Pilotmesék postásról, gyerekpórázról, szülésznőről, halászokról – MV Lys Carrier 21. rész
2019 szeptember 17. | Szerző: Seafalcon |
Április 12. Thamshavn, úton, Sunndalsøra. Reggel nem esett az eső, de a felhők alja elérte a főárboc csúcsát. Látványnak érdekes, aki akarja szépnek is mondhatja, csak ne kezdjen megint ömleni belőle a víz, mint tegnap.
Ám délelőtt kisütött a nap, és szép, csendes volt a víz, amikor elindultunk a következő, az első berakó norvég kikötőbe. Ugyanaz a pilot vitt ki, aki behozott. Sokat dumáltunk, hiszen az őrségem alatt végig ő volt, később váltottak, Kristiansunndnál kiszállt, egy másik hozott Sunndalsørába.
Mesél a révkalauz
Nagyon érdekelte Magyarország, hiszen még nem találkozott magyarral, és semmit se tudott rólunk. Főleg a közép-európai helyzetről, az “új országokról” és határokról kérdezett.
Aztán mesélt magáról, a családjáról. Azért került szóba, mert nagyon tetszett neki, hogy Nimród fiam beszél norvégul, és kétszer is volt Ballestrandban, egy farmon dolgozni, ahol olyan tájszólást beszélnek, amit alig értett. Északabbról, az ország derekáról származik, a svéd határtól nem messze született, bent a hatalmas hegyek között. Arrafelé is olyan dialektust használnak, amit alig értenek az ország más vidékein. Ő már egy kis faluban látta meg a napvilágot, de az apja még egy tanyán, a legközelebbi “szomszéd” húsz kilométerre, a bolt, ahol bevásárolhattak, ötvenre volt. Azon a vidéken minden talpalatnyi földet kihasználnak, ami megélhetést nyújt. A nagyapja háza egy hegyoldalban volt, meglehetős magasan. Az apjának volt gyermekkori élménye a póráz: mivel az udvar (volt vagy tíz méter hosszú) egy szakadékban végződött, a gyerekeket “láncon” tartották az ajtóhoz lakatolva, ha szülők dolgoztak, hogy el ne kószáljanak, és le ne zuhanjanak a szédítő mélységbe. A nagyapja havonta egyszer ment vásárolni, akkor egy napig tartott az út gyalogosan a boltba, vissza valamivel több, mert hetven-kilencven kilós hátizsákkal tért vissza minden alkalommal. Mint a bivaly, olyan erős és szívós arrafelé a nép…
Elmesélte, egy olvasmányélményét. Ritka manapság, aki szeret olvasni. Egy postásról szólt, aki azon a vidéken lakott, ahonnan ő is származik. Minden másodnap meg kellett tennie jó negyven kilométert a postáig, és visszafelé széthordani a küldeményeket a tanyákra, amelyek hazafelé útba estek. Kemény vidék, kemény élet!
Egy másik sztorija egy tizenkilenc éves lányról szólt:
A lány mindenáron szülésznő akart lenni. De száz éve – mert ez még az első Világháború előtt történt, azon a vidéken, ahonnan származik -, arra, hogy tanuljon, nem volt lehetőség a hatalmas ország azon vidékén. Így a lány legyalogolta a hatszáz kilométeres távolságot Oslóig, két évig tanult, majd hazagyalogolt, hogy segítse a hatalmas terület fiatal anyáit.
Elmondta, hogy két napja volt a megemlékezés a norvég halászok legnagyobb tragédiájáról, ami pontosan száz éve történt:
Szép csendes idő volt a Griptől északra levő szigetek körül. Erről az alig pár száz négyzetkilométeres területről tudni kell, hogy több mint ezer sziget található, a mi angol térképeink nem is jelölik. Nos azon az emlékezetes napon jelezték, hogy halrajok érkeztek és a halászok kimentek a tengerre. A vihar hirtelen tört rájuk, minden fokozat nélkül. Az angol azt mondja: violent storm, ennél magasabb fokozata a viharnak nincs a tengerész szóhasználatban. Egy halászhajó se tért vissza. Több mint száz család maradt férfi nélkül ezen az Isten háta mögötti vidéken. Akkoriban kezdték a gépesítést, alig pár hajó rendelkezett motorral, a többi vitorlás volt. Természetesen a motorosok is elpusztultak.
Ő maga (a révkalauz) is e környék lakója. Egy kis szigeten él, van vagy hatszáz lakosa. Egy kb. négyezer főt számláló körzet központja. Nyugodt, szép hely, mondja.
– Chief, itt élek tizennyolc éve, de még egyszer se zártam be a lakásom ajtaját! Akkor se, ha elmegyünk, és nincs senki itthon. Itt soha el nem tűnik semmi, itt mindenki mindent szemmel tart. Ha idegen érkezik a szigetre, még el se hagyja a kikötőt, már mindenki tud róla. Ha rendőr jön, nem tud megfogni senkit jogosítvány nélküli vezetés miatt, mert mire kiérnek, minden gyerek leteszi a kismotort. Többnyire jogsi nélkül használják, teszi hozzá nevetve. Bűnözés nincs, persze apróbbak előfordulnak, mint például a gyerekek bagóznak (ez aztán a bűntény, mondom én!), de drog semmi! – emeli fel a mutatóujját. – Az öregek sincsenek magukra hagyva – folytatja -, a szomszédok, az ismerősök látogatják őket, vagy ha nem érnek rá, akkor naponta egyszer biztosan telefonálnak. Persze ennek a nyugodt életnek megvan a hátulütője: mindenki mindent tud a másikról. Nincsenek titkok…
Kérdezem az orvosi ellátásról.
– Négy doktor dolgozik a körzetben. Ez elég. Van egy mentőhelikopterünk, ez privát szolgálat, de fizet bele a társadalombiztosítás is. Személyenként és évenként háromszáz koronába kerül egy embernek, de megéri. Az apámnak négy éve kilyukadt az aortája, ha nincs ez a szolgálat, ma halott lenne. A hívás után 12 perccel már a gépen, orvosok keze között volt az öreg, és megmentették. Azt mondták, ha öt perccel később jönnek, akkor ma nem él. Ez az eset jelentősen hozzájárult, hogy majd mindenki fizeti az éves hozzájárulást.
– Úgy tudom, Norvégia Magyarországról több száz orvost vár, kiadtak munkavállalási engedélyeket. – mondtam, és érdeklődve vártam a válaszát.
– Itt délen, nem hinném, hogy szükség lenne rájuk, bár nem tudok a gondról, magától hallom először. Valószínűleg északra várják őket, ott tanult szakemberekben nagy hiány van. Mert az Isten háta mögötti vidék, senki nem akar oda költözni. Kemény az élet, még a modern technika mellett is.
Este tizenegykor kötöttünk ki.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: