Veperdi András emlékiratai 5. rész
2013 február 11. | Szerző: Seafalcon
Tallyzás
(m/s Tata, 1968.)
– Uno, due, tre … – kántálta monoton hangon az ügynökség részéről tallyzó (árut számláló) olasz, majd amikor eljutott a „tízhez” húzott egy függőleges vonalat a jegyzetfüzetében. Én is hasonlóképpen tettem. A másik olasz, aki a műtrágyagyár ellenőreként számlálta volna a futószalagon előttünk elhaladó zsákokat, békésen aludt valami műanyaghalmon.
Már negyedik napja rakodtuk éjjel-nappal a zsákolt műtrágyát a szicíliai Agrigento kikötőjének számító Porto Empedocle-ben. A zsákok a kikötőtől nem túl messze lévő gyártól, a rakparttal párhuzamos, fedett szállítószalagon érkeztek a hajóig, ahol valami tereléssel egy kisebb, a hajó fölé vezető szalagra kerültek, majd egy spirálcsúszdán siklottak le a hajó raktárába. Ott a rakományt egy hat fős munkáscsapat terítette szét.
Október közepén érkeztünk ide egy borongós délutánon. A hatósági vizsgálat után a Chief a Bócmannal a pupára gyűjtette az összes matrózt. Kisvártatva ő is odajött.
– Arról van szó – kezdte kissé rekedtes hangján -, hogy holnap reggel kezdünk, és éjjel-nappal rakodni fogunk. A tisztek egymást váltják a decken, de a tallyzás odafent történik a szalagon – és ezzel felmutatott a magasban, a rakparttal párhuzamosan húzódó hosszú, hullámlemez borítású építményre. – Két olasz, egy az ügynökségről, egy pedig a gyártól fog tallyzni, és nekünk is oda kell felküldenünk a saját tallymanunkat.
– Három matrózt, ugye? – kérdezte a Bócman savanyú képpel.
– Hát persze – felelte a Chief. – Nyolc órát tallyznak és egymást fogják váltani. Étkezési szünetet akkor tartanak, amikor az olaszok. Kánya! Maga lesz az egyik, hiszen tiszti tanfolyamot végzett, még ha nem is nagy sikerrel. Öreg! A másik kettőt te jelöld ki!
– Akkor legyen a Bandi és a Tomi. A Sanyi és a Pista lesznek a watchmanok, Pali meg a nappalos – morogta a Bócman, akinek láthatóan nem tetszett, hogy három embere ideiglenesen kiesik a fennhatósága alól. A magam részéről örültem, mert legalább egy rövid időre megszabadulhatok a piszkálódásaitól.
– Rendben van – fordult felénk a Chief. – Jól figyeljenek rám. Legyenek nagyon éberek, nehogy becsapják magukat a számolásnál. Minden szünet előtt egyeztessenek a két olasszal, sőt néhányszor még közben is. Még valami! Próbáljanak meg ügyeskedni, és úgy tallyzzanak, hogy szerezzenek egy kis többlet rakományt. Csak a biztonság kedvéért, hogy Cipruson ne legyen hiány a kirakásnál. Értik?
– Igen, értjük – bólogattunk.
– Melyikük kezd holnap reggel 8-kor?
– Én! – vágta rá egyből Kánya és ezzel lefoglalta magának a nappalt. – Így legalább minden este ki tudok menni a városba.
– Nem fog, mivel az első alkalommal úgyis elkölti minden pénzét – mondta vigyorogva a Chief. – Ki lesz éjféltől reggel nyolcig?
– Majd én – feleltem, miután láttam, hogy Tomi nem nagyon lelkesedik az éjszakai műszakért. Különben is, ha délig alszom, ebben a ködös-nyirkos októberben jobb kimenni délután, mint este.
– Rendben van. Akkor Tomi maga lesz tizenhattól huszonnégyig. Még egyszer! Ne felejtsék el amiket mondtam! Jól figyeljenek, és ne a hajó kárára tévedjenek! Világos?
