Utolsó nap a hajón – MV Clipper Caraibes 11. rész
2015 november 23. | Szerző: Seafalcon
Beszélgetünk…
Bizonyos fokig irigylem azon nemzetek fiait, akik többé-kevésbé megértik egymást. Tegnap este kint voltunk a Koralban (a kocsma a focipálya mellett), megittunk két deci forralt bort, és közben a pultos hölgy beszélgetett Mariannal és Zygmunttal. Persze mindenki a saját nyelvén, horvátul és lengyelül mondta a magáét. Ennek ellenére jól elbeszélgettek.
A beszélgetés apropóját a tegnap esti sétánk adta, Mariannal elsétáltunk a következő faluig, Vitoviciig. Ott láttunk egy útjelző táblát: Zastavici. A beszélgetés ma este így zajlott:
Marian: – A Zastavákat Zastaviciben gyártják?
Pultos csaj: – Az enyém tíz éves, nem jó.
M: – Csak tíz kilométer?
P.: – Van egy új Seat Cordobám, az csak egy éves.
Zygmunt: – A Zastava gyárban Seatot gyártanak?
P.: – Sok alkatrész kell a Zastavához, drága.
Z.: – Az igaz, hogy drága a Seat, de keveset fogyaszt.
P.: – Még egy forralt bort fogyasztanak?
M: – Nem, nekem Opel Astrám van.
P.: – Az Opel a férjemé, nekem Seatom van. Az Opel a vendéglő előtt áll…
A matrózoknak rögtön az jutott az eszébe, hogy akkor ma este party lesz. Inni csak akkor fognak, ha a barba kinyitja a vámszekrényt. Ez pedig nem ma lesz!
Marian azt mondta, ha esetleg januárban mennie kellene neki is innen, szívesen jönne hozzám a Petrára. Ez minimum azt jelenti, hogy kedvel…
A mai program: mosás és kabintakarítás.
Hamarosan megjött a telex is, az utazási időpontokkal, lengyel első tiszt és egy matróz is jön. Nem értem igazán, miért van az, ha helyettem lengyel chief jön, a matrózok méltatlankodni kezdenek, hogy jobb lenne, ha maradnék? Itt sincs másként. Csak most az a különbség, hogy nagyon szívesen megyek vissza a Petrára.
Valamilyen isteni sugallatra a legutóbbi kantin nyitáskor kivettem egy üveg rumot. Most nagyon jól jött, mert mindenki gratulált a parancsnoki beosztáshoz, és a kihajózáskor is be kell dobni valamit.
December 14. Kedd, Plomin. Holnap Velencébe megyünk, ez a reggeli hír. Az esti az volt, hogy maradunk. Fél tizenkettőig vártam a váltókat, aztán lefeküdtem.
December 15. Szerda, Plomin. Reggel egy óra alatt átadtam a dolgokat, s attól kezdve idegesen vártam, hogy mi történik velem?
Délután megjött, hogy holnap 16.00-kor Trieszt – Róma, 20.25-kor Róma – Barcelona. Tíz után érek a katalán fővárosba. Remélem szálloda, s onnan a hajó.
Most jött el az ideje, hogy eltegyem a komputert, s csak a Petrán vegyem megint elő.
Kalauz lettem – MV Clipper Caraibes 10. rész
2015 november 18. | Szerző: Seafalcon
December 7. Kedd, Horgonyon, Plomin, horgonyon. Reggel kilencre megérkeztünk, és délben eljöttünk, ahogy az egy vonaljáratot teljesítő hajóhoz illik. Az újságban is benne vagyunk, bár megrónak bennünket, hogy minek, ha nincs rakomány?
Újra a Petrán?
Délelőtt jött a hír:
Maciej mindenképpen azt akarja, hogy én váltsam, és utána is maradjak a Petrán. Tehát a tudomány mai állása szerint a következő történik velem a közeljövőben:
December 14-ig elsőtiszt vagyok a Clipper Caraibes-on.
December 15 – január 20. parancsnok a Petrán.
Január 20. – április 20. között első tiszt a Petrán.
Mondtam a barbának, hogy vállalom, mert elsőtisztként a Petrán jobb a pénz, mint itt, és egyáltalán nem olyan unalmas, mint ez a hajó.
Csak venni kéne egy táskát, és egy öltözet normális ruhát…
Annyit azért megtettünk, hogy elmentünk Ravennáig, utána felnéztünk Velence elé, majd visszafordultunk, hogy reggelre megjöhessünk, ha már egyszer megjártuk az utat… (Ezt a baromságot!)
December 8. Szerda, Úton, Plomin. Amióta tudjuk, hogy (valószínűleg, ha minden jól megy, ha semmi nem jön közbe, stb. stb.) a Petrán barba leszek, a parancsnok állandóan magyaráz, segít felkészülni. Manővereknél elmondja a miérteket, ma kaptam tőle egy klassz programrendszert, amivel a hó végét gyerekjáték lesz elkészíteni. Csak az a baj, hogy nincs megerősítés…
Azt mondja a captain, hogy a legnagyobb gondja a cégnek, hogy nem kap se parancsnokot, se első tisztet. Hát persze, ki az a marha, aki karácsony, és a 2000. újév előtt be akar hajózni. Lehet, hogy nem lesz aki leváltson itt?
Délután kint voltam, láttam mákot és pirospaprikát, holnap veszek, és karácsonyra kellene csinálni bobajkát…
December 9. Csütörtök, Plomin, úton, Ravenna, úton. Végre elkezdtük a vonaljáratot
Kalauz lettem
Nem tévedés, én vagyok a kalauz. Hogyan másként lehet hívni azt, aki odamegy az utasokhoz, hogy:
– Kérem a jegyeket!
Na, meg az útleveleket is beszedem az utasoktól és a gépkocsivezetőktől. A matrózok megmutatják, hogy hova álljanak be a kocsik, biztonságosan megkötik a tengeri útra. Én elkészítem az utaslistát, átadom a rendőrségnek az útlevelekkel együtt, majd ellenőrzés, és a rakománypapírok átvétele után elmegyünk.
