Trieszt, érkezés, feleség
2014 február 28. | Szerző: Seafalcon |
A boldog pillanat: a barba hívat, megvan az engedély, jöhet a feleségem kikötői látogatásra. Még a Földközi tengeren járunk, de megy haza a távirat: valószínű érkezés december 30, készülődj!
És ettől kezdve mind a négyen, akik lehívták az asszonyt, hogy együtt ünnepeljük az 1976-os szilvesztert, izgulunk: megérkezünk-e időben?
Az idő jó, az előre jelzett ütemben haladunk, már Matapan közelében vagyunk, már az Adria bejáratánál, Otrantónál hajózunk. Vidáman kormányzunk, s a duma témája persze a várható érkezés.
Már csak egyet kell aludni!
Érkezés holnap reggel, minden terv szerint, már elment a távirat is: holnap érkezünk, indulj! A Dlugi otoknál járunk, a vonat vajon merre lehet? A rijekai öböl bejárata, már az olasz határon kell lenniük…
– Gyerekek, lelassítunk – jön a barba a hídra. Nem akarok kora hajnalban érkezni. Nyolcra lőjjük be az érkezést, szépen megreggelizünk, és manőver.
– Oké… legalább nem kell korán kelnem… – mondanám, ha kérdezné. De nem kérdezi, ő a parancsnok, ő dönt.
Reggel hatkor kezdem az őrséget. Háromnegyedkor jönnek kelteni.
– Még két óra, és kikötünk… – mondom magamban, és kilépek a fedélzetre.
A szél őrülten fúj. A hajó bukdácsol, mint a veszedelem, alig tudok előre menni a kormányállásba.
– A rohadt életbe… a jó kurva életbe! Ránk tört a bóra reggel ötkor! Most aztán leshetjük, mikor érkezünk… – az elsőtiszt szentségel, pedig ő nem is várja a feleségét!
Úr Isten! Most mi lesz? Azonnal elkapott a harctéri idegesség.
– Mikor érkezhetünk? – kérdezem remegő szájjal.
– Ha így megyünk, tíz körül…
Tekerünk, a főgép persze már két órája teljes erővel üzemel. Ilyenkor, ha rossz idő van, nincs nappali munka, a váltás is a hídon. Percenként nézem a térképet, mintha az segítene… Figyelem az elsőtisztet, a hajóhelyet jelentő pontok csigalassúsággal közelítenek Trieszthez.
A bóra helyi, északi szél. A hegyekről zuhan a városra. Rázúdul a békés tengerre, és pillanatok alatt felkorbácsolja. A szél gyakran eléri a 160 kilométeres óránkénti sebességet, ahogyan lerohan a hegyoldalon.
A Cegléd küzd a hullámokkal, és ha lassan is, de egyre közelebb a város, a világítótorony.
Feljön a barba a hídra.
Meg tudnám fojtani egy kanál vízbe. Nem is köszönök, csak morgok valamit a bajszom alatt.
– A rohadt anyád! Te szemét! Mi a francnak kellett lassítani? Miért nem volt jó az ötórai érkezés, akkor már ki lennénk kötve! Most lesz dél is, mire part mellé kerülünk. A vonat meg már régen bent van!
Szólni, persze nem szólok.
A parancsnok a kikötőt hívja:
– Trieszt Port Control, itt a Cegléd. Itt a Cegléd.
Mint derült égből a villámcsapás.
A kikötő lezárva.
A révkalauz szolgálat felfüggesztve. Majd január 3-án visznek be.
– Ez nem igaz! Ez nem lehet igaz! – fel akarok robbanni az idegességtől. És nem lehet szitkozódni, nem lehet kiabálni, csak a fogak csikorgása hallik, a kormánykereket rángatom, mintha az tehetne a szerencsétlenségemről, a tragédiámról. Encsike itt van valahol… és nem láthatom… Ez nem lehet! Istenem, tégy valami csodát! Ez nem lehet!
Horgonyt dobunk.
