Hajóablak a nagyvilágra
Egy tengerészkapitány emlékeiből...

Nyelvében él a… tengerész!

2012 november 29. | Szerző: Seafalcon

Örömmel jelentem, lezárult egy fontos munka!

Megjelent a Szavak a hullámok hátán!

Az ötlet és a megjelenés között 10 év telt el! Ez a hosszú idő persze nem azt jelenti, hogy szakadatlanul ezen dolgoztam. De mindig jelen volt az életemben. Volt úgy, hogy zsongott a fejem a szavaktól, volt úgy, hogy nyomasztott: nem halad a munka, nem jutok előre semmit.

Miről is van szó? Olvastam egy könyvet, ahol egy magyar haditengerész azon elmélkedik, hogy megélte a tengeri lovagkor végét, mert 1905-ben “találták ki” a németek, hogy az ellenséges hajó legénységét bele lehet géppuskázni a tengerbe, mert addig kimentették a vízből őket. Nos, én is megértem valaminek a végét: a magyar kereskedelmi hajózásét, amikor 2000-ben eladták az utolsó “igazi” MAHART hajót, az M/S Vörösmartyt. És tudtam: ha a mi nemzedékünk, akik hajóztunk magyar lobogó alatt, kihal, örökre elveszik az általunk beszélt nyelv!

Voltak, akik segítettek, nem is kevesen. Ahhoz, hogy belevágjak, nem sok nógatás kellett, hiszen mindenki szereti a kihívásokat, és amikor Balázs Géza tanár urat megkerestem, azt mondta, hogy:

– Kapitány úr, ezek a szavak nem a szlenghez tartoznak, nyelvünk egy fontos része, hiszen a tengerész szubkultúra szavait alkotják, és mindenképpen megmentésre érdemes. – úgy döntöttem, hogy meg kell csinálni.
Akkoriban elég aktív voltam a HIX Nyelv levelezőlistán, ott feltettem a kérdést: kit lehet megkérni, hogy szakszerűen összegyűjtse?
Racskó Tamás szerint egyértelmű volt, ezt nekem kell megcsinálni, és azonnal “megfogta a kezem” és bevezetett a szótárszerkesztés rejtelmeibe, elmondta, hogyan kell bizonyos dolgokat megvalósítani.

Ez elég volt, és nagy elánnal kezdtem a munkába.
Sok szót gyűjtöttünk, mert sikerült sok tengerészt belelkesíteni, és hozták a listákat, adták a szavakat. Később a belvízi hajósok is hasonló örömmel küldték a szócikkeknek valót… Itt nem sorolom fel őket, de a kötetben benne van mindenki, aki akárcsak egy szót is adott, mert erre külön felhívta a figyelmem Balázs Géza tanár úr.
Az hogy milyen fontos dologba vágtam a fejszém az is mutatja, hogy az Akadémiai Kiadó kapva kapott az ötleten, ez még akkor volt, amikor a feladata a tudomány (benne a magyar nyelv) szolgálata volt. De amint bevonták a külföldi tőkét, profitorientált lett, és azonnal visszaléptek a kiadástól.

Közben a szóanyag egyre bővült. Bevettem a hajósok, a belvízi kollégák szavait és a vitorlázókét is, így aztán a Hogyan mondják tengerészül cím már nem volt aktuális, ezért lett a jelenlegi.
Közben kerestük a kiadási lehetőségeket.
A győri Széchenyi István Egyetem tanára, Dr. Hartványi Tamás próbált kiadási lehetőséget találni az egyetemen. Ígéret lett az önköltségi árra. Most már volt lehetőség, csak egy apróság hiányzott: a pénz.

Szponzorokat kerestünk.

Ígéretet kaptunk eleget, majdnem annyit, hogy ki lehetett volna fizetni a kiadást. De csak majdnem. Várni kellett. Nekem nincsenek üzleti kapcsolataim, és akinek voltak, annak más dolga is volt, így aztán állt a dolog.

Egy rádióriport hozott gyökeres változást: Pais Judit készített velem egy beszélgetést a szótárról, és ez elhangzott a Kossuth Rádió Disputa című műsorában. Ezt hallotta Fábián Zsuzsanna tanárnő, aki az Akadémia Szótári Bizottságának tagja, és foglalkozik a magyar nyelv olasz eredetű szavaival. Megkeresett, és ettől számítom azt, hogy a műkedvelő szótár elkezdett alakilag is közelíteni a tudományban elfogadott szótárhoz.
De én nem vagyok szakember, nekem kevés a tudásom ahhoz, hogy minden előforduló problémánál megtaláljam a megfelelő megoldást.
Amikor azt gondoltam, vége a gyűjtésnek, a munka lezárult, átküldtem a szótár olasz eredetű szavait Fábián tanárnőnek (próbáltam kimondatlanul is büszkélkedni), hamarost visszakaptam kijavítva… 😀
Akkor úgy döntöttem, hogy a szavaimnak a szóolvasmány műfaji meghatározást adom – erre viszont copyrightot jelentek be :).
Közben jelentkeztem a Tinta kiadónál, amelyik szótár kiadására szakosodott, de anyagi okok miatt nem tudták elvállalni. Ezután hamarosan egy szlovákiai kiadót találtam meg, akik olyan jónak tartották a kéziratot, és Révkomárom részéről vállalhatónak (hiszen ott van Szlovákia legnagyobb vitorlás központja), hogy még pénzt is pályáztak a kiadáshoz. Nem kapták meg, így ez a lehetőség is kútba esett.

Ekkor volt az, hogy elkeseredtem, és azt mondtam: feladom. Megírtam mindenkinek, aki addig segített, hogy köszönöm és kész… eddig volt, nincs tovább. Elfogyott az erő.
A szponzorokat is megkerestem:
– Nincs pénz, nem tudom vállalni a korábbi ígéretem, – ezeket a válaszokat kaptam.

Jelentkeztem a Plimsoll Kft.-nél is.
– Nem megy a kiadás, nem jött össze a pénz…
– Pistikém, ezt nem hagyjuk annyiban! – mondta a Kft. ügyvezetője, Szalma Botond (aki amúgy a főiskolai osztálytársam és barátom) – ezt a szótárt fontos megjelentetni. Ki adja rá a pénzt, ha nem egy hajózással foglalkozó cég, ahol régi, mahartos tengerészek dolgoznak?
Ezt 2011. novemberében mondta, és idén,2012-ben kezembe vehettem a kötetet.

Nem dolgoztam hiába, a nyelvünk “megmenekült az elfeledéstől”.

Itt megrendelhető

Címkék: könyv, Mahart, Szavak a hullámok hátán, szótár

Béla kaftán levelei – 1. rész

2012 november 26. | Szerző: Seafalcon

Van nekem egy barátom, capt. Garay Béla, aktív tengerész – aki nem átall Pista bácsinak szólítani – írásait is közreadom. Nagyon jó pillanatban kezdte az írást, hiszen attól a pillanattól, amikor parancsnok lett. Íme:

2011.08.17.

Nos, hát eljött ez a nap is, illetve éjszaka, amikor elődömmel felvonultunk a hídra és ott ünnepélyesen bejegyeztetett, hogy 00:00-tól átvettem a rémuralmat.

Amikor levizsgáztam, a vizsgabiztosok a gratuláció után hozzátették, hogy bizony uraim, mostantól parancsnokok, a könnyű életnek vége. Jót vigyorogtam, mert első tisztként sem hawaii berendezkedésű hajón voltam, annyira nehéz nem lehet. Pedig de.

Kezdődött azzal, hogy a még elődöm által megrendelt bonded store (belső fogyasztásra szánt vámmentes cucc) hiányosan érkezett, mondjuk bánta a fene, meglátva, hogy a shipi az egy hónappal korábbi 7€ helyett most 11€ – ért hozta a lónyálat, és ennyi lenne a Fanta és Sprite ára. Mondjuk ki sem tudtam volna fizetni, mivel elődöm, Adrian – aki egyébként egy roppant alapos és gondos kaftán – elfelejtett pénzt kérni Rotterdamra. Szóval bánta a fene a dolgot, mondjuk a srácok morogtak, mert a kólát nem kedvelik, bár szerény vélemény szerint a Fanta sem jobb.

Mert itt van például a Zsolti kápó – elég rossz egy példa, megint összerakott vele a sors -, aki a nagy melegre való tekintettel, ha lehet, akkor inkább egy pohár laza fröccsel frissül. Szegény küzd rendesen a géppel, úgyhogy csak ritkán lehet neki inni, úgy óránként. Mondjuk az pozitívum, hogy Ralf (céges elek, mindenhez ért, csak a villanyhoz nem) nincs itt, sőt, idén már nem is jön, mert már járt errefelé. Szétborított ezt-, azt, szétkötözött ezt-, azt, majd távozott, mint aki jól végezte dolgát.

Van helyette viszont bulgár 2. géptiszt, mert az úgy jó és újabban papír szerint kell. Az új papír szerint 11 emberre nem kell, hogy szakács főzzön, mert a martalóc el van kenyéren és vízen-hónapokon keresztül, ugye. Na, Rumen, a teljesen új gépész. Aki bulgár és annyira új, hogy eddig még csak bulgár személyzet között hajózott, nagy néha oroszokkal, úgyhogy itt teljesen meg volt lepődve, hogy magyarok is vannak, sőt, filippínók is. Szóval Rumen egy szimpatikus ember, kettőt nem szól egész nap. Én azt hittem azért, mert pár hónapja halt meg a fia és emiatt hallgatag, de sajnos az eltelt két hét során rájöttem: azért nem beszél, mert nem tud angolul. Az angolon kívül még egy dologhoz nem ért sajnos: a gépekhez. Merthogy eddig kettős beosztásban volt, elektrikus / gépész és ott főleg a villanyász szaktudására volt szükség.

De vissza a géphez: azt már láttam az eltelt kettő hétben, hogy unatkozni nem fogok, mivel a főgéppel nem pici bajok vannak. Négyütemű dízel, amit én Zsoltival kánonban tudok utálni, mert csak a baj van vele. Hengerenként ugye 4 szelep, vezérműtengely, miazmás, hát bizony erő is kevesebb benne, meg a javítása is macerásabb, mint egy kétüteműé.

Azt még nem tudjuk mi baja, mert sehol nincs idő szétborítani egy napra, de Zsolti az egyik henger szívószelepeire tippel, meg vélhetőleg a turbó is oda van, de minimum dzsuvás, mert az elmúlt 4 hétben a maximális terhelés 65%-ával tudunk menni, ami ugye nem jó.

A gépnek sem, de most már nekem sem, mert bizony erőteljes agytornára van szükségem minden reggel, hogy megmagyarázzam a bérlőnek, hogy mi miért is nem tudjuk az elvárt sebességet tartani. Mondjuk nem hülyék, tudniuk kell, hogy lassabbak vagyunk, mint korábban, ráadásul a többi hajójuk közül nem egy szépen söpör el mellettünk. Szóval reggeljeimet megnehezíti a 77 parancsnoki mese legújabb fejezetének megszülése a bérlő számára. Majd írok a felsőoktatás korifeusainak, hogy ejnye, hadoválni, homályozni nem csak az ügyvédeket, meg a banki irányultságú menedzsereket kellene megtanítani. Nekem is jól jönne most némi hanta- gyakorlat.

Nem szaladok ennyire előre, kezdjük ott, ahol én kezdtem, Rotterdamban. Sikeresen túlestem az első önálló manőveremen, senki nem fogta a kezem, más ám ez így. Gond nélkül elértük a pilothajót és a pilot kiszállt, amikor Zsolti felszól a hídra, hogy hát nem ártana megállni, mert neki sürgős szerelni valója támadt. Jókor, pont a Maas Centernél, ahol egymást érik a hajók, gondolom a forgalomirányító marhára fog örülni nekünk, ha elkezdünk ott sodródni. Meg különben is, a Zsoltinak mániája a szerelés, előző éjjel szerelt Felixstoweban, aznap meg szintén, reggeltől indulásig. Na de ha ez a heppje, akkor ez van.

Szóval megbeszéltem vele, hogy egy órát tartsa össze a gépet, elvánszorgunk a horgonyzóhelyig és ott szerelhet kedvére, mert én inkább nem sodródnék itten ha nem muszáj. Félerőn elvánszorogtunk a horgonyzóig és túleshettem életem első horgonydobásán, ami ráadásul egyből izgalmas lett, mert a végére elfogyott a gép, úgyhogy ha a horgony nem tart… de erre inkább nem gondolnék.

Az előző bekezdés óta eltelt egy bő hét, amely alatt rá kellett jönnöm, hogy bizony az a némi hanta gyakorlat, hát az nagyon hiányzik. Ugyanis a gép napról napra vacakabb, kellene valahol egy jó 12- 14 óra állás, de azt ugye nem lehet, nehogy kiessen akár két órára is a bérletből a hajó. Oldjuk meg úgy, hogy korábban odaérünk. De azt meg hogyan, ha a gép az elvárt menetidő betartásához sem elég?

Lett egy lányom is, egy alig 18 éves – illetve egy hónap múlva lesz annyi- német kis csaj, aki a tengerész élet rejtelmeivel akar megismerkedni. Kifejezetten felhívtak a tulajdonostól, mondván azért kerül ide, mert van otthon egy hasonló korú, tehát majd tudok vele bánni. Ja, megvonom tőle a zsebpénzét? Mert otthon ugye ez megy, na de vele mit kezdjek? Elfenekeljem?

Szerencsére (?) a Csatornában és Vizcayai-öbölben is rossz idő volt, lehetett mire fogni a lassúságot. Így nagyjából időben értünk La Corunaba és időben Tanger Medre is, ahol megkezdődött a “parancsnoknak szívnia kell…” című tapasztalatszerzés. Ez egy-két éve üzemben lévő terminál Marokkóban, félig a svájci Eurogate, félig a Maersk csoport a tulaj. De sajnos már Afrika, annak is az arabos része. Hiába érkeztem percre pontosan, hiába volt kettő napja előre lefoglalt rakpart, menetrend, elküldtek a helyiek horgonyt dobni. Nem örültem neki, mert a horgonyzóhelyen már állt négy másik hajó és a rádión hallottam, hogy két másik nagy is jön; ebből következtettem, hogy bezony itt se nem megyünk be gyorsan, se nem jövünk ki gyorsan. Ami azért nem jó, mert jó lenne elérni a déli dagályt Sevillára, mert akkor este ki lennénk kötve, lehetne menni a városba.

Na, elballagtunk a kijelölt pozícióba vasat dobni és már láttam, hogy megint igazam lesz, cucli következik. Ugyanis a már horgonyon lévő hajóknak 40 méteres vízben jelöltek helyet, nekem 67 méteres víz jutott. Ami azt jelenti, hogy a horgonyláncból 7-8 nódust ( 1 nódus = 27,5 méter) kellene a vízbe ereszteni. Ez még nem baj, csak nekünk lánconként van 9 nódus, szóval mi marad a hajón? Na meg Adriantól tudom, hogy a köves fenék miatt nem truváj itt horgonyozni, neki egy hónapja egyáltalán nem tartott a vas. Köztes megoldást választottam, vízbe rakunk 6-ot és piszkosul figyelünk, hogy tart- e a horgony, a gépet meg rövid indítási idővel mondjuk le; az azt jelenti, hogy normál esetben a gépnek 45 perc kell, hogy kész legyen, vész esetén 5 perc alatt megvan, csak hideg, nem jó neki, ha úgy terheljük.

Na, ledobtuk a vasat és erősen figyeltük, hogy tart- e. Nem tartott. Illetve az elején még igen, de 6-kor lelkendezve hívott Oleg, az első tiszt, hogy tök jó, a Zsoltit már kiverte az ágyból, mert szánt a horgony, jöjjek már, mert a mögöttünk álló hajón sikítoznak, hogy izé. Robogtam a hídra, addigra Oleg kirakatott még egy nódust a vízbe, hátha megfogja a hajót. Sajnos nem, úgyhogy Zsolti gyorsaságára szükség volt. Gép 3 percen belül, lehet előre veretni, meg húzni a horgonyt. Közben szólok a kikötőnek, hogy szántott a vas, felszedem, odébb megyek, megint ledobom. Bólogattak hevesen, a másik hajón is, hallottam, hogy sóhajtottak.

Na oddébb kolbászoltunk, kissé messzebb a többiektől, ahol kicsit sekélyebb a víz és akkor vas le megint. Hétkor meg is voltunk, kukkoltam fél órát, mondom hátha nem tart, de úgy festett most jó, hát lementem reggelizni. Éppen leültem az asztalhoz, amikor hív Oleg, hogy szólt a kikötó, húzzuk a horgonyt, meg a belünket a bejárathoz, mert bemegyünk. Telefon, Zsolti, gép, horgony hajrá. Komolyan, 16 perc alatt fent volt avas, mi meg úton a bejárat felé. Kb. 1 mérföldre lehettünk a pilot felvevő helytől, amikor szólnak rádión, hogy bocsi, de nem mi következünk, hanem valaki, aki most gyün Algecirasból, az köt ki. Leszek szíves visszamenni a helyemre és megint ledobni a horgonyt. Mondtam én mindent, csak szépet nem, de mit lehet csinálni, visszamegyünk, ledobjuk. Egy pillanatra átfutott az agyamon az ötlet, hogy inkább elmegyek sodródni Ceuta elé, még az is jobb, de elhessentettem, mert ha nem vagyok szem előtt, arab barátaink még elfelejtenek minket (ami amúgy nem lenne baj).

Na, akkor menjünk, dobjuk le a vasat megint, 10 nap alatt harmadszor, nem baj, gyakorolni kell ezt. Megvan, lement, tart, gép lemond, szem kopog, mert már 10 óra és a reggeli kimaradt, oda se neki, fogyni szeretnék, meg ebédig csak 2 óra van hátra. Addig semmi nem történt, csak én zörögtem a bérlőnél, ugyan mondjanak már valamit, mégis mikor lesz rakpart nekünk. Ott meglepődve hallották, hogy nemhogy nem végeztünk még, de horgonyon vagyunk.

Na, dél is lett, lementem ebédelni, mondom Alekszijnek, a második tisztnek, hogy figyeljen a vasra erősen, meg a rádióra és a telefonra is, ki tudja, hátha hívnak, hogy mi van. A leves közepén tartottam, amikor hív a srác, hogy szóltak, húzzuk a horgonyt, pilot egy óra múlva. Zsolti, gép, horgony fel. Beszólok rádión a kikötőnek, hogy akkor úton vagyunk, a válaszra meg majdnem összetörtem a brekegőt, mert ugye bocsi, megint tévedés volt, maradjak a seggemen. Na akkor forduljunk körbe, vissza a helyünkre, vas le megint. A srácok biztos azt gondolták, meghülyültem, vagy ilyesmi. Az ebédet meg megette a fene. A bérlőnek, meg a helyi ügynöknek azért küldtem egy e-mailt, mondván nem buli ám az, ami történik.

Na délután négyig nem történt semmi, közben a híd tetején verték a srácok a rozsdát, én meg 10 cm-re füleltem a rádiótól, hogy hívnak-e, amikor látom, hogy hirtelen elkezd a GPS-en a sebességmérő számokat mutatni, meg egy irányt is, amerre haladunk. Hogyaza, szánt a horgony. Zsolti, gép, Oleg, futás, húzzuk, dobjuk, csináljuk, közben a mögöttünk álló hajóról megint sikolyok, hogy mi van. Felszedtük, megyünk vissza a helyünkre, de mondom én bizony csalok, kijjebb megyek, ahol még kevesebb a víz, mert ez így nem állapot. Ekkor csörgött a telefon, hívott a bérlő, hogy holnap hajnalig nem tudnak minket rakni, úgyhogy tapossunk a gázba és húzzunk Sevillába, lehetőleg legyünk a folyó torkolatánál éjfélig, hogy fel tudjunk menni a folyón a dagállyal és reggelre ott legyünk. Egy időre megszabadultunk az araboktól, de kellett kapkodni a lábainkat, nekem meg üstöléssel küldeni az ügynöknek az érkezési papírokat, hogy ne legyen gondunk.

Nem lett, Spanyolország kultúrhely, időben volt pilot és reggel 7-re meg is érkeztünk. Viszont hála arab nem barátainknak, amit terveztünk, hogy egy esti érkezés esetén Zsolti szétszedi a gépet, na abból nem lett semmi. Sajnos lett egy nap késésünk.

Folytatása következik

Címkék: Béla kaftán, sztori

A szegény kis kurva – M/V President 2.

2012 november 22. | Szerző: Seafalcon

Augusztus 3. Galatz. Isten éltessen 47. születésnapomon. Ha már senki sem mondta (itt a hajón, mert remélem otthon eszébe jutottam a családnak)!

Azt hiszem életem egyik legérdekesebb beszélgetése zajlott le ma este! Ferivel kimentünk a partra, estefelé. A román pontonos a barbával sétált, és meglátott egy nőt, odahívta, hogy magyarok vagyunk. Fiatal, huszonötéves nő volt, keseszőke haja rövidre vágva. Nagyfenekű, szakadt és koszos farmer feszült rajta. Blúz helyett valami farmeranyagból készült izé volt rajta, spárgával összefogva.

A kikötőkapitányság épülete Galtzban

Nagyon megörült nekünk, mert több mint egy hónapja nem beszélt magyarul. Aradi. Konstancából jött át Galacba. Elmondta, volt odaát Magyarba (Feriék a magyar Komáromot Túlkomáromnak hívják!), öt évig, de nem volt jó. Ott mindenki románnak, oláhnak mondta, itt meg bozgor, hazátlan, sehol nem jó. Most kóricál szerte Romániában, volt Craiovában, Bukarestben, Brailában.

Mit csinál?

Semmit.

Hol alszik?

Hajókon. Most az egyik vontatón, máskor egy uszályon, majd egy személyhajón. A kapitánynál, a szakácsnál, a gépésznél, mindegy. Mit kap érte? Hát semmit. Vagy egy doboz cigit. Aradon jó volt a pénz, mert sztriptízt táncolt másik három román lánnyal. Az jó volt, mert sokat keresett. Hajnali háromig táncolt, utána mehetett kefélni, és a fele pénz az övé volt. Oda csak olaszok, németek, meg öreg, de pénzes románok jártak. A hosszú hajú olaszok, azok voltak a jók!

Elvált. Van egy három éves kislánya. A férje “józanbolond” volt. Állandóan verte. Józanul is, részegen is. Havonta csak egyszer feküdt le vele, de akkor is úgy, hogy előbb jól elkalapálta. Volt úgy, hogy reggel a székhez kötözte, este engedte el, mert féltékeny volt. Pedig nem adott rá okot. Három évig udvarolt a férje, öt évig voltak házasok, az alatt nem csalta meg, egyszer sem. De a szexből semmi sem jutott. Hát most bepótolja.

Most van úgy, hogy naponta 25-30 férfival van. A csúcs az volt, amikor valahol három óra alatt több mint ötven katona ment át rajta, fejenként kétezer lejért, egy dollár 2030 lej. A másik csúcs, amikor egyszerre öt férfival volt. A magyar férfiakat nem szereti, azoknak kicsi van, és kézzel meg nyelvvel csinálják. Legjobban a macedónokat kedveli, mert azoknak hatalmas farkuk van, olyan, hogy alig bírja szájba venni, és fénylik, mint a tükör. Aztán ecsetelte milyen pózokat szeret, meg mások hogy csinálják.

És mindezt a lehető legtermészetesebb módon adta elő. Közben megérkezett a városból Korpás Laci, ő adta fel az első haza írott levelemet Galacból. Vele volt a szakács, azután kijött a partra Sz. Pista, a 4-8-as watchman. Ugratták, bolondoztak vele, ez a szerencsétlen, kis primitív, ösztönlény-állatka meg nem vette észre, vagy ha igen, akkor csak rihegett-röhögött, de egyáltalán nem volt zavarban. Számomra az egész inkább szomorú-megrázó volt, mint nevetséges, még ha nevettem is néha-néha egy-egy kiszólásán, egyik-másik sztoriján, bár a számadatokat kétségbevontam magamban.

Az összes csomagja egy nylonzacskó, abból egy fehér blúzt, koszost vett elő, amikor hűvös szél kezdett fújni a Duna felől. A szatyorban nem volt más, csak egy üveg sör. Megfázott, mondta, az előző éjszaka a Dunában fürdött, fél kettőkor. De hát koszos a víz, mondtuk. Á nem baj, csak itt a szélében, beljebb már tiszta, válaszolta. Hát a szélében valóban mocskos, olajos, koszos, borzalmas mivé lesz itt a Duna. Lehordja a népek mocskát, szemetét, itt teríti szét! Ő, ők pedig fürdenek benne. Úszni persze nem tud, így nagyon mélyen nem mehetett be, csak a szélén mártózhatott.

Kilenc után jött a barba, hogy negyedre mindenki legyen a hajón, mert a vámosokat várjuk. Így el kellett búcsúzni, mi bejöttünk, ő meg utánunk szólt, hogyha a hatóság elment, majd tízre visszajön beszélgetni. Merthogy egy hónapja nem beszélt magyarul!

Szegény…

Augusztus 4. Galatz, Duna. Reggel ötkor indultunk, a pilot időben megjött. Ez az egy változás van, hogy a magánpilotszolgálat emberei nagyon pontosak.

Csinálok egy programrendszert. Élvezettel programozok, csak az a nagy baj, hogy nincsen semmim, amiben utánanézhetnék dolgoknak. Kínlódom! De azért csinálom, és egyre jobban megy!

Augusztus 5. Fekete-tenger, Boszporusz. Vége az első éjszakai szolgálatnak, letelt a hat óra, minden gond nélkül. Meg kell, mondjam, nagyon élvezem a hidat, mindenféle modern cuccal van felszerelve. Úgy sejtem, a hajó A3-as GMDSS körzetbe van regisztrálva, mert mindennel van, ami arra előírás. Csak a rádiótelexet nem látom sehol. Fantasztikusan jó a kormánya, a robot jól tartja az irányt, két GPS navigátor van, a Trimblet használjuk, egyszerűen csúcs! Kíváncsi vagyok a Philipsre is, be kell majd kapcsolnunk, ki kell próbálnunk. A két radar közül az egyik folyami. A másikat most teszteljük, a MAHART által beszerelt Furunók jobbak voltak!

EGY KIS VÁSÁRLÁS ISZTANBULBAN. (1973)

Átkeltünk a Boszporuszon. 1973 szeptemberében hajóztam itt először. A Hévízen voltam kezdő tengerész, és semmit nem tudtam a hajózásról, semmi érzékem nem volt a tengerészdolgokhoz, honnan is lett volna! Előző nap még azon örvendeztem, hogy a Dunáról kihajóztunk a tengerre, élmény volt, hogy durvaszemcsés volt minden, amihez hozzáértem, ma már tudom, hogy a só kicsapódik a hajóra.

Ki gondolta volna akkor, hogy másnap reggel az Egri Csillagokból ismert Isztambul előtt halad a hajó, az én első hajóm. Két nap, két hatalmas élmény. Szerencsém is volt, Bérces Fecó, a fedélzetmester megengedte, hogy amíg áthaladunk, végig a hajóorrban legyek. Nagy Gabi is kezdő volt, de gépész, együtt csodálkoztunk, ámultunk. És szerencsések voltunk.

A nap ragyogott, gyönyörű nap volt, van róla diám. Az épülő Boszporusz-hídról is van felvétel, illetve én és a híd kompozíció. Nem ismertem még én akkor a szultánok varázslatos fővárosát, de felkészültem, és biztos kézzel mutogattam: ez a Galata híd lesz, az a Kék Mecset, mellette az Aya Sofia, kerestem a Yedikulét is, de nem találtam! S. Laci mesélte el a Leander történetet, de én Apától már tudtam, hogy nem itt, hanem a Dardanelláknál játszódott le az ókor gyönyörű szerelmi tragédiája.

Később többször is voltunk, kikötöttünk a Haydarpasán, az ázsiai oldalon levő kikötőben is. Isztambul csodálatos volt! Először horgonyról mentem ki. Deck-boy lévén nekem jutott feladatul, hogy az ügynökségi csónakkal kimenjek a városba, és kenyeret vegyek a hajónak, ne kelljen H. Bélának, a szakácsnak sütni, meg mindenki szerette is a török kenyeret.