Ma mindez elég sokáig tartott, mert a behajózástól számított egy óra múlva indultunk. Ez pedig túl hosszú idő. De azt hiszem érthető a késlekedés, ha elmondom hogy mennyi rettentő nagy tömegű gépkocsikat és a kísérő utasokat szállásoltunk be a hajóba:
Egy Zastavát a vezetőjével. Megnyugtatok mindenkit: nem volt a kocsi zsúfoltan a raktárban. Azt hiszem, a hatóságoknak, az ügynökségnek, és mindenkinek, aki a hajóval foglalkozik, még egy kicsit bele kell jönni a dolgokba…
A mai nap 14 óra munkaidőt jelentett, ám ez jó, mert eddig nem volt túlóra, pedig az hozza a pénzt. Mármint a dugit, a zsebpénzt, mert a kereset a családé…
Megjött az új kápó. Szimpatikus pasas, csak kicsit nagyobb a hasa mint az enyém. És ért a komputerhez, hozott Excelt és Word-öt, így újra tudunk dolgozni minden programunkkal.
Ravennából felhívtam Encsikét Hungary Directtel, végre nem kellett sürgetni, hogy siessen, mert lejár a kártya. Szabolcs második díjat nyert irodalmi pályázaton, és bekobzolta magát egy zenei versenyen a budapesti döntőbe. Nimród valami norvég céggel áll kapcsolatban, hajót keres. Remélem, majd átvisz magához…
Apát is felhívtam. Ma jelent meg a legújabb verseskötete, holnap visz belőle Encsikének és a fiúknak.
A tökéletlen Zygmunt Kreft lebeszélte a 400 lírát az olasz kártyáról, így nem tudom, hogyan beszélek legközelebb Olaszországból, mert itt hiába ingyenes a hívás, kártya kell hozzá.
A barba megkapta a hajó mobilját, beszélt Párizzsal, próbálnak első tisztet találni helyettem, de nem könnyű (ki az a bolond, aki karácsony előtt hajóra akar szállni?). Este távirat jött, a digó még nem írta alá a hajóbérleti szerződést, nem kötött biztosítást a hajóra, így ha nem teljesíti a kötelezettségeit, akkor Plominban maradunk holnap…
Kíváncsi vagyok, mikor indul be a járat rendesen? Azt hiszem, nem érem meg a hajón!
December 10. Péntek, Úton, Plomin. Délelőtt kikötöttünk. Utána kimentem a boltba, és vettem a hajónak WC papírt, mert elfogyott. Én szerencsés voltam a vásárlással, mert kaptam. A barba nem annyira, ugyanis a shipi nem jön, és talán ma este még tudunk enni valamit, holnap már vendéglőbe kell menni. Azt hiszem, a Humberen fogyott ki ennyire a kaja az Argentína és Szíria közötti úton.
Mr. Zsivkovics – az ügynök – kissé idegesen ment el a hajóról, mert a parancsnok biztosította, hogy ha nem intézkedik a digó, akkor nem indulunk este, és az azt is jelenti, hogy holnap se és vasárnap se. Ennyit a túlórákról. Később beigazolódott a sejtésem, mert a barba közölte: indulás hétfőn 16.00-kor.
Este láttuk a Berlini Filmszemle gálaestjét. Számomra jól végződött, hiszen Koltai Lajos kapta a legjobb operator díját és Szabó Istváné a legjobb forgatókönyv díja.
December 11. Szombat, Plomin. Most igazán nem tudom, minek örültem volna jobban: ha a hajón maradok, vagy egy hónap parancsnokság a Petrán a jobb-e?
Ugyanis a hajó december 22-től “off hire” lesz, ez azt jelenti, hogy a tulajdonos kiveszi a hajót a bérletből és hajógyárba küldi. Javítás után folytatódik a hajóbérleti szerződés. A hajógyár itt lesz valahol a környéken, 27-én dokkolnak ki, gondolom az összes lengyel feleség lent lesz a hajón, csak Encsike nem tud lejönni hozzám. Biztosan maradnék, mert most örül a cég, ha van valaki a hajón, még mindig nincs meg a váltóm. Bár az is lehet, hogy levennének váltó nélkül, minek a javításra első tiszt? (Nem Mahart hajó…) Azt hiszem, nem érdemes erről polemizálni.
Nagyot politizáltunk a barbával, a francia és magyar parlamenti rendszerről volt szó.
Új járaton a Petra
Este gondoltam egyet, és telexet küldtem a Petrára, Maciejnek. Csak annyit akartam tudni, hogy mikor érnek Marseille-be, hogy tudjam, mire számíthatok. Na, és azt is megkérdeztem, hogy ő jön-e vissza, vagy egy másik lengyel parancsnok?
Szinte azonnal megjött a válasz. Ő jön vissza január végén, így vele leszek első tiszt, ez sokkal jobb helyzetet teremt, mert nyilvánvaló mindenki előtt, hogy csak helyettesítettem. (Zárójelben: júliusig lehet a hajón, és akkor ha áprilisban hazamegyek, akkor minden további nélkül válthatom a nyáron, mint parancsnok!)
A hajó most más útvonalat jár: Marseille-Mostaganem-Oran-Valencia-Barcelona. Azt hiszem, ez sokkal húzósabb lesz, mint a Marseille-Alger-Genova járat volt. December 16-a körül érhetnek Barcelonába, oda kellene utaznom, és Marseille-ben veszem át a hajót.
Most már csak az kell, hogy legyen váltóm!
Dr. Franjo Tudjman meghalt
Tegnap este elhunyt a horvát elnök. A barba táviratot küldött az ügynöknek, amiben részvétét fejezte ki. Erre bejött a fullajtár, hogy ellenőrizze, vajon a lobogók félárbocon vannak-e? Egész nap csak Tudjman van a tévében (persze érthető). Egy pillanatra feltűnt Orbán Viktor is, amikor Európát körbeinterjúvolták ez elnök halála miatt.
Dinka, a plomini Keresztapa – MV Clipper Caraibes 9. rész
2015 november 14. | Szerző: Seafalcon
December 3. Péntek, Plomin. Délelőtt
meghozta a hírt a pilot, hogy aláírták a charter-partyt, és hétfőn
indulunk Velencébe. Nem tudom, mikor kapnak le, lehet, hogy egy-két utat
megteszek én is ezen a járaton. Elég húzós lesz, mert minden nap délben
indulunk Plominból, érkezés este nyolckor Velencébe vagy Ravennába,
indulás éjfélkor, érkezés Plominba reggel fél kilenckor. Szombat
reggeltől hétfő délig itt állunk. Ezek szerint én leszek a rakodótiszt, a
második és a captain a két navigátor.
December 4. Szombat, Plomin. Délelőtt tettem-vettem,
tacepaókat készítettem, amiket kifüggesztünk hajószerte, hogy az
utasokat eligazítsa. Ebéd után jött a kolosszális ötlet, minek
következtében pillanatnyilag csak a fenekem fáj, de holnap lesz nagy
sírás és rívás, és az fogaknak csikorgatása.
