A M/S Bodrog zátonyról való mentése
Kécza Sándor elküldte a M/S Bodrog zátonyra futása utáni mentés történetét.
Megérkezett a távirat,
áthajóztunk Szenegálba, ott várt minket a következő rakományunk,
Lindiana és Koalack nevezetű városkákban. Felhajóztunk Dakarig, megéjszakáztunk
horgonyon, majd a pilotot felvéve, elindultunk a Saloum folyó torkolata felé.
Nagyot tévedtünk, amikor azt hittük, hogy a révkalauz személye és a térképeink
elegendő segítséget nyújtanak a biztonságos hajózáshoz! A lapos, bozóttal
borított homokos part nem nyújtott sok látnivalót, feltűntek a hajózó utat
jelölő bóják, és pilotunk instrukciói alapján bekormányoztam hajónkat a torkolatba.
Nehéz volt irányítani a Bodrogot, össze-vissza csúszkált, kevés volt alattunk a
víz, a dagály is nyomta felfelé a hajótestet. „Hogyan jövünk le itt
megrakodva?” – villant át az agyamon. Az orrban őrséget adó fedélzetmesterünk
is integetett: „üt a hajó!”. Révkalauzunk elvesztette magabiztosságát, hol a
jobb, hol a bal oldali bójákat közelítette, pár percre átvette a kormányt, majd
ismét rám bízta, zátonyokon bukdácsoltunk át. Kezdtek rosszul festeni a dolgok.
És akkor hirtelen „megérkeztünk”! Mintha falba ütköztünk volna, úgy lecövekelt
a hajónk a hajózó út kellős közepén, ott, ahol a térkép szerint jó pár lábnyi
víznek kellett volna lennie a hajógerinc alatt, ott futottunk zátonyra! A gép
teljes erővel dolgozott, mindhiába, egy tapodtat sem mozdultunk előre. Hátrába
kapcsolták a masinát, de már visszaút sem volt. Előre, majd hátra, majd ismét
előre, csak nem eresztett a zátony. Ledobatták a horgonyt, – hogy a későbbi
manővereknél esetleg segítséget nyújtson. – de mindhiába, közel volt a fenék.
Szilárdan tartottuk a pozíciónkat a homokpad közepén. Próbáltunk segíteni
magunkon, a lebocsátott mentőcsónakokkal akartuk mélyebb vizekre vinni a
tartalék horgonyunkat, kár volt a fáradtságért. A vízbe eresztett horgonyunkat
karnyi vastag kötéllel rögzítettük a csörlőhöz, és próbáltuk lassan húzni,
hátha megmozdítja a homokon fekvő Bodrogot. Nem a hajó mozdult, hanem a horgony
kezdett csúszni a hajó felé. A „kapák” képtelenek voltak megkapaszkodni a
homokos fenéken, csak szántották a talajt, nem tudták beásni magukat, nem
tudtuk vontatni magunkat. Elmúlt a dagály, minimálisra csökkent a víz
körülöttünk, lehetett gondolkozni a „hogyan továbbon”?
A délutáni dagállyal
újra próbálkoztunk, de hiába, sőt, még súlyosbodott a helyzetünk, mivel a
törőhullámok csapásai egyre kijjebb tolták a hajót a csatornából, ráadásul
keresztbe is fordították, így a teljes oldalunkat kínáltuk fel a több méter
magas, ámde annál rövidebb hullámoknak. Némelyikük akkorát ütött a homokba
ágyazott hajótesten, hogy minden beleremegett, a tajték a radarárboc
magasságáig csapott fel. A kivitt horgony újra nem talált kapaszkodót,
végigszánkázva a fenéken csúszott ismét a hajóorr alá. Helyzetünk romlott,
egyre közelebb kerültünk az egy kilométerre lévő parthoz. Szerencsétlen
révkalauz, hiába bizonygatta, hogy nemrégiben gond nélkül felvitt egy hasonló
méretű hajót, a tények önmagukért beszéltek. Ahol a térkép elegendő vizet
jelzett, ott valójában pár lábnyi fedte csak a nap mint nap máshova vándorló
zátonyokat. A mienké rossz időben volt rossz helyen, így találtunk egymásra.