Tehát örömmel vettem hátamra a tengerészzsákot, és már a csónakban voltam, amikor belémvillant: hisz semmit nem tudok törökül! Hogy kérek kenyeret? Hogy veszem meg az első tisztnek a demizson jófajta bort, ha nem tudom kérni? Felkiabáltam a hajóra, mondanák meg. A bort sarabinak mondta Csubi, a második pincér.

– A kenyér pedig ekmek – kiáltott a csónak után. Hát ezt nem hittem el! Még hogy ekmek, milyen hülye szó ez?

– Evet, ekmek, ekmek – helyeselt az ügynök, és valószínűleg angolul még megerősítette, de azt én nem értettem.

– Ekmek és sarabi – raktároztam el magamban a tudományt, és átadtam magam a kellemes nézelődésnek, élveztem a csónakutat a Galata híd lábához. Ott az ügynökség embere hamar eltűnt, én és a tudomány egyedül maradtunk a parton. Kezemben a zsákkal nagyon tanácstalanul őgyeleghettem, mert hamarosan egy fiatal srác jött hozzám, megkérdezte miben lehet segítségemre. Mutattam a zsákot meg a demizsont, mondtam, hogy ekmek és sarabi, és úgy látszott, a problémám azonnal megoldódott. A fiú elvitt egy kis utcába, a pékműhelyhez a friss kenyér illata vezetett. Ott bent törökül hadartak, gajdoltak, bizonyára az üzletet beszélték meg. Könnyen megértettem velük, harminc darabot vinnék.

Ennyi nem volt, illetve lehet, hogy a rendelése miatt nem tudott adni, de mindenképpen meg kell várni, amíg kisüti. De ez két óra alatt meglesz, nyugtatott meg. Addig nézzünk a bor után!

Zegzugos utcákon haladtunk, próbáltunk-e szót érteni, nem emlékszem. Egy kocsmába vezetett fiatal kísérőm. Sokan voltak a kora délelőtt ellenére. Persze csak férfiak, nőnek ilyen helyen nincs mit keresnie. Egy kicsit félve mentem be, hátha veszélyes ez a hely egy külföldinek? Nem volt az egy cseppet sem veszélyes. A pult mögött nagydarab török, fehér köténybe törölte a kezét, mielőtt elvette a demizsont. Miközben meregette a tölcsérbe az aranyszínű bort, aziránt érdeklődött honnan jöttem? Kihúztam magam, úgy válaszoltam:

– Ben madzsar. – Na, lett erre nagy üdvrivalgás, a csapos a kezemet szorongatta, az asztaloktól integettek, a közelemben felugrottak, odajöttek, lapogatták a hátam, veregették a vállam, és hadartak, beszéltek, zsivajoztak, koccintottak az egészségemre. A csapos elsorolta gyorsan, na, mit is? Hát mi mást, mint az aranycsapat összeállítását, Grosicstól Puskásig, senkit ki nem hagyott. Nagyon barátkoztunk, még koccintottunk is, és amikor a fizetésre került sor, a ropogós, vadonatúj százlírásból még húszat vissza is kaptam. Meg voltam magammal elégedve. Megvettem a sarabit az első tisztnek, mindjárt megyünk a frisscipó illatú pékségbe a nekem sütött kenyérért, itt a sok kedves török között töltöm az időmet, van-e nálam jobb dolga valakinek?

Az ötliteres demizsonnal kezemben, a kenyereszsákkal a vállamon értem vissza a hajóra.

– Megvan minden? – kérdezte Sz. Péter, a chief. Én büszkén mutattam, amit hoztam:

– Itt az öt liter fehérbor, ebben pedig harminc kenyér van.

– És mennyit fizettél?

– A kenyérért 15 lírát, merthogy ötven kurus darabja. A borért pedig nyolcvanat.

A chief semmit sem szólt, csak kicsit sápadt lett. Később tudtam meg, amikor rendszeresen kikötöttünk Isztambulban, egy liter bor ára nem 16 líra, hanem csak egy líra és hatvan kurus, legalábbis ennyiért vettük a vasút melletti kioszkban. Akkor nekem a napi pénzem 27 líra körül volt…

Augusztus 6. Dardanellák, Égei-tenger. Édes Jó Istenem, ha Encsike megtudná, hogy pehelypaplannal takarózom, akkor most körbenevetne! De hát mit lehet csinálni, ha egyszer nincs egy pléd a hajón? A légkondi meg olyan hideget tud csinálni, hogy az rettenetes! Nekem meg nincs egy meleg holmim. Na, jól nézek ki!

Feri kevéssé bírja a tengert, kissé sápadt. K. Laci oké, de az igazsághoz tartozik, hogy eddig 3-asnál nem volt erősebb tengerünk!

Augusztus 9. Szicília alatt. Nem a hidraulika romlott el a hídon, hanem a légkondi kondenzvizét nem vezették el rendesen. Összegyűlik a padlón, nincs kiút, a fiókokat elrohasztja. „Csókótassuk” a hajógyárat.

Reggel hatkor a chief megmutatta a vérnyomásmérőjét, aztán délre, amikor felmentem szolgálatba, felhozta, hogy használjam, ha akarom. Rendes tőle. Erre a parancsnok arrogáns hangon kifejtette, hogy akinek erre van szüksége, az inkább ne hajózzon, meg ott humorizált velem. Fene a pofáját. Délután volt egy kis tűz. Az emergency kapcsolótábla gyulladt ki.

A hajóval pedig egyre több a baj. Semmi nem működik, ami 24 voltról megy. Így természetes, hogy ma délutánra a gyro (pörgettyűs tájoló) is bemondta az unalmast. Mire rájöttek, hogy a 24 voltos hálózatról üzemel, teljes volt a káosz. Később kiderült, át lehetett állítani a mágneses tájolóra a robotot. Ilyent sem láttam még!

Folytatása következik

Címkék: MV President

Veperdi András emlékezik – 1. rész

2012 november 20. | Szerző: Seafalcon

Hogyan kezdődött?

A lehető legbanálisabb módon, miszerint „már zsenge gyermekkoromban tengerész akartam lenni”. Tudom, rettenetesen hangzik, és jobb lenne valami frappáns, csattanós történet, melynek következtében a hajózást választottam, de hát nem így történt.

1953 őszén kezdtem az első elemit és december végére, a téli szünetre, már az osztály negyvenvalahány fiúja tudott olvasni. Manapság más módszerekkel, általában az első év végén jutnak el idáig a gyerekek, pedig hála a haladásnak és a modern médiának, sokkal nagyobb látókörrel rendelkeznek, mint mi abban a budapesti peremkerületi iskolában.

Karácsonyra kaptam két könyvet. Anyám húgától egy rajzos-verses mesekönyvet, apámtól pedig Jules Verne „Rejtelmes sziget” című művét. Apám különben nagyon ügyesen keltette fel öcsémben és bennem az olvasás szeretetét. Ha nagy ritkán akadt egy kis ideje, akkor olyan, a korunkhoz illő kalandos történeteket mesélt, amikről a könyvekben lehetett olvasni. Így jártam én is ezzel a Verne regénnyel. Úgy adták a kezembe, hogy az olvasását csak a nyári vakáció elején kezdhetem el, nehogy elvonja a figyelmemet a tanulásról. Ez csak még jobban felizgatta a képzeletemet. Naná, hogy már a tanév vége előtt belemélyedtem. Nyár közepére át is rágtam magam rajta. Persze egy hétéves gyerek az olvasás közben sok érthetetlen dologra bukkant, amit viszont apám mindig megmagyarázott. Így esett, hogy már hétévesen megismerkedtem például a földrajzi koordinátahálózattal. Legjobban a hajók ragadták meg a képzeletemet. Elhatároztam, tengerész leszek annak ellenére, hogy azt sem tudtam van-e Magyarországnak tengerpartja.

Később az osztálytársaimmal (még nem lévén TV) versengve olvastuk a hasonló kalandos könyveket Verne-től egészen Cooperig, és mint a többi gyerek, a játékainkban is hol rettenthetetlen felfedezők és tengerészek, vagy vérszomjas indiánok voltunk.

Az idő múlásával természetesen odalett a játék romantikája, de engem továbbra is csak a hajók érdekeltek, nem pedig a vonatok, repülők vagy az autók. Középiskolás koromban, a nagyon kedves Dékány féle könyvek mellett igyekeztem minél több valóságos ismeretre is szert tenni a hajózásról. Volt és van is egy divatos, szerintem sokszor nagyképű és álszent mondás, hogy azért akar valaki „utazgatni”, mert szeretne megismerni más embereket. Nos úgy vélem, ez csak nagyon kevés esetben igaz és őszinte. Engem sem izgattak különösebben a „más emberek” annál inkább az idegen tájak, amikről olvastam. Emellett imádtam a térképeket, és a hajózás technikai oldala is nagyon érdekelt.

A szüleim ekkor már komolyan aggódni kezdtek, és mindent elkövettek, hogy kiverjék a fejemből a rögeszmémet. Sikertelenül. Elég sok vita után beletörődtek abba, hogy az érettségi előtt nem adtam be sehová a továbbtanulási kérelmemet, hanem a hajózásnál szándékoztam elhelyezkedni, csak azt nem tudtuk, hogyan kezdjünk neki.

Ekkor szólt közbe a véletlen. Apám egyik tanártársa ismert egy idősebb folyami hajóst. Összehozott vele és még az érettségi előtt az ő segítségével eljutottam a MAHART Tengerhajózási Üzemigazgatóság csepeli központjába. Ott, mivel a protekcióm nem volt valami nagy, igen hamar lehűtöttek. A személyzeti osztály vezetője közölte, hogy most nem vehetnek fel, csak ha letöltöttem a két éves sorkatonai időmet. Azt csak később tudtam meg, hogy az embereknek majd a felét még a katonaság előtt felvették, de hát nekik „nagyobb” ajánlóik voltak. Annyit azért elértem, hogy elküldtek az orvosi alkalmassági vizsgálatra. Ezt még az érettségi szünetben meg is csinálták, és minden jól ment, kivéve a hintát, ahol a legvégén elhánytam magam. Különösebben nem izgatott a dolog, hiszen előttem állt a két év katonaság, a vizsgálatot pedig meg lehetett ismételni.

Ezt követően a Folyamhajózáshoz jelentkeztem matróznak, ahová (milyen érdekesen hangzik) 1965-ben szintén kellett némi „összeköttetés”. Ez a korábban említett idősebb úr révén meg is volt, és július második felében felvettek.

Tizenöt más újonccal együtt az újpesti Télikikötőbe kerültem, ahol alapvető hajósdolgokra tanítgattak, na persze nem valami nagy hévvel, és inkább a legmocskosabb segédmunkákat végeztették velünk. A májusi nagy árvíz elöntötte az újpesti szertár nagy részét, és a víz levonulása után ottmaradt rengeteg kiselejtezett holmit, rozsdás vasakat, kormánylapátokat, köteleket, stb. kellett teherautókra rakodnunk, amiket azután elszállítottak a MÉH-be. Időnként üzemelő hajókra küldtek bennünket takarítani.

Augusztus közepén behajóztam az Ercsi motorosra. Ez egy régi személyszállító csavargőzösből motorossá átépített hajócska volt, és a Budapest – Esztergom vonalon járt, de sokszor tettünk külön utakat kirándulókkal, esténként pedig felmentünk Visegrádig és visszafelé minden hajóállomáson felvettük a piacra igyekvő árusokat a rengeteg kosarukkal egyetemben. Ezt nevezték „kofajáratnak”. Éjfél körül érkeztünk vissza Pestre, ahol ki kellett rakodnunk az összes piaci árut, majd hajnali háromig takarítottunk, mert a hajónak kora reggel már ki kellett állni a beszállóstégre. Minderre a munkára volt egy fedélzetmester és két matróz. Az alvásra megmaradt két-három órát mi matrózok elfeleztük, mert az egyikünknek „strázsálni” kellett. Napközben az egymást sűrűn követő kikötések és indulások miatt nemigen alhattunk, csak déltájban egy-két órát. Tizennyolc évesen ezt eléggé jól bírtam. Tapasztalatlan ifjonc voltam, amikor beszálltam, és a hajóvezető meg a kormányos kikérdezett, hogy kiféle-miféle vagyok. Mindenre őszintén válaszoltam. Nagy hiba volt. Amikor megtudták, hogy érettségim van (én hülye bevallottam), igen csak rám szálltak mondván, „majd megtanulom, hol lakik az úristen”. Úgy szeptember közepéig voltam az Ercsin, amikor is a hajót átirányították egy plusz pótlékot hozó „cukorrépa” járatra, mire azonnal leváltottak, és áthelyeztek a Tolna nevű kisebb vontatóra.

Ez a szintén gőzösből motorossá átépített vontató, már csak belföldi vonalon járt. Tulajdonképpen örültem neki, mert a személyhajót nem kedveltem túlzottan. A behajózásom után nem sokkal az első kormányos meg a fedélzetmester azonnal vallatóra fogott. Okulva a korábbiakból, amikor Józsi bácsi, az első kormányos feltette a kérdést, hogy: – Na fiam, hány iskolája van? – azonnal rávágtam. – Hat elemi.

Az idős ember kissé megnyugodott és összenézett az igen morcos képpel üldögélő fedélzetmesterrel.

– Na és mit csinált azóta? – jött az újabb kérdés.

– Ezt is, azt is. Főképpen az erdészetnél dolgoztam, mint napszámos. (Ezt az öcsémtől plagizáltam, aki akkoriban erdész szeretett volna lenni.)

– Na jól van! Majd meglátjuk, mire megy – jelentette ki a fedélzetmester.

A munka, meg a hajtás itt sem volt sokkal jobb, de a rosszindulat legalább már nem személy szerint felém irányult, hanem csak általában a matrózok felé. Ez a „matrózok” kifejezés itt is csak két főt takart, Miklóst, az öregmatrózt, és engem. Amikor rosszindulatot írok, ez egyáltalán nem valami költői túlzás, mert akkoriban ez volt a rend. Az idős hajósok így akarták „kiválogatni” azokat, akik megfelelnek. Annak idején velük is így bántak, ők sem tudtak másként viselkedni. Középiskolából frissen kikerült „ifjú titánként” nem értékeltem valami nagyra ezt a módszert, hiszen ott bennünket eléggé idealistának neveltek. Mindenesetre elhatároztam, hogy kibírom, mert úgy is nemsokára behívnak katonának.