Felső-Plomin
Ugyanis a falucska két részből áll, mint azt már említettem. Az alsó
Luka Plomin – ne tessék idétlenségre gondolni, luka horvátul kikötőt
jelent -, és a dombon van a “felsőváros”. Hát gondoltam egy merészet és
nagyot, és a kamerát a vállamra véve nekiindultam. Nagy vállalkozás
volt, mert függőlegesen háromszáz métert kellett megtenni, ehhez egy két
és fél kilométeres út áll rendelkezésre, hát mit mondjak, az utolsó
száz méter rettenetes volt…
De megérte felcaplatni.
Nem siettem,
ötven percbe telt az út. Közben videóztam, meg-megálltam gyönyörködni a
tájban. Szép a környék, a hegyoldal vörösesbarnába öltözött, itt-ott
zöldellő foltok mutatták, hol vannak az örökzöldek. Ahogy a bekötőútra
ráfordultam, elkezdett emelkedni, és végig kaptatón kellett haladnom.
Ami szép, és szomorú volt, hogy végig az út mentén ott vannak a
négy-ötszáz éves házak, elhagyatottan, félig romos állapotban. De majd
mindegyik mellett van valami, egy sufni, egy tatarozott kis épületrész,
és lakják. Valaha szép udvarházak lehettek. De láttam két gyönyörűen
felújított épületet is, biztos pénzes pasas a gazdája.
Minden fáradtságot megért felmenni.
Valami
soha nem tapasztalt érzés kerített a hatalmába. Ilyen helyen még nem
voltam. A városka házainak kétharmada romos, de párat azért laknak.
Minden pillanatban azt vártam, hogy középkori olaszok bukkannak fel a
sarkon túl, vagy talán tógát viselő rómaiak. A girbe-gurba,
vállszélességű utcák tökéletes középkori hangulatot árasztanak. A
templomát már renoválták, és itt is akadt két-három jó karban levő
épület. A campanilében ott a harang, de nincs kötele…
Fenséges a
kilátás az előtte levő kis térről. A tenger párás volt, de a kis öböl
gyönyörű, s a végében ott állunk a vadonatúj kikötőben. A látványt
persze az erőmű uralja, háromszázötvennégy méteres kéménye vonzza a
tekintetet.
Fél óra alatt az egész várost bejártam, utána beültem az étterembe egy sörre.
Lefelé
menet talán jobban megkínlódtam, mint idejövet. Legalább harminc fokos
szögben kellett hátradőlnöm, hogy orra ne bukjak. Megviselte a vádlimat
és a combomat.
December 5. Vasárnap, Plomin. Nem
is fáj a lábam (nagyon). Ez egyszerűen fantasztikus! Már azt hittem,
hogy sosem lesz jó lábam (persze most se 100 %-os), és tessék,
kirándulok, mászkálok, és utána nem fetrengek a következő nap a
kabinomban, és nem borogatom a lábfejem! Egyszerűen hihetetlen, azok
után, amivel az ortopédián riogattak!
Újra Gweg
Amikor megérkeztünk teljesen el volt kenődve, mert azért hajózik, hogy
világot lásson, s tessék, ide küldte a cég a hajót, az Isten háta mögé.
Aztán bement Labinba – tizenöt kilométerre van ide -, és
összeismerkedett fiatalokkal, s boldogan jött be a hajóra:
– Chief, nem a világ végén vagyunk, ez egy nagyon jó hely. Szereztem barátokat, este találkozunk a partin!
És
valóban, az erőmű nyitó buliján ott volt két csinos kislány (húsz év
körüliek) és egy fiatalember. Gregory nagyon vidám volt, és feldobott.
Tegnap
reggel azzal ment Labinba, hogy talán diszkóba is mennek, meg elmennek
Pulába is mert várják a barátai. Megmondtam, hogy feltétlenül nézzék meg
a világ harmadik legnagyobb ókori színházát (állítólag a legnagyobb
Mexikóban van), a második a Colosseum, és a harmadik itt van, az Isztria
csücskén fekvő kis városban.
Ma reggel kilenckor találkoztak.
Nem
voltak diszkóban, elkerülték egymást, rendőrök molesztálták (mondtam,
hogy én is arabnak néztem) a bőrszíne miatt, learabozták, lefektették a
földre, megalázták…
– Minél előbb haza akarok menni, chief – mondta
szomorúan. – Haza, csak haza… Mindenütt ez a sorsom, az egész
világon, a bőröm és az arcom miatt.
Sajnálom Gweget…
Kézcsókom, Dinko
Azt már elmondhatom, hogy szokásunkká vált Mariannal, a 2. gépésszel
kimenni esténként egy kellemes sétára. Elvégre kilenc napja vagyunk itt,
és még nem hagytunk ki egyet se. Nem mindig, de többször is beültünk
egy-egy sörre. Egy ilyen este ismertük meg Dinkót. (Azt hiszem, már
leírtam.) Találkoztuk vele a “nagy buliban” is. Az asztalunknál ült, és
kellemes beszélgetőpartnernek bizonyult. Abszolút szerény, csendes
fiatalembernek ismertük meg. Még azt is felajánlotta, hogy kocsival
bevisz Labinba, ha pénzt akarok váltani.
Tegnap
este a Porat vendéglőben ücsörögtünk, bejött Dinko, odaült az
asztalhoz. Beszélgettünk. Bejön két sötét külsejű tag. Odasomfordáltak
az asztalunkhoz, beszéltek valamit Dinkóval, majd távoztukkor kezet
csókoltak a barátunknak!!! Ugye tudjuk, hogy kik az ilyen marcona
alakok, és kinek szoktak kezet csókolni (az olaszoknál)?
Dinkó látva a csodálkozásunkat, csak magára mutatott, és annyit mondott: “boss”, vagyis főnök. (Azannyát!)
Várom a holnapot, na, nem a Mikulás miatt, hanem mert kaphatnék valami hírt a sorsomról…
December 6. Hétfő, Plomin. A dög unalom közepette megjött a pilot, azzal, hogy kimegyünk horgonyra. Erről persze mi mit se tudtunk.
A sötét ügylet
Mert az valóban! A hajóbérlőnek semmiképpen se jó a menetrendünk,
ugyanis az esti érkezés Olaszországba a vám hivatalos órái miatt nem
oké. Ötig dolgoznak, tehát nekünk négyre kell megérkeznünk. Ez azt
jelenti, hogy reggel indulunk Plominból.