Két napig próbálkoztunk,
a siker legkisebb reménye nélkül. Hamarosan kiviláglott, hogy
onnan saját erőből képtelenek leszünk leszabadulni. Bizonyos mértékben
szerencsénk volt, hogy szilárdan beágyazódtunk a homokba, mivel így alig dőlt
pár fokot a hajótest. Rögtön elrendelték a vízkorlátozást, a gépházban lévő
generátorokat leállították, – a hűtővíz szivattyú beömlő nyílása magasan a
vízszint felett tátongott, – így az orrban lévő „öcsi”, a kikötői segéd
generátor tudott szolgáltatni áramot a gépi berendezések működtetéséhez, a
„klímához”. (Ha jól emlékszem, a ballaszt tartályokból sikerült hűtővizet
biztosítani a masinához, nem maradtunk energia nélkül egy percre sem.)
Amíg mi azzal
próbálkoztunk, hogy levontassuk magunkat, a Mahart is dolgozott; kerítettek egy
szenegáli vontatóhajót, akik vállalták, hogy leszabadítanak minket. A
szerződésben belefoglalták, hogy csakis sikeres mentés esetén fizet a cég.
Megérkezett a mentő hajó, a mély vízben vetettek horgony, jókora távolságra
tőlünk, mert minden nap, minden dagállyal egyre messzebb kerültünk a hajózó
csatornától. Parancsnokuk, egy fiatal francia srác, átcsónakázott hozzánk,
meghányták vetették sorsunkat barbánkkal, és másnap már velük együtt próbálkoztunk.
A vontató közelebb jött, ameddig a merülése engedte, csónakkal áthoztak egy
combvastagságú kötelet, fixáltuk az orrban, majd nekifeszült a vontató,
főgépünket is beindítottuk, és végre mozdult a hajónk! Korai volt az öröm, mert
többre már nem futotta az egyesített erőből. Hajónk orra alól csikorgás
hallatszott, megtaláltuk a pár napja kivitt horgonyunkat, és a vízszint
csökkentével szépen rá is csücsültünk. (Később kiderült, hogy pár helyen ki is
lyukasztotta a fenéklemezt.)
Mindennap kétszer
ismételtük meg a műveletet, minden eredmény nélkül. A vontató ereje kevés volt,
hajócsavarunk dagálykor is félig kiállt a vízből, igen rossz hatásfokkal
dolgozott, kevés segítséget tudott adni a vontatáshoz. Szép nagy medencét
kotort a hajónk mögé, egyebet nem értünk el vele, ha csak azt nem számoljuk,
hogy apálykor a bent rekedt halakat könnyűszerrel ki lehetett fogni. Igaz,
azoknak a javarésze csak cápa és rája volt, nem igen gazdagították konyhánk
kínálatát.
Egyre reménytelenebbé
vált helyzetünk, a napok meg csak múltak, közelebb nem kerültünk a nyílt
vízhez. Egy ízben csaknem sikerült befordítani a hajónkat a kedvező irányba,
akkor a kötél szakadt el, és mire újra cserélték, a kedvező pillanat elmúlt,
hajónkat visszapofozták a hullámok a régi helyére. Apály idején már alig 30-50
centi víz volt bárkánk körül, a homok lassan körbevett minket. A hajójáró nem
ért le a víz szintjéig, két, összekötözött kötélhágcsón mászhattunk le, ha a
hajó körül akadt dolgunk. Kigázoltunk a partra, kagylókat, csigákat gyűjtöttünk…
a pesszimistábbak már arra gondoltak, örökre ott ragad a hajónk! Nagy
szerencsénk volt, életünk egy percig nem forgott veszélyben, nem borult fel a Bodrog,
ott trónolt a sekély vízben, távolabbról úgy látszódott, mintha a parti
fövenyen állna, mint valamilyen „sivatagi hajó”.
Pár napos,
eredménytelen próbálkozás után elhajózott a vontatónk, szomorú relikviaként
otthagyva elszaggatott köteleit. Egy fillért sem kerestek az üzleten. Hál’
Istennek a vállalat sem tétlenkedett, nyakunkra küldte szakértőit, egy
parancsnokot és egy biztosítási ügynököt, és az igazgatónkat, aki ugyan nem
volt tengerész, de még nem járt soha Afrikában. Megkapta a lehetőséget, hogy
majdan unokáját térdén lovagoltatva mesélje élményeit a szenegáli
„zátonyozásról”. Ha valakire nem volt szükségünk, az akkor ő volt. Egy
bennszülött hozta be a „delegációt” csónakjával, ők sem jutottak túl közel
hozzánk, így hát cipők levéve, pertlivel összekötve, nyakba véve, gatyaszár
feltűrve, – így gázoltak be hozzánk. Ketten már másnap hazautaztak,
„tanácsadónk” még pár napig osztogatta az észt. (De trendi lettem!)
