Egy, kettő, három. Tudja valaki folytatni? – MV Priwall, 14. rész

2017 április 19. | Szerző: Seafalcon

A rakodást Laci felügyelte. Nyolckor lefeküdtem, a manőverhez nem kellettem. Július 24. kedd, úton.  Csak a tengeren írottakat olvasom át, immáron harmadszor. Mindig húzok belőle, a politikai kommentárokat (zömmel) kihúzom, meg azokat a részeket, ahol a németekről, franciákról, amerikaiakról és arabokról sommás ítéletet mondok… Hátha lesz olvasója az interneten, akinek bökné a csőrét. Július 25. szerda, úton.  Július 26. csütörtök, úton, Aviles.  Fél kettőre már ki is rakták a hajót. Négykor indultunk. Látom, nem írtam, hogy hova megyünk. Nos: valahova. Nincs egyelőre rakomány, majd ha lesz, akkor megmondják. Így gazdaságos sebességgel Ushantot vettük célba. Július 27. péntek, úton.  Július 29, vasárnap, úton. 

Egy, kettõ, három, tudja valaki folytatni?

Legnagyobb meglepetésemre, egy kissé bizonytalan hang válaszolt: – Hát… én tudnám… Valami furcsa volt a válaszoló hangjában. A kölcsönös bemutatkozás után – Kovács Richárdnak hívták a fiatalembert -, elmondta, hogy kormányos egy svéd hajón. Ez a kormányos szó szöget ütött a fejembe… Szó szót követett, kiderült, hogy a szülei 1968-ban disszidáltak, ő Göteborgban született, s már tudtam, mit éreztem a beszédén: egy halvány idegen akcentust. Tökéletesen beszéli a nyelvünket, a szüleivel magyarul beszélnek, és a felesége is erdélyi magyar. Csak egyetlen furcsa szóhasználata volt: a gyakorlat helyett régiséget mondott. “Nincs meg a két év régisége”… Egy bitumenszállító hajón dolgozik, a kormányos beosztás megfelel a mi második tisztünknek. Sokat beszélgettünk, meséltem neki a magyar hajózásról, kikérdeztem a svéd hajóról, legalább három órán keresztül szóval tartottuk egymást. Jó szórakozás volt az őrség alatt, csak egy dolog nem fér a fejembe: az elején bemutatkoztunk, és mégis, egész idő alatt Farkasnak hívott…

A barba dicsérete

Többször kifejtette, hogy vissza akar térni a vidéki élethez, készül a háza Balatonszőlősön, és ott két dolgot mindenképpen meg akar valósítani: fejős kecskét tartani, és kotlóst ültetni… Július 30. hétfő, úton.  Július 31. kedd, úton, Rekefjord, úton.  Augusztus 1. szerda, úton.  Augusztus 2. csütörtök, úton, Cuxhaven.  Reggel fél hétkor hívtam apát. Most sikeres voltam, tudtunk beszélni, kölcsönösen felköszöntöttük egymást, az õ születésnapja 29-én volt, az enyém holnap lesz. Jól vannak, jól érezték magukat Görögországban. Egy óra körül megérkezett Herr Meyer, a tulaj. Kaját hozott, meg fedélzeti, gépházi anyagokat. Végre volt öt szabad perce, és így rá tudtam kérdezni, hogy mi a helyzet a Wotan körül. Nem kertelt, megmondta, hogy nem tud alkalmazni. Megvan a két parancsnok, így nem akar ígérgetni, mert nincs lehetősége. Egyenes beszéd. Nyilván úgy volt, hogy amikor eldöntötte, hogy abbahagyja a rendszeres hajózást, akkor eleve elrendezte a két parancsnokot, és az kényszermegoldás volt, hogy Brackhagent átszállította, az meg nem tudott róla. Most az a reményem van, hogy Herr Pott, aki a cég egyik bennfentese, és két napot a hajón lesz, mert átjön Dagenhambe, talán tud segíteni a többi tulajdonost kikérdezve. De ehhez nem fűzök nagy reményeket, ez Gáti Lucó ötlete. A következõ út egy nagy üzlet része. Még 8-10-szer csináljuk meg az utat. Remélem legfeljebb a felén leszek itt. Este még gyorsan átrohantunk Brunsbüttelbe. Kilencre érkeztünk. Nem, még nem lehet aludni. A parton várt Hóki, a német barba. Mindenáron el akarta vinni Lucót, hogy nézze meg az új házát. De előbb megérkezett a vizsgálat, és végszóra a vízirendőrség. Ez lett a mi Amerikánk. Mindent ellenőriztek, Gáti Laci nem győzte vezetni őket és megmutatni az okmányokat. Ezalatt én a draft surveyorral foglalkoztam. Fél tizenegykor távoztak a hivatalos személyek, Lucó inkább az ágyba ment volna, de nem lehetett Hókinak ellent mondani. Így szomorúan nézte, hogy lefekszem, ő meg mehet családlátogatni (és vissza taxival 60 márkáért!).