– Világos Chief – mondta Kánya. – Szétlopjuk ezeket a maffiózókat!
– Én ilyet nem mondtam! – csattant fel a Chief és eltávozott.
Pista bácsi, kedvenc hajcsárunk, nem bírta ki, hogy meg ne szólaljon. – Jól kihúzták magukat a meló alól! Irodai munka, mi? Tallyzás? Hogy oda ne rohanjak! Lógás az egész! Nem munka! – legyintett és morogva elvonult.
– Na ez most mérgében bedob néhány fröccsöt – jegyezte meg Tomi.
– Hát én semmiképp sem szerettem volna tallyzni – szólalt meg az eddig, a meglett ember nyugalmával csendben figyelő Sanyi. – Bele is bolondulnék, ha nyolc órán keresztül csak számolnom kéne. – (Korábban könyvelőként dolgozott, és valószínűleg akkor utálhatta meg a számokat.)
Pista, a hajóács, most újból őrségbe került, aminek nem örült túlzottan, de ő sem szívesen végezte volna az áruszámlálás dögunalmas munkáját. – Én is így vagyok ezzel – mondta, és otthagyott bennünket.
Érdekes módon Pali sem lelkesedett a tallyzásért, így ő is elégedetten vette tudomásul a helyzetet.
Az első rakodási napon éjfél előtt pár perccel, az eléggé hidegen süvítő szélben, felkapaszkodtam a vaslétrán a fedett szállítószalaghoz. Itt sokkal jobb idő fogadott. Tomi kivárta, amíg a zörgő-csattogó szalagon egy ideig nem érkeztek zsákok, és gyorsan egyeztetett a két olasszal, majd átadta a füzetkét.
– Ennyit raktunk be vacsora óta. Nemsokára ők is váltanak, így lesz egy kis pauzád. Sokszor oda sem figyeltek, és rám bízták a számolást. Sikerült némi pluszt szereznem a hajónak. Minden tíz zsák után húznak egy vonást, majd az ötödiket vízszintesen. Én is így csináltam, és néha kiszámoljuk, hogy mennyi is az. Na én megyek is. Jó számolást!
– Te meg aludj jól! – feleltem és a két olasz tallyman felé fordultam.
A szalag hirtelen megállt, ők pedig cihelődni kezdtek. Az orrom alá dugták a papírjaikat, amiket az előbb egyeztettek, hogy írjam alá, miközben ők is aláírták a füzetemben lévő mennyiséget.
– Buona notte! – intettek és lemásztak a vaslétrán a rakpartra.
Hirtelenjében azt sem tudtam, mit tegyek. Lenézve láttam, hogy a hajó II-es raktárából is feljöttek a munkások, de újak még nem érkeztek. Lemenjek én is, vagy maradjak itt? Hátha hirtelen újra beindul a szalag? Észrevettem a decken álldogáló II. tisztet.
– Laci! – ordítottam oda. – Maradjak fent, vagy menjek le? Mikor jönnek az újak?
– Nem tudom nyuszikám! – érkezett halkan a válasz. – Maradj csak ott tapsikám! Jó helyen vagy!
Ott maradtam, és letelepedtem néhány egymásra rakott zsákra. Az olaszok láthatóan nem nagyon siettek, és majdnem egykor kezdték el az új műszakot. Gyorsan összebarátkoztam a két új tallymannal és egy ideig együtt kántáltuk, hogy uno, due tre, stb. egészen tízig, majd behúzkodtuk a vonalainkat. Úgy egy óra múlva az egyik felállt és elment, mire az ügynökségi számláló rám kacsintott, és abbahagyta a számolást. A zsákok számolatlanul csúsztak tova. Na pont ez kellett nekünk, és én is leálltam. Pár perc múlva visszajött a gyári tallyman, mire hangosan újra számolni kezdtünk.
Nem mondom, pokolian unalmas volt, és alig vártam, hogy leálljanak pihenni, ami hajnali négykor be is következett. A rakodómunkások feljöttek a raktárból, én meg leszaladtam a hajóra inni egy meleg teát, majd fél óra múlva minden folytatódott.
Ez így ment hat napon át, és időnként eldicsekedtünk egymásnak, hogy mennyit tudtunk csalni. Ha mindegyikünk igazat beszélt, akkor nem keveset.
A hetedik napon befejeztük a berakodást és elindultunk a ciprusi Famagusta kikötője felé.
Október 30-án érkeztünk meg Famagustába, és már a kikötési manőver alatt szemünkbe ötlöttek a középkori lovagvár zömök bástyái.
Maga a város is szép látványt nyújtott az egy-két emeletesnél nem magasabb házaival és délszaki növényzetével.
– Így ránézésre jónak tűnik – mondta Tomi, miközben az egyik orrkötelet készítette elő a kiadásra.
A nem túl nagy, de tágas kikötőben egyetlen teherhajó sem tartózkodott, csak halászhajók álltak a túlsó végében.
A Bócman nem vett részt a manőverben, mert már két nappal korábban „elvarázsolta” magát, így a hajóács helyettesítette. Nekünk ez jól jött, hiszen a munka ugyanúgy folyt mintha ott lett volna közöttünk, de legalább nem piszkált bennünket. (Csak megemlítem, hogy hét nap kirakás után elindultunk Alexandriába, és egy nappal az indulás után került elő eléggé gyűrött állapotban. Az után érdeklődött, hogy mikor érkezünk meg Famagustába. Az eset kísértetiesen hasonlított az egyik Rejtő regényre, amikor Wágner úr az 1930-as évek közepén kijózanodik egy hajón, és levelet ír a feleségének, hogy nemsokára megérkeznek Triesztbe, és siet haza, mert hallotta, hogy meggyilkolták a trónörököst.)
A kirakodást a munkások a saját daruinkkal végezték, ezért eléggé lassan haladt. Így néhányszor sikerült kijutnunk a partra, és nagyon jól éreztük magunkat a valóban szép helyen. Egyik este, amint befelé sétáltunk a hajóra, egy kertes ház sarkánál hirtelen különös illatot éreztem, amitől egy pillanatra szinte azt sem tudtam, hol vagyok. Tömény jázminillat volt. Odahaza a kertünkben volt egy nagy jázminbokor, és virágzása idején az illatozott így esténként, ha az ember a közelébe ment. Érdekes, hogy mily módon képes sok mindent felidézni egy jellegzetes illat vagy szag.
A rakodás hatodik napján, amikor már csak a II-es raktár alján maradt még némi rakomány, hirtelen minden munka leállt. A munkások elmentek és kisvártatva vámtisztek, ügynökségi tisztviselők és mások érkeztek a hajóra.
Délben abbahagytuk az I-es raktár takarítását és elindultunk hátra ebédelni, amikor a kanizsella alól felbukkant a Chief. Véreres szemei vészjóslóan forogtak barnára sült, fekete borostás arcában.
– Jöjjenek ide! – ordította.
Rosszat sejtve engedelmeskedtünk.
– Mi a lófaszt műveltek a berakásnál? Hogy tallyztak? Meg akarják büntetni a hajót vámcsalás miatt! Nézzék! Azt ott a kettesben! Legalább 25 tonna, és nem szerepel a rakományjegyzéken meg a vámpapírokon. A helyi vámhivatal büntetni akar! Az istenit a hülye fejüknek!
– De Chief! Mi csak azt tettük, amit mondott – felelte Kánya. – Szereztünk egy kis plusz rakományt.
– Egy kicsit? Hát ez nem kicsi!
– Mi csak jót akartunk, és tényleg maga mondta, hogy csaljunk – szóltam közbe.
– De nem ennyit! – mordult rám, majd elviharzott.
Mivel a rakományügyek intézése abszolúte nem a matrózok dolga, nem estünk nagyon kétségbe, és nyugodtan elvonultunk ebédelni. Étkezés közben persze szóba került a dolog, és annak ellenére, hogy fogalmunk sem volt a rakomány- és vámügyek menetének alapvető részleteiről, „nagy szakértelemmel” vitatkoztunk azokról. Különösen a hatalmas termetű Gépmester, (aki korábban az egyik fegyveres testületnél, de nem a vámőrségnél, volt százados) fitogtatta a témában nem létező ismereteit.
Délután újból nagy számban érkeztek különböző hivatalos emberek, majd a Barba és a Chief távozott az ügynök autóján. Vacsorára tértek vissza, és az arcukról láttuk, hogy sikerrel jártak.
Később elmondták, hogy a rakomány címzettje, a megfelelő vámilleték lefizetése (meg a hivatalos embereknek csúsztatott borítékok) fejében átvehette a többlet rakományt. Még így is nagyon jól járt. A hajó ebből természetesen nem kapott semmit, csak a hatóság engedte el nagylelkűen a „vámbűntett” elkövetéséért kiróható büntetést.
Hogyan (nem) láttam Los Angelest? – Kécza Sanyi sztorija
2013 február 26. | Szerző: Seafalcon
1993 kora őszén jutottam el Los Angelesbe … bár ez a megállapítás így pontatlan, hogy miért, hamarosan kiderül. Mert ott voltunk ugyan, rakodtunk is, de … na, erről szól majd ez a rövid történet.
Akkoriban Bodroggal jártuk a Karib – tengert, s tévedtünk át néhány alkalommal a nagy vízre, a Csendes – óceánra. Mentünk oda, hova a hajóbérlő kénye – kedve irányított minket. Igazi „tramp” hajózás volt az, csellengtünk ide – oda, és sírtuk vissza megszokottat, a Mahart vonaljáratait. Igaz, érdekes új tájakat ismertünk meg, de a levelek rendre elkerültek minket, akadtak gondok a váltásokkal, arról nem is beszélve, hogy a kért gépalkatrészek is végig keringték a fél kontinenst, mire ránk találtak. Kóstoló volt ez a ránk köszöntő, szép új világból.
Zsákolt hallisztet fuvaroztunk Chiléből Mexikóba – talán nevezzük meg a két kikötőt, érdekesek a nevek, – Iquiquéből Manzanillóba. Két hetes volt az út, a Galapagos szigetek között megtartottuk az egyenlítői keresztelőt, kicsit színesítendő a hosszú út monotonságát. A kirakó kikötő adott volt tehát, de hogy utána hova megyünk … talán még a bérlőnk se tudta nagyon. Folyt a találgatás, sokat szavaztak az Antillákra, néhányan az USA nyugati partjára tippeltek – nekik lett igazuk.
Táviratban jött a rossz hír: ömlesztett ként rakodunk, perui rendeltetéssel. Mi volt ebben a rossz? A függelék: meszeljük ki a raktárakat! Micsoda? Meszelni? Igen, az, nem festeni, mosni, sikálni, nem, meszelni! Kezdett megkérdőjeleződni bérlőnk elmeállapota, de parancs az parancs, meg már ott volt a furgon néhány zsák mésszel, akkor hát meszelünk! Biztosan valami jenki furcsaság, és amúgy is mindig tanul valami érdekeset az ember, – győzködtük magunkat. Különben is van róla írás, – így készültünk raktáraink tisztába tételére. (Állítólag így lehetett megakadályozni, hogy a kén ki ne kezdje hajónk acélját.) Akkor hát irány Los Angeles, California!
Négy nap állt rendelkezésünkre – ennyi volt az út – hogy a kívánalmaknak megfelelően fehérre varázsoljuk raktárainkat. A porított meszet kevertük vízzel, s ezt a zagyot fújtuk fel a raktárak falaira. Meg ahova sikerült. Fújtuk egyszer, éppen hogy világosodott a raktár sötétszürkéje. Akkor fújtuk még egyszer, majd még egyszer és még egyszer – akkorra már szépen világított a raktárfalak fehérsége a száradás után, a jól végzett munka örömével nézegettük művünket. Éppen hogy megszáradt az utolsó réteg, már fel is tűntek Los Angeles felhőkarcolói, már amennyi kilátszott belőlük barnás, vöröses füstködből. Horgonyt dobtunk, várakoztunk a vizsgálatra, a pilotra. Az utóbbit szívesebben vettük volna előbbre, mert akkor várható lett volna a gyors kikötés, de nem, jöttek elsőnek az immigration hivatalnokai, a coast guard egyenruhásai, az egészségünket firtató egyedek, az ügynökség aktatáskásai – bocsánat, laptoposai – és az elmaradhatatlan vámhivatal emberei. Jött egy ellenőr is, aki majdan ellenőrzi raktáraink milyenségét, alkalmas – e a kén szállítására, de ő nagyon hátulra került a rangsorban.
A bevándorlási hivatal embere rögtön leszögezte, hogy partra nem léphetünk, mert nincs vízumunk. (Nem tapodhatja poszt – kommunista lábunk a szabadság megszentelt földjét. Igaz, ezt nem mondta, csak mi gondoltuk.) Miért nem kértünk vízumot két héttel az érkezés előtt? Láttam, hogy parancsnokunk orcáját pír lepi el, és az a pír nem a szégyené, hanem a felháborodásé … tehát mielőtt elküldte volna anyjába a pattanásos arcú, egyenruhás kamaszt, nyelt egy nagyot, s közölte, hogy pár napja kaptuk meg az új desztinációt, idő nem volt a vízumkérésre. Ezen még csámcsogtak egy darabig, de maradt a verdikt, partra nem léphetünk, kivéve a barbát. Akkor ő szolidarít, ő se látogat ki a városba! Jól esett a gesztus, csak éppen értelme nem volt sok. Kezdett nem tetszeni ez a „Loszi”! Megtartották a szokásos pofavizitet, útlevelünkkel a kezünkben álldogáltunk a laptopos szerv előtt, hogy bebizonyíthassuk, mi vagyunk mi. Bebizonyítottuk, de ez csekély mértékben sem vitte előre a dolgok menetét. Jól elszórakoztunk, ők velünk, mi meg gondolatban a jó édesanyjukkal. (Két országban volt részem a pofavizitben: a Szovjetunióban, és az Egyesült Államokban. Véletlen?) És jöttek a vámosok … nézték, Mexikó … oh! – hangzott fel a szájukból. Régebbi bejegyzésre tévedt szemük: Kolumbia! Még nagyobb oh, és már öltöztek át az overállba, nekiláttak módszeresen szétszedni a hajót. De az istennek sem akart előkerülni a vélt kábítószer zsákmány! Csalódottan hagytak fel a kutatással, és – becsületükre legyen mondva – pakolták vissza az előszedett holmit. Volt, aki a kambúzánkat forgatta föl, sok dolga nem akadt, hetek óta fogyókúráztunk, igaz, nem teljesen jószántunkból, alig volt ennivaló a hajón. Sárga könyveink is rendben voltunk, már csak a surveyor véleményére voltunk kíváncsiak. Indiából jöhetett a jóember, fizimiskáját tekintve, – s hamarosan oda is küldtük volna vissza, mert a raktárak megtekintése után fejcsóválva mászott ki a búvónyílásból: „Rozsdás”! – ez volt, a rövid, de annál lesújtóbb véleménye. „Kaparják le, meszeljék le újra!” Hogy az a … és itt következne néhány olyan fonéma, amit nem szívesen idéznék vissza. Tény, hogy helyenként tenyérnyi rozsdafoltokat takart a mész, de ha ez nem volt akadálya, hogy zsákolt cukrot szállítsunk … na, mindegy, raskétát fogtunk, és irány a raktár. Ja, feledtem az ügynököt, aki közölte, mindössze pár órás lesz a rakodás, annyi idő alatt kell elintézni a sztórt, a vízvételezést.