Vízre emeltük kis
motoros munkacsónakunkat, azzal járták végig a hajózó utat a kárszakértők,
méregették a víz mélységét apálykor, dagálykor, készültek a pereskedésre a
helybéli szervekkel. Nekünk is jól jött ez a kis szünet, mert addig sokat
dolgoztunk, volt, hogy tizenhét órát is kint töltöttünk a fedélzeten, sokat
kivett belőlünk a meleg, a fizikai munka.
Újabb mentőcsapat
érkezett, ezúttal profikkal sikerült szerződést kötni, a holland „Wijsmüller”
céggel. Három németalföldi legény érkezett hozzánk, azonnal átöltöztek, és
munkához láttak. Körbejártak, felmértek, feljegyeztek mindent és kijelentették:
az ő eszközeikkel megmenthető a hajó! Bizonyságul az asztalra tettek egy
halomnyi szórólapot, az egyiken egy fényképsorozat bizonyította, hogy még a
homok dűnék közül is vízre segítettek egy hajót valahol Arábiában, miután
csatornát ástak a nyílt vízig. Ennél azért mi jobban álltunk. Beköltöztek,
valahogy még nekik is szorítottunk helyet. A főnökük a mentőtiszt volt, aki
huszonvalahány évével irányította a munkát, készítette a terveket, rendelte meg
az anyagokat, és ha kellett, megfogta a munka véget, szerelt, hegesztett.
Technikusuk is univerzális szakembernek bizonyult, csakúgy, mint a búváruk,
akit a teremtő hatalmas termettel és a hozzá tartozó 47-es lábakkal áldott meg…
az éjszakára kitett „topánkája” majd’ átérte a folyosót. Ezek az emberek egész
egyszerűen mindenhez értettek, ami a hajómentéshez tartozott. Gibraltárból
elindult egy mélytengeri vontató, hogy ha szükséges, „kéznél” legyen, az
anyagokat repülő hozta Dakarig, közúton fuvarozták az egyik folyó menti
településre, onnan hordtuk be mentőcsónakjainkkal a hajóra.
A tervük a
következőképpen festett: készítettek egy egyenlő szárú háromszöget formázó
„ernyőhorgonyt”, kb. 3 méteres él hosszal, hat-nyolc centiméteres vastagsággal.
A három csúcsra félszemmel erősítettek drótköteleket, majd ezeket a köteleket erősítették
egy jóval vastagabbra. Ehhez csatlakoztattak egy vékonyabbat, huszonkettes
átmérőjűt, ezt vezették be a hajóra. A fedélzetre, a felépítmény elé
hegesztettek egy hat darab csigából álló blokkot, – ez volt a fix pont – a
másik, szintén hatos blokk szabadon mozgott a fedélzeten. Ebbe a két blokkba
fűződött be az előbb említett 22-es kötél, amelynek az egyik végét az
ernyőhorgony ötveneséhez erősítették, a másikat, a szabadon lévőt a hajóorrban
lévő csörlő dobjára tekerték, így ha húzták, az erő megtizenkétszereződött. A
terv az volt, hogy a hajótól távol a mélyvízben a fenékre engedik az
ernyőhorgonyt, lassan elkezdik húzni, és mivel a háromszög hátsó oldalára
ellensúlyként felerősítették a tartalék horgonyunkat, amikor a kötél megfeszül
a tartalék horgony ellen tart, és így felállítja a háromszöget, az beleássa
magát a tengerfenékbe, így válik a másik stabil ponttá. Húzásnál a fedélzeten
lévő szabadonfutó csigasor végig vándorol egészen a lehegesztettig, akkor ki
kell fűzni belőle a kötelet, előre vinni, és újra fűzni, újra húzni, ismételve
ezt mindaddig, amíg a hajó meg nem mozdul és fel nem úszik. Reméltük, hogy nem
a horgony csúszik a hajó alá, amint eddig történt, hanem a hajó mozdul el az
ágyából.
Nos, ehhez a
művelethez kellett beszállítani az eszközöket a hajóra. Útnak indultak
csónakok, eltűntek a folyó torkolatában. Mi, hajón maradottak szétszereltük a
raktárak fedő szelvényeit, darukkal az egyes raktár elejébe forgattuk őket, orr
nehézzé téve bárkánkat.
De maradjunk a
csónakoknál. Délutánra befutott az első, kiraktuk, behordtuk a hajóra az
anyagot. Közben beborult, villámlott, a szél felerősödött, elkezdett zuhogni az
eső. „Hol lehet a másik kettő?” – ez foglalkoztatott mindnyájunkat. Távcsővel
még láttuk, amint kiértek a torkolatból, majd eltűntek a méteres hullámok
között. Ránk szakadt a sötétség. Mit tegyünk? Parancsnokunk döntött, amíg ilyen
viharos az idő, sötétben nem teszi kockára az emberek biztonságát,
mentőcsónakunk épségét, várunk. Fellőttünk néhány rakétát, bekapcsoltuk a
kereső fényszórót, hátha reagálnak rá. De nem történt semmi, a „volki-tolkik” (walkie-talkie – szerk.) is némák
maradtak. Az első csónak legénysége elmondta, hogy a másik jóval nagyobb terhet
cipelt, abban voltak a drótkötelek, alig állt ki a vízből. Ha azzal
belefutottak a hullámzásba… nem mertük folytatni a gondolatot.
Reggelre
elcsendesedett a vihar, már készítettük elő a beérkezett csónakot a mentő
expedicióra, amikor megjelent egy bennszülött halászladik, s benne kucorogtak
néhányan a másik csónak legénységéből. Rögtön nekik ugrottunk, hol vannak a
többiek, mi történt a csónakokkal? A következők derültek ki: már a folyó
torkolatában jártak, mikor kitört a vihar. Nem vágtak neki a hullámoknak,
inkább visszafordultak a folyóba, és egy alkalmas zátonyon felfuttatták a
csónakokat. Az eső ömlött, valami szállás után próbáltak nézni, amikor arra
tartott az egyik hollandus az általa bérelt motorossal. Ő is a hajóra
igyekezett volna, de neki sem sikerült, így felszedte a szigeten didergő
társulatot, és elvitte őket a közeli városba. Akadt ott egy motel is.
Képzelhető volt, milyen meglepetést okoztak a recepción, mikor megjelentek
mezítlábasan, csapzottan, borostásan egy szál trikóban, csurom vizesen. A fehér
szmokingos igazgatónak elkerekedett a szeme a furcsa társaság láttán, el akarta
tanácsolni kollégáinkat. Hollandunk az orra alá dugta a dollárral megtömött
pénztárcáját, rögtön készségesebb lett a főnök, és tengerészeink kisvártatva
már a forró zuhany alatt áztatták magukat, majd a bárba telepedvén
kortyolgatták a dupla viszkit és szívták a cigarettát, és végül vetett ágyban
szenderültek álomba. (Mi meg bent rágtuk a körmünket, mi lehet velük?)
A mesélés után
kimentek a másik csónakkal, felszedték a csapat maradékát, elosztották a
rakományt, vízre tolták a partra futtatott ladikokat és visszatért a hajóra az
egész díszes társulat. Két napig szereltünk a hollandok irányításával, ők is
derekasan kivették a részüket a munkából.
Egy kis színes: az
egyik éjszaka lepkék lepték el a hajónkat, tömegével kapaszkodtak köteleinkre,
halmokban vergődtek a fedélzeten, majd’ mindenhova befurakodtak, valószínű,
nászukat ülték. Reggel lapáttal hánytuk a vízbe az elpusztultakat. (Rengeteg
rövidzárlatnak lettek okozói a későbbiekben a mindenhova befurakodott pillangók
tetemei.)
