Csokonai 1992, Rotterdam. A ship’s chandler behozza a friss árut, majd nekünk ajándékoz egy fél szál “különlegességet”, amit ha megkóstolunk, akkor biztosan mindig fogunk rendelni. A holland csoda a következőképpen nézett ki:

Olyan átmérőjű, mint otthon a zalai, tehát jó vaskos. Színre sötétbarna, és belül fehér foltok voltak. A fehér izé szalonnának, zsírnak bizonyult. A barna kimondottan gyönyörű ízű volt. Fahéjas-kakaós. No comment! Hónapokig nem fogyott el, pedig állandó watchman (őrség) kajának kitette a szakács!

Kell-e, mondjam, hogy Lámpás Vili a chief? Eredetileg Wilhelm Lampenre keresztelték.

Délután megtudhattuk, a barba mily okos. (Megint!). Mert történt vala: Pontosan háromkor megszólalt a navigációs lámpák vészcsengője, baj van a lámpákkal, nem égnek. Egyik sem! Hívtam a gépészt. Kapcsolunk mindent ki, be, vissza, át, keresztbe, nem működik. A vészrendszer, az oké, a normál üzem nem jó. Négyig nem találtuk a hibát. Jön föl a barba. Mondom mi a probléma. Kikapcsolták a főkapcsolót, mondja. Később jött Z., és mondja: mosta a kapcsolótáblát, és véletlenül lekapcsolta a navigációs lámpák tápját. Na, látjuk! Miért nem rögtön őt kérdeztük? Ő mindig megmondja, hogy a kapcsolót kell először megnézni.

 

Szeptember 5. Kedd, Lisszabon, portugál partok. Hogy lehet így fogyni kérem? Lemegyek a frizsiderbe, mi van benne? Szeletelt sajt, krémsajt, kvargli. Ma nincs camembert, ez felháborító. Szalámi kétféle is, és sonka. Ráma margarin, paradicsom, zöld-, paradicsom-, és sárgapaprika (kaliforniai). Még három szelet marhasült a vacsorából, és a doboz tej. A szalonban, a szekrényben a puffasztott rizs, és a cornflakes. És a kész tea, kávé a termoszokban, completa, bádogtehén, meg a filteres menta-, lipton-, hibiszkusztea(?) és minden amit akarsz.

Az asztalon a fűszertartó: kétféle dzsem, citromlé, mustár, édes ketchup, curry ketchup, Sambal Oelek (piros aranyhoz hasonlít, de nagyon erős, otthon ilyen finomat nem lehet kapni) Worchester és szója szósz, Knorr levesaroma (ez is ízesítő, jellemző a Lámpás Vilire, hogy kiverte a balhét, miért nincsen kitéve, de amióta az asztalon van, egyszer nem használta!), Tabasco. Lehet ízesíteni. Aki panaszkodik a kosztra, az menjen haza töpörtyűt zabálni újságpapírból. Az időjárás 9-es, 10-es időt mond estére a Biscay-re. Már egyre jobban lityegünk!

 

Szeptember 6. Szerda, spanyol partok, Biscay. Eddig megúsztuk. Most fordultam be, 31 fokban megyünk, semmi különös. Persze másfél napba telikm míg átérünk. Egyre hidegebb van.

Ez volt hajnali kettő körül. De délben arra mentem fel, hogy dühöng a 8-9-es idő, szerencsére hátulról jön, így egy kicsit visz is bennünket.

Jött egy távirat az ügynökségtől, ha reggel 8.00-ig nem érkezünk meg a Le Havre pilot állomásra, akkor a kirakást csak hétfőn kezdik el. Adja Isten!

 

Szeptember 7. Csütörtök, Biscay. Ítéletidő tombol odakint. A szél több mint 120 km/h sebességű. Nem tudjuk az irányt tartani, egyre jobban kelet felé kell fordulnunk. Hatalmas hullámok görögnek utánunk. Sokszor a parancsnoki hídról sem látni a tetejét. Úgy 12-15 méteresek lehetnek. Erre az angol is azt mondja, hogy high (magas) és nem rough (viharos). A robot jól tartja az irányt. 10 foknál többet nem csúszkálunk se jobbra, se balra. A hajó alig mozog, amit lityeg, az is egészen lassú, kényelmes.

A parancsnok a Belle Ile mögé akart elbújni, horgonyt dobni. Sajnos nem megy, mert a franciák lövészgyakorlatot tartanak a szigetnél, így megfordulunk, és ráhúzunk Ushantra. Meglátjuk, akkor mit csinál a hajó!

Hajnali fél ötkor, még nem aludtam, hallom, a barba a szomszédból hívja a srácokat. Egy hatalmas hullám hátulról alácsapott a lekötözött hajójárónak, és kiszakította a kötésből. Megcsinálták, aztán 8-kor megfordultunk. Nem tudom miért, állítólag azért, mert a Csatornában nagyon rossz az idő. Van egy kérdésem: ennél rosszabb lehet? Délben, amikor felmentem, a srácok a járót kötözték újra. Ismét leszakadt. Négyig négy mérföldet mentem, 250 fokos irányt tartottunk a hajó 158 fokban haladt! Szóval csúsztunk visszafelé! Ilyen időben még nem voltam. Amikor a Dinával a Csatornában ugyanezt csináltuk, (hátracsúsztunk óránként egy mérföldet) akkor sem volt ilyen kegyetlen vihar. Most a szél egyöntetűen fúj, kb. 150 km/h, hihetetlenül hatalmas hullámok jönnek szembe. Ez a lélekvesztő meg felkúszik, egy pillanatra megáll, aztán a mélybe zuhan, az ember gyomra meg liftezik, fel-le, fel-le. Egy jacht elsüllyedt a közelünkben két emberrel a fedélzetén! Őrület, hogy nem tudunk segíteni, mert egyhelyben darálunk, ahhoz pedig előre kellene haladni!

 

Szeptember 8. Péntek, Biscay, Angol-csatorna. Éjjel visszafordultunk, beálltunk 350 fokos irányba, ráhúztunk Ushantra, lityegtünk mint a nyavalya. Keresztbe kaptuk a hullámokat, dülöngéltünk, de kibírható. Délre a Csatornába értünk, nyugati a szél, és a hullámok is, teljesen normálisan tudunk menni. A vihar két tűzoltódobozt, (ócska műanyagból) teljesen összetört. Leszereltük, mert ha nincs, azt úgysem veszik észre a francia hatóságok, ha ott van, akkor belekötnek! Holnap hajnalban leszünk Le Havre-nál.

2750 tonna búzát rakunk be. Hogy ez milyen egy hülye hajó! Ha a rakomány homogén, akkor ballasztot kell felvenni. Emellé a rakomány mellé csak mintegy 120 tonna ballasztvíz fér be, az pedig kevés! Nem tudom, mit teszünk! A barba nem hitte el, de aztán utánaszámolt ő is, és valóban, nem tudjuk a rakományt felvenni!