November közepén jó néhány újonc hajóstársammal együtt meg is kaptam a behívómat, és bevonultam Újpestre a Honvéd Folyami Flottillához. Erről nem kívánok írni, mert a katonaság, az katonaság. Csak annyit említek, hogy a kék ruhánk ellenére, műszaki katonák voltunk, és az egyetlen hajózó század kivételével, mindent csináltunk, csak nem hajóztunk. Rájöttem, hogy itt még sokkal nagyobb a protekció szerepe, mert, csak nagyon keveseknek adatott meg bekerülni a hajózó századba.

Másodéves katonaként jelentkeztem újból az orvosi alkalmassági vizsgálatra, amit sikeresen abszolváltam. A leszereléskor vissza kellett mennem a Folyamhajózáshoz, ugyanis a Tengerhajózásnál közölték, hogy majd alkalmasint átvesznek, de várnom kell.

Az Ipoly nevű kisméretű vontatóra, egy úgynevezett „boxerre” osztottak be. Ezzel a hajócskával a magyar Dunán hajóztunk, és néha Komáromból átmentünk a csehszlovák oldalra egy-egy szenes uszályért, amit az óbudai Gázgyárhoz vontattunk. Itt végre jobb társaság jött össze. Egyetlen matrózként tettem a dolgom egy igen emberséges fedélzetmester mellett, és a két hajóvezető sem piszkált feleslegesen. Még akkor sem, amikor majdnem tüzet okoztam a szőnyi tankuszály rakodónál.

December eleje lehetett, amikor Komáromból leküldtek egy tankuszályért Szőnybe, hogy hozzuk fel Komáromba, egy felfelé induló vontatmányba. Délutánra járt az idő, de az uszálynak még nem voltak készen a papírjai, így a legkülső tankuszály mellé kötve várakoztunk. A szakácsnő délután pihent, és négy óra tájban mindig nekem kellett begyújtani a konyhai tűzhelyet, hogy ha felkel, megfőzhesse a vacsorát. Ezzel nem is lett volna semmi baj, ha az ellátmány fa nem lett volna olyan ócska, és csupa görcs. Még hasogatni sem igen lehetett, nem hogy gyújtóst készíteni belőle. Ilyenkor, minden tiltás ellenére, a gépházból kértem egy negyedvödörnyi gázolajat, jól beáztattam egy adag törlőrongyot („stopát”) és azt tettem rá a szénre. A manőver miatt kissé késve láttam a begyújtáshoz, így hogy jobban égjen, még a szénre is öntöttem egy kis gázolajat, majd meggyújtottam. Alig egy perc múlva a tűz már hatalmas lánggal égett, és egyre hevesebbé vált. Ijedten néztem, hogy a füstcső elkezd izzani, a mögötte lévő dekoritlemez pedig felhólyagosodik. Kiugrottam a fedélzetre és láttam, hogy a konyhai kéményből méteres tűzoszlop tör a magasba. A tankrakodó diszpécsere is észrevehette a dolgot, mert a hangszóró bömbölni kezdett:

– Ipoly! Ipoly! Azonnal álljon el a tankuszály mellől!

Szerencsére mindenki fent volt és alig egy perc múlva eldobtuk a köteleinket és odébbálltunk. Addig a Duna közepén lavírozgattunk, amíg a tűz le nem lohadt, közben pedig hullott a fejemre a jól kiérdemelt „áldás”.

A hajók műszaki állapota nem volt túl jó, és sokat kellett javítani. Ilyenkor Újpesten testületileg átszálltunk egy másik boxerre, és azzal dolgoztunk. Így azután hajóztam a Marossal, Rábcával és a Bodroggal is. Január közepén az Ipollyal a jég miatt beálltunk az újpesti Télikikötőbe. Mindenki kiszállt, csak én maradtam a hajón őrnek. Vagy egy hónapot töltöttem ebben a beosztásban, mire újból kifuthattunk. Sajnos a fedélzetmester már nem jött vissza, és egy eléggé morcos öreg váltotta le. Azért elvoltunk egymással egészen addig, amíg április közepén Komáromban egy táviratot nem kaptunk a Központból, hogy szálljak ki, mert átadnak a Tengerhajózásnak. Korábbi tapasztalataimon okulva ezt a szándékomat soha nem mondtam el senkinek. Most azonban kitudódott. Az addig sem valami barátságos fedélzetmester egyből az ellenségemmé vált. Másnap egy szenes uszállyal elindultunk lefelé, és az egész úton mást sem csináltam, mint a hajót sikáltam az árboc hegyétől a vízvonalig. Ez még csak hagyján, de közben egyfolytában azt hallgattam, hogy: „Gyerünk, ne lazsáljon! Ha mán „marináj” lesz, akkor is dógozni köll!” Majd szétmentem a méregtől, de nagyokat vigyorogva bólogattam. Az öreg ettől még jobban bevadult, és végigdolgoztatta velem a teljes 24 órát, persze túlóra díj nélkül. (Na, hát ennyit az akkori állapotokról, meg arról, hogy „legfőbb érték az ember”.) Pestre érkezve szívfájdalom nélkül szálltam ki az Ipolyról. A Központban leszámoltam, mely művelet eltartott két napig, mert a munkaruházatot és a felszerelést is le kellett adni Csepelen a Szertárban, mely jó két kilométernyi cipekedést jelentett a HÉV megállójától.

Ezután a Tengerhajózás csepeli központjában felvettek tanulómatróznak, és beosztottak az éppen hazaérkezett, és az éves javítását elkezdő Csepel nevű „hazajáróra”, mely az úszóműhely öblében állt a Hazám mellett. Nem a hajón laktam, hanem minden este hazamentem. Napközben a fedélzetmester dolgoztatott bennünket, és főként a raktárak elhasználódott oldaldeszkáit („izzasztó deszkákat”) valamint a fenékdeszkázatot szedtük fel és hordtuk ki a partra. Elég koszos és sziszifuszi munka volt, de azért nem hajtottuk agyon magunkat.

Pár nappal később egy másik újonc, a velem egykorú, szintén az ősszel leszerelt Gyuri, érkezett a Csepelre, így már ketten voltunk újak. Később több ízben kerültünk egy hajóra, és amikor az utolsó hajómon, a Székesfehérváron első tiszti beosztásban szolgáltam, ő volt a második tiszt.

Az idősebbekkel aránylag jól kijöttünk, hiszen tudták nem sokáig maradunk nálunk. Néha ebédidő alatt, melyet azért kissé meghosszabbítottunk, elcsatangoltunk megnézni az öböl másik oldalánál álló, és az Országos Gumiipari Vállalat koromraktáraként használt öreg, még a háború előtt épült folyam-tengerjáró hajókat, a Szegedet, Tiszát és a Budapestet.

Nagyon szomorú látványt nyújtottak, pedig az idősebb kollégáinkkal ellentétben, mi nem is ismertük őket fénykorukban.

Valamelyik délután a stég mellett álló, és a javítása végéhez közeledő Hazámon, amelyen át kellett járnunk, tragikus baleset történt. Az egyik főgépét próbálgatták, persze igen-igen kis fordulatszámon. Egy gépápoló félig bebújt a motorteknőbe, hogy megigazítson valami csavart vagy ilyesmit, és ekkor a vezérlőnél álló géptiszt, aki mit sem tudott a dologról, elindította a gépet. A forgattyús tengely azonnal szétverte a szerencsétlen aszinak (gépápolónak) a fejét. Hatalmas kavarodás támadt. Annak ellenére, hogy a holttestet nem sokkal később elszállították, a szomorú esemény napokig éreztette a hajókon a hatását.

Pár nappal ezután hívattak a Forgalmi Osztályra, és közölték, hogy negyedmagammal Rijekára kell utaznom, ahol a Tata éves javítása a végéhez közeledik. Elkezdődött a behajózást megelőző adminisztrációs ügyek intézése, végül a Belgrád-rakpart 1. szám alatti orvosi rendelőben megkaptam az ilyenkor szükséges oltásokat. A legalább hetvenöt éves, reszkető kezű orvost minden tengerész jól ismerte. Aranyos öregúr volt, de már nem sokat törődött az alapvető higiéniás szabályokkal. Teleszívott egy jókora fecskendőt oltóanyaggal, majd ráhelyezte a tűt, és ugyanazzal a tűvel mind a négyünket beoltotta.

Ezután a másik karunkon valami pengével keresztvágásokat tett és a sebbe dörzsölte be az előírt dózist, közben vidáman fütyörészett, legalábbis ő azt gondolta, hogy fütyül. Mi inkább sziszegésnek hallottuk. Amikor rám került a sor és megfogta a karomat, grimaszolni kezdtem. Észrevette és így szólt:

– Ne félj b…meg! Szszszsz, nem fog szszszsz fájni!

Ennek ellenére fájt.

Miután túlestünk mindenen, megkaptuk az útleveleinket és az összes papírjainkat a vonatjegyekkel együtt, megbeszéltük, hogy mikor találkozunk a Keleti-pályaudvaron és mindenki hazament összecsomagolni.

Folyt. köv.

Címkék: Mahart, sztori, Veperdi András

Őmaharadzsasága, a révkalauz

2012 november 15. | Szerző: Seafalcon

Kécza Sanyi sztorija

Jártak már Indiában? És Calcuttában? Nekem megadatott mindkettő, na, nem olyan sokszor, talán négyszer, nem voltam mindennapos vendég a szubkontinensen. Kiemelnék egy apróságot ottani élményeim közül, egy érdekes figurát mutatnék be önöknek.

Némi magyarázattal is szolgálnék, előzetesként, hisz’ nem voltak olyan sokan a tengerészek, mint ahogy az ismerőseimet végigböngészve tűnne, akadhatnak civil olvasók is. Tehát a révkalauz, vagy, ahogy mi használtuk a szót, a pilot. Ő az, aki a parancsnok segítője, hogy kikötőbe irányítsa a hajót. Ismerve a helyi sajátosságokat, tanácsaival látja el a kapitányt, kalauzolja be a biztos révbe. A lényeg itt a tanácson múlik, a felelősség marad a hajó parancsnokáé, a pilot csak segítő lehet, még ha sokszor úgy is tűnik, ő irányítja a hajót a kikötésnél, indulásnál.

Kis motorosával ott várja a nyílt vízen a hajót, felkapaszkodik a kötélhágcsón, majd a felsietve a parancsnoki hídra beszéli meg a barbával a kikötés hogyanját, mikéntjét. Teszi ezt minden körülmények között, csendes, nyugodt vízen, de akár tomboló viharban is, az éj sötétjében, szakadó esőben, vagy sűrű havazásban. Nagy szakértelmet kívánó feladat. (Manapság már nem ritkaság, hogy helikopter szállítja a hajóra a pilotot, az én időmben ez még nem járta.)

Vannak olyan kalauzok, akik folyókon adnak segítséget a hajóknak, ahol a kikötő mélyen a szárazföld belsejébe települt, mint esetünkben a calcuttai, ami mérföldek tucatjaira volt található a Hooghly folyó torkolatától. Tehát adott a helyszín, kezdődjék a mese.

1976 nyarán igyekeztünk Calcuttába, hogy mákgubó rakományt rakodjunk, hollandiai rendeltetéssel. Ady volt hajónk neve, ha éppen valakit ez is érdekelne. Napsütéses, meglehetősen meleg napon érkeztünk a folyó torkolata elé – meleget írtam? Hát az bizony kevés arra a hőségre, ami ott fogadott bennünket! Azaz nem is annyira volt sok az a talán negyven fok, de a pára… gőzt lélegzett be az ember, ha éppen levegő után kapkodott. Monszun előtt voltunk, az adta az időjárás jellegét.

Tehát megérkeztünk a folyó torkolata elé, lassítottunk, és hamarosan feltűnt a pilotboat, hajónk mellé kanyarodott, hogy kalauzunk felkapaszkodhasson a fedélzetre. Egy turbános, hófehér egyenruhás alak lépcsőzte végig a hágcsót, és lépett a fedélzetre. Mint egy maharadzsa! Hófehér egyenruhát mondtam, és tényleg, azon az uniformison piszokfoltnak nyoma sem volt! Ropogósra keményített, rövid ujjú ing, a fekete váll lapon ott díszelgett a négy arany csík, jelezve, hogy viselője kapitányi beosztást tölt be; hófehér sort, gondosan élre vasalva, fehér térdzokni, fekete félcipő – az uniformis még őrizte a brit hagyományokat. De a lényeg a fejfedő volt: a turbán! A szikhek jellegzetes fejfedőjét viselte, gondosan felcsavarva, fordított „v” alakot formázva takarta hajzatát. Középtermetű, testes úriember fogott kezet a rá várakozó ügyeletes tiszttel, arcát teljesen beborította fekete szakáll, csak az élénken csillogó szemek, s hófehér fogsor villant ki a tekintélyes mennyiségű szőrzetből. Kis pánt szorította az álla alá a szakáll zuhatagot, formát adva a nemes arcnak. Volt valami a megjelenésében, valami fenséges, mintha egy indiai nábob tette volna tiszteletét a hajónkon. Így indultak be kísérőjével a felépítményben, figyelemre se méltatva a mögötte a cipekedő matrózt, aki a révkalauz bőröndjét cipelte, mert bizony nem pár órás útra készült a jóember. Messze volt az a kikötő, még egy éjszaka is belefért a felfelé menetbe, kellett hozzá a személyes holmija is, hogy ne szenvedjen hiányt semmiben. A hídon kezet szorított a barbával, pár szóval megbeszélték a hajó sajátosságait, tájékozódott, s tette ezt szinte akcentus nélküli, irodalmi angolsággal, ami oly ritkán sajátja a pilotoknak. Belepislantott a radarba, végig távcsövezte a partot, szólt pár szót a vhf-en, majd kiadta az első utasítását: Half ahead!. Még odaszólt a kormányosnak: stedy as she goes, majd betelepedett a barba székbe, onnan szemlélte a folyótorkolat forgalmát.

