Jin és Jang
Valamikor 2000. táján volt egy internetes könyvkiadó, amelyik a Vikk.net névre hallgatott. Ők jelentették meg ezt a kisregényt e-könyv formában, majd megszűnt a kiadó, és a jogok visszaszálltak rám.
Az ötlet úgy született, hogy a kiadó levelezőlistáján parázs vita alakult ki arról, hogy lehet-e érdekesen írni a boldogságról. Semmi másról, csak és kizárólag a boldogságról. Elhangzottak érvek pro és kontra. Sokan mondták, hogy nem lehet, mások viszont erősködtek, hogy lehet
Ez a kisregény volt az én válaszom:
A Caféblogon levő másik blogom:
Milyen az a tengerész, aki nem szeret főzni? Én legalábbis ezen a véleményen vagyok, és ezért aztán lelkesen főzök, ami biztos, hogy a környezetem megelégedésére teszem. Igaz, a nagyobbik fiam néha gasztronómiai ámokfutásnak hívja, de még nem fordult elő, hogy a főztömet ne szívesen ette volna. Szóval amit főztem, nemcsak megeszem, hanem ki is blogolom.. csak egy katt...
Az Oroszlán főzni készül
<!--
//-----------------------------------
s_ref=escape(document.referrer);
s_aloldal="32";
s_rnd=Math.floor(Math.random()*1000000);
//-----------------------------------
s_sw=screen.width;
s_sh=screen.height;
if (navigator.appName!='Netscape') s_color=screen.colorDepth;
else s_color=screen.pixelDepth;
document.write('
');
document.write('
');
//-->
var sc_project=8798868;
var sc_invisible=1;
var sc_security="20e419cb";
var scJsHost = (("https:" == document.location.protocol) ?
"https://secure." : "http://www.");
document.write("");
Blogkövetés
Iratkozz fel a heti hírlevélre és többé nem maradsz le a friss tartalomról.
Hogyan lettem tengerész?
2012 október 31. | Szerző: Seafalcon
A blog elindult.
Azt hiszem, sokakat izgathat, hogy miből és hogyan lesz a cserebogár, azaz miért és mi úton lesz valaki tengerész? Mert mindig vannak, akiket elkap a gépszíj, akik romantikából jelest, érdemelnek és álmodozásból is kitűnő az osztályzatuk. Még ma is, ebben az elképesztő világban, ami össze nem hasonlítható az én ifjúságommal az információáramlást tekintve, ahol csak egy katt, és a gugli mindent megmond, mindig van egy-két eltökélt ifjú, aki felteszi a honlapomon keresztül a kérdést:
– Kapitány úr, tengerész szeretnék lenni, mit csináljak? – és én segítek tanáccsal, ahogy tudok, bár ma már nincs sok lehetőség.
Tehát ha megválaszolom a címben feltett kérdést, arra felelek, hogyan lettem valamikor a “történelmi” időkben tengerész? Hát így:
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy…
A mesék így kezdődnek. De ez nem mese, bár a kezdet számomra igazán mesébe illő.
Tehát egy fiatalember évek óta arra készül, hogy világot láthasson, tengerész legyen. Honnan az ötlet, a késztetés?
Amit biztosan tudok a kezdetekről az, hogy másodikos gimnazista voltam, és a kezembe került egy IM, a korombéli olvasók biztosan emlékeznek az akkoriban népszerű, képes havi folyóiratra, az Ifjúsági Magazinra. Ott olvastam egy riportot magyar
A korabeli magazin…
tengerészekről.
Ez az! Ez kell nekem!
Elővettem az IM-et, kinéztem a szerkesztőség címét, s megfogalmaztam egy levelet. Megírtam, hogy minden vágyam, hogy tengerész lehessek, igaz, édesanyám azt szeretné, ha agronómus lennék, de tessék szívesnek lenni és megírni, hogyan lehet valaki Magyarországon tengerész?
A válasz:
Kedves Barátunk!
Magyarországon egy hajózási vállalat van a Mahart, náluk lehet tengerésznek jelentkezni. Alant mellékeljük a címét.
De ha szabad ajánlanunk, akkor inkább válassza a mezőgazdaságot, az szép hivatás, ebben mindenképpen egyetértünk az édesanyjával.
Az biztos, hogy amikor befejeztem a gimnáziumot, s kezemben volt az érettségi bizonyítvány, boldog voltam, azt hittem, enyém a világ, mindent megvalósíthatok, amit csak akarok. Tehát felvételiztem Fertődre, a Felsőfokú Mg. Technikumba, gyümölcstermesztőnek. Ezt persze nem én akartam, hanem az édesanyám.
(A fertődi kastély bal szárnya, ebben volt a technikum !)
Egy fertődi délutánra élénken emlékszem. Strandon voltunk, vagy a focipálya szélén hevertünk, egyre megy, a lényeg, hogy Szaca mesélt. Tengerészekről, parancsnokokról, hajókról, fedélzetmesterekről, városokról, lányokról, kalandokról, ivászatról, mindenről. Én meg hallgattam, hallgattam, hallgattam.
A két év hamar elrepült. „Tanultam” a magam választotta szakmát. Mindent elkövettem, amit nem szabad, ha az ember diplomát akar szerezni egy felsőfokú intézményben: hátul ültem, nem jegyzeteltem, órákon ultiztunk a vizsgaidőszakban teniszeztünk, a gyakorlatokat ellébecoltam, este leültünk kártyázni és két napig egyfolytában kanasztáztunk. Gitároztunk, fociztunk, néha talán tanultam is. Persze ennek is volt jó oldala, mert később mindent tudtam, mit kell másképp csinálnom, ha tengerésztiszti diplomát akarok szerezni.