De ehhez el kell intézni bizonyos dolgokat Itáliában, tehát ezért halasztották csütörtökre a járat indítását.
A
horvát minisztérium azonban nem értékeli a döntést. A járat
meghirdetve, minden hivatalos és nem hivatalos fórumon, ha törik, ha
szakad, indulni kell. Tehát azt találták ki, hogy indulunk. De nem
érkezünk!
Csak kimegyünk a horvát felségvizekről, és ledobjuk a
horgonyt. Aztán holnap délelőtt megérkezünk, hogy sajnos nincs még áru
olaszhonból.
Ezt tervezték, és azt gondolták, hogy ez csak úgy ukk-mukk-fukk megy.
A
parancsnok beintett. Amíg nincs a kezében az összes hivatalos papír a
hajó kibéreléséről, addig nem mozdulunk. Most az után futkosnak, hogy az
ügynök megkapja a felhatalmazást az olasz bérlőtől, hogy a nevében
aláírhat.
Lehet, hogy ez lesz életem nagy napja?
Kettőkor távirat jött a cégtől, de pechemre nem volt nálam a szemüvegem,
így csak homályosan láttam, hogy a Petráról capt. Maciej Kraus kérte a
váltását, és én vagyok a cég jelöltje a parancsnoki posztra…
Remélem, a barba mielőbb pontosan elmondja, hogy mi van a táviratban… Szóval az áll benne, hogy december 20. és január 20. között
kellene parancsnoknak lennem a Petrán. Kérdezi a cég, hogy vállalom-e?
Azt
hiszem, ez nem lehet kérdés. Ezért végeztem el a kapitányi tanfolyamot,
hát persze, hogy vállalom. Csak ideges vagyok, ami érthetőnek tűnik.
Leginkább a manőverektől félek, és attól, hogy a rakománypapírokkal ne
verjenek át. De azt hiszem, ismerem a járaton dolgozókat annyira, hogy
tudom, ilyen nem történik meg.
Beindult a járat
Ahogyan egy vonaljáratnak illik, a meghirdetés napján megjött a pilot,
és elindultunk. Még egy újdonász (zsurnaliszta) is idejött Zágrábból,
aki cikket szándékozik írni rólunk.
Eljöttünk, és Isztria csücskénél ledobtuk a horgonyt. Majd holnap visszamegyünk, hogy:
– Elnézést, de nincs rakomány Velencéből.
És ez így megy majd csütörtökig, csak holnap Ravennába nem megyünk.
Barátom a horvát miniszterelnök – MV Clipper Caraibes 8. rész
2015 november 10. | Szerző: Seafalcon
November 30. Kedd, Plomin. Gomolyog a köd, és mínusz három fok volt reggel. Unatkozunk. Valójában nincs mit csinálni, mert semmit se tudunk, kibérelik-e a hajót vagy se? Festék nincs, így imitáljuk a munkát.
Minden jó, ha a vége jó
és ennek a hónapnak a vége valóban jól sikerült, ha eltekintünk attól, ami nem sikerült jól… Mert nem sikerült pénzt váltanom, nem sikerült a Hungary Direct számon felhívni az asszonyt, de kaptam száz kunát a pilottól, aki délelőtt bejött, és este Carlo mobilján felhívtam Encsikét.
Úgy gondolom, ez így nem teljesen tiszta. Este kimentünk Mariannal, a második gépésszel. Sehol se váltották a dollárt, sehol se volt telefonkártya. Egy kioszknál, pardon, csak egy van, tehát “a kioszknál” egy vidám fickó (lehetett vagy hatvanöt éves), isztriai (nem horvátok a helyiek), örömmel adta tudtunkra, hogy a focipálya melletti büfében kapható telefonkártya. Látszott rajta, hogy örömmel beszéli az olaszt (illetve a venetói, számomra nem túlságosan érthető tájszólását), és kedvére van az útbaigazításunk. Meg is találtuk a büfét, de telefonkártya nem volt.
Bánatomban, hogy hiába a kuna (a húszason Jelasics van, ebből is látszik, aki az egyik oldalról nézve “nem gyere be”, az a másiknak hős…), ha nincs kártya, meghívtam Mariant egy sörre. Közben a szomszéd könyöklőpulttól át-átszólt egy pasas, látszott, szívesen elegyedne szóba velünk. Mariannal németül beszélt, velem olaszul. A német neki se ment, Mariannak se igazán, de érdekes volt látni, hogy egyre jobban belemelegszik az olaszba. Eleinte döcögősen, a szavakat keresve beszélt, de a végére folyékonyan beszélgettünk. Isztriai olasznak tartja magát, de nagyon régen beszélt az anyanyelvén.
A most megnyílt – illetve csütörtökön adják át hivatalosan -, erőműnek a főelektrikusa. Carlo a becsületes magyar neve. Annyit tud magyarul, hogy “nem tudok magyarul”. Ez is szép egy istrianótól. Mesélt a családjáról (mindkét lánya építésznek tanul Velencében, nem keresnek rosszul, a felesége fogorvos), és hamarosan ott tartottunk, hogy a helyzetük nem a legrózsásabb Horvátországban, lévén megtűrt kisebbség.
Meghívott két sörre, s közben jót politizáltunk. Az lett a vége, hogy mindhármunknak odaadta a mobil telefonját, hogy hívjuk fel a családot (közben megjött Zygmunt Kreft, a gépmesterünk is). Cserébe meginvitáltuk a hajóra. Megígérte, hogy pénteken tiszteletét teszi, holnap bolondokháza lesz az üzemben, készülnek a megnyitásra.
DECEMBER
December 1. Szerda, Plomin. Unalmas dolog itt állni, és semmit se csinálni, csak várni, hogy mi történik a hajóval? A hajóbérlő még gondolkodik, hogy kivegye-e a hajót. Úgy tudom, hogy hamis információt kapott (18,5 csomós sebességű hajóra van szükségük). Ha beindul a járat, akkor hétfőn, szerdán és pénteken Plomin – Velence, kedden és csütörtökön Plomin – Ravenna utat járnak majd.
December 2. Csütörtök, Plomin. Mondom, hogy járnak, mert délután táviratot kaptunk a cégtől, ha a hajót kibérelik, akkor betartják a hazai előírásokat, és 4 francia lesz a hajón: a parancsnok, a főgépész, az első tiszt és a 2. gépész. Ez azt jelenti, hogy ez a járat nélkülem indul be. Ám arról, hogy mi a tervük velem, mélyen hallgatnak, ami nem is csoda, mert minden a levegőben lóg, semmi se biztos…
Barátaim, a miniszterelnök és a helyettese(?)