Jómagam délután négykor találkoztam vele, akkor léptem szolgálatba, váltottam az előző kormányost. Rövid átadás-átvétel, hogyan viselkedik a hajó, merre húz a kormány, mire figyeljek, hogyan dirigál a pilot – nagyon jól, érthetően – fűzte hozzá kollégám; majd az útirányt bemondva átadta a kormányt. Már jócskán bent jártunk a szárazföldön, a piszkossárga színű folyó élénk forgalma nehezítette meg a dolgom. Hajók igyekeztek a kikötő vagy a tenger felé, kompok keresztezték utunkat, apró vitorlások úsztak ismeretlen céljuk felé. Néha feltűnt egy-egy szénás szekér – na jó, inkább csónak, hisz vízen jártunk –, a petrence rudakkal megszélesített bárkákon sárgálló szénboglyák színesítették a folyó világát. Akadt dolgom elegendő a kormány mögött. Pilotunkat mindez nem zavarta, semmi nem zökkentette ki nyugalmából, higgadt vezényszavaival irányított, jelölte meg az útirányt, adott utasítást a géperőre, látszott, igencsak értette a dolgát. Keveset szólt, csak ha szükségesnek találta, hagyta, hogy tegyem a dolgom. Teáját szürcsölgette, néha kiment a repülőhídra, onnan pásztázta végig a folyót. Szóba mindössze a parancsnokkal elegyedett, vele tartotta egyenrangúnak magát, mi csak úgy ott voltunk, hogy kiszolgáljuk fenségességét. Nyugalmat árasztott, hangját nem emelte föl, akkor sem, ha éppen egy öngyilkosjelölt csónakos keresztezte utunkat, méterekkel a hajó orra előtt. Két óra múltával leváltottak, kollégám állt a kormány mögé, ő folytatta tovább a kormányzást.

Éjszakára megálltunk, horgonyt dobtunk a folyó közepén, ott vártuk ki a reggelt a továbbhaladáshoz. Pilotunkat elszállásoltuk a kabinjában, reggel hatra kért ébresztőt. Az ébresztőhöz reggeli is dukált, teát, tejet, pirítóst, vajat, s dzsemet kért, ezzel a tálcával a kezemben kopogtattam be hozzá.

– Come in! – hangzott az ajtó mögül. Az ágyban fogadott, intett, tegyem le a tálcát. Pillanatra végigmértem: haja a derekáig ért, kócosan, ahogy kiszállt az ágyból, szakálla is valahol a köldöke táján végződött, csak egy kis ágyékkötő fedte nemesebb szervét. Felcsatolta karperecét, még rákérdezett, minden rendbe van-e, készen vagyunk az indulásra? A tőlem telhető legjobb angolsággal válaszoltam, és siettem föl a hídra, hogy kéznél legyek. Félóra múlva megjelent őmaharadzsasága, toalettje immár tökéletes volt, üdvözölte a parancsnokunkat, majd intett, húzzuk a horgonyt, és ismét útnak eredtünk. A forgalom, ha lehet, még a tegnapinál is a kaotikusabb volt, közeledtünk a városhoz, de ez sem rendítette meg nyugalmát. Így érkeztünk a kikötő elé, az első zsiliphez. Ott várt már a másik pilot, aki a kikötőbe kalauzolt be minket. Az a révkalauz már nem volt maharadzsa, egy alacsony kis izgága ember volt, nélkülözve előző kalauzunk minden fenségességét. A két pilot hosszas beszélgetésbe bonyolódott, tették angolul, nagy meglepetésemre. Az volt a közös nyelvük. Hosszas és bonyolult manőver után – meg kellett fordítani a hajót, farral húztak be a vontatóhajók a kikötőbe álltunk part mellé ideiglenesen, míg felszabadul a rakpartunk. Itt köszönt el maharadzsánk. Barbánkkal kezet rázott, nekem csak egy biccentés jutott – némi folt esett fenségességén, mikor az ajándék karton Marlboró mellé még kért egy üveg whiskyt, majd mindkettőt bőröndjébe süllyesztve távozott, a bőröndje cipelését rám hagyva.

A parton ott várta egy ősöreg Hillman taxi, még visszaintett, és elhajtatott, mi meg indultunk tovább a rakpartunk felé, immár egy másik révkalauz irányításával.

Pilot = révkalauz

Barba = parancsnok

Half ahead = félerő előre

Stedy as she goes = így irány

Vhf = rádió adó -vevő

Címkék: Kécza Sanyi, sztori

Elkezdtem Naplót írni… – MV President – 1. rész

2012 november 12. | Szerző: Seafalcon

A szavazás eredménye meggyőző, amiben azt kérdeztem, hogy olvasnád-e szívesen a tengeren írott naplóimat. Minden huszadik látogató szavazott, és egy híján igennel. Akkor nézzük, az első rész, és ezzel igen hosszú projekt veszi kezdetét…

Naplóírásra az édesapám vett rá, és ez 1995 nyarán történt. Úgy gondoltam akkoriban, hogy legjobb elkezdeni akkor, amikor az ember életében valamilyen fordulópont van.

Nos egy behajózás – ráadásul új céghez mentem, új hajóra kerültem a szó minden értelmében -, alkalmasnak látszott. Tehát ez az első naplóm. Nyilván meg is látszik rajta, annak ellenére, hogy vannak benne javítások. De ezeket a javításokat úgy végeztem, hogy a napló lényegét ne érintsék: az akkori gondolataimat nem “írtam felül” legfeljebb zárójelben szúrtam be a későbbi megjegyzést. Máskülönben a napló nem napló.

Remélem, érdekes lesz.

MV PRESIDENT

1995. július 24.-december 5.

1995. Július 24. Hétfő. Hamburg. A naplóírásra minden normális ember január elsején tesz erős fogadalmat, amit aztán egy hétig biztosan betart. Vajon az én Naplómra milyen sors vár? Szándékaim szerint többé-kevésbé rendszeresen fogom írni. Ez azt jelenti, hogy most az elején adok magamnak némi engedményt, ha netán egy-két (8-12) nap kimarad, akkor ne hagyjam végleg abba a:

– Most már úgyis mindegy! Túl sok a kimaradás! – felkiáltással.

Az indulás nagy bolondokháza. Íme:

A HMS-nek megígértem, 11-kor telefonálok, kiderült, délután 16.40-kor indulok az orvosira Hamburgba! A tengerészközvetítőhöz fél kettő után értünk. Nem cifrázom, az asszonykám is hallotta, hogy “valószínűleg” nem is jövök haza. Lehet, hogy Kielbe is el kell utaznom, mert C. Péternek, úgymond, nem fogadták el a GMDSS bizonyítványát. Rohanás haza. Legkésőbb fél háromkor akartam taxival indulni a Ferihegyre.

A csomagolásnál Encsike rettentő sokat segített, ez legfőképpen abban mutatkozott meg, hogy csitítgatott, nyugtatgatott, pedig neki talán nagyobb szüksége lett volna rá. A végére már szépen bepörögtem, és szidtam a HMS anyukáját, meg minden… De befejeztük, és viszonylag elég jól. Alig maradt otthon valami. Rohanás, taxi. A reptéren már minden simán ment. Négy után csekkoltam be. Encsit már nem láttam, a terasszal ellentétes oldalon ültem a gépben.

Münchenig semmi. Sima repülés.

Münchenben átszállás. Először voltam német belföldi járaton, mennyivel kulturáltabb mint az amerikai volt! Persze én csak egy kis gépen ültem Lake Charles, és Houston között, olyan 60 személyes lehetett. Ez Boeing volt, és zsúfolva. A reptéren, a beszállókapunál pultok, mindenki szabadon vehet kaját. Szendvicsek, gyümölcs, édesség.

Hamburg! Kipróbáltam a Citicardomat! Elegánsan egy Geldautomathoz mentem, betettem a kártyát, és az automata kiadta, nem fogadta el! Hihetetlen! Újra be, újra vissza! Atyaisten! Mit fogok csinálni? Reptér másik vége, másik automata, beledugom, elfogadja. Hurrá! Mennyit kér? Ötvenet. Surrog, csetteg csattog, kártya vissza, pénz nuku, a képernyőn Danke! Az Anyádnak! Újra be, végigjátszom, és most kiadja az ötvenest. Jó érzés, feltéve, ha az ötvenes nem százba került!

Taxit nem kell keresni, az órát is bekapcsolja. Nem tudja, hol a tengerészház, de megbeszéljük, hol lehet, és egyből odatalál. Negyvenes a cech, egy tízes maradt. A szoba kicsi, zuhany nuku, csak mosdó, de megteszi. Kilenckor egy fél órás séta, majd telefon haza, alvás.

Július 25. Kedd. Hamburg. Mr. Pettersen 8-kor vár. Orvosi vizsgálatra megyünk, és ha szerencsénk van, akkor még ma elkészül a tengerészkönyvem is.

Az orvosi vizsgálat gyors, a belgyógyász kedves, pár szót pötyög magyarul is. Sokat kell várni, kiderült, vörösvértestet talált a vizeletben. Ki kell vizsgáltatni! De hol? Délután az ügynökségen megbeszéljük a holnapi nap programját, egyedül megyek Kielbe, és sietnem kell vissza, valószínűleg kora délután utazom Konstacába.

Délután alszom, majd tanulom a GMDSS anyagot. Majd meglátjuk mi lesz a vizsgán! Mindenesetre korán kell lefeküdnöm, holnap 5.45-kor itt a taxi értem!

Egy biztos: a HMS nem megy a szomszédba egy kis átverésért. Hogy is volt?

1. Hétvégén azt mondták, hogy el kell utaznom Hamburgba, orvosi vizsgálatra. Behajózni csak hó végén kell

2. Hétfőn úgy tájékoztattak, hogy el kell menni az orvosi vizsgálatra, de lehet, hogy nem is jövök haza. A repülőjegyen 40 kg, tengerészkedvezmény van. Hogy jöhetnék haza?

3. Azt mondták, csak úgy, mellékesen, hogy C. Petinek le kellett vizsgáznia GMDSS-ből. Lehet, hogy engem is elvisznek, de hát nekem megvan az új bizonyítványom, nekem nem kell.

4. Az eredmény: holnap megyek.

Miért nem lehet megmondani egyenesen, mi a helyzet?

Este a St. Pauliban

Nem sokat változott 1977 óta, illetve valószínűleg annyit, hogy csak a kurvák és stricik mások. Tele mulatóval, bárral, Live show-val. Az utcasarkokon szigorúan behatárolt területen a kurvák árulják magukat. Mint a vadonban: ha átléped a területed határát megtéplek, kicsinállak, megbúbollak, kinek-kinek vérmérséklete szerint. Két kurvatanya között egy FLEUROPE virágüzlet. Lehet küldeni egy csokrot a nejnek, a lelkiismeret megnyugtatására. Színpompás világ. Ha akarsz törököt, van. Ha arab kell arab, de olasz, kínai és isten tudja, hányféle étterem reklámja csábít! A pornóbárba a kidobólegény invitál, később, ha a cechet nem tudják kifizetni, valószínűleg ő veri szét a pofájukat. A testi épség megőrzésére lehet venni ilyen-olyan-amolyan és ki tudja még milyen márkájú pisztolyt, revolvert, coltot. Kispuskát, nagyágyút, tőrt, kést, bicskát, gumibotot, bikacsököt, gázsprayt, bokszert, csúzlit.

Sok a nézelődő. Vagy talán csak azok vannak…? Nem láttam egy lányt sem üzletet kötni. Illegették magukat, mutogatták félig kilátszó feneküket. A férfiak egy vállrándítással intézték el őket. A bátrabbja. A félénkebbek a járda szélén osontak, majdnem az úttestre léptek. Mondanom kell, hogy a járda két széle volt zsúfolt? Egyiken a lányok, a másikon a nyuszifiúk. Kétszer én is leléptem az úttestre… Persze, csak este kilenc volt. Viszont tanultam tőlük. Sortban voltam, nem győzték dicsérni, hogy milyen klassz lábam van, fussballspieler, meg ilyeneket mondtak. Jelzem, igazuk van, semmi kivetni valót nem találok a lábaimban. Direkt esztétikusak…

Július 26. Szerda. Hamburg. Reggel 5-kor keltem, taxi, állomás, vonat, Kiel, taxi, GMDSS vizsga, taxi, vonat, taxi, ügynökség, Tengerészeti Hivatal, ügynökség, lejártam a lábamat. Bármilyen hülye is akarok lenni, annyira nem tudok, hogy megbukjam. Pedig akkor jöhettem volna haza! Így majd utazhatom Konstancába. Délután 4-re megvan minden hivatalos iratom, van német tengerészkönyvem, és második tiszti oklevelem is! Hű, de előreléptem!

Holnap reggel 09.25-kor indul a gépem Münchenbe, onnan 11.45-kor Bukarestbe. Csuda klassz lesz! Bukarestben úgysem voltam repülővel. A vacsoránál egy loboncos, barna bőrű, hosszúkás tengerész elvette az utolsó zsemlét az asztalról! Na! Mit tetszik szólni ehhez a skandalumhoz!? Most aztán utálom a… nem tudom milyen náció, mert nem kértem el az útlevelét. Így csak őt egyedül, a burmaiak, malájok, indonézek, filippínók alhatnak nyugodtan.

Július 27. Csütörtök. Konstanca. Korán keltem, s a reggelinél én vettem el a zsömléjét az utálatos malájnak! Hahaha! Eseménytelen a 17. repülés Hamburg – München között. Eseménytelen a 18. repülés München – Bukarest között.

Senki nem vár. Azután megtalál az emberem, de még valaki kellett volna, hogy megérkezzen ezzel a géppel, de nem jött ki, mert a csomagjai elvesztek, azt kereste, mi kimentünk a pályaudvarra, mert a vonat 16.20-kor indult.

Futni kellett, hogy elérjük. Aztán a vonaton a kalauzzal megküzdeni, hogy a bőröndöm (35 kg.) maradhasson velem! Megérkeztünk, mindenki engem akart a taxijába tuszkolni, szabad szobát kiadni, Mamaiába kivinni. A hajóra nyolc körül érkeztem meg. Most nem írok senkiről, majd később. Éjjel 3-kor feküdtem le, van a hajón két szlovákiai magyar fiatalember, a hajógyárból, értelmes, okos, kedves emberek. Velük beszélgettem olyan sokáig. Hamar megkedveltem mindkettejüket.

Július 28. Péntek. Sulina előtt horgonyon. Délelőtt 11-kor indultunk, 16.00-ig voltam szolgálatban, a lobogókat kezdtem szortírozni. Lesz munkám nagyon sok, mindent le kell ellenőrizni, leltárakat kell csinálni. Laci és Fekete Feri a két Komáromi fiatalember nagyon élvezik első tengeri útjukat.

Az első út: Galatz-Antwerpen vassal. A hajó állítólag 12,3 csomót tud. Majd kiderül!

Július 30. Vasárnap. Galatz előtt horgonyon. A hajó vadonatúj. Minden csillog, villog, de szlovák. Ez annyit jelent, hogy az összbenyomás jó, de apróságok miatt dühös az ember.

Egyelőre a betegszobában lakom, amíg Feriék haza nem mennek. Amíg itt vagyok, addig szó sem lehet róla, hogy kipakoljak a bőröndből. A szekrény akasztós részébe, nem fér be a vállfa!! Nem lehet beakasztani semmit! A polcos része is kicsi egy összehajtott trikónak is. A fürdőben a törölközőtartó a radiátor mögött van! Kissé kényelmetlen használni.

A hídon nincs hely a használatban levő térképeknek. A külső hőmérők nagyon szépek, és rézborításúak, de nem tudom, miért úgy helyezték el, hogy az egyiket – a széliránytól függően – a kéményfüst melegíthesse! És még sok apróság bosszant, de alapjában véve jó az egész. Ja, ivóvíz most nincs, mert a konstancait csak inni nem lehet, minden egyébre kiválóan alkalmas. Ez már a harmadik hajóm, sorrendben, ahol az ivóvíz gond.

Délelőtt fél kilenckor keltem, – az éjszakai őrség után fél nyolckor feküdtem – mert az árbocdöntést, a raktárnyitást, és a híd emelését próbáltuk. Kisebb-nagyobb nehézségek árán sikeres volt a nap, hasznosan töltöttem el a szabadidőmet, utána pedig a térképek leltározását, az útvonalra kigyűjtését csináltam meg.

Fekete Ferivel sokat beszélgetünk, a magyarság szlovákiai helyzetéről, meg mindenről. Nagyon örülök a megismerkedésünknek.

Július 31. Hétfő. Galatz, kikötőben. A pilot 7-re ígérte magát, és meg is jött! Én, amint a szolgálatot leadtam, lefeküdtem. Amikor úgy gondoltam, hogy már a kikötő közelében lehetünk, felkeltem, felcaplattam a hídra. A pilot, a barba és a chief volt bent, alig lehetett mozdulni. Aztán a parancsnok elzavart aludni, mondván, hatig voltam, nem kellek délig. A manőverhez elegen vannak a matrózok. Ilyet sem pipáltam! Manőver tisztek nélkül! Ha ezt a MAHART megtudná!

Déltől hatig rakodás. Mivel úgy informáltak bennünket, hogy a rakodás 24 órán keresztül folyamatos, ezért hétkor gyerünk aludni. Hajnali 4.30-kor riadtam meg! Éjfél előtt befejezték, és már nem kellett kelnem, elfogyott a rakomány! Nem tudom, hogy fogok “szórakozni”, mert még a pihenésre is kevés az idő!

Még a levelek írásához se fogtam hozzá! Pedig muszáj, mert senkinek nincs híre rólam!

Augusztus 1. Galatz. Elkezdtük a berakást is, majdnem kész van, a parancsnoknak nagyon tetszik Románia és a román munkatempó. Állandóan humorizál azon, hogy az ügynökség csak “azt tudja, hány óra”, másról fogalmuk sincs. (Igaza van!)

Augusztus 2. Galatz.

FERI ÉS LACI

Este Lacival és Ferivel beszélgettem. Érdekelt, hogyan élik meg a szlovák állampolgárságot, hogy tanultak meg szlovákul, hogy élnek a nyelvi környezetükben.

Feri teljesen magyar környezetben nőtt fel, magyar iskolába járt, ahol a csehszlovák himnuszt is magyarul tanították. Csak a rendőr, bizonyos Kapuszta volt egyedül szlovák a faluban, de beszélni az is magyarul beszélt. A szlovákot idegen nyelvként tanulta, heti két órában. Tizenkét évesen volt először olyan helyen, egy másik faluban, hogy rájött: nemcsak magyarul beszélnek hazájában! Az érettségire tanult meg, úgy ahogy szlovákul. Beiratkozott a pozsonyi főiskolára, kémikusnak tanult. Az első héten csak egy magyarul beszélő társa akadt az egész évfolyamon, csak amikor a többiek látták, hogy nincs semmi bajuk abból, ha magyarul beszélnek, mertek az anyanyelvükön szólni. A harmadév végére már több mint hatvanan voltak, akik magyarul beszéltek, jó közösséget alkottak. Így aztán a szlovákot csak a vizsgán használták, elég gyatrán ment. Meg is szólták a tanárok, hogy keressen egy szlovák barátnőt, tanulja meg a nyelvet. Azután a katonaság jött, Prága egy évig. Az volt az igazi nyelviskola!

Laci jóval előbb megtanulta a szlovákot, de neki igazán jó nyelvérzéke van.

Folytatása következik

Címkék: MV President

Béla kaftán mesél: Kalóztörténet

2012 november 9. | Szerző: Seafalcon

Azt ígértem, hogy a blogomban bemutatom mások írásait is. Így Kécza Sándor nyugdíjas tengerész kollégámat már ismerhetitek, most Béla kaftán a soron következő. Ő a fiatal parancsnokok közé tartozik, és szintén van benne egy jó adag grafománság… (Kaftán – hajóparancsnok, a kapitány szó ferdítése – a szerk.)

Még víg, ifjú harmadik tiszt voltam (na, nem volt olyan rég), amikor az eset történt. Hajónkkal Port Klang és Sanghaj között ingáztunk Szingapúr, Hong Kong és más egyéb kikötőket érintve. Akkoriban a Malakka szoros volt még a leginkább kalózokkal „ellátott” terület, még a kikötő horgonyzóhelye sem volt biztonságos. Természetesen a cég szigorúan előírta, hogy a hajót fel kell készíteni, vízvonalat megvilágítani, járőröket a fedélzetre, és a többi. Csakhogy, barbánk (parancsnokunk) nem kimondottan szerette a számára előírt dolgokat követni, és ez csak az egyik hibája volt. Előfordult, hogy egész úton válaszra sem méltatta az egyik ügynök, majd a charterer (hajóbérlő – a szerk.) bizonyos konténerek hollétére vonatkozó kérdéseit. Kikötéskor egy tajtékzó ügynök ugrált a rakparton a konténerek hollétét ordítva firtatva, amire barbánk lazán leordított, hogy láthatja, van elég a decken belőlük, még több a raktárban, majd kikötés után megkeresheti a sajátját. A cég kalózelhárításra vonatkozó utasítását is hasonló módon applikálta, ez egy marhaság megjegyzéssel.

A fotó nem illusztráció, ez volt az egyik kirakatbábú, Moha, a kápó fotózta le!

Vett Kínában négy kirakatbabát, hogy jók lesznek azok őrszemeknek, mivel ő már 15 éve járja a Malakka szorost, de még soha nem támadták meg, úgyhogy kalózokkal szerinte csak a zöldfülű deckboyokat (tanuló matróz, hajósinas) szokták riogatni az öreg marinájók (tengerészek). Úgyhogy éjszaka a négy overálba öltöztetett kirakati baba figyelte a tengert gyanús csónakok után kutatva, kettő a hajó orrába állítva, kettő a pupán (hajófar, laikusoknak: tat, de ezt egy tengerész sosem ejtené ki a száján – szerk.) feltámasztva. Plusz az ügyeletes tiszt (én), meg a watchman (ügyeletes matróz). Annyit tehettem, hogy őrségem kezdetekor elküldtem a matrózt, zárjon be minden ajtót a felépítményen, de ez időnként heves kritikákat váltott ki, lévén a légkondi nem volt valami jó. Továbbá időnként kinéztem a hídszárnyakról, hogy lássam, ha esetleg a hajó oldala mellé állt egy csónak, amúgy magunkra zártam az ajtókat. Paráztam na, joggal.
Egyik ilyen kinézésem alkalmával mintha egy árnyat láttam volna a hajó mellett, valahol elől, de nem voltam biztos benne. Beléptem a hídra a távcsőért, hogy azzal hátha jobban látok. És ott volt, egy fekete gumicsónak, benne két árny? Csak kettő, ezek nem kettesével járnak! Akkor már a fedélzeten vannak. Ugrottam volna be a hídra, hogy megnyomjam a riasztócsengőt, de elkéstem. A kalózok már ott álltak, gépfegyverrel, maszkban, sötét ruhában. Nagyon egyformának tűntek, szervezetnek, azóta nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy kalózaink napközben saját magukra vadásztak, mint a malajziai fegyveres erők tagjai, de hát ezek csak az én gondolataim. Szóval ott álltak, gépfegyverrel, amelyek közül az egyiknek a csövét mintegy az arcomba nyomták. Azóta tudom, hogy a sötétbarna alsónadrág alapfelszerelés (copyright Malay). Betereltek a hídra, és aki a fegyvert rám fogta, angolul közölte, hogy ha követem az utasításait, nem lesz baj, nem bántanak. Hevesen bólogattam, mert igen ragaszkodom nyavalyás életemhez, akkor is, ma is, nem hősnek születtem, meg amúgy is ezt tanácsolják a szakértők. Ezért a feltett kérdésre, hogy hol a barba, igen készségesen és lelkesen válaszoltam, majd annak az utasításnak is gyorsan eleget tettem, hogy hívjam a hídra, mintha szükségem lenne a tanácsára. Az barba morogva érkezett a hídra, ahol meglepetés várta, nem a kellemes fajtából. A kalózok szóvivője elmondta neki, hogy most szépen lemennek a kabinjába, és a kaftán kinyitja a széfet, amiből odaadja a pénzt. Ha nem okoskodik, akkor senkit nem bántanak. Én azért titokban reméltem, hogy a barba azért kap egy – két nevelő célzatú fülest, mert részemről rászolgált. Amíg a szóvivő és két társa a pénzt gyűjtötte be, ránk két másik vigyázott, nehogy rádiózzunk, vagy riasszuk a környéken lévő hajókat. Pár perc elteltével a másik három visszatért a hídra. Elvágták a VHF- ek (VHF=URH rádió) zsinórját, magukkal vitték a vészhelyzeti rádiókat, eligazítottak, hogy 10 percig el ne merjem hagyni a hidat, és ha riasztani mernék bárkit, akkor megbánjuk, és távoztak. A hídról nem mentem ki, de megpróbáltam a chiefet felkelteni, aki a hírre, hogy kalózok voltak a fedélzeten, nemhogy a hídra jött volna, hanem még be is zárkózott, egyáltalán nem érdekelte a múltidő. Ekkor a kápót hívtam, aki nem nagyon értette, amit mondani akartam, mivel inni jobban szeretett, mint enni, és így éjfél után kissé lassú volt a felfogása. Végül az első géptiszt volt az, aki feljött a hídra, akinek elmondtam mi történt. Lement megnézni, mi van a barbával, akit megkötözve, betömött szájjal talált. Baja nem esett, de vitték a pénzt, meg minden értéket a kabinból.
A VHF-ek zsinórja elvágva, csak az Inmarsat-C volt működőképes. A barba közben a hídra csalogatott chieffel (elsőtiszt) azon mókolt, miként jelentsék az esetet, nem kevés pénzt vittek el. Nem is azzal volt a gond, hogy miként jelentsenek, hanem azzal, hogy mit. Mivel a barba minden utasítást figyelmen kívül hagyott, nem fogják megdicsérni. Viszont ha azt jelenti, hogy az óvintézkedések ellenére történt, ami történt, akkor a teljes személyzetet kell rávennie a kollektív hazudozásra. Végül az utóbbi történt, illetve az, hogy mindenki ki lett okosítva, mit mondjon. Gyanítom azért, hogy a később Szingapúrban minket meghallgatók hamar rájöttek a mesére, mert a barba, a chief a következő kikötőből le lett váltva.
Megjegyzem, nem a mi barbánk volt az egyetlen, aki kirakati babák felállításával próbálta elriogatni a kalózokat.

Címkék: Béla kaftán, kalózok

Életben maradtam, egy nap Rotterdamban

2012 november 8. | Szerző: Seafalcon

Bizonyos dolgokat előre kell bocsátanom:

1., Naplóíró ember voltam a tengerjárókon Tizenhét éven keresztül igyekeztem megörökíteni, hogy hogyan élnek a magyar tengerészek a tengerjárókon. Ezt bizton állíthatom, hogy sikerült. Onnan tudom, hogy más blogokon sikeresek ezek a bejegyzéseim, szívesen olvassák őket, mert azt mondják (nem én, hanem a kommentelők), érdekesen írok. Most próbaképpen beteszek egy naplórészletet. És az oldal aljára egy szavazást. Ha lesz érdeklődés továbbra is efféle bejegyzésekre, akkor itt is elkezdem majd közölni a naplóimat.

(A Leszek név lengyel, ejtsd: Lesek)

A 2002-es naplómból idézek. Az ilyen napok túléléséért jár köszönet a Jóistennek.

Délutáni rakodás, télen korán sötétedik

Március 5. kedd, úton, Rotterdam. Hát nem tudom, volt-e ilyen napom, mint a mai, ebben az életben?

Igazi bolondokháza!