Készen állt minden:
megérkezett a mélytengeri vontató, ernyőhorgonyunkat egy lapos fenekű, daruval
ellátott pontonnal kivitték a mélyvízbe, leengedték. Mi a hajón befűztük a
kötelet, szabad végét rátekertük a csörlő dobjára, vettünk egy nagy levegőt, és
elkezdtük húzni – és megmozdult a hajó! Az ernyőhorgony előírás szerint
tartott, csúsztunk a homokon a mélyvíz felé! Összeért a két csigasor, kifűztük
a kötelet, elcipeltük a több mázsás blokkot a hajó elejébe, ismét befűztünk,
ismét húztunk, ismét csúsztunk. Újra összeért a két blokk, újra cipeltünk, újra
fűztünk, újra csúsztunk, majd megint összeért a két blokk… na, itt már
abbahagytuk, mert elmúlt a dagály. Reggel villámgyors fűzés és a többi művelet,
és mire másodszor ismételtünk, már úszott a hajó! Három hét után ismét víz volt
alattunk. Ernyőhorgonyunkról levágták a kötelet, – talán még ma is ott hever a
tenger mélyén a tartalék horgonyunkkal együtt. A maradék drótkötelet beszedtük,
elénk állt a vontató, felcsatoltuk, és lassan kivontattak a mélyvízbe, ahol
horgonyt dobtunk. Következett egy alaposabb vizsgálat, a búvár szemügyre vette
a hajócsavart, kormánylapátot, a hajótestet, és azzal tért vissza, nagyobb
sérülést nem látott, beindíthatjuk a főgépet.
Még láttuk, hogy egy
befelé igyekvő hajó megtorpan, megáll, majd’ ugyanazon a helyen, ahol mi is
zátonyra futottunk. Hollandjaink vérszemet kaptak, motorcsónakba szálltak
megnézni, mi történt a kollégákkal? Kisvártatva visszatértek, csak
legyintettek, guineai volt a hajó, a személyzet már csomagolt. Felhúztuk a
horgonyt, beindult a főgép és lassan elindultunk Dakar felé. Túl voltunk tehát
a zátonyon, élmény volt az ott töltött három hét. Mindenből tanul az ember, az
ilyen haváriákból is, de reméltem, az ott szerzett tapasztalatokra nem lesz már
többé szükségem.
Dakar – Szenegál –
felé hajóztunk, helyesebben vontattak. Szerencsénk volt, rögtön behoztak a
kikötőbe, igaz, nem rakodni jöttünk, hanem „kivizsgálásra”, és az esetleges
„műtétre”, így beállítottak a hajójavító mólója mellé. Jobban jártunk, mint a
vontatónk, ők kint maradtak horgonyon, és éjszaka meglátogatták őket a „lopó
emberek”, pár kikötőkötelük bánta a vizitet. Mindezt másnap tudtuk meg, mikor
mellénk álltak, és átpakoltuk a mentésnél használt anyagokat. A hollandusok
velünk tartottak, a búvárnak is akadt végre szakmába vágó munkája, tüzetesen
átvizsgálta a hajófeneket. Indokolt volt, mivel az egyik, a hajóorrban lévő
ballaszt tartály fedelét felnyitva fény szűrődött be alulról, s kisebb halak
úszkáltak a tartály vizében, csalhatatlan jeleként, hogy hajónk lékesedett.
Emberünk talált is kisebb lyukakat, ideiglenesen befoltozta őket az útra, mivel
az már rögtön kiderült, hogy a dakari hajójavító felszereltsége nem megfelelő
hajónk javításához. Megállapítást nyert, hogy a fenéken, a bordák között
benyomódott a lemez, keletkeztek apró lyukak, a kormánylapáton is találtak
sérüléseket, és a hajócsavart sem ártott alaposabban átvizsgálni. Aggódtak,
talán a hajógerinc is deformálódott, be kellett volna mérni, de ehhez a helyi
javító műhely kevés volt. Hova tovább? Las Palmasra, mint a legközelebbi,
komolyabb hajójavítóba!
Mentőegységünk
összecsomagolt, búcsút vettek tőlünk, jó szakemberek voltak, nekik
köszönhettük, hogy újra úszott a hajó, emberileg is közel kerültek hozzánk, még
kifejeztük reményünket, hogy ismét látjuk egymást, no persze nem a zátonyon,
hanem valamelyik amszterdami kiskocsmában. Hazakészülődtek, de nem volt
szerencséjük. Érkezett egy fax, Indiában kigyulladt egy fúrótorony, ott
számítottak rájuk.