Legjobban persze azt szerettem, ha Szaca mesélt. Ittam a szavait, és már előre fogalmaztam a levelem, amit el kell küldenem a Mahartnak:
Már gyermekkorom óta tengerész szeretnék lenni. Tessék megírni, hogyan kell jelentkezni?
A levél 1968 nyarán ment el, amikor már a kezemben volt a szőlész és gyümölcskertész diploma.
Nagyon vártam a választ. Lestem a postást, minden nap kérdeztem:
– Nem jött levelem a Mahartból?
Lassan őröltek a hivatal malmai. Nem tudták, nem tudhatták, mennyire fontos a válaszuk. De ami késik, nem múlik, még akkoriban is így volt. Egyik nap kék fejléces, hivatalos levél jött Csehipusztára, személyesen nekem címezve. Remegő kézzel nyitottam ki a borítékot. (Sokáig ez a levél is megvolt, de nagytakarítás…)
Tisztelt Jelentkező!
Vállalatunkhoz írt levelére az alábbiakat válaszoljuk:
Tengerész forgalmi állományba csak katonaviselt fiatalokat tudunk alkalmazni. Katonai szolgálatának letöltése után levélben jelentkezzen Személyzeti Osztályunkon.
Majdnem elsírtam magam, s hogy ez mégse esett meg, az annak tudható be, hogy a levél nem elutasítás volt, hanem csak halasztás. Mi az a két év, ha eddig vártam, azt is kibírom!
Katonaság. Ez egy külön regény. Lehet, hogy egyszer sor kerül rá, de nem most.
Leszerelés után ment a következő levél, hova máshova, mint a Maharthoz:
Tisztelt Személyzeti Osztály!
Világéletemben tengerész akartam lenni, A tanulmányaim befejezése után azt a választ kaptam, hogy a katonaság letöltése után jelentkezzem felvételre Önöknél. Leszereltem, most már mindenben megfelelek az elvárásoknak. Tisztelettel, stb. stb.
A levél elment, s én újra izgultam.
A kisnyárádi postást (édesanyám sokat költözött, mint vidéki tanítónő, akkoriban egymás után szüntették meg a kisiskolákat) minden nap lestem.
– Gyurka, jött-e levél Pestről? A Maharttól várok.
– Nem jött.
– Nem jött.
– Nem jött.
Hetek teltek el, s nekem valami állás után kellett néznem, ha nem akartam, hogy a katonaság ideje elvesszen a szolgálati időmből. Akkoriban három héten belül kellett munkába állni, másként nem számított bele a szolgálati időbe a nyugdíjszámításnál.
Már megvolt a munkahelyem a Pécsi Volánnál (ha tengerész nem, akkor kamionos leszek, volt az elhatározás), amikor megjött a kurta válasz:
Sajnálattal közöljük, hogy Vállalatunknál két évig létszámstop van, nincs tengerészfelvétel.
Nem hagytam magam. Újabb levél ment tengerészékhez, immár 1972 késő őszén, november utolsó napjaiban: letelt a két év, itt vagyok, tengerész szeretnék lenni.
A válasz december elején érkezett: jövő év január 11-én jelentkezzen orvosi vizsgálaton a Merényi úti kórházban. Cím, egyéb utasítások.
Azt hittem, nem jól látok. Csak így egyszerűen, jöhetek, illetve mehetek, tengerész lehetek!
Hurrá, hurrá, hurrá!
Nem fértem a bőrömbe! Nem tudtam megülni a fenekem Pécsett. Fel kellett mennem Pestre, hát irány a Rákosligeti TSZ szőlészete, januártól gyalogmunkásság.
Metszés, permetezés, semmiség, mindent tudtam, jó haverok voltak, eltelt az idő. Egyik nap hívat a főnök.
– Fogalmam sincs.
– Csak nem keveredett valamibe?
– Semmibe.
– Mindegy, jó véleményt adtam magáról. De ugye tényleg nincs semmi disznóság a dologban?
Két nap múlva:
– Itt akar hagyni minket?
Nem tudtam, honnan fúj a szél. Csak a vállamat vonogattam.
– A BM szerint a Maharthoz akar menni, tengerész lesz.
Úgy elkezdtem vigyorogni, hogy tudta, ez bizony így van! Na meg, ha nem is árultam volna el magam, a BM-től úgyis megtudta. Ekkor már kezdett közelinek tetszeni a tengerészet. Főleg, amikor az egyik márciusi hétvégén hazamentem, s édesanyám is azzal fogadott, hogy:
– Itt voltak a rendőrök, és utánad érdeklődtek. Csináltál valamit? Azt állították, nem tudják, miért kell utánad érdeklődni…
– Tengerész leszek, anya! – mondtam boldogan. – Csak tudnám, hogy mikor mehetek már!
Bizony még kellett várnom. Innen is, onnan is hallottam, hogy rendőrök kérdezősködnek utánam. Már tudtam, miről van szó, hát nem izgatott a dolog, illetve annyira igen, hogy érnének már a végére!
Ez is bekövetkezett. Augusztus elején levelet kaptam: menjek be felvételem ügyében, 1973. augusztus 8-tól a Mahart forgalmi állományú dolgozója leszek tanulómatrózi beosztásban a Tengerhajózási Igazgatóságnál. (Illetve, azt hiszem, akkor még a Detert-nél, de lehet, hogy csak a tengerészek nem tudtak rászokni a hosszú, újmódi megnevezésre, mert nekünk mindvégig Detert – Duna-Tengerhajózási Részvénytársaság – maradt.)
Felvettek!
És 1973. augusztus 31-én behajóztam a legszebb, legjobb hajóra, az M/S Hévízre.
A Hévíz motoros, az első hajóm
Tengerész lettem.
Oldal ajánlása emailben
X