Kezdem azzal, hogy tegnap este nem tudtam elaludni az éjféli őrség előtt. Nyolckor feküdtem, mint szoktam, máskor tíz percen belül alszom, de most nem ment. Kilenckor elkezdtem idegeskedni, hogy nekem aludnom kell, mert hosszú nap virrad rám, hát persze, hogy nem ment.
A hajnali szolgálat rendben lement.
Fél hétkor lefeküdtem, mert Viktornak most volt valami sürgős elmondani valója, s nem tudtam szabadulni hatkor a hídról. Kilenckor keltett, akkor már ki voltunk kötve, és elkezdték a kirakást.
Bambasz már a parton várta a hajót, később Viktor elmondta, hogy kérdőre vonta, miért nem keltett fel, mert “a chiefnek muszáj felkelni manőverre”. Viktor azt mondta, mert neki ez a stílusa. Bambasz erre jól befogta a száját.
Álmosan kóválygok a fedélzeten, amikor látom, hogy a német cipel egy baromi nagy ládát, tele szalámival, meg több nájlonacskót. Segítek neki, mert ugye, ha a hajónak hoz kaját, akkor illik. Lecipeltük a konyhába, hát azt mondja a szakácsnak, ez privát, az övé. Azannyát, ezt mind fel akarja falni? (Később mondták, hogy mindig ezt teszi: szabadságról lejön a hajóra, kocsival hoz egy vagon maszek kaját, meg mindenféle technikai ócskaságot, amit a bolhapiacon vett, és dupla áron elszámolja a cég felé…)
Közben megjött Mr. Eckhoff, a tulaj a feleségével és a tízéves kisfiával. Hamarosan megjelent egy pasas, aki a mentőtutajt akarta elvinni éves szervizre. Viktor azt mondja:
– István, intézd el, hogy a daru partra tegye.
Aranyos!
Itt a hollandoknál nincs ezer ember, aki a hajón dolgozna, egy darus dolgozik, kész. Később jön még valaki, aki a mini buldózert vezeti, és összeszedi a rakományt a markolónak.
Azért felhajtottam valakit, akinél láttam walkie-talkie-t, és elintéztem egy üveg whiskyért, hogy kiteszik. Közben jött egy kamionsofőr, hogy meghozta a fedélzeti és gépész anyagokat, amit három hónapra rendeltünk.
Namármost: nem part mellé voltunk kötve, hanem egy úszódarura, az állt a part mellett. A négy raklapnyi anyagot vagy ötven méterre kellett elcipelni, hogy az úszódaru mellé vigyük. Ehhez Pascal, Manu és én voltunk mindössze. Itt le kellett engedni kötélen a daru fedélzetére, átcipelni a másik oldalra, majd kötéllel felhúzni.
Megcsináltuk.
Utána gyerünk, ellenőrizni, hogy minden megérkezett-e?
Egykor bezuhantam a szalonba, és ettem valamit, majd rohanás, mert a tulaj indult, pár dolgot ki kellett vinni a partra.
Délután fél négyre befejeztem a rendelt anyagok ellenőrzését.
Négykor vége a kirakásnak, mehettem a raktárba, mert mosni kellett, és ötre jött a révkalauz, és mentünk a berakó rakpartra. A raktármosás könnyen ment, Manu volt a főcsővezető, én csak a slagot cipeltem utána. Viszont a víz frankó hideg volt, nekem meg nincs gumikesztyűm, hát úgy átfázott a kezem, mint soha. Az ujjaim izületein éreztem igazán mit jelent: csontig hatol a hideg. Vagy tíz percig melengettem a vízcsap alatt a kezem, míg életet varázsoltam bele.
Ötkor manőver, hogy a frász törje ki…
Az orrkötelek a parton voltak, vagy hatvan méter hosszú mindegyik. Viktor int, dobd el a köteleket.
Eldobtuk, és beszedtük: kézzel. Istentelenül elfáradtam, de az enyém is akkor ért a fedélzetre, amikor Pascalé, pedig ő huszonöt évvel fiatalabb, és állandóan fizikai munkát végez. Utána a springet, ehhez tudni kell, hogy valamilyen úri passzióból kifolyólag ez kétszer olyan vastag, mint az orrkötél, hát ketten alig bírtuk beráncigálni. Utána húsz percet ültem a hídon, és remegett kezem-lábam…
Fél hétkor érkeztünk a berakó rakparthoz, alig vánszorogtam…

Életben maradtam…

Negyed nyolckor megjött a draft surveyor, megcsináltuk a számítást, nyolckor kinyitottam a raktárakat, és elkezdték a szén berakását. Közben Manu és Pascal kimentek a városba, mert bejött Pascal öccse, aki itt él, és Viktor erre való tekintettel elengedte őket.

Utána pihenésképpen a hídon elkészítettem az útvonalat, bevittem a két GPS-be, megírtam a voyage reportot (útjelentést), és levittem Viktornak. Addigra a Germanischer Lloyd két inspektora elment, és kiállították az összes hajóokmányt, így Viktor boldog volt, és reméljük, a tulaj is az lesz.

– Gyere, István, igyunk meg egy sört – invitált ennek örömére a parancsnok, Leszekkel együtt.

Hát, mit mondjak, bizony jól esett.

Beszélgettünk, rihegtünk-röhögtünk, amikor jön Heniu, az új szakács, aki alig pötyög angolul, hogy a járó billeg.

– Na, akkor megyek – mondom, mert ugye én vagyok a házmester, nekem kell utánanéznem a dolgoknak.

– Hagyd, István – állított meg Viktor. – Majd később -, mondta, és kinyitott egy másik sört. Tovább dumáltunk, amikor jó fél óra múlva a parton veszett autóduda hallatszik.

– Valakit hívnak… – mondta Leszek.

– Nyilván engem – álltam fel, s kimentem, amúgy papucsban.

Egy hollandus mutatja a hajólépcsőt, hát majd szívszélhűdést kaptam. A járó félrecsúszva, majdnem párhuzamosan a hajóval, felfekszik a rakpart szélén, és a vége jó másfél méter magasan, amelyiknek a földön kellene lenni.

Közben ment a berakás, a merülésünk megnőtt, apály is van, hát gyorsan lesüllyedtünk a rakpart szintje alá. Ha most eltörik, vagy elgörbül a járó, akkor a tulaj leharap mindet, ami kilóg a testünkből…

Bekiáltottam Leszeknek, az rohant, mint az őrült, lehet, hogy érezte a hangomon: baj van. Néztük egy darabig, mit lehet tenni? Az tűnt az egyedüli járható útnak, ha daruval felemeljük, és a helyére tesszük. Igen ám, de ehhez a felfüggesztő köteleket be kellett akasztani a megfelelő lyukakba, tehát nincs más hátra, amint a lengyel leengedte a teheremelő kampót, én kimentem a járóra, és beakasztottam két kötelet. Éppen a harmadikat akartam a félszembe tenni, amikor valahogy könnyűnek éreztem magam, és valami furcsa történt.

Zuhantam le, a járóval együtt…

A holland, aki a parton bámészkodott, elfordult, és elengedett egy: “oh, my God!”;-ot.

Leszek kikandikált a korlát felett, és amint meglátott a víz közelében a meredeken lógó járóra omolva, a kötelek közé csavarodott lábbal kapaszkodni, elkezdett óbégatni:

– Czifu (ejtsd: csifu), czifu, co robisz? (Chief, chief, mit csinálsz?)

– Mit, mit – gondoltam -, halat nézek reggelire, úgyis kevés van a hajón…

A marhája… hát nem látja?

Legalább fél perc telt el, amire felfogtam, hogy mi történt: én most le vagyok esve a járóval, az egyik tenyerem felhorzsolva, mert a kötél lehozta a bőrt, a bal lábam a járó kötelei közé gabalyodva, az egyik talpam fázik, mert a papucsom a vízbe esett, és alattam, vagy tíz centire hömpölyög a Maas. A járó szerencsére nem szakadt le, csak bezuhant a hajó és a rakpart közé, s a beakasztott kötelek megtartották, de akkor is, a vége a vízben, és kb. 80 fokos szögben állt. Nagy nehezen kigubancoltam magam, s felkecmeregtem, és dühömben a másik papucsot is bedobtam a vízbe, pedig nagyon szerettem, mert kényelmes volt. Amikor felmásztam, akkor rájöttem, hogy milyen szerencsés vagyok: élek, nem estem a vízbe, nem törött csontom, még meg se ütöttem magam, még a derekam se rándult meg, csak a tenyerem horzsolódott meg.

Köszönettel tartozom a Jó Istennek, és az őrangyalomnak, mert hány olyan halálesetről tudunk, hogy valaki beesett a hajó és a rakpart, vagy uszály közé…

Ez valamivel éjfél előtt történt, így holnap folytatom.

Március 6. szerda, Rotterdam, úton.

Akkor folytatom, mert van mit mondanom. A “balesetem” után jól elküldtem a darust, hogy rakjon elől is, ne csak hátra, s felmentem a hídra, és lejátszottam vagy négy pasziánszt, de az utolsónál majd elaludtam, így inkább kimentem a deckre fázni.

A berakás sikerült. Amikor számításaim szerint megvolt a 3000 tonna szén, leállítottam a rakodást. Közben persze történt egy kis malőr:

A felépítmény előtt van egy lejtős, mintegy három méter hosszú fedélzetszakasz. Gondolom, “teccik” tudni, mi történt? A kirakáskor a deck tele volt bentonittal. Ez, ha vizes, márpedig az volt, úgy csúszik, mint a radai rosseb. Erre jött még a szén, ami fél centisre volt zúzva, jó apró, gurulós fajta…

Amikor ráléptem erre a részre, azt vettem észre, hogy a talpam eltakarja az árboclámpát, Viktor meg a hátam mögött bozsemojozik.

Szóval akkorát pereceltem, hogy az már mesébe illő. Szép vízszintesen érkeztem le a szénre, és azon, no meg a hátamon leszánkáztam kikötőbakig.

Említettem, hogy ma karonfogva járok az őrangyalommal: se meg nem ütöttem magam, nem rándult meg a derekam, nem tört ki a lábam, stb. stb…

A draft surveyorral elkészítettük a végső számítást: 3000,641 tonna volt bennünk. Ezt szeretem a munkámban, amikor a számításaim engem igazolnak, és minden úgy megy, ahogy azt elvárják. A hollandus meg is jegyezte, hogy ritka az olyan hajó, amelyiknél ilyen pontosan sikerül a berakás. Utána már mehettem is aludni, igaz, reggel hat óra volt.

Kilenckor Viktor kirúgott az ágyból, hogy sok a dolog, ne aludjak már annyit. Visszahozták a tűzoltó készülékeket, a mentőtutajokat, várjuk az élelmiszert, a cigit, az italokat…

Meg kell, hogy mondjam, nem voltam valami vidám. Durcásan széthordtam hat poroltót, az utolsót ráejtettem a gyűrűs ujjamra, persze nem olyan kezdő módon, hanem az ujjam felfeküdt a készülék dobozának a szélére, s a poroltó alján levő perem esett rá az ujjpercemre (az őrangyal biztosan pisilni, vagy kávézni ment, pedig még nem volt itt az ideje). Az ujjam most szép kék, de a szélén zöld. Aztán megjött a kaja (a cepekedéskor rám esett a lépcsős szakasz a láncban, nyilván azért, mert én vagyok a legfiatalabb, a legfrissebb és a legerősebb), később a sör, a cigi és a tömény ital is, meg a pilot, és az eső széllel kísérve, mert így igazi a manőver.

A manővernek fél egykor volt vége.

Utána fel a hídra, mert a szolgálat nem szívesség, és déltől hatig én vagyok szolgálatban.

Viktor kettőkor feljött, és megkérdezte, hogy nem ebédelek-e?

Jé, kiszúrták…

Mondtam, hogy nyugodtan menjen le, mert nekem ahhoz sincs erőm, hogy a kanalat tartsam, majd iszom egy teát… És így is lett, mert most éppen iszom!

Most jól érzem magam, vége a bolondokházának, az idő kellemes: nyugati szél fúj, a tenger viharos, én meg ülök a szófán, puszilgatom a fájós ujjamat (a talpamat és a bokámat nem érem e…) és abban bízom, hogy ilyen másfél napom nem lesz túl sok már ezen a hajón…

Itt szavazhatsz!

Címkék:

Egy nehéz éj nappala

2012 november 4. | Szerző: Seafalcon

Kécza Sanyi sztorija

Plagizálok, jól tudom, ha nem is éppen szó szerint adom vissza a Beatles film és nóta címét, de szerintem tökéletes felvezetője az alábbi kis történetnek.

Hosszú út után érkeztünk a Perzsa-öbölbe, Afrikát megkerülve, miután a Szuezi-csatornát még nem nyitották meg a legutóbbi izraeli-arab háború következményeként. Harmincöt napot hajókáztunk tengereken, óceánokon. Két kikötőbe szólt a rakományunk, az iraki Basrahba fegyveranyagot, az iráni Khorramshárba acél gerendákat szállítottunk. Mivel mind a két kikötő a Shatt el Arab folyó mentén épült, közös volt a horgonyzó hely, több száz hajó várakozott a rakodásra a nyílt tengeren.

Éjjel érkeztünk, a sok hajó világvárosi fénnyel borította be a tengert, ott araszolgattunk előre, alkalmas helyet keresve a horgonyzásra. Megtaláltuk, megmacskáztunk. A Perzsa-öböl vizei gazdagok voltak a halban, erre utaltak a hajókról lógó klószterek, jelezve, pecázással üti el a hajók személyzete az időt. Mert az volt bőséggel, hetekig, hónapokig is kellett várni némelyiküknek a kikötésre. Mi is erre készültünk, ügynökségünk semmi jóval nem kecsegtetett, így mi is lelógattuk lámpásainkat a víz színéig, kerültek elő a készségek, horgászfelszerelések. Húsdarabokat húztunk a horgokra, s hamarosan ott lógatta a zsinórt hajónk apraja-nagyja. Várni sokat nem kellett, rándultak a botok végei, és már repültek is föl a fedélzetre a halak. Eddig nem láttunk ilyen micsodákat, fél, egyméteres, ezüstszínű, hosszú testű vízi lények kerültek a horgokra, és neveződtek el szablya halaknak. Bizonyára volt más nevük is, de elfogadták tapasztaltabb sporttársunk magyarázatát, küllemre tényleg kardot formáztak ezek a halak. Egyik a másik után kéredzkedett ki a vízből, hamarosan több tucatnyi is vergődött a pupán. Szakácsaink már hozták is a deszkákat, késeket, vödröket, a zsákmány pucolásába fogtak. Nem volt az már horgászat, inkább halmészárszékre kezdett hasonlítani a fedélzet. Ívtak ezek a halak talán, vagy ki tudja, mitől éheztek meg ennyire, de egymásután haraptak rá a csalira, hogy azután nagyot csattanva landoljanak a fedélzeten. Embereink valósággal megrészegültek a zsákmány nagyságától, ahogy mondani szokás, csak töltöttek és lőttek, sokszor még le se ért a horog a fenékre, de már ott rángatózott a damil végén a következő áldozat. „Fehérnépeink” könyörgőre fogták a dolgot, egyszerűen nem győzték a tempót, így egy- két ráérő ember is besegített, kést ragadva pikkelyezték, fejezték le, szabadították meg a belsőségektől a zsákmányt. Kezdte a dolog egy jó kedélyű cserkész-dzsembori képét ölteni.