 

Szeptember 9. Szombat, Csatorna, Szajna, Rouen. Reggel 6-ra értünk a pilotállomásra. Tizenegykor csináltam pár felvételt a Szajnán. Itt nagyon kanyargós, és sok kicsi apró falu település van.

Természetesen, (mint az esetek zömében, azaz mindig) nekem volt igazam, a rakománnyal kapcsolatban, nem a németnek. Nem fért be a 2750 tonna, csak 2400-at rakunk be. A barba már el is készítette a stabilitási számításokat.

14.30-ra kötöttünk ki. Négykor felhívtam Encsikét, csupa jó hírt mondott. Felköszöntöttem névnapja alkalmából, bár még korai, de benne van a nyolc napban, és különben is, egy tengerész akkor köszönt, amikor alkalma van, nem amikor itt az ideje! Bár… A technika úgy fejlődik. Ezen a hajón van telex computer (Inmarsat C), ez magától értetődik, és a parancsnok megengedi a személyes telexet, ilyen alkalmakkor!

Éjjelre, úgy mondták, megjön a „BORE”. Ez az árhullám neve, és nem egy különleges esemény. Minden nap kétszer fordul elő, a normális árapály jelenségről van szó, csak olyan hihetetlen erővel érkezik, hogy a hajókat vészhelyzetbe hozhatja. Minden kötelet erősen meg kell feszíteni, rászedni, és úgy várni a bore-t. Akkor nem nagy a valószínűsége, hogy kárt okoz a hajóban. 23.56-ra jelezte az irka, de nem jött meg éjfél előtt!

 

Szeptember 10. Vasárnap, Rouen. Éjfél után tíz perccel megjött a bore. Teljesen váratlanul a hajó elkezdett hátrafelé menni, mint a gyorsvonat, csak a kötelek tartották meg. Azután a megfeszültek, és előrerántották, majd a sodrás, és a hátsó kötélzet újra hátra. Ez kb. 6-7-szer ismétlődött, egyre enyhülő erővel. Végül a hajó megállt, ez kb. 10 perc alatt játszódott le. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy mintegy másfél métert emelkedjünk. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen messze a torkolattól ilyen erős árapály van! Szemléltető előadás a folyók tölcsértorkolatáról! Fantasztikus mély lehet a víz, ha 4 méteres árapály ellenére 12 méteres merülésű hajók bejönnek, ez az óceánjárók legfelső kikötője a Szajnán. Feljebb, Párizsig, ami még 18 órás hajóút, csak a kisebb, hozzánk hasonló kaliberű hajók járnak.

Mindez 12 óra 25 perces időközönként ismétlődik, (egy holdnap ugyanis 24 óra 50 perc, tudvalevőleg!), tehát délben, aztán éjfél után, nap, mint nap.

Ez az én szerencsém: itt a teljes nap, nem dolgozunk. Rettentő furcsa, hogy a szombat fél és teljes vasárnap teljesen munkaszünet, mindenki pihen. Bezzeg a MAHART-nál…! Erre esik az eső. Hol szemerkél, hol rázendít. Azért este a klubba kimentem. Megittunk négy sört, fizettünk egyet a parancsnoknak is, természetesen német lévén ő nem hívott vissza… Egyre jobban utálom a németeket, Achim a kivétel. Beszéltem Encsikével telefonon, ez volt a legjobb ezen a napon, meg egyáltalán, elmondhatatlan élmény, amikor azt mondja: te vagy az Isti? Olyan régen várom a hívásod… Pedig én mindig hívom, amikor csak tehetem. Igaz, nem lesz kicsi a telefonszámla, de ez az egyetlen “szenvedély”, ami pénzigényes, de hasznos. Nem tehetek róla, az, hogy Encsike hangját hallom, az nekem is, és ő is ezt mondja, erőt ad a következő egy-két hét elviseléséhez. (Azért a telefonszámla érdekelne, mert collect call rendszerben hívom, azaz R-beszélgetést kérek). Vettem néhány apróságot, feladtam három képeslapot.

A klub gépkocsivezetőjének a mamája magyar. Megörült, amikor megtudta, magyarok vagyunk, azt mondta, ez a második alkalom, hogy magyarok járnak Rouenben, legalábbis tengerészek. Meghívott egy sörre. Nem tud magyarul, csak annyit: edzs, ketto, harom, köszönöm, kész. De magyar beszédünket felismerte, és örült nekünk.

Ü. L. üzenete Szabolcsnak: e2-e4! Erre Szabolcs: e7-e5. Holnapután meg kell mondanom, Hf3 a következő lépés!

 

Szeptember 11. Hétfő, Rouen Nem tudom, voltam-e ilyen fáradt már? Őrület. Szép nap volt…

Reggel a pk. személyesen küldött ki vásárolni, a fedélzetmesternek hozattak taxit, ő orvoshoz ment, én a dolgomra. A Shopping Center St. Serve-ben bevásároltam. Utána a központba, videóztam, és computer boltot kerestem. Találtam, de nem kaptam sem tintát, sem kazettát a printerhez. Vettem egy Windows programcsomagot, ami miatt megvettem, a WorldMap 4.0, kilopták belőle! Mondtam már, hogy mennyire szeretem a franciákat? Ez megint egy lapáttal rátett.

Délután a hajóra. Bulkhead (mozgatható válaszfal) állítás, és raktártakarítás. Lapátoltam, mint egy gép, és kb. fél nyolckor trópusi zápor, (de hideg!), vagy talán felhőszakadás. Bőrig ázott mindenki. Parancsnoktól a kápóig. Így este beindítottuk a raktár fűtését, és szárítását (a szárító a levegőből csapja ki a vizet).

Nem érzem a lábam. Alig tudok menni. Nem valószínű, hogy kibírom a hat hónapot.

Augusztus 25. Biscay.

A gépész nehéz ember. Okos – hiszi magáról -, de rosszul terjeszti. Kissebségi érzéssel megáldva, nyilván ezért híreszteli magáról, miszerint egyetemi végzettsége van. Pedig csak főiskola, üzemmérnök. Ő az aki mindent tud, csak egy kicsit jobban. Neki nem a nagyapja ismert olyan embert, hanem ő, és nem a nagybátyja sőt, hanem ő. Olyan baromságai vannak, hogy a szlovákiaiakkal vitázik a knédli mibenlétéről. Mert az szerinte gombóc. Megtámadhatatlan bizonyítékai vannak. Ez esetben egy keresztrejtvény, amiben a knédli megfejtése gombóc. Neki ez számít. Amit alulművelt, buta keresztrejtvény szerkesztő a WC-n kiötlött. Ez a bizonyíték. Elkezdett egy szakácsiskolát, amit nem fejezett be, ez arra jogosítja, hogy a szakáccsal vitázzon, és ugrassa.

Mert a szakács nem olyan, aki venné a lapot, inkább megsértődik. Van néhány fent említett mondása, azokat szajkózza, elég trágár, és rettentő sértődékeny. Fantasztikusan bogaras. Milyen öregember lesz…? Ma a konyhában:

Z. rakja a pudingot a hűtőbe, az egyik kiömlik.

– Adj egy rongyot légy szíves.

L. áll.

– Add már ide a mosogatóról, nem hallod?

– Az szivacs, nem rongy.

– Akkor azt add ide!

– Azt mondja, kérem, amit kér, mert nem akarok rosszat adni.

– Nem csoda, ha egy év után elvált a feleséged tőled, amilyen bogaras vagy.

– Nem lehet mindenki olyan okos, meg szép, mint maga. Vegye tudomásul, ilyen hülyék is kellenek.

Kész, máris megsértődött. A magázás ezen a hajón kicsit évődő, sokan magázzák egymást, barátságból.

Vacsora után: Z. és L. összevesznek. A téma a fricskóban hevert. Két hétig. Aztán L. kidobta. Egy csomag kvargliról van szó. Én még ettem belőle az éjszaka, mondtam, amikor szóba került, hol van.

– Hát kidobtam, uram – így L.

– Mi az Úristennek? – ez Z.

– Már miért ne? Kezdett büdösödni.

– De azért volt ott! Arra vártam, hogy megérjen, és akkor maga uram, amikor már ehető, kidobja!

– De uram, már büdös volt!

– Úgy a jó!

– De nem a közös fricskóban. Legközelebb tegye a magáéba.

– Oda nem lehet, a vodkának hidegen kell maradnia, a konyhaié pont jó hőmérsékletű! Különben is, miért dobta ki? Majd a következőt osztogassa el, mint a kolbászomat! Két szálam volt, és alig ettem belőle!

– Azért már háromszor elnézést kértem. Mit kíván uram? Ugorjak ki az ablakon?

– Nem, de miért dobta ki?

– Mit, uram? A kolbászát, vagy a kvargliját? A büdöset!

– A sajtomat, és az nem büdös, csak érett.

– Mert büdös volt, uram! Azért dobtam ki.

– De most mondtam, hogy az nem büdös, nem érti? – üvöltött már Z.

– De azt kérdezte, miért dobtam ki.

– Azt hát.

– Mert büdös volt. A sajtja, uram, okádék büdös volt.

– De az illat, nem bűz, mondtam már – kiabál vörös fejjel a gépész.

– De a kérdés úgy hangzott uram, miért dobtam ki? Mert büdös. Ezért dobtam ki.

– Hát nem érti, miről van szó?

– Miről uram?

Itt Z. kicsit megakadt, szerintem már maga sem tudta, miről szól a vita, miért estek egymásnak. Mi persze fetrengtünk a röhögéstől. És ők mondták tovább, nem részletezem, úgyse lehet visszaadni, amit összehordtak. Jól szórakoztunk vacsora után.

 

Augusztus 27. Portugál partok. Egy hónapja vagyok a hajón, még öt van hátra! Hajaj, nem lesz könnyű!

Remélem Gibraltár nappal lesz. Még sohase tudtam levideózni. De most legalább nappal megyünk át.

Na, mennyi nagy eszem van?! Felébresztettem magam reggel 9-kor, hogy videózhassak. Gyönyörű napsütés, és egy mérföldes a láthatóság. Köd is van, hogy a fene essen bele. Szóval nappal mentünk át Gibraltáron, de még mindig nincs róla felvételem.

 

Augusztus 29. Spanyol partok. Tizenegyre kikötöttünk, és 13.05-kor befejeztük a kirakást. Az indulással volt egy kis probléma. A rakpart végében egy tanker állt, és itt kikötői előírás, hogy másik hajó csak vontató kisérettel mehet el mellette. Így várni kellett, amíg megjött a kompani válasza a parancsnok kérdésére: mehetünk. Ez ilyen a szocializmusból jól ismert, és mindenütt meglévő “védd a segged elvtárs” akció.

Este vacsora után a parancsnok a matrózokkal beszélgetett, mi a gondjuk, mi nem tetszik? Az derült ki, minden nagyon szép, minden nagyon jó, de bármi is van a szerződésben, minden úgy történik, ahogy a parancsnok akarja. Valójában az első tiszttel van a fiúknak gondjuk. Tízpercenként újabb, és újabb munkát ad ki, elfelejti mit is mondott korábban, és enyhén szólva, a stílusa visszataszító. Állandóan panaszkodik a személyzetre a parancsnoknál. Ő pedig neki ad igazat. Nyilvánvaló. Holló a németnek nem vájja ki a szemét…

 

Augusztus 31. Barcelona, a gyönyörű! Ki tudja, milyen gyönyörű? Mert én aztán nem láttam semmit belőle.

A parancsnok elküldött aludni, mert ki tudja milyen napunk lesz? Hát lett is. Tizenegyre kész a kirakás, ebéd után pilot, átállunk egy másik rakparthoz, szerencsére közel. Kettőkor kezdték a magot belénk nyomni. Este fél tízig folyamatosan. Közben én szedtem a Rubofent a lázra. Az első tiszt azt mondta, ő nem megy ki, kimehetek, ha akarok. Persze, hogy akartam! Örömmel tettem a kamera elemeit tölteni, készültem ki. Csak még ezt, meg azt meg amazt csináljuk meg, és máris este kilenc. Én meg dög fáradt. Hát kinek van kedve ilyenkor kimenni a városba? Senkinek! Minél előbb az ágyba! És ezt még megtetézendő, a chief megkért, ugyan kezdjek holnap reggel fél hatkor, mert ő öreg, és fáradt… (Meg hülye, de ezt ő nem tudja!)

 

Szeptember 1. Péntek, Barcelona, úton. Igencsak fárasztó nap volt a mai is. 05.20-kor keltem, raktárnyitás után beindítani a berakást, merülést nézni, negyedóránként, húszpercenként a hajóval a szórócső alá állni, magyarul shiftelni, gépházba, ide-oda-amoda rohangálni. A chief elszúrta a berakást, 3 centire orra bukva indultunk. Gondolom, ha én követem el, akkor az főbenjáró bűn lett volna.

A fedélzetmester beverte a fejét egy pihenőbe a raktár jobb oldalán. Ez egy kihajtható trepni, ahova felmenve a rakodást lehet szemmel tartani. Kb. 10 méterenként van egy-egy ilyen pihenő, a raktár mindkét oldalán. Majd mindegyik kihajtva. Természetesen az alja majdnem fejmagasságban van. Mikor beszálltam, elhatároztam, hogy minimum kétszer beverem ezekbe a fejem. Nos, az első áldozat a G. Két centis repedés a homloka felett. A sebet kipucoltam, majd orvoshoz vitték. Az két öltéssel összevarrta, és két nap pihenést írt elő a fedélzetmesternek.

Z. a születésnapját ünnepelte. Ebből az alkalomból egy kicsit összeugrott a parancsnokkal. A pk. azt akarta, legyen olajmegtakarítás, Z. “visszaírta” papíron, és azt merte mondani, hogy nem szereti az ilyent. Ezen a pk. kiakadt, és üvöltözött vele, állítólag, én aludtam, nem láttam, hallottam. De utána lementek a gépházba, ott mindenbe belekötött, és amikor éppen a legjobban kiabált, mosolyt varázsol az arcára, és Happy Birthday Chief, mondta a gépésznek.

Ma reggelre igazoló jelentést kért tőle, miért nem működik úgy a légkondi, ahogy kellene. Én írtam meg, mert Z. kissé merev volt, és a keze reszket születésnapból kifolyólag.

 

Szeptember 2. Szombat, spanyol partok. Ma az első tiszt nem szólt a srácokhoz, és csak egyszer másította meg az előző utasítását. Úgy gondolják a fiúk, hogy megsértődött rájuk…? Szerintem a barba beszélt vele, és most egy kissé visszafogja magát, ha nehezen is.

Egyébként még csak engem nem “talált” meg a barba. Lehordta már mindennek a matrózokat, a szakácsot is eligazította, tegnap a gépészt. Kíváncsi vagyok, mikor kerülök sorra, és milyen indokkal?

 

Szeptember 3. Vasárnap, spanyol partok, Gibraltár. Végre Gibraltár nappal, és viszonylag jó látási körülmények között! Végre videózhatom! Még egy kicsit a nap is kisütött!

Pedig nem nagy szám, amit láthattam. Egy hatalmas, szürke szikla áll magányosan. Európa egyik legdélibb pontja. Mindkét oldala meredek, az ember nem érti, miért jöttek ide, miért laknak itt évszázadok óta, hisz még ivóvíz sincs! Ja, persze a stratégiai érték! Pénzben ki nem fejezhető! Állítólag majmok laknak a domboldalon. A keleti oldala megmászhatatlan.

Hatalmas betonfalakat figyelik a tengert. Vannak akik azt mondják, az angolok földalatti katonai erődje. Mások egész bunkerrendszert képzelnek oda. Én inkább annak hiszek, aki szerint vízgyűjtők, és hatalmas ciszternák gyűjtik össze a vizet a városka lakói számára. Mennyivel békésebb megoldás. És a mai technika mellett mit érne e bunker? A földalatti erődítményrendszer? Kíváncsi lennék a repülőterére. A hajózási térképet sokszor böngészem, ha itt hajózunk, és megszámolni nem tudom, hányszor jöttem már itt keresztül, jó időben, viharban, sűrű ködben, nappal, és éjszaka. Az utóbbi időben inkább éjszaka.

A világ egyik nevezetes pontja. Én legalábbis annak tartom. Ha összeszámolom, hány ilyen nevezetes helyen hajóztam, nem is tudom… Lássuk:

   – Boszporusz és a Dardanellák, Messinai szoros, Korinthosi csatorna, Gibraltári szoros, Szuezi csatorna, Panama csatorna, Bermuda háromszög, Malakai szoros, Szingapúr, Krakatau mellett, a közép-amerikai tűzhányók előtt Guatemalában, Rio de Janeiro, La Plata, a világ egyik legszélesebb folyótorkolata, Nordkapp előtt, Európa legészakibb pontja Norvégiában.

Hány folyón hajóztam: Duna, Elba, Maas, Schelde, Szajna, La Plata, Loire, Guadalquivir (Sevillába menet), Marokkóban Kenitrába menet, Nogaro (olasz).

Ugye szép? És mindehhez: a világ ötven országának 203 városában! Ezt is kaptam eddig a hajózástól. Életre szóló élmények! Érdemes volt érte hajózni? Nem lehet kérdés!

Délután László Gyula: Őseinkről c. könyvét olvastam, nagy-nagy élvezettel. Teljesen meggyőző a kettős honfoglalásról szóló elmélete. Arról nem beszélve, hogy remek olvasmány, bár nem az a könyv, amit nem lehet letenni, de többször is el kell olvasni!

 

Folyt. köv.

Rijekába vonattal kell megérkezni. Legalábbis a tengerrel való találkozás elé nagy várakozással tekintő szárazföldi magyarnak. Aki az autópályán közelíti meg a várost, szinte nem is látja a tengert. A Rjecsina folyócska szurdokán átbújva elhalad a Trst várával megkoronázott sziklafal alatt, majd a holtág melletti Fiumara úton a piros, városi buszokkal zsúfolt Jellasics téri buszállomáshoz érkezik. Innét gyalog két perc a kikötő sarka, de ez már nem a tenger, hanem a rijekai kikötő személy és halászhajóktól nyüzsgő csücske.

A vonat, az más. Amikor Fuzsine állomása után elkezd leereszkedni a hegyekből az ember szinte már várja, hogy mikor pillanthatja meg a tengert. És akkor hirtelen, számtalan kanyar után, egyszerre csak a sziklák és a bozót közül kivillan valami kékség. Pár perc múlva már jóval szélesebb látvány tárul az ember szeme elé. Ha nem túl párás az idő, akkor élesen kirajzolódnak Krk szigetének kopár sziklái és a közelebbi partvonulat zöldebb dombjai. Jobbra elöl a bakari öböl bejáratánál magasodó piros-fehér csíkozású kémény jelzi az olajfinomítót. Azon túl pedig ott a kékes víz, ami már a tenger, vagy legalábbis a rijekai öböl. A vonat szédítő szerpentineken lefelé kanyarogva közeledik a bakari öbölhöz, mely bejáratának innenső oldalán a krajlevicai hajójavító üzem mellett feltűnik a Frangepán vár négyszögletes alakja. A lehúzott ablakon beárad az állandó fékezéstől felmelegedett tengelyeken pörkölődő olaj szaga. A tenger látványa és az égett olajszag régi emlékeket idéz. Sok-sok évvel ezelőtt ugyanígy álltam az ablaknál és izgatottan bámultam az akkor még ismeretlen tájat és a tengert, leendő munkahelyemet. Kezdő tengerészként Rijekán szálltam be az első tengeri hajómra. Azóta sokszor jártam erre, de soha nem untam meg ezt a látványt. A vonat tovább ereszkedik és elhalad a martinscsicai öböl mellett. Lelassít, sőt valami jelző miatt egy rövid időre teljesen meg is áll. Pontosan a hajójavító épületei fölött. Két ízben is voltam itt több hónapos nagyjavításon. Másodjára 1971 nyarán a Dunaújváros nevű hajóval. A sólyapálya melyre akkoriban a hajónkat kihúzták, már régen nincs meg, viszont az öböl tele van javítás alatti, vagy javításra váró nagy hajóval. A túlsó oldalon még mindig fehérlik és vöröslik a hegy oldala, ahonnét a 19. század második felében a köveket bányászták a fiumei kikötő építéséhez.

