Jin és Jang
Valamikor 2000. táján volt egy internetes könyvkiadó, amelyik a Vikk.net névre hallgatott. Ők jelentették meg ezt a kisregényt e-könyv formában, majd megszűnt a kiadó, és a jogok visszaszálltak rám.
Az ötlet úgy született, hogy a kiadó levelezőlistáján parázs vita alakult ki arról, hogy lehet-e érdekesen írni a boldogságról. Semmi másról, csak és kizárólag a boldogságról. Elhangzottak érvek pro és kontra. Sokan mondták, hogy nem lehet, mások viszont erősködtek, hogy lehet
Ez a kisregény volt az én válaszom:
A Caféblogon levő másik blogom:
Milyen az a tengerész, aki nem szeret főzni? Én legalábbis ezen a véleményen vagyok, és ezért aztán lelkesen főzök, ami biztos, hogy a környezetem megelégedésére teszem. Igaz, a nagyobbik fiam néha gasztronómiai ámokfutásnak hívja, de még nem fordult elő, hogy a főztömet ne szívesen ette volna. Szóval amit főztem, nemcsak megeszem, hanem ki is blogolom.. csak egy katt...
Az Oroszlán főzni készül
<!--
//-----------------------------------
s_ref=escape(document.referrer);
s_aloldal="32";
s_rnd=Math.floor(Math.random()*1000000);
//-----------------------------------
s_sw=screen.width;
s_sh=screen.height;
if (navigator.appName!='Netscape') s_color=screen.colorDepth;
else s_color=screen.pixelDepth;
document.write('
');
document.write('
');
//-->
var sc_project=8798868;
var sc_invisible=1;
var sc_security="20e419cb";
var scJsHost = (("https:" == document.location.protocol) ?
"https://secure." : "http://www.");
document.write("");
Blogkövetés
Iratkozz fel a heti hírlevélre és többé nem maradsz le a friss tartalomról.
A M/S Bodrog zátonyról való mentése
2014 március 25. | Szerző: Seafalcon
Lindiana és Koalack nevezetű városkákban. Felhajóztunk Dakarig, megéjszakáztunk
horgonyon, majd a pilotot felvéve, elindultunk a Saloum folyó torkolata felé.
Nagyot tévedtünk, amikor azt hittük, hogy a révkalauz személye és a térképeink
elegendő segítséget nyújtanak a biztonságos hajózáshoz! A lapos, bozóttal
borított homokos part nem nyújtott sok látnivalót, feltűntek a hajózó utat
jelölő bóják, és pilotunk instrukciói alapján bekormányoztam hajónkat a torkolatba.
Nehéz volt irányítani a Bodrogot, össze-vissza csúszkált, kevés volt alattunk a
víz, a dagály is nyomta felfelé a hajótestet. „Hogyan jövünk le itt
megrakodva?” – villant át az agyamon. Az orrban őrséget adó fedélzetmesterünk
is integetett: „üt a hajó!”. Révkalauzunk elvesztette magabiztosságát, hol a
jobb, hol a bal oldali bójákat közelítette, pár percre átvette a kormányt, majd
ismét rám bízta, zátonyokon bukdácsoltunk át. Kezdtek rosszul festeni a dolgok.
És akkor hirtelen „megérkeztünk”! Mintha falba ütköztünk volna, úgy lecövekelt
a hajónk a hajózó út kellős közepén, ott, ahol a térkép szerint jó pár lábnyi
víznek kellett volna lennie a hajógerinc alatt, ott futottunk zátonyra! A gép
teljes erővel dolgozott, mindhiába, egy tapodtat sem mozdultunk előre. Hátrába
kapcsolták a masinát, de már visszaút sem volt. Előre, majd hátra, majd ismét
előre, csak nem eresztett a zátony. Ledobatták a horgonyt, – hogy a későbbi
manővereknél esetleg segítséget nyújtson. – de mindhiába, közel volt a fenék.