Már mindenki fent van. Ákos is, ő is várja a feleségét, de csak holnap. Neki van egy napnyi reménye, de a bórát ismerve, hiába. Holnapig nem áll el. Ali, a második géptiszt a pupán szitkozódik:
– Az anyja úristenit! A rohadt életbe, miért kellett lassítani? Miért nem tudott rendesen jönni? Tél van, tudhatná, bármikor beszarhat az idő…
Szekeres Józsi, a szakács, nem ér rá a fedélzeten szitkozódni. Ő a fakanalakat csapkodja a konyhában.
Jön Béla bácsi, a hídról, de nincs semmi újság.
– Gyerekek, nincs mit tenni, a kikötő mereven elzárkózik a beviteltől.
Sápadt arcok, törni készülő fogak, ökölbe szorult kezek. A tehetetlenség dühe. A kiszolgáltatottságé.
– A barba beszélt az ügynökséggel, a feleségeket szállodába vitték, majd január harmadikán, ha bevisznek, találkozhattok velük – mondja Béla bácsi, de látom, hogy nagyon rosszul érzi magát a postás szerepében. De hirtelen felderül az „öreg” képe. – Tudjátok mit? Beszólok a 16-os csatornán. A Krumli Lajos mondta a múltkor, hogy vett egy VHF vevőt. Igaz, beszélni nem tudok vele, de ha be van kapcsolva, akkor hallja.
Krumli Lajos bácsi Bácskából elszármazott ship’s chandler. Nála vesszük a sört, bor, cigarettát, konyakot, kaját. A konkurenciát meg kell előznie, nehogy a Ligabue jöjjön előbb a hajóra, mert elviszi az üzletet. Hát neki tudnia kell, hogy mikor érkeznek a hajók, ezért a VHF rádió. De hiába a jó akarat, a remény kicsi. Béla bácsi azért felmegy a hídra, és vakon üzen a világba:
– Pista, Krumli Lajos, ha hallasz intézkedj. Itt vagyunk, nem visznek be. Nincs ivóvizünk, üres a kambúza, jön a szilveszter, még koccintani se tudunk.
Béla bácsi leteszi a kagylót.
– Ennyi. Többet nem tudok segíteni, gyerekem.
Le a pupára, elmondom, mi a helyzet.
– Rendes az öregtől, de Krumli miért hallgatná a rádiót? Tudja, hogy bóra van, nincs kikötés…
Tíz perc múlva az ügyeletes tiszt lélekszakadva rohan le a hídról:
– Barba, barba, kikötünk, part mellé állunk… most hívott a kikötő, két pilotot küldenek egy vontatóval…
– Van Isten, gyerekek, van Isten! – Ali rohan a konyhába a jó hírrel. Ákos már tudja.
Rohanás előre, előkészíteni a kikötőköteleket. Közben megérkezik a vontató, mert ilyen időben a révkalauz csónakja mit sem ér. Vitustáncot jár a hajó mellett. Közelít, aztán elkanyarodik. Nem akarja sem magát, se a hajót összetörni. és ki kell számítani a pilotnak, hogy mikor tud átlépni a hajóra. Idegőrlő játék. Veszélyes játék. Életveszélyes. Fél óra is eltelik, mire a két révkalauz a hajón van.
Óvatos manőver, sikerül, a kikötőben vagyunk, már csak ki kell kötni!
Nem is olyan könnyű!
Olyan rakpartot választanak, hogy a szél hátulról fújjon. Ha oldalról jönne, a part felől, nincs az az Isten, aki a part mellé vigye a hajót. Ha ráfújó szélben manőverezünk, rávisz a rakpartra, összetörhetünk. Kilépek a középső fedélzet takarásából, a szél olyan erős, hogy végigcsúszom a fedélzeten az egyes raktár mentén.
Összehozzuk a kikötést. Még a horgonylánccal is megkötjük a hajót.
Nincs még dél, az ügynök a hajón. Futás be a szalonba. Nem érdekel, hogy nem szokás a vizsgálatot zavarni.
– Barba, kimegyek… kimegyek a szállodába, és behozom az asszonyokat.
– De minek, Pista? Az ügynök háromkor értük megy!
Te jó ég! Hát nem érti? Az teljes három óra! Három óra veszne el az életünkből. A harminchárom napos házasságnál három óra jelentős idő. Annyit nem lehet várni!
Ali szolgálatban, és valami javítani való is akadt, hát rá szüksége van a kápónak, ha szilveszterkor nem akarnak dolgozni, Szekeres Józsinak főzni kell, csak én tudok kimenni.
– Siess, hozd be őket. A taxiszámlát közösen álljuk… – mondják.
Megkapom a lasciapassarét, a partra lépési engedélyt, és rohanás. Taxi, most nem lehet spórolni.
– Hotel Impero… – mondom a taxisnak. Át az alagúton – az új kikötőbe álltunk be –, a „Cinzano” tér, a fő utca, és már látom az állomást. Hamar ott vagyunk.
Rohanok be. A recepciónál megállítanak:
– Sajnálom, tilos felmenni! – mondja a hölgy.
– Tengerész vagyok, marinaio ungherese… a feleségem itt van. Itt kell lennie, meg másik két asszonynak. Azért jöttem, hogy bevigyem őket a hajóra…
– Jaj de jó! – örül a hölgy. – Sajnáltam szegényeket, hogy itt kell lenniük január harmadikáig. Első emelet. Siessen!
Sietek? Rohanok! Négyesével szedem a lépcsőket. Kopogás nélkül nyitok be.
– Encsi! Encsi! – kiáltom, mert nem látom, hogy az egymás mellett kucorgó, ronggyábőgött asszonykupacban hol van.
A nők felkapják a fejüket.
Magyar szó! Jézusom, itt valaki magyarul beszél!
Encsike eszmél, és sikolt: „Isti, Istikém…”, és szélsebesen röpül, és öleljük egymást és csókoljuk és csókoljuk és csókoljuk egymást.
– Khm… a Józsi?
– Ali, Ali hol van?
– Főz… szolgálat… valami javítani való akadt… Encsi… Encsike… jól vagy?
– Most már nagyon. Most már minden rendben… De hogyan? Hogyan lehetsz itt! Ez mese! Ez szebb, mint bármilyen mese! Az ügynökség… azt mondták, harmadika, harmadikát mondtak…
Amíg szedelőzködnek elmesélem, hogyan jöttünk be.
A portán a hölgy kellemes szilvesztert és boldog új évet kíván.
– Az lesz! Biztos, hogy lesz! Grazie, Buon Anno Nuovo!
Taxi, csomagok, Trieszt, kikötő, Cegléd.
Boldog férjek.
Boldog feleségek.
Amíg itt az asszony, külön kabint kapok. Ehhez egy kicsit át kell szervezni a kabinrendet, Józsi leköltözik Gézához, én fel az ő kabinjába.
Cipeljük a csomagot. Rohadt nehéz ám úgy, hogy közben Encsike kezét szorongatom! Végigmegyünk a folyosón. Valami furcsa zaj az alsó szalon felől. Halálhörgés, dübörgés.
– Jaj, Istenem, Isti mi ez? – Enikő picit reszket, itt minden ismeretlen, itt minden furcsa, életében először lát hajót.
– Nincs semmi baj, csak a Jóskát próbálják visszacibálni a lépcsőn. Mindenáron a mi kabinunkba akar menni, mert ez volt az övé… Csak kicsit be van csiccsentve.
Ez persze füllentés. Hogy úgy mondjam, a dolgok cizellálása. Mert Józsi részeg mint az albán szamár. Menni nem tud, csak négykézláb kaparja a lépcsőket, mert ketten is csimpaszkodnak bele.
– Ne fel, te hülye. Ott most a Döbi lakik. Megjött a felesége.
– Csókolom Döbi néni… – hörgi Józsi artikulálatlan hangon.
Encsi bemenekül a kabinba.
– Ne félj, nem rossz srác. Holnapra kialussza magát, és passz. A légynek se árt.
De látom, nem teljesen győztem meg az asszonyt. Hát muszáj megvigasztalni.
Csókok és vigaszok…
Hiába magyarázom, Encsi csak nem akarja elhinni, hogy senki nem harapja le az orrát.
Csak akkor nyugszik meg, amikor reggel a szalonban mindenki udvarias, mindenki szolgálatkész, mindenki kedves. Ahogyan az a tengerészfeleségnek kijár.
És persze Józsi se részeg.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: