November 3. Szerda, Port au Prince, úton. Ami a lényeg: két kilóval kevesebb vagyok, mint ahogyan a hajóra érkeztem! És ez nem semmi!
Csak tudnám, miért “a herceg kikötője” a neve ennek a városnak?
Természetesen tudunk bizonyos dolgokat erről az országról: volt
rabszolgák alapították, már a múlt században független lett (talán a
“mérhetetlen” gazdagságnak köszönhetően), és Papa Doc volt évtizedekig a
korlátlan hatalommal bíró diktátor, most meg ENSZ csapatok igyekeznek
fenntartani a rendet.
Az ország hivatalos nyelve a francia. Ezért a
parancsnok hívta a kikötőt. Na, ha ennyire nem is, de nem sokkal
rosszabbul beszélem a gallok nyelvét, mint a helyiek. A barba jót derült
a franciaságukon, és azon, hogy minduntalan angolt kevertek a beszédbe.
Bár
az igazsághoz tartozik, és erről a hajózási kézikönyv is szól, hogy az
általánosan használt nyelv a kreol. Azt hiszem, ez egy vadonatúj nyelv,
abban a tekintetben, hogy eddig csak és kizárólag beszédre használták,
írni rajta csak az elmúlt öt-tíz évben kezdtek. Ugye Gregory anyanyelve
is ez, és ezt ő büszkén vallja, így a helyiek igencsak csodálkoztak,
hogy egy “arab” hogyan beszélheti a karib szigetek nyelvét.
Gweg, mert kreolul így kell szólítani a kadétot, sokat
mesélt magukról.
A kreolt beszélők igen agilisak, dinamikusak, és ez a
nyelvben is meglátszik. “Nincs idejük” arra, hogy az “r” betűvel
bajlódjanak, sokáig tart amíg kimondják, ezért ebből a nyelvből, ami 80
%-ban francia, kihullott, helyette a w-t kultiválják. Így lett a
Greg-ből Gweg. A quatre (talán így írják a négyet franciául), kreolul:
kat. Fonetikus írást alkalmaznak, a nyelvtant most dolgozzák ki. Így
erről nem tudott nyilatkozni, de annyit azért sikerült kiszednem belőle,
hogy az igéhez hozzátesznek egy segédigét, ami megmutatja az igeidőt és
a személyes névmással ragoznak. Tehát igen egyszerű nyelv, mint az
eszperantó – mondta Gweg.
Délben kikötöttünk, megjöttek a kéksisakosok, behajtottak a 73 vadonatúj
Toyotával, felrakták a fedélzetre a hat konténert, és délután háromkor
már be is fejezték a Koszovóba küldendő, ENSZ katonai felszerelés
berakását.
Gweget kiküldte a barba, hogy vegyen ötven kiló kenyeret, húst, zöldséget, gyümölcsöt, és némi italt a kantinnak.
Kenyeret
nem kapott. (Igaz, nekünk fagyasztott kell, s nem hiszem, hogy Pesten
bárhol sikerrel járt volna, bár nálunk egy kereskedő se készült még fel
arra, hogy hajókat kell ellátnia az óceáni átkelés előtt.) Zöldséget nem
kapott! A hús olyan volt, hogy nem volt gusztusa megvenni. Csak
ausztrál almát hozott be. Igaz, Heineken sört, Ballantines whiskyt,
amerikai bort kapott. Úgy látszik, ezek errefelé az alapvető
élelmiszerek.
A rakomány átadója egy svéd pasas volt, négy és fél éve
él itt, még fél éve van. Borzalmas, mondja, hogy abszolút nincs
közbiztonság. Reggel hullaszállítók cirkálnak, hogy összeszedjék az
elvágott torkú szerencsétleneket. Naponta legalább tízettalálnak.
Este hétkor eljöttünk.
Az őrségben Gweg megmutatta a barátnője fényképét, hosszan áradozott
róla, bár azt is megjegyezte, hogy azonnal kirúgja, ha ellenzi hogy
hajózzon. Össze akarnak költözni, egy bérelt lakásba, mert a kislány is
Nantesben tanul egyetemen.
– Lesz-e elég pénzetek, kell-e szülői segítség? – kérdeztem.
–
Ugyan chief, mit gondol? – háborodott fel. – Semmi segítségre nincs
szükségem! Most kadétként hajózok, keresek 5000 frankot (800 dollár), s
ha letelt a nyolc hónap, tisztként hajózom be, rendes fizetésért. Amit a
hajón összegyűjtök, és a kettőnk ösztöndíja bőségesen elég lesz.
Elmesélte,
hogyan járt barátja. A másodév után kitöltötte a kadét idejét, tehát
tiszt lett. Azonnal első tisztnek hajózták be (egy kis hajóra), s két
hét múlva már ő volt a parancsnok! Igaz, hogy 36 000 frankot (5800
dollár!) keresett, de egy évet vesztett,
összeszednek. mert a tiszti hat hónapból a
felét a gépházban kell tölteni, s neki ez hiányzik, s nem folytathatja a
főiskolát (az utolsó évet) amíg le nem tölti ezt a gyakorlati időt is.
(A franciáknál – csakúgy mint a németeknél – kettős képzés van).
Természetesen a történet Gwegtől, aki felettébb érdeklődik az
(közép)amerikai (karibi) történelem iránt. Nem tudom, a történet igaz,
vagy se, de érdekes:
Hihetetlen, de tény, hogy Saint Martin szigetére
azonos napon érkezett egy francia és egy holland hajó a
gyarmatosítókkal. Hamarosan összetalálkoztak.
A két kapitány nem
esett egymásnak se karddal se puskával, hanem “európai” módon,
civilizáltan megoldották a kérdést. A két csapat először
összebarátkozott a tábortűznél, s ahogyan az lenni szokott civilizált
körökben, áldomást is ittak, és elkezdődött a vetélkedés. A holland
kapitány délnek indult, a francia északnak a part mentén. Körbefutják a
szigetet, határozták el, s ahol összetalálkoznak, azt a pontot kötik
össze a kiindulásival, az az egyenes vonal lesz a határ.
Elindultak,
futottak. Ám a francia, aki csak a bortól volt részeg, jobban bírta az
iramot. A holland, aki sert vedelt, többször is meg kellett álljon,
könnyíteni magán, tehát jóval rövidebb távot futott be. Ha megnézzük a
szigetet, akkor látható, hogy a francia rész jóval nagyobb, fejezte be a
sztorit Gweg.
Ehhez még csak annyit: fogós, ravasz kérdés lehet egy vetélkedőn: hol van Franciaország
és Hollandia közös határa? A válasz: Sint Marteen és Saint Martin között, Szent Márton szigetén.
Egy
nüánsz, de a sztorihoz tartozik: holnap reggel megnéztem a tengerészeti
kézikönyvet, és a következő adatot találtam: Saint Martin,
Franciaország része, 17 négyzetmérföld, Sint Marteen Hollandiához
tartozik, területe 21 négyzetmérföld.
Hm…
A sztori azért jó.
Ilyenekre mondtuk valaha a Mahart
hajókon:
– Öreg, mesélj valamit, az se baj, ha nem igaz, csak érdekes legyen…