Szilárdan tartottuk a pozíciónkat a homokpad közepén. Próbáltunk segíteni
magunkon, a lebocsátott mentőcsónakokkal akartuk mélyebb vizekre vinni a
tartalék horgonyunkat, kár volt a fáradtságért. A vízbe eresztett horgonyunkat
karnyi vastag kötéllel rögzítettük a csörlőhöz, és próbáltuk lassan húzni,
hátha megmozdítja a homokon fekvő Bodrogot. Nem a hajó mozdult, hanem a horgony
kezdett csúszni a hajó felé. A „kapák” képtelenek voltak megkapaszkodni a
homokos fenéken, csak szántották a talajt, nem tudták beásni magukat, nem
tudtuk vontatni magunkat. Elmúlt a dagály, minimálisra csökkent a víz
körülöttünk, lehetett gondolkozni a „hogyan továbbon”?
törőhullámok csapásai egyre kijjebb tolták a hajót a csatornából, ráadásul
keresztbe is fordították, így a teljes oldalunkat kínáltuk fel a több méter
magas, ámde annál rövidebb hullámoknak. Némelyikük akkorát ütött a homokba
ágyazott hajótesten, hogy minden beleremegett, a tajték a radarárboc
magasságáig csapott fel. A kivitt horgony újra nem talált kapaszkodót,
végigszánkázva a fenéken csúszott ismét a hajóorr alá. Helyzetünk romlott,
egyre közelebb kerültünk az egy kilométerre lévő parthoz. Szerencsétlen
révkalauz, hiába bizonygatta, hogy nemrégiben gond nélkül felvitt egy hasonló
méretű hajót, a tények önmagukért beszéltek. Ahol a térkép elegendő vizet
jelzett, ott valójában pár lábnyi fedte csak a nap mint nap máshova vándorló
zátonyokat. A mienké rossz időben volt rossz helyen, így találtunk egymásra.
onnan saját erőből képtelenek leszünk leszabadulni. Bizonyos mértékben
szerencsénk volt, hogy szilárdan beágyazódtunk a homokba, mivel így alig dőlt
pár fokot a hajótest. Rögtön elrendelték a vízkorlátozást, a gépházban lévő
generátorokat leállították, – a hűtővíz szivattyú beömlő nyílása magasan a
vízszint felett tátongott, – így az orrban lévő „öcsi”, a kikötői segéd
generátor tudott szolgáltatni áramot a gépi berendezések működtetéséhez, a
„klímához”. (Ha jól emlékszem, a ballaszt tartályokból sikerült hűtővizet
biztosítani a masinához, nem maradtunk energia nélkül egy percre sem.)
próbálkoztunk, hogy levontassuk magunkat, a Mahart is dolgozott; kerítettek egy
szenegáli vontatóhajót, akik vállalták, hogy leszabadítanak minket. A
szerződésben belefoglalták, hogy csakis sikeres mentés esetén fizet a cég.
Megérkezett a mentő hajó, a mély vízben vetettek horgony, jókora távolságra
tőlünk, mert minden nap, minden dagállyal egyre messzebb kerültünk a hajózó
csatornától. Parancsnokuk, egy fiatal francia srác, átcsónakázott hozzánk,
meghányták vetették sorsunkat barbánkkal, és másnap már velük együtt próbálkoztunk.
A vontató közelebb jött, ameddig a merülése engedte, csónakkal áthoztak egy
combvastagságú kötelet, fixáltuk az orrban, majd nekifeszült a vontató,
főgépünket is beindítottuk, és végre mozdult a hajónk! Korai volt az öröm, mert
többre már nem futotta az egyesített erőből. Hajónk orra alól csikorgás
hallatszott, megtaláltuk a pár napja kivitt horgonyunkat, és a vízszint
csökkentével szépen rá is csücsültünk. (Később kiderült, hogy pár helyen ki is
lyukasztotta a fenéklemezt.)
ismételtük meg a műveletet, minden eredmény nélkül. A vontató ereje kevés volt,
hajócsavarunk dagálykor is félig kiállt a vízből, igen rossz hatásfokkal
dolgozott, kevés segítséget tudott adni a vontatáshoz. Szép nagy medencét
kotort a hajónk mögé, egyebet nem értünk el vele, ha csak azt nem számoljuk,
hogy apálykor a bent rekedt halakat könnyűszerrel ki lehetett fogni. Igaz,
azoknak a javarésze csak cápa és rája volt, nem igen gazdagították konyhánk
kínálatát.
vált helyzetünk, a napok meg csak múltak, közelebb nem kerültünk a nyílt
vízhez. Egy ízben csaknem sikerült befordítani a hajónkat a kedvező irányba,
akkor a kötél szakadt el, és mire újra cserélték, a kedvező pillanat elmúlt,
hajónkat visszapofozták a hullámok a régi helyére. Apály idején már alig 30-50
centi víz volt bárkánk körül, a homok lassan körbevett minket. A hajójáró nem
ért le a víz szintjéig, két, összekötözött kötélhágcsón mászhattunk le, ha a
hajó körül akadt dolgunk. Kigázoltunk a partra, kagylókat, csigákat gyűjtöttünk…
a pesszimistábbak már arra gondoltak, örökre ott ragad a hajónk! Nagy
szerencsénk volt, életünk egy percig nem forgott veszélyben, nem borult fel a Bodrog,
ott trónolt a sekély vízben, távolabbról úgy látszódott, mintha a parti
fövenyen állna, mint valamilyen „sivatagi hajó”.
eredménytelen próbálkozás után elhajózott a vontatónk, szomorú relikviaként
otthagyva elszaggatott köteleit. Egy fillért sem kerestek az üzleten. Hál’
Istennek a vállalat sem tétlenkedett, nyakunkra küldte szakértőit, egy
parancsnokot és egy biztosítási ügynököt, és az igazgatónkat, aki ugyan nem
volt tengerész, de még nem járt soha Afrikában. Megkapta a lehetőséget, hogy
majdan unokáját térdén lovagoltatva mesélje élményeit a szenegáli
„zátonyozásról”. Ha valakire nem volt szükségünk, az akkor ő volt. Egy
bennszülött hozta be a „delegációt” csónakjával, ők sem jutottak túl közel
hozzánk, így hát cipők levéve, pertlivel összekötve, nyakba véve, gatyaszár
feltűrve, – így gázoltak be hozzánk. Ketten már másnap hazautaztak,
„tanácsadónk” még pár napig osztogatta az észt. (De trendi lettem!)
motoros munkacsónakunkat, azzal járták végig a hajózó utat a kárszakértők,
méregették a víz mélységét apálykor, dagálykor, készültek a pereskedésre a
helybéli szervekkel. Nekünk is jól jött ez a kis szünet, mert addig sokat
dolgoztunk, volt, hogy tizenhét órát is kint töltöttünk a fedélzeten, sokat
kivett belőlünk a meleg, a fizikai munka.
érkezett, ezúttal profikkal sikerült szerződést kötni, a holland „Wijsmüller”
céggel. Három németalföldi legény érkezett hozzánk, azonnal átöltöztek, és
munkához láttak. Körbejártak, felmértek, feljegyeztek mindent és kijelentették:
az ő eszközeikkel megmenthető a hajó! Bizonyságul az asztalra tettek egy
halomnyi szórólapot, az egyiken egy fényképsorozat bizonyította, hogy még a
homok dűnék közül is vízre segítettek egy hajót valahol Arábiában, miután
csatornát ástak a nyílt vízig. Ennél azért mi jobban álltunk. Beköltöztek,
valahogy még nekik is szorítottunk helyet. A főnökük a mentőtiszt volt, aki
huszonvalahány évével irányította a munkát, készítette a terveket, rendelte meg
az anyagokat, és ha kellett, megfogta a munka véget, szerelt, hegesztett.
Technikusuk is univerzális szakembernek bizonyult, csakúgy, mint a búváruk,
akit a teremtő hatalmas termettel és a hozzá tartozó 47-es lábakkal áldott meg…
az éjszakára kitett „topánkája” majd’ átérte a folyosót. Ezek az emberek egész
egyszerűen mindenhez értettek, ami a hajómentéshez tartozott. Gibraltárból
elindult egy mélytengeri vontató, hogy ha szükséges, „kéznél” legyen, az
anyagokat repülő hozta Dakarig, közúton fuvarozták az egyik folyó menti
településre, onnan hordtuk be mentőcsónakjainkkal a hajóra.
következőképpen festett: készítettek egy egyenlő szárú háromszöget formázó
„ernyőhorgonyt”, kb. 3 méteres él hosszal, hat-nyolc centiméteres vastagsággal.
A három csúcsra félszemmel erősítettek drótköteleket, majd ezeket a köteleket erősítették
egy jóval vastagabbra. Ehhez csatlakoztattak egy vékonyabbat, huszonkettes
átmérőjűt, ezt vezették be a hajóra. A fedélzetre, a felépítmény elé
hegesztettek egy hat darab csigából álló blokkot, – ez volt a fix pont – a
másik, szintén hatos blokk szabadon mozgott a fedélzeten. Ebbe a két blokkba
fűződött be az előbb említett 22-es kötél, amelynek az egyik végét az
ernyőhorgony ötveneséhez erősítették, a másikat, a szabadon lévőt a hajóorrban
lévő csörlő dobjára tekerték, így ha húzták, az erő megtizenkétszereződött. A
terv az volt, hogy a hajótól távol a mélyvízben a fenékre engedik az
ernyőhorgonyt, lassan elkezdik húzni, és mivel a háromszög hátsó oldalára
ellensúlyként felerősítették a tartalék horgonyunkat, amikor a kötél megfeszül
a tartalék horgony ellen tart, és így felállítja a háromszöget, az beleássa
magát a tengerfenékbe, így válik a másik stabil ponttá. Húzásnál a fedélzeten
lévő szabadonfutó csigasor végig vándorol egészen a lehegesztettig, akkor ki
kell fűzni belőle a kötelet, előre vinni, és újra fűzni, újra húzni, ismételve
ezt mindaddig, amíg a hajó meg nem mozdul és fel nem úszik. Reméltük, hogy nem
a horgony csúszik a hajó alá, amint eddig történt, hanem a hajó mozdul el az
ágyából.