Mármint a horvát. Az úgy működik, hogy én integettem, és ő, mint a barátom, visszaintett (barátságosan)… Ma van az erőmű hivatalos megnyitója. Délelőtt tízkor megérkezett a kikötőbe a második, az Iris nevű személyhajó. Fél ötkor érkezett a miniszterelnök és négy busznyi “libling”, majd hajóra szálltak, hogy egy kis kirándulásra menjenek. Ezalatt történt a “barátkozás értékű integetés”.
Örömmel fedeztem fel a tömegben Carlót, integettem, ő visszaintett, sőt még a hajóhoz is jött, pár szót váltottunk, és hívott, hogy este legyek az erőműben, mert partit adnak a lakosságnak, és mi is beletartozunk a helyiekbe… Lesz ingyen kaja és itóka…
Volt egy másik barátom is a “bandában”, amikor megmutatott neki Carlo, akkor ugrándozva integetett, és angolul kiabálta, hogy este találkozunk a partin. Visszaintettem, és mondtam, hogy, persze, ott, és akkor találkozunk, de hiába töröm a buksimat azóta is, hogy ez a barátom kicsoda, nem tudok rájönni, pedig tegnap este is összebarátkoztunk két helyi pasassal a másik kocsmában. Lehet, hogy ez a miniszterelnök-helyettes, de ahhoz elég slendriánul volt öltözve, és túl részeg is lehetett, mert állandóan ölelgette Carlót, az nagyokat röhögött, és együtt integettek.
A barba már fél ötkor kiment a pilottal, én majd fél hétkor Mariannal megyek.
Közben távirat jött a cégtől, amiben kérdezték, kinek mikor jár le a szerződése? Vajon mit akarhatnak?
A nagy buli
Mint mondottam volt, a hivatalos megnyitó után a plebsnek bulit szerveztek a németek. Öten kimentünk, a sátorban találkoztunk Gweggel és a főgépésszel. Irtózatos tömegnyomor, hőség, és büdös volt. De azért jól érezte magát mindenki. Találkoztam Carlóval, Dinkóval, és a kis öreggel, aki útbaigazított első este. Főtt kolbászt ettünk, és hatvan vödör sört megittunk. Én módjával, mert amikor Andrzej megjelent a tálcával, rajta zsúfoltan a söröspoharak, akkor mindig elmentem videózni.
Három zenekar is volt. Egy rezesbanda, sramlit játszottak, meg régi nótákat, egy másik banda (Rijekából jöttek) olasz és horvát zenét játszott, és itt volt Horvátország No.1 (Némber Van) zenekara is aus Zágráb, mert a német ad arra, hogy minőséget hozzon a dolgozónak. Még most is zúg a fülem, olyan minőségi ricsajt csaptak. Jelzem a zenéjük nemcsak a fiataloknak tetszett, hanem nekem is.
Húsz percnyi videót készítettem, azt hiszem egy kicsit túl sok az üvöltésből…
Első hajó vagyunk Plomin vadonatúj kikötőjében! – MV Clipper Caraibes, 7. rész
2015 november 6. | Szerző: Seafalcon
November 23. Kedd, úton, Brindisi. Délben távirat jött Orbigny-tól. Angola törölve, a marseille-i javítás törölve, kirakás után álljunk horgonyra, várakozzunk a hét végéig. Ha addig sikerül hajóbérlőt találni, úgy tovább megyünk, ellenkező esetben a hajót Franciaországban, egy földközi-tengeri kikötőben leállítják, és leszerelik. Hát ez a nagy újság!
Mindenképpen egy hét, és megtudom, hogy mi lesz a sorsom!
Este fél hétkor érkeztünk, azonnal elkezdték a kirakást, és nyolcra be is fejezték! Ezért kellett három hétig jönni, s tizennyolc napon át “lityegni”! Nem az a típusú hajózás, amiért élek-halok.
Tulajdonképpen már este kimehettünk volna a horgonyzóhelyre, de a barba maradt éjszakára, hogy a legénység tudjon telefonálni. Majd mindenki (még a parancsnok is) az én olasz kártyámat használta, mert ezeknél a digóknál kell a “direct” híváshoz is. Felhívtam Encsit. Örültünk egymás hangjának. A fiammal nem tudtam beszélni.
November 24. Szerda, Brindisi, majd horgonyon. Hatalmas szélben manővereztünk, mintha odaszegezte volna a hajót a rakparthoz. Végül vontatót kellett hívnunk, s akkor sikerült elszakadni. Várjuk a parancsot…
A parancsnokkal arról beszélgettünk, hogy ki merre hajózott. Többek között elmondta, hogy járt Damiettában (nílusi kikötő a deltában). Erre elmeséltem, hogy van ott egy falu, amelynek lakói a mai napig magyar eredetűnek vallják magukat, mert a törökkel együtt harcoló magyarok alapították.
November 25. Csütörtök, Brindisi, horgonyon. Horgonyon állunk. A barbával a francia nyelvről, az angollal való kapcsolatáról beszélgettünk. Én persze a magyart mutattam be néhány szóval, ő meg csak szörnyülködött. Nincs ukáz a tulajdonostól.
November 26. Péntek, Brindisi, horgonyon. A barbával a francia borokról, a régi francia sörről a “cerveza”-ról (ez a spanyol helyesírása a szénsav nélküli, és melegen fogyasztott sörnek, franciául is valami hasonló) beszélgettünk, és az almabor készítéséből is ízelítőt kaptam, s a legvégén a Calvados se maradhatott ki. Még az anyósa is beszédtéma volt, aki a házilag főzött Calvados titkát még a vejének se árulta el (hol, hogyan és mikor készítik), ugyanis a (másik) vej finánc…
Este hat körül megjött a várva várt hír: Olaszország és Horvátország között kibérelték a hajót 45 napra. Fél óra múlva azt is tudtuk, hogy Velence vagy Ravenna lesz az egyik kikötő. Később megjött, hogy az Isztria félsziget keleti partján (Fiume alatt) egy picike kikötőbe visszük a rakományt. Éjféltől szól a szerződés, de holnap délelőtt adják meg az ukázt. Egyébként térképünk egy szál se, csak átnézeti van az Adriáról.
