Első napok az új hajón – MV Lys Carrier, 1. rész

Nincs fotóm a hajóról, de a nevére kattintva megnézheted, milyen volt. Ez már a 2009-es átnevezése után, Margerita néven, de az előzmények között ott van, hogy MV Lys Carrier volt…  

Hajnali kelés, majd nyomás a reptérre. Először fordul elő, hogy egyedül kell kimennem, szegény fejemnek, családi kíséret nélkül. Nos, elárulom mindenkinek, fel tudtam szállni a gépre.

Istenem, hol vannak a régi szép idők, amikor élveztem a repülést. Mára csak a kényelmetlenség, a “székhezkötöttség” érzése maradt, meg azon szitkozódni, hogy az utóbbi években miért lettek olyan szűkek az ülések, a fene a sok profithajhász légitársaságba.

Amszterdamban dög meleg volt a tranzitban, majdnem rosszul lettem, Stockholmban meg jó mínuszok vártak, meg egy vámos, aki jól szétkapta a csomagjaimat, de rendes volt, mert közben jól eldumáltunk, és semmi más nem érdekelte, mit a gyógyszereim, amit pár éve már hordani kell a hajóra, sajnos nem úri passzióból, hanem szükségből. Még azt is elmagyarázta (vagy jobb szó az elangolozta?) hogy hova kell mennem, ha a Halmstadba induló gépre akarok felszállni. Szerintem Stockholm körbe van építve az Arlanda repülőtérrel, annyit kellett gyalogolnom. Direkt elfáradtam, így a 3-as terminál egy nyugodalmas sarkában letelepedtem, miután kifigyeltem, honnan indul a gépem 15.50-kor. Még két óra se volt, összetoltam két fotelt, lerúgtam a cipőmet, kényelmesen elhelyezkedtem, és nekiálltam olvasni, és egyszer csak azt vettem észre, hogy felébredtem. 15.35 volt. Pont időben tértem magamhoz.

Csak a gépen kezdett a frász kiveregtni, mert amikor a beszállópulthoz értem, akkor láttam kiírva, hogy: utolsó hívás, leadtam a csomagjaimat, és amint beszálltam, a busz elindult géphez. Három perc híján lekéstem…

Az ügynök várt, hipp-hopp a hajón voltam. Egy hazautazónak hoztam egy jegyet a HMS-től,

a német parancsnok volt, a régi elsőtiszt (XY. Viktor, még nem jegyeztem meg a nevét) lett az új barba.

Vacsora után beszélgettünk, és párszor jól elküldte a fenébe

germánját, aki elég utálatos volt vele…

Jó, hogy Viktorral leszek elsőtiszt.

Ami nagyon nem tetszett, hogy ugyanaz a helyzet, mint a Priwallon, a tanfolyamon levő elsőtiszt helyébe kellett jönnöm, és az április elején akar behajózni. Mondom, hogy jönne, mert én nem engedek a szerződésből. Hat hónapot írtam alá, akkor annyit is leszek!

Papírt rakodunk, 650 kg-os tekercseket, esőben nincs rakodás, és ma esős nap volt.

Elég alaposan átnéztem a hajót, csak apró különbségek vannak a Priwallhoz képest. Ezt szeretem a hajózásban, lehet, hogy azonos típus két hajó, de nincs két egyforma! Nem véletlen, hogy az angolban nőnemű a “ship”, a hajó főnév.

Rakodás közben szóba elegyedtem a munkásokkal. Megkérdeztem, hogy mit tudnak arról, hogy húsz éve volt itt egy hajógyár?

Már nem működik, mondták.

– A feleségem unokatestvére volt a tulajdonosa, ő alapította – mondtam.

– A Béla? – kérdezte az egyik. – A bátyám nála dolgozott. Jó ember, mi van vele?

Hát nem felejtették el, pedig már több, mint húsz éve elment ebből a svéd kisvárosból.

Pascal az egyik matróz. Szép darab legény, azt nem lehet rá mondani, hogy a sok napozástól sült le. Zöldfoki szigetekről való, akárcsak a másik, Manu, azaz Emanuel. Ami meglepett, hogy milyen jól beszélnek angolul.

– Chief, ha dolgozni akarok, meg kellett tanulnom. Otthon nincs sok munka… – mondta.

Este shiftelni kellett a hajót. Hatvan métert hátrahúzni, saját kötéllel. Nem egy nagy “was ist das”, csak meg kell fogni a dolog vége helyett a köteleket.

Nos, én elől manőverezek Pascallal. A srác elemében volt. Mondtam, hogy mondja el, hogyan kezelik a köteleket, mert mindig jobb, ha az új alkalmazkodik a megszokott eljárásokhoz, mintha többeknek kellene hozzám, az én módszereimhez idomulni.

Ezt valószínűleg úgy értelmezte, hogy át van adva a parancsnokság neki, mert ettől kezdve pattogott, mint kecskedrazsé a deszkán, intézkedett, utasított:

– Chief, ezt ide, azt a kötelet oda, húzzuk, toljuk, szakítsuk… fussunk, szaladjunk, igyekezzünk…

Ez engem különösebben nem zavart – sőt, direkt élveztem! -, de el tudom képzelni, hogy más elsőtiszt ezt rossz néven vette volna, “önérzetében megsértve” kikérik maguknak, én meg jókat vigyorogtam magamban a buzgólkodásán. Jó dolgos marinaio (matróz – olasz) mind a két matróz.