művelethez kellett beszállítani az eszközöket a hajóra. Útnak indultak
csónakok, eltűntek a folyó torkolatában. Mi, hajón maradottak szétszereltük a
raktárak fedő szelvényeit, darukkal az egyes raktár elejébe forgattuk őket, orr
nehézzé téve bárkánkat.
csónakoknál. Délutánra befutott az első, kiraktuk, behordtuk a hajóra az
anyagot. Közben beborult, villámlott, a szél felerősödött, elkezdett zuhogni az
eső. „Hol lehet a másik kettő?” – ez foglalkoztatott mindnyájunkat. Távcsővel
még láttuk, amint kiértek a torkolatból, majd eltűntek a méteres hullámok
között. Ránk szakadt a sötétség. Mit tegyünk? Parancsnokunk döntött, amíg ilyen
viharos az idő, sötétben nem teszi kockára az emberek biztonságát,
mentőcsónakunk épségét, várunk. Fellőttünk néhány rakétát, bekapcsoltuk a
kereső fényszórót, hátha reagálnak rá. De nem történt semmi, a „volki-tolkik” (walkie-talkie – szerk.) is némák
maradtak. Az első csónak legénysége elmondta, hogy a másik jóval nagyobb terhet
cipelt, abban voltak a drótkötelek, alig állt ki a vízből. Ha azzal
belefutottak a hullámzásba… nem mertük folytatni a gondolatot.
elcsendesedett a vihar, már készítettük elő a beérkezett csónakot a mentő
expedicióra, amikor megjelent egy bennszülött halászladik, s benne kucorogtak
néhányan a másik csónak legénységéből. Rögtön nekik ugrottunk, hol vannak a
többiek, mi történt a csónakokkal? A következők derültek ki: már a folyó
torkolatában jártak, mikor kitört a vihar. Nem vágtak neki a hullámoknak,
inkább visszafordultak a folyóba, és egy alkalmas zátonyon felfuttatták a
csónakokat. Az eső ömlött, valami szállás után próbáltak nézni, amikor arra
tartott az egyik hollandus az általa bérelt motorossal. Ő is a hajóra
igyekezett volna, de neki sem sikerült, így felszedte a szigeten didergő
társulatot, és elvitte őket a közeli városba. Akadt ott egy motel is.
Képzelhető volt, milyen meglepetést okoztak a recepción, mikor megjelentek
mezítlábasan, csapzottan, borostásan egy szál trikóban, csurom vizesen. A fehér
szmokingos igazgatónak elkerekedett a szeme a furcsa társaság láttán, el akarta
tanácsolni kollégáinkat. Hollandunk az orra alá dugta a dollárral megtömött
pénztárcáját, rögtön készségesebb lett a főnök, és tengerészeink kisvártatva
már a forró zuhany alatt áztatták magukat, majd a bárba telepedvén
kortyolgatták a dupla viszkit és szívták a cigarettát, és végül vetett ágyban
szenderültek álomba. (Mi meg bent rágtuk a körmünket, mi lehet velük?)
kimentek a másik csónakkal, felszedték a csapat maradékát, elosztották a
rakományt, vízre tolták a partra futtatott ladikokat és visszatért a hajóra az
egész díszes társulat. Két napig szereltünk a hollandok irányításával, ők is
derekasan kivették a részüket a munkából.
egyik éjszaka lepkék lepték el a hajónkat, tömegével kapaszkodtak köteleinkre,
halmokban vergődtek a fedélzeten, majd’ mindenhova befurakodtak, valószínű,
nászukat ülték. Reggel lapáttal hánytuk a vízbe az elpusztultakat. (Rengeteg
rövidzárlatnak lettek okozói a későbbiekben a mindenhova befurakodott pillangók
tetemei.)
megérkezett a mélytengeri vontató, ernyőhorgonyunkat egy lapos fenekű, daruval
ellátott pontonnal kivitték a mélyvízbe, leengedték. Mi a hajón befűztük a
kötelet, szabad végét rátekertük a csörlő dobjára, vettünk egy nagy levegőt, és
elkezdtük húzni – és megmozdult a hajó! Az ernyőhorgony előírás szerint
tartott, csúsztunk a homokon a mélyvíz felé! Összeért a két csigasor, kifűztük
a kötelet, elcipeltük a több mázsás blokkot a hajó elejébe, ismét befűztünk,
ismét húztunk, ismét csúsztunk. Újra összeért a két blokk, újra cipeltünk, újra
fűztünk, újra csúsztunk, majd megint összeért a két blokk… na, itt már
abbahagytuk, mert elmúlt a dagály. Reggel villámgyors fűzés és a többi művelet,
és mire másodszor ismételtünk, már úszott a hajó! Három hét után ismét víz volt
alattunk. Ernyőhorgonyunkról levágták a kötelet, – talán még ma is ott hever a
tenger mélyén a tartalék horgonyunkkal együtt. A maradék drótkötelet beszedtük,
elénk állt a vontató, felcsatoltuk, és lassan kivontattak a mélyvízbe, ahol
horgonyt dobtunk. Következett egy alaposabb vizsgálat, a búvár szemügyre vette
a hajócsavart, kormánylapátot, a hajótestet, és azzal tért vissza, nagyobb
sérülést nem látott, beindíthatjuk a főgépet.
befelé igyekvő hajó megtorpan, megáll, majd’ ugyanazon a helyen, ahol mi is
zátonyra futottunk. Hollandjaink vérszemet kaptak, motorcsónakba szálltak
megnézni, mi történt a kollégákkal? Kisvártatva visszatértek, csak
legyintettek, guineai volt a hajó, a személyzet már csomagolt. Felhúztuk a
horgonyt, beindult a főgép és lassan elindultunk Dakar felé. Túl voltunk tehát
a zátonyon, élmény volt az ott töltött három hét. Mindenből tanul az ember, az
ilyen haváriákból is, de reméltem, az ott szerzett tapasztalatokra nem lesz már
többé szükségem.
felé hajóztunk, helyesebben vontattak. Szerencsénk volt, rögtön behoztak a
kikötőbe, igaz, nem rakodni jöttünk, hanem „kivizsgálásra”, és az esetleges
„műtétre”, így beállítottak a hajójavító mólója mellé. Jobban jártunk, mint a
vontatónk, ők kint maradtak horgonyon, és éjszaka meglátogatták őket a „lopó
emberek”, pár kikötőkötelük bánta a vizitet. Mindezt másnap tudtuk meg, mikor
mellénk álltak, és átpakoltuk a mentésnél használt anyagokat. A hollandusok
velünk tartottak, a búvárnak is akadt végre szakmába vágó munkája, tüzetesen
átvizsgálta a hajófeneket. Indokolt volt, mivel az egyik, a hajóorrban lévő
ballaszt tartály fedelét felnyitva fény szűrődött be alulról, s kisebb halak
úszkáltak a tartály vizében, csalhatatlan jeleként, hogy hajónk lékesedett.
Emberünk talált is kisebb lyukakat, ideiglenesen befoltozta őket az útra, mivel
az már rögtön kiderült, hogy a dakari hajójavító felszereltsége nem megfelelő
hajónk javításához. Megállapítást nyert, hogy a fenéken, a bordák között
benyomódott a lemez, keletkeztek apró lyukak, a kormánylapáton is találtak
sérüléseket, és a hajócsavart sem ártott alaposabban átvizsgálni. Aggódtak,
talán a hajógerinc is deformálódott, be kellett volna mérni, de ehhez a helyi
javító műhely kevés volt. Hova tovább? Las Palmasra, mint a legközelebbi,
komolyabb hajójavítóba!
összecsomagolt, búcsút vettek tőlünk, jó szakemberek voltak, nekik
köszönhettük, hogy újra úszott a hajó, emberileg is közel kerültek hozzánk, még
kifejeztük reményünket, hogy ismét látjuk egymást, no persze nem a zátonyon,
hanem valamelyik amszterdami kiskocsmában. Hazakészülődtek, de nem volt
szerencséjük. Érkezett egy fax, Indiában kigyulladt egy fúrótorony, ott
számítottak rájuk.
Oldal ajánlása emailben
X