által épített, lerombolhatatlan tengeralattjáró-bunkerek.
A kikötőbejárattal szemben, ahol a Penfeld folyó torkolata van, egy vár áll, ami a mai napig a haditengerészet kezelésében van. Tengerészeti Múzeum is van benne.
Vacsora után mindenki tette a dolgát. Fürge és az öreg eszüket vesztve rohantak a gépházba, s nekiestek a generátornak. Én lezuhanyoztam, és kimentem. Vittem magammal a kis digitális fényképezőgépet, meg némi eurót. A hajó mögött egy hatalmas szárazdokk van, a második legnagyobb volt Európában a II. Világháború idején, most nem tudnám besorolni. A németeknek volt még egy ekkora, s itt akarták a Tirpitzet kidokkolni, ha hinni lehet Fürgének, a gépészünknek.
A dokk mögött már a város van.
Elsétáltam a személykikötőig, majd egy keresztutcán felmentem a városba. A várhoz vezető sétányra jutottam. Vagy tíz percre megálltam, és próbáltam megfejteni a franciák golyójátékát, mert négy férfi lelkesen dobálta a maroknyi acélgolyókat, és latinos lelkesedéssel vitatkoztak egy-egy dobás után.
A várhoz fél hétkor értem, épp akkor zárt a múzeum, így nem engedtek be. Azt persze nem tiltották, hogy lefényképezem. A vár mögött egy nyitható hidat láttam, elsétáltam odáig, s át is mentem rajta. A híd alatti folyószakaszon apró hadihajók állnak kikötve. Mivel már hét óra körül járt, kerestem egy kocsmát, ahol tévé is van, mert Setéből emlékeztem, hogy ekkor kezdődik a VB napi összefoglalója.
Éppen az olaszok “tragédiája” volt műsoron, akik 1-0 után kikaptak az egyik házigazda, a koreaiak ellen. Nem hittem a szememnek! Így a legjobb nyolc között négy “kiscsapat” van: Szenegál, Törökország, Dél-Korea, és az USA. Ez a VB, úgy látszik, új értékrendet hoz a labdarúgásban.
Fél kilencre értem be a hajóra, megnéztem a képeimet, nem vagyok túlzottan feldobva tőlük, mert sajnos felhős volt az idő, s egy tengerész akkor készít képet, amikor ott van, nem akkor, amikor szép az idő, s jó a megvilágítás.
Hallgassunk tengerésznótát! 20. De Hamborger Veermaster
2020 január 17. | Szerző: Seafalcon
Lássunk egy német-angol tengerésznótát. Most szerencsés helyzetben vagyok, mert a szöveg a képernyőn követhető, így nem kell keresgélnem! Amit először találtam, az a szöveg eléggé különbözött a meghallgatott nótától.
Szeretettel minden shantykedvelőnek!
Életem leggyorsabb berakása Jelsában – MV Priwall-2, 11. rész
2020 november 25. | Szerző: Seafalcon
Július 30. kedd, úton, Goole. Hajnalban levettük a sebességet, hogy hat körül érkezzünk, ne kelljen horgonyt dobni. A déli őrségváltás idejére érkeztünk a zsiliphez.Olyan manőverünk volt, amilyet még sose láttam:
A kapu nyitása után vagy száz métert haladtunk, jött az első derékszögű forduló, jobbra. Ezt követően újabb nyolcvan méter után derékszögben, de most balra. Újabb száz méter, újabb derékszögű forduló, megint jobbra. Már unalmas, de újabb százötven méter, és jött az utolsó forduló, most balra, de hogy megfűszerezzük egy kicsit, híd zárta le az átjárót a kikötőmedencébe. A hidat elforgatták, s átmentünk rajta. Jobb oldalon volt harminc centi, baloldalon csúszott a hajó a kézi ballonokon, amiket kilógattunk, hogy a hajóoldalt megóvjuk.
Ehhez persze tudni kell, hogy ezeket a fordulókat úgy kellett végrehajtani, hogy a hajó közepe felfeküdt mindig a rakpart sarkán, és ezen a ponton fordultunk. A hajót kettőre kötöttük ki.
Délután elkezdték a kirakást, de hatkor elmentek, mert úgy zuhogott az eső, hogy a pozdorjalemezek teljesen eláztak volna.
Július 31. szerda, Goole. Esős nap. Állandó csiki-csuki. Ez számomra nem okozott különösebb lelki törést, de Laci, aki már többé-kevésbé összecsomagolt, egyre nehezebben viseli annak a terhét, hogy esetleg nem tudunk éjjel elmenni a magas vízzel.
Délután, nem törődve az esővel kimentem, és bevásároltam a születésnapomra. Na, nem ajándékokat, hanem amivel megvendégelem a személyzetet: 4 csomag panírozott mirelit kalamárit, paprikákat (egy piros, egy sárga, egy zöld), paradicsomot, uborkát, fejes salátát, de igazi Feta sajtot nem kaptam (még hamisat se), mert görög salátához kellett volna.
AUGUSZTUS
Tele van a hócipőm az órámmal. Bár legendás hírnévre tett szert a hajón: még senki nem tudta eltalálni, mennyit mutat, amikor negyed tizenkettőkor előbújtam a kabinomból. Állandóan megáll. Nem az első eset, már kétszer elvittem javítani, ráadásul a Seiko márkaszervizbe, de nem tudtak rajta segíteni. Pedig szép, és megbízható típus: Seiko 5 automata.
Tegnap hoztunk az Argosból katalógusokat, és kinéztem magamnak egy szép órát. Az Argos Angliát és Írországot behálózó katalógus-áruház, a legolcsóbban itt lehet megbízható árukat vásárolni. Istenem, mikor jutunk el ide Magyarországon?
Kinéztem egy Rotaryt, és megvettem a 11345 sorszámút. Svájci, és ez mindent elmond róla. Nincs benne földrengés-előrejelző, se barométer, és nem vízhatlan százezer kilométer mélységig, valamit az űrben se nem lehet vele sétát tenni. De: elegáns, és mutatja az időt (római számokkal) és a dátumot.
Végre minden tisztázódott: Laci beszélt Herr Meyerrel, és megvan a váltások ideje és helye:
Laci Rostockból megy haza Gyuszóval, őt Bandi váltja. Én átmegyek a hajóval Liepajába, és érkezés után megyek haza, kell a kabinom egy szerelőnek, és fedélzeti tisztre nincs szükség a hajógyárban (hál’ Istennek, mondom…).
Augusztus 2. péntek, Goole, úton. Írhattam volna tegnapra is az indulást, mert pontosan 00:00-kor kezdtük el a manővert. Kifelé kissé gubancosabb volt, mert a sötét miatt nem lehetett úgy felmérni a part távolságát, de így is csak egyszer történt meg, hogy a bulba fél méterre közelítette meg a rakpartot, én pedig az orrból kihajolva kézzel elértem a szállításra várakozó konténereket.
A zsiliptől kezdve eseménytelen volt az út, ha nem számolom a sok-sok esőt, meg hideget. Valami van velem, mert amíg a többiek “télibe” öltöznek, addig én, ha hosszúnadrágot veszek, akkor izzadok, mint egy ló. Így sortba és atlétatrikóba járok a hídra.
Gyuszó egész nap búval bélelten jár-kelt. Érthető. Hazamegy, és egyszer s mindenkorra vége a hajózásnak. Már elmúlt 58, így is nyugdíjas, ez volt az utolsó hajója. Persze az is lehet, hogy azért kedvetlen, mert szeptemberig számolta a hajót, s most elesik másfél havi pénztől. Nem tudom, nem nyilatkozik.
Augusztus 3. szombat, úton, Jelsa, úton. Kellemes születésnapot kívánok magamnak. Immár ötvennegyedszer! Bár a fiúknak azt mondtam, hogy harminc múltam, azt mondták, hogy ez biztos igaz lehet, mert már jó régen mondhatom magamról.
Hát ez be is jött. Hatra érkeztünk Jelsa City elé. Úgy saccolom, hogy lehet 0,357 lakosa, az elmúlt tízmillió évben elhunytakat is beleszámítva… Van egy félig elbányászott hegy a zúzdával meg a rakpart, és kész. Még mooringman (ő veszi el a kikötőkötelet, és teszi a bakra) se várt. Kiugrottam a partra – jó, kikecmeregtem a kis pilotlépcsőn… – és elvettem a springet, mire lélekszakadva megjött két melós, és átvették a köteleket.
Az egyiket kikérdeztem, hogy mire számíthatunk? Két és fél óra alatt beraknak, de csak azért ilyen lassan, mert az egyik fajta követ csak két óra alatt tudják összeszedni. A másik 1700 tonnát negyven perc alatt berakják… Nem semmi!
Lucó kikötés után elküldött aludni:
– Menj el aludni, Pistikém, úgyis éjfélkor jössz szolgálatba…
Mire a három pontot kimondta, már a kabinban voltam. Így aztán nem tudok beszámolni arról, hogy milyen bolondokháza volt, hányszor kellett a hajót kötelekkel húzkodni, mert a rakodó-berendezés csak a hajó széltében tud mozogni, hosszirányban nekünk kell.
Nos, a naplóba Lucó 22:45-re írta be a berakás végét (19:15-kor kezdtek!)
Mire felkeltem az éjszakai szolgálatra, már menetben voltunk.
Oldal ajánlása emailben
X