November 27. Szombat, Brindisi horgonyon, úton. Délelőtt a francia pilotok helyzetét tárgyaltuk ki a barbával, és arról beszélgettünk, hogy némely hajóbérlő ravasz, mint a róka, a másik típus pedig hülye, mint a sárga föld. Ehhez hozzátettem a magam történetét a Humberről, melyből kiviláglik, hogy egy amerikai hajótulajdonos még ezeken is túl tud tenni (hülyeségben persze).
Elindultunk Plominba. Az ügynökünk Velencéből jelentkezett, ezért nagyon remélem, hogy Velence – Plomin útvonalat járjuk majd. Jó lenne, ha nem Mestre, hanem valóban Velence lenne a kikötőnk! Holnap délután érkezünk, kikötés hétfő reggel, akkor okosabbak leszünk.
November 28. Vasárnap, úton, Plomin előtt horgonyon. Fél egykor megérkeztünk Plomin elé. Sehol semmi, csak hegyek, és egy szoros, állítólag odabent van a kikötő… Pilot egy szál se, aki válaszolt volna, így csak állunk horgonyon, bele a vakvilágba… Rijekából a kikötőkapitány azt mondta, hogy valami Rusanyt kell hívnunk, de ez se nem az igazi, mert nem válaszolnak…
November 29. Hétfő, Plomin. Reggel hatra jött a pilot, tizenegyre kötöttünk ki. Tízig horgonyon álltunk, mert a csodálatos, festői kis öbölből csak úgy gomolygott a köd, nem lehetett látni semmit.
Izgatottan vártuk a híreket. A vizsgálattal megérkezett a zágrábi televízió is, felvételt készítettek a hajóról (rólam is), mert történelmi nevezetesség lettünk: az új plomini kikötőben az első hajó mi vagyunk!
Plomin
A második világháború előtt volt kikötője. Egy kis folyócska ömlik itt a tengerbe, egy gát védte az öböl vizét az iszap ellen. Ám Mussoliniék felrobbantották a gátat, s az öböl feltöltődött, jó nyolcszáz(!) méter hosszan ötven év alatt.
Az idén márciusban elhatározták, hogy a kikötőt újjáépítik. Ehhez az is kellett, hogy egy német cég villamos erőművet építsen a faluban. Úgy kapták meg az engedélyt (a régit privatizálták), hogyha munkalehetőséget adnak a helyi lakosságnak, és egy járatot létesítenek Olaszország és Plomin között. És így lőn. Készült egy ömlesztett-áru kikötő, ahova a szenet hozzák, majd újra kiásták a régi medret, és elkészült a ro-ro terminál is. A helyi lakosok nem akarták elhinni, hogy újra a “tenger” partján van a falu. Most mi kezdjük a vonaljáratot, Velence és Ravenna a két olasz kikötő, ahova majd rendszeresen járunk. Utasforgalom most nincs, ezért nem kell még valódi komphajó. (Bár tizenkét utast – kamionsofőrt -, mi is fel tudunk venni.)
Áru is kevés lesz, tíz-tizenkét kamion. Ezzel el akarják kerülni, hogy az olasz árunak két határon kelljen várakozni. A szlovének egy kicsit betartanak a horvátoknak, órákig tart a vámkezelés…
Így most itt vagyunk, és várunk. Ha a hajóbérlő elfogadja a hajót (egyelőre kevesli a sebességünket, nem lehet egy nap alatt megjárni a két kikötőt), akkor majd pörgünk, mint a jó nyavalya, ha nem, akkor pénteken irány Bari horgonyzóhely, s várunk a jó szerencsére. Azért valami nem teljesen tiszta. Ugyanis a bérlő, amikor kiveszi a hajót, és aláírja a szerződést, akkor megkap minden adatot a tulajdonostól, amivel elhatározhatja, hogy kell-e neki a hajó, vagy nem. Na, mindegy, az Orbigny-nak jól jött ez a szerződés, és azt hiszem, hogy mindent megtesz, hogy elsüsse a hajót. Amíg itt vagyunk, addig se lityegünk, kellemesebb itt lenni, a világ végén, ahogyan Gweg hívja ezt a falut – nagy elkeseredésében, mert nem Franciaországban vagyunk, s ő a javításra fente a fogát.
Encsikének táviratot küldtem, nem akar-e lejönni kikötőire? (Tudom a választ: szeretne, de nem tud.) Hogy milyen igazam van, az kiderült, amikor megkaptam a választ, valóban szeretne, de nem tud jönni.
Délután bejött három pasas. Két elsőtiszt, és egy főgépész. Kiderült, ők az új személyzet. Ez persze meglepetésként ért, engem is, a parancsnokot is, sőt még az ügynököt is. Olyannyira, hogy megmondtuk, nem “nézhetik” meg a hajót, majd ha a mi kezünkben lesz a távirat, hogy váltanak, akkor jöhetnek fel.
Valami sötét erők működhetnek a háttérben. Szerintem ezeket jól átverték, hogy itt helyben kapnak munkát. Illetve: a velencei ügynök elmondta, mert ő is átjött az érkezésre, hogy egy olasz hajóval akarták a járatot indítani, horvát személyzettel, de az olasz szakszervezet betartott, olasz lobogó alatt nem hajózhat teljes horvát személyzet. Így az a hajó ugrott, és biztosan ezért bérelik a miénket csak negyven napra, mert addig a másikat átlobogózzák, és elintézik a papírjait. Jelzem a pilot is, az ügynök is mondta, hogy politikai harcok vannak a kikötő körül…
A faluban nem lehet pénzt váltani, a telefon nem működik kártya nélkül, ezek a kimenetel utáni hírek. Szép a fekvése Plominnak, ezen kívül nincs más elmondani való róla. Hűvös van, bár Gweg vacog, mint aki a déli-sarkon kódorog… Ja, nekem sincs meleg ruhám, a tréningre veszek overallt, ez a napközbeni öltözékem. Még jó, hogy nem rövidnadrágban jöttem le, és a kabát is kellett a leutazáshoz, így legalább a kimenetelhez fel tudok úgy-ahogy öltözni…
Bélyeg helyett hajópecséttel megy a levél haza – Clipper Caraibes – 6. rész
2015 november 2. | Szerző: Seafalcon
November 13. Szombat, úton. Romlik az idő.
“Most jókedvemben írok a tavaszról”, írta egy nagyreményű ifjú költő. Utána szabadon: most jó kedvemben írok a Tisztásról.