A vonat meglódul és beér a házak közé, ahonnét néhány pillanatig látni lehet az újabban épült konténer kikötőt, majd a susaki, a volt Baross kikötőt és végül a nagy kikötőt. A távolban sötétlő hegyek közül kimagaslik az Ucska (Monte Maggiore), szemben pedig kékesen rajzolódik ki Cres szigete. Ezután minden eltűnik, átfutunk egy alagúton és pár pillanat múlva a város szívében a platánsoros utat keresztezve, befutunk az állomásra.

Igen. Itt kezdődött a tengerészélet 1968. június 5-én, amikor pontosan déli tizenkettőkor megérkeztünk ugyanerre a pályaudvarra. Nem akartuk a csomagjainkat végigcipelni a hálókocsi szűk folyosóján, így Tomival leszálltunk és leszedtük az ablakon át kiadogatott holmikat. Azután Pali és Gabi bácsi, az idősebb III. géptiszt is csatlakozott hozzánk. Mi, a három deckboy, kissé tanácstalanul néztünk körül, míg az öreg gépész gyakorlott szeme azonnal kiszúrta a minket váró III. tiszt (és egyben rádiós) testes alakját.

– Fiúk! Ott az Andor! – integetett a mosolygós ember felé. Felcihelődtünk és kivánszorogtunk a peron szélére. A kölcsönös bemutatkozások után Andor így szólt.

– Egyetlen taxi nem lenne elég, így hát egy hordárt fogadtam a kocsijával. Húsz dinár lesz. Rendben?

– Persze, Andorkám – felelte Gabi bácsi és kihurcolkodtunk az állomás előtti térre, ahol valóban ott állt egy hosszú, kétkerekű targonca, mellette egy kékköpenyes, szikár, erősen borostás idős ember. Felpakoltunk majd elindultunk.

– Do Luka Susak, motor brod Tata. (A susaki kikötőbe, a Tata motoroshoz) – adta meg a III. tiszt az útirányt az öregnek.

Végigballagtunk a platánok szegélyezte úton, majd a teherkikötő bejárata előtti buszpályaudvarnál lekanyarodtunk a part mellé. Izgatottan nézelődtünk. A part mellett kisebb-nagyobb személy- és halászhajókat láttunk kikötve.

– Nézzétek! Itt egy bárhajó! – mutatott egy kisebb méretű fehér személyhajócskára Tomi.

Valóban egy hatalmas BAR felirat virított az oldalán, felette pedig a neve „BARBA RUDE”.

– Ezen még strip-tease is van – tájékoztatott bennünket némi fensőbbséggel a III. tiszt.

– Akkor majd megnézzük – reagált Pali.

– Ha van rá elég pénzük – kontrázott Gabi bácsi -, mert nem éppen olcsó hely.

Tovább cammogtunk és időként besegítettünk az öreg hordárnak, mert a kocsija nehezen gördült a nagy macskaköveken. Néha akkorákat döccent, hogy attól tartottam, mindjárt szétesik. A parton barnásra rozsdásodott kikötőbakok helyezkedtek el egymástól szabályos távolságokra. Az egyik tetején a következő feliratot vettem észre: „Skull Mátyás Vasöntödéje 1914.”

– Ezt még a magyarok hagyták itt – jegyeztem meg némi büszkeséggel.

– Így van – helyeselt Andor. – Odébb pedig olyan feliratot láthat, hogy „Mattheo Skull 1924”. A derék Mátyás még az olasz érában is működtette a vasöntödéjét. – (Azóta egy szakavatott történész kutatótó hölgytől, a téma kiváló ismerőjétől megtudtam, hogyMatthias Skull vasöntöde tulajdonos nem volt magyar, hanem Tirolból származott Fiumébe, és mindig az éppen hivatalos nyelven jegyezte a munkáit.)

A kikötő sarkát elérve jobbra kanyarodtunk és a halászhajók mögött a tengerészek által lungo mólónak nevezett (eredeti nevén Mária Terézia móló) hullámtörő gát kezdeténél egy hatalmas úszódokkot pillantottunk meg. Feketére festett magas oldalán óriási fehér betűk jelezték a nevét, „VICTOR LENAC”. Nem mentünk el odáig, hanem egy kis hídon átdübörögve balra fordultunk a susaki kikötőmedence, a volt Baross-kikötő vagy Fa-kikötő szélén húzódó hajójavító épület melletti keskenyebb partra. A következő kiugró mögött állt a hajónk, a Tata motoros. Izgatottan vettem szemügyre, mert eddig még csak képen láttam. A dunai hajók után szinte óriásinak tűnt, de igazából nem volt az. A hajótestet nem régen festhették le, mert egy folt rozsda vagy olajcsík sem csúfította el a lemezek szürkeségét. A fedélzeten néhány helybeli munkás kalapált és hegesztett. A tatfelépítmény jobboldaláról levezető járólépcső tetejénél egy idősebb ember könyökölt a mellvéden, míg egy fiatalabb leszaladt hozzánk a partra.

– Szevasztok! Gyertek, segítek! – mondta és felkapott egy bőröndöt. Mi kifizettük az idős hordárt és követtük a srácot, akiről kiderült, hogy Ákosnak hívják és ő volt a watchman.

A bemutatkozások után megtudtuk, hogy a könyöklő, apró termetű izmos ember, Pista bácsi a Bócman (fedélzetmester). Kerek fején rövidre nyírt őszes haj meredezett akár egy drótkefe, és gyanakodva méregetett bennünket kékes-szürke szemeivel. Azt már dunai hajós koromból tudtam, hogy a Bócman az urunk és parancsolónk, és azt is, hogy nagyon meg tudja keseríteni az ember életét, ha akarja. Savanyú ábrázatából arra következtettem, hogy időnként akarja is. Nos, egy év dunászkodás, meg két év sorkatonaság után úgy éreztem nem sok bajom lesz vele, de később rájöttem, mekkorát tévedtem.

– Pakoljanak be hátra a szalonba, majd menjenek előre a tiszti szalonba a chiefhez és a barbához jelentkezni! – mondta és elcsoszogott előre.

Szót fogadtunk, és Ákos kíséretében hamarosan beléptünk a felépítmény elülső részén lévő tiszti szalonba. Egy fiatal, hullámos sötéthajú, kövérkés ember ült az asztalfőn. A parancsnok. Mellette foglalt helyet a szintén sötéthajú, barna bőrű első tiszt. A fogadtatás itt már kissé barátságosabb, de még így is eléggé tartózkodó volt, hiszen három új ember szakadt a nyakukba, akikkel várhatóan sokat kell majd kínlódniuk. Rövid ismerkedés után, mely abból állt, hogy válaszoltunk az általuk feltett kérdésekre, hogy mit dolgoztunk eddig, az első tiszt így szólt.

– Hozzák ide az útleveleiket meg az összes papírjaikat, utána pedig költözzenek be a kabinjaikba! Ákos, mutassa meg a fiúknak hol fognak lakni!

Pár perc múlva már lent is voltunk az egy szinttel lejjebb lévő folyosón, ahol Ákos a jobboldali utolsó matrózkabinhoz vezetett bennünket.

– Itt ketten lakhattok. Kik lesznek?

– Majd mi elleszünk itt Tomival. A seregben is együtt voltunk – mondtam.

– Oké – felelte Ákos és Palihoz fordult. – Akkor te fogsz velem lakni – és ezzel kinyitotta az előtte lévő kabin ajtaját.

Tomival benyomultunk a keskeny helyiségbe. A baloldalon két szekrény, a jobboldalon egy emeletes ágy, a kabin végén egy aprócska szófa és egy lehajtható asztallap. Az ajtó mellett, az ágyak fejrésze vonalában egy mosdó tükörrel. A magas alsóágy alatt négy hatalmas fiók. A kerek ablak mellett két mentőmellény és két parafa sisak lógott egy kampón. Az ágyakon három váltás tiszta ágynemű, törülközők és plédek hevertek szépen összehajtogatva. Micsoda luxus!

– Ki lesz a felsőágyas? – kérdezte Tomi.

– Sorsoljunk – feleltem és mindjárt vesztettem is. – A fene egye meg – morogtam -, pedig én vagyok az idősebb.

Nem háboroghattam sokáig, mert a nyitott ajtóban feltűnt egy munkaruhába öltözött, jó harmincas alak. Végigsimította szőkésbarnás sörényét és megszólalt: – Szevasztok. Pista vagyok a hajóács.

Na még egy Pista, gondoltam és mi is bemutatkoztunk.

– A sztromó azt üzeni, gyorsan öltözzetek át és gyertek segíteni, mert megjött a kamion. Be kell hordani a cuccot. Nektek ma még nem kéne dolgoznotok, de hát csak ketten vagyunk az Ákossal. Sanyi, a másik watchman, alszik.

– Hát ez is jól kezdődik – kesergett Tomi.

– Jó lesz ha megszokod öregem – vigyorgott a sörényes -, mert itt hamar megkapod, hogy ide nincs behívód. Ha nem tetszik mondj fel, lesz helyetted más, hiszen a csepeli Szabad-kikötőtől a Boráros-térig állnak sorban a felvételre várók. De azért ne búsuljatok. Ha rendesen hajtotok, nem lesz gond – és ezzel elindult a lépcső felé. – Igyekezzetek! – szólt még vissza a fordulóból.

Pár perc múlva már ott álltunk a járónál és a parton álló kamiont bámultuk.

– Ne bámészkodjanak! Jöjjenek le! – hallottuk a fedélzetmester hangját a főfedélzetről.

Lesiettünk a vaslépcsőn és egy nagy halom láda mellett találtuk magunkat. Ezeket már bedaruzták a mindenféle szeméttel elborított deckre, és az öreg egy szöghúzóval feszegette a tetejüket. A láda papírkartonokba csomagolt konzerveket tartalmazott.

– Vigyék ezeket a kambuzába! A lejárat ott van a kabinjuk mellett. Az a vasajtó.

Nekiláttunk. Lépcsőkön fel, lépcsőkön le, majd a vasajtó mögött egy újabb meredek lépcső vezetett le az élelmiszer raktárba. Egy nagydarab, jó ötvenes holdvilágképű fehérruhás embert találtunk odalent.

– Jó hogy jönnek már – horkant fel eléggé ideges hangon. – Sose végzünk, és még vacsorát is akarnak, nem? – A szakács volt, akit a háta mögött csak Pali néninek hívtak. Valószínűleg azért, mert mint kiderült, igen raplis természetű volt. Igaz már huszonkét hónapot töltött a hajón megszakítás nélkül.

Délután egykor kezdtük a munkát, és mire mindent lehordtunk, elrámoltunk este hét lett. Nagyon melegen sütött a nap és a trikómat hamarosan facsarni lehetett. Éjfél előtt indultunk Budapestről és a hálókocsi ellenére szinte semmit sem aludtunk, így már alig álltam a lábamon. Miután az utolsó festékes kannákat is előrevittük a festékraktárba, a Bócman bezárta az ajtaját és így szólt. – Gyorsan mosdjanak meg, mert vacsorázunk.

A mosdásból csak kéz- és arcmosás lett, majd sietve bekaptuk a vacsoránkat. Meg kell hagyni ízletes és bőséges volt. A többiek még ottmaradtak, de mi hárman lementünk a kabinjainkba. Arra gondoltam ki kéne pakolni, megágyazni, lefürödni, írni pár sort haza, majd lefeküdni.

– Te! Én teljesen kidöglöttem. Pihenek egy kicsit – mondta Tomi és az odakészített ágyneműket átrakta a szófára majd ledobta magát a csupasz ágyra.

– Én is – feleltem, majd hozzátettem -, később lefürdünk. – Ezzel felkapaszkodtam a felső ágyra és elnyúltam. A nyitott ablakon behallatszott a segédgép hűtővizének csobogása, és úgy hangzott, mintha zuhogott volna az eső. Pár másodperc múlva már aludtam is.

Kopogásra ébredtem. Kinyílt az ajtó és Ákos dugta be a fejét a résen. – Jó reggelt! Gyerünk felkelni! Negyednyolc van. Félkor reggeli, nyolckor munka!

Újonckatona stílusban összekaptuk magunkat, és tíz perc múlva már a legénységi szalon nagyobbik asztala mellett ültünk. Alig kezdtünk enni, amikor az ajtón belépett egy aszi és odaszólt.

– Hát ti? – kérdezte vigyorogva.

Tibor volt, akivel együtt rántottunk bakancsot, de egy év után valami botrány miatt áthelyezték egy őrszázadhoz. Onnét szerelt le.

– Tegnap jöttünk – feleltem, majd megkérdeztem. – Mióta vagy lent?

– Még csak egy utat csináltam. Na majd még beszélünk – mondta és nekilátott a reggelijének.

A reggeli a vacsorához hasonlóan bőségesnek bizonyult. Jó étvággyal eszegettünk, és kis idő múlva megszólalt az addig mogorván ücsörgő Bócman.

– Na fiúk! Elintézzük a beosztást. Felváltva lesznek deckboyok. Maga kezdi – bökött a legtávolabb ülő Palira. – A másik kettő nappalos lesz. Maga is, de nyolctól tízig takarítania kell. Majd az Ákos megmutatja mit, és hogyan. Maguk pedig öt perccel nyolc előtt legyenek a bicó ajtajánál! – ezzel felállt és kiment.

– Legalább hamarabb túl leszek rajta – vigasztalta magát Pali -, azután meg ti jöttök.

Mi sem jártunk sokkal jobban. Egész nap rámoltunk, cipekedtünk, majd délután a raktárakat kezdtük takarítani. Rettenetes sok szemét és hulladék tud összegyűlni egy javítás alatt. Háromnegyed háromkor a felépítmény előtt megjelent Bogyó, a második pincér és elkiáltotta magát.

– Jó kávét!

– Na menjünk! – tette le a söprűt Ákos és elindult felfelé a vaslétrán. Követtük a pupára ahol már ott ültek az aszik és a hajóács. A bócman a csörlőnek dőlve beszélgetett Pali nénivel.

Alig telepedtünk le, hogy megigyuk a kávénkat, amikor az öreg hadonászni kezdett.

– Na gyerünk már! Folytassuk a munkát!

– Még egy cigarettát sem tudtam végigszívni – méltatlankodtam miközben a kanizsella alatt előrecammogtunk. Pechemre éppen akkor lépett ki a Chief a deckre és meghallotta a zsörtölődésemet.

– Nocsak! Máris háborgunk? Mi nem teszik? Van behívója? – kérdezte eléggé arrogáns hangon.

– Nincs, sőt azt is tudom, hogy a Boráros-térig állnak a felvételre várók – feleltem kissé elkeseredve.

– Maga túl sokat tud – jegyezte meg összehúzott szemekkel. – Na, húzzon a sztromó után!

Mit tehettem mást, húztam.

Így ment egy hétig és a hajó kezdett végre valamilyen civilizált külsőt ölteni. A munkaidő kihasználása száz százalékosnak volt mondható, hiszen nyolc előtt öt perccel kezdődött és öt után öt perccel végződött, egy órás ebédszünettel. Pista bácsi állandóan a sarkunkban volt, és ha az ember lassabban tette a dolgát már süvített is reszelős hangja. – Ez nem a belvárosi flaszter. Ne ábrándozzanak! Nem is egy dunai vontató! – Ez utóbbit nekem címezte, ugyanis megtudta, hogy a Dunán is hajóztam. – Gyerünk belvárosi fiúk! Itt hajtani kell!

– Dögölj meg! – gondoltam, mivel ráadásul külvárosi voltam.

– Jó kis párost alkotnak ezek ketten. A Chief meg Pista bácsi – jegyezte meg Sanyi, az öregmatróz, akiről később kiderült, hogy korábban az egyik nagy fegyintézetnél dolgozott, mint könyvelő. – Rendesen meghajtják az embert.

– Ez nem is lenne nagy baj, de legalább ne úgy beszélne velünk, mint a kutyájával! – fakadt ki Tomi, de közben egy pillanatra sem hagyta abba a habvéd lemez kaparását.

– Majd abbahagyja – vigasztalta Sanyi.

Egyik este kint sétáltunk a városban, amikor a velünk lévő Tibor azt javasolta, menjünk át a nagy kikötőbe, mert most indul onnét az első útján itt rakodó Hungária. Már erősen sötétedett, amikor a parti lámpák fényével megvilágított hajóhoz értünk. Éppen manővereztek és az utolsó köteleket szedték be a fedélzetre. Pár szóval jó utat kívántunk nekik, és néztük, amint a vontatóhajócska kifordítja a hajó orrát a rakparttól. Irigykedve gondoltunk arra, milyen jó nekik, már úton lehetnek. Mi még mindig csak javítottunk.

Másnap reggel a bicó előtt egy hordónyi sárga festék várt bennünket. A hajóács egy hatalmas fakanállal kevergette a földpát alapú masszát, Ákos pedig széles, biztonsági öveket vonszolt maga után a decken.

– Ma a sámsonposztokat festjük. Így rendelkezett az öreg – jelentette ki a sörényes.

– Nincs itthon a Bócman? – kérdezte Tomi.

– De igen. A kabinjában fekszik. Kissé beteg – felelte Ákos és nagyot kacsintott. – Este a gépmesterrel szivornyázott.

Pista a hajóács festéket töltött néhány kisebb füles vödörbe, majd felvonultunk a felső hídra. Ott már ponyvával letakarták a fadecket, nehogy lecsöpögtessük. Felkapaszkodtunk az árbocokra. Eleinte szokatlanul éreztük magunkat a magasban, de a karabinerekkel rögzített széles övek némi biztonságérzetet kölcsönöztek. Pista nem jött fel, ő hordta oda a festékeket, meg a szükséges dolgokat, amiket azután mi hárman, vékony kötelekkel felhúztunk magunk után. Hamar belejöttünk a mázolásba, és amikor Pali is csatlakozott hozzánk, vígan dolgoztunk mind a négyen. Ákos ügyelt a sorrendre, nehogy bekerítsük egymást a sárga, nehezen száradó festékkel. Jól éreztük magunkat odafent, ahonnét messzire ellátunk a nagy kikötőbe. Ebéd után már készen is voltunk a felső részekkel és lejjebb másztunk, amikor Pali olyan szerencsétlenül nyúlt a festékes vödre után, hogy az felbillent, és kiömlött tartalma végigfolyt a fehér felépítmény homlokfalán.

– Stopákat meg hígítót! – kiáltotta az árboc tövénél álló hajóács és felkapott egy nagy halom törlőrongyot. – Ezzel lejön!

Gyorsan lemásztunk és elkezdtük felülről ledörgölni a sárga masszát.

– Hát ez is éppen most császkál odalent – mormolta Pali. Lenéztem és megpillantottam a kettes raktárnál tébláboló Chiefet, aki a combjait csapkodta széles jó kedvében. – Nézd öreg! A gyerekek sárgára festik a felépítményt! – ordította a felépítmény előtt felbukkanó fedélzetmesternek. A Bócman körülnézett, majd felbandzsított a fehér homlokfalon lecsurgó festékre. Pár pillanatig szóhoz sem jutott, azután pedig csak ennyit motyogott: – ….szák meg! Kutyaütők! – és egy nagyot legyintve eltotyogott.

Egészen vacsoráig tartott mire mindenhonnan ledörgöltük a sárgát, majd vacsora után a kiesett időt bepótolva, a besötétedésig festettünk.

Öt nappal később átálltunk a kikötőmedence túlsó oldalára, hogy elkezdjük berakni a Valenciába szóló deszkarakományt.

Kécza Sanyi mesél:

 

    Becsempésztek a hajóra két kurvát. (Ejnye Sanyi, lízinghölgyet… – a szerk.) Vagy a csónakosok hozták be őket, vagy az uszályokról kerültek be, már nem tudni. S persze, rögtön lett rájuk vevő is! Az okát igazán nem értem, hisz mindenki tudta, a következő kikötő Manila, ahol a filippínó lányok bőven mérik a bájaikat, és még szépek is, illúziót keltők. A legénység java része már jócskán túllépett a húszas évein, amikor tudvalévő, hogy még a fiúk fülén is folyik ki a …tesztoszteron. Az egyik lányt láttam, mit mondjak, sokat kellett ahhoz inni a helyi bandzsa szeszből, a lui-muiból, hogy valaki szépnek lássa. (Állítólag a barátnője még csúnyább volt.)  Nincs rájuk jobb szó, mint két szakadt ribanc került be a hajóra. (Náluk sokkal szebbek számolták a lisztes zsákokat a fedélzeten, akik, sajnos, megközelíthetetlenek voltak.) És ez a két dajna kabinról kabinra szállt, mint két rosszéletű pillangó! Vietnami őreink kihesszelték a jelenlétüket, azon voltak, hogy elkapják őket. Mivel a kabinokba nem mehettek be, állandóan a folyosókon császkáltak, hátra horogra kerülnek a lányok. Mindenütt persze nem lehettek ott, így lassan végigvándoroltak a matrózsoron, gépészsoron a csajok, kegyeikbe részesítve tucatnyi tengerészt, természetesen némi kemény valutáért. És a higiénia? Miután a kabinokban nem volt sem WC  sem zuhanyzó – csak mosdó –, a folyosóra sem mehettek ki … a fantáziára bízom, hogyan végezték a kis – és nagy dolgukat.

Ehhez hasonló – csak jóval nagyobb vasbeton uszályokba rakodtunk annak idején Vietnamban

      A két lány a „néger szint” titka volt, nem verték nagydobra a felsőbb szinten lakóknak. Mégis ott történt a baj! Az egyik tisztjelölt, miután kellő mennyiséget fogyasztott a helyi italsajátosságból, úgy érezte, nőre van szüksége, így körülnézett lent. Rálelt az egyik „kincsre” és gondolta, felviszi magához egy kis etye-petyére. Messzire nem jutott, a lépcsőn lecsapott rájuk az éber őrség, és a kabinjukba toloncolták a rosszlányt. Botrány már volt addig is elég, ki kellett sütni valamit, hogy elkerüljék a nagyobb bajt. (És ilyenkor szoktak a kis bajokból nagyobbak születni!) Ha a katonák jelentik reggel a határőrségnek a történteket, vizsgálatot rendelnek el, a hajót megbüntetik, akár még az embercsempészés vádját is a nyakukba varrhatják! (Ne feledjük, akkoriban Vietnam is a szocializmust építette, ráadásul a hadi változatát.) El kell tehát távolítani a két kurvát, és akkor nincs „bűnjel”. De hogyan? Megvan! Az éjszaka leple alatt kiviszik a partra a csajokat, és mehetnek isten hírével! Igaz, hogy kikötőben csak a hatóságok engedélyével lehetett letenni a mentőcsónakot, kijárási tilalom volt érvényben, de szegtek meg már hasonló szabályokat! Mondjuk, ehhez a tervhez be kellett avatni egy – két gépészt, az ügyeletes tisztet, de megoldották. (A parancsnok ebből kimaradt – egyelőre.

     Igen ám, de hogyan szabadítsák ki a foglyot? Pillanatok alatt megszületett a terv, behatolnak a katonák kabinjába, lefegyverzik, lefogják őket, és a csajokat kiviszik a partra az addigra vízre bocsátott csónakkal. (Megjegyzem, gőzerővel folyt a rakodás, a hajónk két oldalán ott sorakoztak az uszályok, tele rakodókkal…) És a terv realizálódott! Csónak lent, motorja beindítva, az egyik menekült már bent ült, mikor a legénység markosabb tagjaiból összeállított kommandó betört a katonákhoz. Lefogták őket, pisztolyukat elvették, a tárat kivették a fegyverekből, és a csajt kimenekítették. Fél órát számoltak a partraszállásra, és a visszatérésre, addig kellett őrizni a katonákat. Még bevittek nekik két vodkás üveget, az egyikbe hagytak is némi italt, hogy bizonyíthassák, részegek voltak az őrök. Azok persze nem hagyták magukat, küzdöttek, ordibáltak, amit megunt szakácsunk – ő volt az egyetlen vietnami méretű a sok drabális tengerész között –, és a kis emberek bátorságával szájon vágta a legjobban kiabálót. Hirtelen csönd lett, a vietnami tért magához elsőnek, felkapta a pisztolyát, nekiugrott az ajtóban álló matróznak, és máris kint termett a folyóson. Rohantak utána, de nem lehetett elérni, úgy szedte a lábait az apró ember. Felrohant a fedélzetre, és …utána lőtt a távolodó csónaknak! Ugyanis a fegyver csőre volt töltve, hiába vették ki a tárat, egy golyó még maradt a csőben! A fiúk rávetették magukat a hadfira, visszacipelték a kabinba – most már tüzetesebben átnézték a fegyvereket –, és vártak. Várták, hogy visszatérjen a csónak. És az nem jött! Letelt a félóra, egy óra…csónak sehol! Már mindenki a legrosszabbra gondolt, elsüllyedtek, valakit eltalált a lövedék, letartóztatták őket a parton…azután, két órás várakozás után lassan előpöfögött a mentőcsónak a sötétből. Kiderült, a csajokat sikeresen partra tették, de visszafelé ráfutottak egy zátonyra, és csak az érkező dagály tudta leemelni őket.

     A katonákat szabadon engedték, azok persze rögtön a hajórádión akarták hívni a partiakat, ami megtagadtak tőlük, Végül a csónakosokkal üzentek ki, milyen csúfság esett meg velük az éjszaka. Addigra már hajnalodott, és kénytelen, kelletlen, szembesíteni kellett a parancsnokot az éjszaka történtekkel! (Más verzió szerint végig tudott mindenről, belegyezett a tervbe.) Reggelre azután mellénk állt egy őrhajó, katonák szállták meg a hajót, a parancsnokuk felment a kapitányhoz. És hogy ott mi történt, homály fedi! Azaz sejthető, miután kisvártatva, cigarettás és viszkis kartonok vándoroltak le az őrhajóba. Délután persze hajógyűlés, lebaltázás. A legfőbb bűnös, a tisztjelölt, fegyelmit kapott, eltiltották a partra lépéstől az amszterdami érkezésig, és egyben kötelezték, hogy vásárolja meg a hajónak, amit a vietnamiak elvittek. (Tekintélyes mennyiség volt, igaz, a tettestársak beszálltak, volt ennyi betyárbecsület bennük.) És befejezésül még két „jó” hírt közölt velünk barbánk: a két csajt elkapták, és már úton is voltak egy átnevelő tábor felé. A másik: a lányok nemi betegek voltak, az érintettek számolhatnak a következményekkel.

      Ez bizony beigazolódott! Manilán a kárvallottak vándoroltak ki az orvoshoz, mindegyikük megfertőződött. Kaptak gyógyszert, és jó pár hétig oltogatta őket a második tiszt, hogy azután még Amszterdamba is várjon rájuk egy kontroll  (Sajátságos, trópusi fertőzést kaptak, volt, aki még itthon is hetekig bejárt a Szent László kórházba.)  Drága koitusz volt!