Így telt két napunk, vakarásztuk a rozsdát, meszeltük a foltokat, még a felénél sem jártunk a munkának, mikor szóltak, húzzuk a horgonyt, kikötünk. Éjszaka volt, mire bejutottunk, és láss csodát, egy kénszagú, jól lerakott hajó húzott el mellettünk, a nyílt óceán felé. Adta magát a magyarázat: nem volt hely, másik hajót rakodtak. A pilot meg is erősítette, elcseszték a rakodást, át kellett rakni a kén tekintélyes hányadát. Lehet, hogy rávették az ellenőrt, ne fogadja el rakodásra alkalmasnak a hajónkat, így megúszhatják kötbér fizetése nélkül! Akkor már mindegy volt, part mellé álltunk, s reggelre kelve kezdődhetett a rakodás.
Kaptunk még egy listát, mit tehetünk rakodás alatt, és mit nem. (Ez utóbbiból volt a több.) Nem használhatjuk saját daruinkat. Nagyszerű! Félkamionnyi árut cipelhettünk be, a járón lépcsőzve, festéket, gépalkatrészt, élelmiszert. Aki élt és mozgott, hordta mindenki. Nem nyúlhattunk a rakományhoz, amíg rakodott a hajó. Erre rögtön lett is egy példa, mennyire nem életszerű volt a rendelet: zárt futószalagon érkezett az áru a hajóba, és amikor fordították a csövet az egyik raktárból a másikba, pár tonnányi a fedélzetre zúdult. Ők nem nyúltak hozzá, mert a lapát használatát nem engedélyezte a szakszervezet, mi nem nyúlhattunk hozzá, mert nem … Ott púposkodott a kén a fedélzeten, rosszindulatúan sárgállva – még a kész raktárt sem csukhattuk be miatta. Pár tonna víz is került a hajóba – kéretlenül – a kénport kötötték meg vele, permetezve a sárga masszát, gyanúsan mélyre merültünk, mikor készen lett a hajó. Vizsgálat, órányi talán, és ivóvíz vételezés – alig négy tonna került a tankokba a két hetes útra, előrevetítve a vízkorlátozás rémét. Kevés volt az a víz, nagyon is az! Persze, hogy a tengervíz sótalanítóhoz rendelt alkatrész sem érkezett meg – csak arra vízre számíthattunk, ami ott lötyögött a tankokban.
Gyors vizsgálat, megszámoltak, annyian megyünk, ahányan jöttünk, és isten veled. Los Angeles! Na, ne kapkodjuk el a búcsúzást, ott éktelenkedett a jókora kupac a fedélzeten, így, amikor eloldották köteleinket, lapátra kaptunk, s gőzerővel hánytuk be a ként a raktárba. Szerencsére, az óceán a nevéhez illően nyugodt volt, így hamarosan a helyére került a rakomány, becsukhattuk a raktárakat, a daruk is ott pihentek a bölcsőjükben … úton voltunk.
Kérem, hadd ne szeressem ennek az országnak a lakóit.
Egy teljes szótár itt van, vagy ehhez a bejegyzéshez
Szószedet:
raskéta = rozsdakaparó
barba = parancsnok
surveyor = ellenőr
coast guard = parti őrség
kambúza = élelmiszer raktár
immigration = bevándorlási hivatal
sztór = ellátmány
sárga könyv = egészségügy könyvecske az oltásokról és egyebekről.
Oldal ajánlása emailben
X