Civil a hajón! – Priwall, 15. rész

2017 május 12. | Szerző: Seafalcon |

Augusztus 3. péntek, Brunsbüttel.  Isten éltessen. Ma vagyok ötvenhárom éves. Encsike és a gyerekek is köszöntöttek, hála a mobilnak. A srácoknak egy karton sört vettem ki, el is fogyott a nap folyamán. Fél hatkor kezdtem ünnepelni, mert hatra jöttek a darusok, hogy megrakják a hajót. Délelõtt duhajkodtam még a térképekkel is egy kicsit, délre megjött Hóki, hogy a franc egye meg, ez a pasas nem tudja magát elfoglalni a szabadsága alatt? Ebéd helyett draft survey, aztán volt egy kis nyugi. Holnap reggel hétkor indulunk, hatra várjuk Mr. Pottot és a kisfiát, eljönnek Dagenhambe, és vissza. Augusztus 4. szombat, Brunsbüttel, úton.  Hajnali fél hatkor rendezkedtem a hídon, amikor megérkezett Herr Volke Pott. Jó hosszikás manus, biztos, hogy több, mint két méter… Christian, a fia, tizenhárom éves, szintén nyúlánk. Közösen hoztuk ki a hajót Lucóval az Elba torkolatig. Ugyanis azt találták ki, hogy nem kell pilot se az Elbán, se a Temzén. (Szerintem csak azért döntöttek így, mert nem kérdezték meg Gátit…) Ráadásul ki kell tölteni egy nyomtatványt, és a Temzére bizonyítványt kapunk, amit viszont más hajókon lehet hasznosítani, remélem, ez sokat segít a jövõben, így ennek kimondottan örülök! Nem sok parancsnoknak van… Mr. Pott és a fia fent lakik a hídon. Természetesen ez magával vonja, hogy állandóan beszélgetünk. Szimpatikus pasas. Ez az elsõ tengeri útja, tud ám sok butaságot kérdezni, de azért tájékozottabb, mint egy átlagos halandó. Elvégre a hajóbérlésben dolgozik, így ezen a téren sok érdekességet megismertem. Például azt, hogy egy kikötés Sharpnessbe 19 ezer márkába kerül, ez a hivatalos kiadások, de nem foglalja magába a rakodási költségeket. Természetesen elmondtam a helyzetem, és azonnal segítséget ígért, amit majd meglátunk… Azt ajánlotta, hogy tárgyaljak Krause asszonnyal, aki a cégnél a hajó menedzselést intézi. Augusztus 5. vasárnap, úton.  Ma is Volkéról írok… Kérte, hogy ne Mr. Pott-ozzuk…

Trianon és a német egyesítés

Feltűnt, hogy a GPS képernyőjéhez egészen közel hajolt, amikor megnézte. Kiderült, hogy tavaly elvesztette a látásának 90%-át. Középen nem lát, csak “ködöt”, a periférikus látásra kell, hogy hagyatkozzon. Ez vonatkozik mindenre, ami öt méternél távolabb van. Közelről felismeri a dolgokat, de például olvasni már nem tud. Nagyon félt, hogy elveszti az állását, de szerencséjére a főnöke hallani se akart erről. A munkájának 75%-a telefonálás, ez nem okoz különösebb gondot, és a cég beszerzett egy különleges szoftvert a számítógéphez, ami felnagyítja a betűket, így használni tudja a szövegszerkesztőt. Természetesen a gépkocsi vezetésről le kellett mondania, így a felesége vezeti az Audijukat. Vacsora után politizáltunk egy kicsit. Elmondtam, hogy Trianon az oka, hogy a II. Világháborúban az ország szekerét Hitlerhez kellett kötnünk. Erről semmit se tudott, a Bécsi egyezményekről se… Persze, a németek számára ez nem volt fontos, csak a magyaroknak, akik azt hitték, hogy visszaállíthatók a régi határok, vagy legalább a magyarok lakta területeket visszaszerezhetjük. Õ meg a német egyesítésről beszélt, hogy potyogtak a könnyei, amikor a tévében nézte, hogyan szaladnak a keletnémetek a szabad világba a magyar határon át… Ezek szerint egy valaki még emlékszik a szerepünkre, mert az emberi feledékenység iszonyatos tud lenni! Éjjel vesszük fel a révkalauzt, és hajnalban kötünk ki Dagenhamben. Augusztus 6. hétfő, úton, Dagenham.  Volke egész éjjel fent volt, így aztán újólag csak dumáltunk. Kitárgyalta a Bundesligát, a nemzetközi focit a pilottal, én meg közben hallgattam, mert nagyon volt mivel villogni. Volt Volkénak délután egy megjegyzése: soha nem hitte volna, hogy ennyire más a tengerészek élete, mint a szárazföldi. Egyébként valóban örülök, hogy találkoztam vele. Mert leírhatom, hogy hallatlanul szimpatikus, intelligens, értelmes ember. Hogy ne csak rosszat írjak a németekről. Hogy kitessék, hogy nem a németekkel van bajom, hanem azokkal a személyekkel, akikkel találkoztam, és az, hogy németek, az “véletlen”, nem az a jellemző a népre, hanem az egyénre a saját viselkedése. Délután arról beszéltünk, hogy merre jár szabadsága alatt, hogyan piheni ki az irodai fáradalmakat. Síel az egész család, de nyaranta is elmennek valahova, volt többek között Mallorcán. Említettem, hogy láttam egy riportot az RTL-en, és bemutatták, hogy van egy hely a spanyol szigeten, a plázson, ahol csak németek vannak. Erre egy pillanatra elborult a tekintete, és megjegyezte, hogy oda véletlenül se teszi be a lábát, mert oda csak inni járnak, és szégyelli magát a németek nevében. Azt tudta, hogy a kereskedelmi adó ingyen italt fizetett mindenkinek, amennyi beléjük fért, és filmezték a magukról megfeledkezett, és emberi mivoltukból kivetkőzött német turistákat. Ennyit a kereskedelmi tévékről… Nem lehet mondani, hogy könnyű manőver volt érkezéskor. Be kellett menni egy rakpart mögé, elég keskeny bejáraton. Ha elgondolom, hogy ezt egy barbának kellene egyedül megcsinálni, ahogy a cég szeretné spórolásból kifolyólag, akkor csak mosolygok magamban.

Lucó…

Le kell szögeznem, hogy szeretem, szeretek vele hajózni. Nagyra értékelem Laci azon tulajdonságait, amiben meglehetősen közösek vagyunk. A nyugodt életet szereti. Már amikor a Hévízen hajóztunk, 1973-ban, arról beszélt, ha nyugdíjas lesz, akkor majd egy hintaszékben üldögélve olvassa a Népsportot, megiszik egy sört, és figyeli a természetet. Most is hasonlóak a vágyai. Balatonszőlősön építkezik, Pécselyen van szőlője, és minden vágya, hogy azt gondozza, vendégeket láthasson vendégül egy jó halászlére, hozzá saját termésű bort kínálhasson. Olvassa a Jaminaországtól az Óperenciáig könyvem, és ez megihlette arra, hogy majdan, négy öt év múlva gyöngytyúkot is beszerezzen. És fejős kecskére vágyik, meg arra, hogy legyen egy kendermagos kotlósa, és kiscsirkéi… Szöszmötölni a kertben, lekarikázni a boltba, beszélgetni a szomszédokkal, jó kakas pörköltöt enni, és nyugalmasan olvasgatni, ez az igazi élet szerinte, és ebben sok igazság van, számomra is vonzó lehetőség, elzárkózni ettől a csúnya világtól…