Éjfélkor léptem szolgálatba, körbe jártam a hajót, megnéztem a horgonyt, tart e rendesen, de körjáratom végén mindig visszatértem a horgászok közé. Időnként a kezembe nyomtak egy-egy kézséget, míg gazdájuknak dolga akadt, így jómagam is gyarapítottam a kifogott halak számát. A jókedv az egekre csapott, mi sem volt természetes, hogy előkerültek a sörös palackok, viszkis üvegek. Kínálgattak, és szabad-e a szíves invitálásnak nemet mondani? Hát persze, hogy nem! A viszkit sörrel kísértem el, majd a sört viszkivel, attól függött, ki milyen palackot nyújtott felém. Egyre jobb kedvet hozott az ital, az időt sem figyeltem nagyon, váratlanul érkezett meg a négy óra, akkor kocogtatta meg a vállam a váltótársam: lejárt a szolgálatom.

– Dehogy fejezem be a pecázást, amikor ilyen jó a kapás! – felkiáltással maradtam, fogtam tovább a halakat, s kortyolgattam az italokat. Másnap? Ugyan már! Mi történhet? Ki tudja, mikor kerül sor a kikötésre? Hat órára elfogytak a halak, amint a nap felbukott a horizont mögül, még pucolgattuk a maradékot, tisztába tettük a fedélzetet, lecipeltük a zsákmányt a mélyhűtőbe, és mint aki jól végezte a dolgát, nyugovóra tértem.

Igen ám, de az elfogyasztott italok bosszúért kiáltottak, nem kell szépíteni a dolgon, alaposan eláztam a horgászversenyen. S mi következik az elázás után? A gyakorlottabb italfogyasztók már tudják is a választ: bizony, a másnap! Délelőtt tizenegy tájban arra riadtam, hogy feldübörög a főgép, s a hajó ringásából arra következtettem, menetben vagyunk. Ezzel a felismeréssel együtt köszöntött rám a macskajaj is. Fejemben hét apró törpe küzdött hat székért, gyomrom görcsbe rándult, tartalma köztes állapotban leledzett: nem tudta eldönteni, hogy felfelé induljon, vagy csak úgy kavarogjon ott lent magában. És a szomjúság! Liternyi szódával indítottam, hogy azután kövesse még hasonló mennyiség. Remegtem, izzadtam és még tucatnyi szindrómát sorolhatnék föl, ami azt az állapotot jellemezte – de nem teszem. A végzet az ügyeletes matróz képében köszöntött rám, negyed tizenkettőkor könyörtelenül kopogott, ébresztett, s közölte, indulunk be, készüljek a kormányzásra. Én így …? De szólított a kötelesség, valahogy rendbe hoztam magam, a hideg zuhany némileg magamhoz térített, igaz, annyira nem, hogy ebédemet elköltsem, jobb volt nem zargatni a megviselt gyomrot. Így mentem föl hídra, vettem át a kormányt, az életbemaradásért küzdve. Ami következett, az maga volt a rémálom! Már a folyó torkolatában jártunk, a talán Duna szélességű vízen kellett hajómat a maga 150 méterével elkormányozni. Minden összeesküdött ellenem! Aki azon a folyón közlekedett, az mind ellenemre volt, kerülgettük a kisebb ladikokat, a nagyobb vitorlásokat, de géperejű hajókból is akadt jócskán. Ráadásul az a nyomorult folyó sem volt hajlandó egyenesen folyni, kisebb, nagyobb kanyarokat leírva nehezítette a dolgom. Józanon is embert próbáló feladat lett volna, de így … Pilótunk se állt feladata magaslatán, ki-be rohangált, néha egymásnak ellentmondó parancsokat harsogott ékes arab angolsággal, mígnem barbánk meg nem unta show-t, és odaszólt:

– Ezentúl rám figyeljen, azt tegye, amit mondok! – És én tettem, elátkozva azt a pillanatot, mikor az első korty viszki lecsúszott a torkomon. Persze a révkalauz sem hagyta annyiba a dolgot, időnként beleszólt az irányításba, csak hogy többfelé kelljen figyelnem, és ha barba nem írta felül, az ő utasításait követtem. Hogy a képet színesítse, feltűntek a folyón horgonyzó hajók is, a dagály beálltával össze-vissza fordulva zárták el az utat, hadd nehezítsék meg jobban a kormányzást. Vártam a két órát, a társamat, mint a messiást, aki kettőkor váltott le. Megkönnyebbült sóhajjal adtam át kormányt. Lelépcsőztem, összefutottam a bócmannal, aki rám nézett, megcsóválta a fejét – már híre járt az éjszakai horgászatnak. Mindent megértett pillanatok alatt, elővette jobbik énjét, pihenni küldött. Így hanyatlottam el a szófán kabinom hűvösében, mint a nap a drégeli rom felett. Talán ha félórát szenderegtem, mikor a fülembe harsogott egy hang az intercomon keresztül. „Szabadkormányos a hídra!” Szabadkormányos? Uramisten, az én vagyok! Mi a fene történhetett? Fent azután megtudtam. Kollégám kezdő volt, a feladat meghaladta erejét, s a pilót leváltatta, parancsnokommal egyetértésben. Állhattam vissza a kormány mögé, folytatódott a lázálom. Szlalomoztam a hajók között, kerülgettem a vitorlásokat, s közben a pokolba kívántam mindent, Shatt el Arabostól, viszkistől, pilótostól, barbástól. Mi jöhet még? Mert éreztem valami rosszat a levegőben. És az a rossz be is következett. „Nemsokára megérkezünk, maradjon, még, majd lecsúsztatja kikötőben a túlórát.” – szólt hozzám hajónk feje. Maradtam, engedve a „szíves” invitálásnak, azt mégsem mondhattam parancsnokunknak, hogy bocs, captain, de én olyan másnapos vagyok … Az a nemsokára hat óra tájékán következett be, addigra már csak az ösztön dolgozott bennem a túlélésért. Azután eljött a boldog pillanat, hajónk megfelelő helyre érkezett a horgonyzáshoz, hogy majd a reggeli dagállyal folytassa útját, és engem is elbocsájtottak a hídról. Belezuhantam az ágyamba, s csak aludtam, aludtam … egészen éjfélig, amikor újra szolgálatba nem szólított a kötelesség.

Hát így történt. A viszkivel azóta sem békültem meg, ha kibontanak egy-egy palackot a közelemben, s megcsap az ital jellegzetes szaga, mindig ez a történet jut eszembe, 1975 májusából. (Igaz, manapság már nem sok viszkit szagolgatok …)

Barba = parancsnok

Captain = szintúgy parancsnok, vagy bánom is én, legyen kapitány.

Pilot = révkauz

Fehérnép = a konyhaszemélyzet hallgatott erre a szóra körünkben.

Kloszter = a raktárakat megvilágító, erős fényű lámpa, hosszú kötéllel, kábellel a könnyebb mozgatást elősegítendő.

Bócman = fedélzetmester, a matrózok főnöke.

Intercom = kommunikációs eszköz, hangszórója minden kabinban fellehető volt, a legénység nagy örömére.

Címkék: Kécza Sanyi, sztori

Potyautasok – 1.

2012 november 1. | Szerző: Seafalcon

GYIK (Gyakori Idióta Kérdések): Szoktatok potyautast felvenni?

– Hát, kérlekalássan, szoktunk. Külön kabin van a számára kialakítva, külön személyzet, pálmafák, csajok… Vaska és sör rogyásig! (Te jó Isten! A vaska – whisky kimaradt a Szavak a hullámok hátán című szótárból! – szerk)

A potyautasok a hajóraktárból jönnek elő

Ha hiszitek, ha nem, a potyautas csak úgy jön… nem vesszük fel, és nem is szoktunk vinni, mert a “szoktunk” azt is jelenti, hogy: igen, rendszeresen, saját erőből! Ha jön, van. Ha nem jön, nincs. A tengerész akkor boldog, ha nincs, mert ha nem is hoz magával sok mindent a szerencsétlen, egy csomó gondot és nyűgöt igen. Régen sokkal jobb volt, mint manapság. Nekem 1975 őszén volt szerencsém az elsőhöz, de sajnos nem a legutolsóhoz.

Íme, a történet első kézből, sajnos akkor még nem fényképeztem olyan bőszen, mint manapság a digitális kamerák jóvoltából.

A színhely az M/S Székesfehérvár, Földközi-tenger, és az idő 1975 ősze. Este nyolc körül indulhattunk Oranból, üresen fel Rijekába.

Hatóráztunk, jómagam a 18:00-24:00 órásban kerekeztem. Ketten adtuk az őrséget, egyikünk a kormánynál, a másik pihenős, óránként váltottunk. A csendesnek (ez sincs benne a szótárban, hogy az irgum-burgumját! – szerk.) volt a dolga az ébresztés. Így aztán fél éjfélkor leballagtam a legénységi szalonba, hogy feltegyem a kávét a váltásnak. Ott tökörésztem, amikor éktelen kukorékolást hallok a konyhából. Felrohantam, benyitottam, hát nem mindennapi látvány fogadott:

A Dadogós Simon volt az ügyeletes gépaszi, ő is abban ügyködött, hogy ébressze a váltást, amikor is benézett a konyhába, ahol a fricskó ajtó helyén egy hatalmas segget látott, a gazdája derékig bent kotorászott. Odament hozzá, kirántotta, és már kérdőre akarta vonni, amikor meglepve konstatálta, hogy az illető bár éhes lehet, de nem a személyzet tagja, ezért aztán illetéktelenül kotorászott a hűtőszekrényben.

Én csak annyit láttam, hogy Simon markolja egy arab grabancát, és az arcába üvölti, hogy:

– Kiki…, kikiki…, kikiki…, kikikiki… kikikikikiiii… – de szerencsétlen többre nem jutott, mert ha felajzott idegállapotban volt, akkor erősen dadogott. Most éppen nem volt bebaszva – lévén ügyeletes aszi -, mert akkor minden gond nélkül beszélt. Szóval Simon üvölt, az arab rohadtul be volt ijedve, mert gondolom dunsztja sem volt, hogy mi ütött Simonba, és a helyzet sem volt olyan “laza”, hogy elengedje, és folyékonyan mondja:

– Majd holnap elmondom! – mert akármilyen dadogást is levert, ezt a mondatot mindig, minden helyzetben kimondta simán!

A vége az lett, hogy felkeltettük a barbát, őrséget állítottunk a szerencsétlen mellé, akit sikerült kiszabadítani Simon kezéből, és mindenki elmondta a pékának a maga verzióját. Simon, hogy feljött a géphházból, motozást hallott a konyhából, benézett, és egy idegent “talált” derékig a fricskóban. Meg akarta kérdezni, hogy kicsoda, de öt percig csak odáig jutott, hogy: “Ki” a “vagy te” már nem sikerült. Ekkor jöttem én.

A potyautasunk elmondta (hát inkább azt mondom, hogy sikerült összerakni amit eltáncolt franciául), hogy Oránból szökött, és mivel látta, hogy piros-fehér-zöld a lobogónk, örömmel jött, hogy Olaszországba meneküljön. Nagyon elcsodálkozott, amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, a személyzet is, a hajó is…

Közben rádión értesítettük az algériai hatóságokat. Kérték, hogy vigyük vissza a delikvenst. Vissza is fordultunk, pár óra, és megérkeztünk Oran elé. Horgonyt se kellett dobni, jött egy motorcsónak, három egyenruhás jött a fedélzetre. Az első az volt, hogy előállíttatták a fiatalembert, megmotozták, kiderült nincs fegyvere, azután akkor a pofont kapott szegény, hogy majd a vízbe esett. Hogy nem történt meg, arról a másik rendőr gondoskodott, aki balról támogatta meg egy fülessel. Aztán fogták, lelökdösték a csónakba, és elmentek.

Akkor még egyszerűen mentek az efféle dolgok, nem úgy mint manapság, amikor a potyautasnak jogai vannak, és a hatóság először azt vizsgálja, hogy a tengerészekbe miért lehet belerúgni az esettel kapcsolatban…

Bízom benne, hogy a tengerészkollégák sztorijai is előkerülnek, s akkor azokat is közreadom!

Címkék: Mahart, MS Székesfehérvár, potyautas, sztori

Állandó oldalak

Nyelvében él a… tengerész!

Jin és Jang

Valamikor 2000. táján volt egy internetes könyvkiadó, amelyik a Vikk.net névre hallgatott. Ők jelentették meg ezt a kisregényt e-könyv formában, majd megszűnt a kiadó, és a jogok visszaszálltak rám.

Az ötlet úgy született, hogy a kiadó levelezőlistáján parázs vita alakult ki arról, hogy lehet-e érdekesen írni a boldogságról. Semmi másról, csak és kizárólag a boldogságról. Elhangzottak érvek pro és kontra. Sokan mondták, hogy nem lehet, mások viszont erősködtek, hogy lehet

Ez a kisregény volt az én válaszom:

Jin és Jang, avagy a boldogság regénye

A Caféblogon levő másik blogom:

Milyen az a tengerész, aki nem szeret főzni? Én legalábbis ezen a véleményen vagyok, és ezért aztán lelkesen főzök, ami biztos, hogy a környezetem megelégedésére teszem. Igaz, a nagyobbik fiam néha gasztronómiai ámokfutásnak hívja, de még nem fordult elő, hogy a főztömet ne szívesen ette volna. Szóval amit főztem, nemcsak megeszem, hanem ki is blogolom.. csak egy katt...

Az Oroszlán főzni készül

Nézettség

Blog nézettsége: 22484

Legutóbbi bejegyzések

Legutóbbi hozzászólások

Archívum

Kategória

var sc_project=8798868; var sc_invisible=1; var sc_security="20e419cb"; var scJsHost = (("https:" == document.location.protocol) ? "https://secure." : "http://www."); document.write("");

Blogkövetés

Iratkozz fel a heti hírlevélre és többé nem maradsz le a friss tartalomról.

E-mail címed:

Neved:

Az adatkezelés további részleteiről itt olvashatsz: Felhasználási feltételek és Egyedi adatkezelési tájékoztató

Hozzájárulok, hogy a Central Médiacsoport Zrt. Cafeblog hírlevelet küldjön számomra.