Mert elolvastam, elejétől a végéig, minden betűjét, és elégedett vagyok. Azért, hogy ezek között a szerzők között én lehetek az “új hang”. Csak kevés köztük a fiatal…
Először az a pár apróság, ami bosszanthatja Molnár Géza főszerkesztőt. Pont az ő írásából maradt ki, azt hiszem egy oldal és vált zavarossá az egyik remeknek induló anekdota. Az m.g. monogram csak őt jelentheti. Minden szerzőről olvashatunk pár sort, kivéve Németh Emilt, pedig fantasztikusan jó verssel van a kötetben, s minden szerzőről elolvastam a bemutatkozó pár sort, de róla hiába kerestem. Hát ennyi, ami bosszanthatja az embert, és a főszerkesztőt.
Egy írást kivéve, mindegyik tetszik. Benke László Költözködése jól indul, de a közepénél zavaros lesz, s a végére az ember nem tudja, hogy mit is akar kihozni belőle, az eleje s a vége két teljesen külön világ, s nincs meg az összekötőkapocs, legalábbis számomra nem világos.
Ahogy a kötet indul: Faludy, Baranyi, Pomogáts, Bárány Tamás, mind-mind kiválót adtak. Faludy recski élményeiről (szabadulásáról) ír, szinte szégyellem, hogy ugyanakkor Pestlőrincen a felhőtlen boldogság állapotában leledztem. Nem átkoz, nem vádol, csak leírja, hogyan szabadultak a táborból. Mélyen humánus írás. Baranyitól a Szín és szív pöre fantasztikus. Türr Istvánról, a Garibaldi seregében harcolóról ír. Ahogyan a prózát, Türr-ről szóló regényrészleteket, elegyíti a verssel, a szövegre verssel felel, különleges élményt ad. Apáról: A Tangó a Kék Huszárban a Casanovára rímel, csak röviden, tömören, csattan, de mekkorát, hogy az ember szíve belesajdul! Nem mesélem el, akit érdekel, olvassa el… Bartis Ferinek az Itároz – Zoráti karcolatait is szeretem. Ahogyan három mondatban felruház egy embert egy rendszer minden jellemzőjével, hogy aztán jelenséget, embereket figurázzon ki, viselkedési típusoknak fricskázzon az orrára, vagy vétót emeljen az emberi méltóság érdekében, nagyon élvezetes és tanulságos. Bárány Tamás Ólomsúly című novelláját olvasva érdekes volt felismerni a szereplőket (Márai és felesége) és azokat az írókat, költőket, politikusokat, akiket csak keresztnéven, becenéven említ. Egyre nem tudtam rájönni, hogy ki lehet: “a gimnazista külsejű pubi…”, “… a korlátlan hatalmú kultúrbonc és egyben remek költő, akinek mára már klasszikus versében ilyen sorok fényeskednek: Dögölj meg, apám, dögölj meg anyám!”. Pomogáts a kötetben a “Tanár Úr”. Tanulmányt írt Faludy: Nagy Imre verséről. Szórakoztatva elemzi a művet, az ember azt hiszi, hogy valami érdekfeszítő történelemkönyvet olvas, nem pedig verselemzést.
Lehet, hogy elfogult vagyok a Napló műfajjal, de Gergely Mihály és Huszár Sándor adták az egyik legmaradandóbb élményt. Na, és Gergely Ágnes és Vihar Judit műfordításában a Szimmetrikus négykezes: A négykezes egy már megírt négysoros költeményre, szigorú szabályok szerint rímelő újabb négysoros, de más költőtől. Erre azt hiszem, nincs jobb szó, mint az, hogy bravúros fogása az ázsiai (japán) költészetnek.
Mindezt nem azért írtam le, hogy lássék: kik közé kerültem. De az igazsághoz tartozik, hogy erre egy kicsit büszke vagyok.
November 14. Vasárnap, úton. Rossz az idő. Nem tudtam elővenni a szövegszerkesztőt. A fiam reklamálta, miért nem válaszolok a táviratára? Azonnal a gép mellé ültem, s küldtem is a kért adatokat. Naná, hogy nem lehetett kapcsolatot teremteni. Nyilván ott álmodozott, hogy vajon megérkezett-e, vagy se? Egy óra múlva elküldtem egy újabbat, ezzel a szöveggel: “teszt”. Megérkezett. Azonnal küldtem az igazit, az is sikeres volt. Az ötödik próbálkozásra!
November 15. Hétfő, úton. Rosszabb az idő. Nem tudtam elővenni a szövegszerkesztőt.
November 16. Kedd, úton. Még rosszabb az idő. Nem tudtam elővenni a szövegszerkesztőt.
November 17. Szerda, úton. Ma csak rossz az idő. Baj van. Bedurrant a derekam. Az a fajta, fájdalom nélküli állapot, amikor érzem, hogy egy rossz mozdulat, és kész… Alig tudom felvenni a zoknimat, a cipőmet. Apropó cipő: emberemlékezet óta nem volt ennyit a lábamon, és nem fáj a bokasüllyedésem, mintha elfújták volna. Hála annak a tudománynak, amelyik gyógyítani képes!
November 18. Csütörtök, úton. Reggelre már kevésbé volt rossz az idő. Közeledünk Gibraltárhoz. Holnap reggel érkezünk. A Taranto – Salerno – Anzio út törölve, helyette sokkal jobbat találtak ki: javítás után két fekete-tengeri kikötő, és onnan Angola. Itt még nem voltam, de ha levesznek a javítás elején, nem is leszek…
November 19. Péntek, úton, Gibraltár, úton. Reggel érkeztünk, délben eljöttünk. Végre egy parancsnok, aki ismeri a Földközi-tenger áramlási viszonyait, és az algériai partok mellett hajózik keletre.
Bernard Andrieux
Szeretem a parancsnokot. Lassan már az lesz a kivétel, ha nálam idősebb lesz a barba, nos ő nem kivétel. Persze a kor nem számít, hanem az, hogy milyen ember. Mintha nem is francia lenne, illetve ez nem jó… Nem olyan francia, mint akiket eddig megismertem. Kellemes pasas, jól el lehet vele beszélgetni, azt hiszem, felsőfokon ismeri a szakmát, és minden érdekli. Nem kicsinyes, elfogadja, természetesnek veszi, hogy ilyen hajón nem voltam – vajon hányszor írom még le ezt? -, mindent elmagyaráz, kikéri a véleményem. Ráadásul, hogy nem cseréltünk Trinidadban lobogót, tehát a francia előírásoknak kell megfelelnünk, vannak bizonyos dolgok, amiket helyettem elvégez, lévén a francia nyelvismeretem eléggé hiányos.
Kár, hogy csak egy hónapos a szerződése, s hogy mi lesz velünk, azt senki se tudja, mert a cég titkolózik, semmit nem közöl idejében. De hónap végén úgyis minden kiderül.
Az első levelet Marseille-ből adom fel, de nem légipostán. Ugyanis, ahogy a barba elmondta, a hajó Kreugelen szigetén van bejegyezve – másodosztályú francia regisztrálás -, ez annyit jelent, hogy a szigorú francia előírások alól bizonyos felmentést kap a hajó, például a személyzet 40%-a kell csak, hogy francia legyen. Az anyakikötőnk is ott van, a távoli déli kontinenshez közel fekvő magányos francia szigeten: Port aux Francais. Na, most jön a nagy durranás. Még mindig érvényben van a rendelkezés, hogy az említett kikötőben bejegyzett hajó esetén a parancsnok bérmentesítheti a leveleket. Tehát így küldöm haza, és nem hiszem, hogy manapság túl sok lenne otthon hajópecséttel és a parancsnok aláírásával bérmentesített, a Keurgelen szigetéről érkezett levél. Ugyanis bárhol adják ezeket a leveleket postára, azt a francia postahivatal úgy kezeli, mintha a távoli szigeten adták volna fel, s továbbítja. Igaz, nem légipostán, hanem csak amúgy, gyalogosan, de akkor is, filatéliai ritkaság lesz otthon a levelem borítékja!
November 20. Szombat, úton. Úgy megyünk, mint a megveszekedett jónyavalya. Napi átlagban 15 mérföldes átlagsebesség jött ki! Egyébként, ez van.
November 21. Vasárnap, úton. Mint tegnap. Őrségben a Kortárs októberi számát olvasom.
Csodálatos verseket olvastam a számban: Nagy Gáspár: Hullámzó vizeken kereszt, Kiss Dénes: Szilánk, és Döbrentei Kornél: Betilthatatlan szívdobogás, Ferenczes István: Sekler songs. Egy tanulmányt képtelen voltam elolvasni, Margittai Gábortól a Halász Gábor tanulmányáról szólót, túl száraz, és olyasmiről szól, amiről nem tudok.
Délutánonként a Felvidéki várak történeteit olvasgatom.
November 22. Hétfő, úton. Holnap érkezünk Brindisibe.
Hülye álmom volt… – MV Clipper Caraibes 5. rész
2015 október 30. | Szerző: Seafalcon
November 4. Csütörtök, úton. Átlagos menetnap. Este semmi szócséplés, Gweg szótlan volt mint a sült hal. Ehhez tudni kell, hogy szemből kaptuk a hullámokat, s ez a hajó is, akárcsak a Petra orrfelépítményes révén, igen csak liftezteti a tengerészeket.
November 5. Péntek, úton. Hasonló a tegnapihoz. Gweg ebédnél közölte, ma nagyon beteg, így csak a felét ette a szokásos kaja adagnak. Én meg csak salátát és gyümölcsöt ebédeltem, a mozgást az én gyomrom se veszi jó néven.
Délután számolgattam egy keveset, mert két nehézdarut rakhatnánk be olasz kikötőben, (200-200 tonna darabja, és negyven méter hosszú).
Az előzetes számítások szerint a stabilitás oké, csak a probléma az lesz, hogy a garázsajtó 5,85 m. magas, s a rakomány 5,2. Mondhatná a laikus, hogy akkor simán befér, de gondoljunk arra, hogy mi van, ha ráhajt a rámpára, és közben a hajó fara lesüllyed vagy nyolcvan centit a kétszáz tonnás terhelés miatt! A művelet közben ballasztolni kell, nem lesz valami gyors berakás, de legalább állandóan ott kell lenni, és számolgatni…
Fogathajtó lettem
Na, persze csak álmomban, mert úgy látszik ez a sorsom, minden hajón álmodok valami vadbaromságot.
Ez így túl egyszerű lenne, tehát a fogathajtásból csak arra emlékszem, hogy valami irdatlan hegy meredek oldalán volt a rajt, és felborult a szán. Ja, mert tél volt, tehát logikus, hogy szánt – olyan trojkaféle, kecses alkalmatosságot tessék elképzelni -, kellett hajtanom. Na most éppen azzal küszködtem, hogy valahogyan felállítsam a felborult versenyjárművemet, amikor arra biciklizett a bükkszenterzsébeti Teri néni.
– Miért nem segítesz az Istvánnak, te lyány? – kérdezi, és akkor láttam, hogy ott áll egy fának támaszkodva egy csaj, talpig nercbundában, és unott arccal pörget egy világító jojót.
– Én csak a segédhajtó vagyok! – mondta, és rágózott tovább.
Teri néninek megeshetett rajtam a szíve, mert leszállt a bringáról, és felállítottuk a szánt. Mielőtt elkerekezett, még jó tanáccsal is szolgált:
– Ilyen lapos kerékkel nem nyered meg a versenyt! Jó lenne, ha felfújnád!
Nézem, hát valóban tök lapos a hátsó kerék.
Nem tudom, próbált-e már valaki mínusz negyven fokos hidegben, fürdőgatyában, egy biciklipumpával felfújni egy szán hátsó gumiját? Rohadt egy meló, az biztos! Ráadásul a külső (piros színű) csupa lyuk és szakadás volt, ahogy pumpáltam, a belső kitüremkedett a réseken, olyan lágy, nyúlós, fehér valami volt, és teljesen behálózott.
Slussz.
Itt ébredtem fel. Aki tudja, fejtse meg, és küldje el az eredményt…
November 6. Szombat, úton, Sint Eustatius, úton. Este ötre érkeztünk a holland gyarmatra. Felvettük az olajat, és elindultunk Európába.
Valami gubanc van a komputerrel. Szerencsére nem az enyémmel, hanem a hajóéval. Estére annyira helyrehozták, hogy a benne levő anyagot ki lehetett menteni, innen az jön, hogy meg kell formázni a winchestert, mert a Works 4.0 nem megy, és sok program azon fut. Sajnos, ugyanis nem szeretem, az Excel sokkal jobb.
Egy órát előreállítottuk az óráinkat, ez minden, ami történt. Nem sok…
November 7. Vasárnap, úton. Jó tíz-tizenkét napig nem látunk mást, mint vizet. Amire számíthatunk: viharos, vagy viharosabb lesz az elkövetkező napokban. Már most is szépen lityegünk, mi lesz itt később! Gweg rosszul van a gondolatra is…
Folytattam a “Szuburbánus dekameront”. Tulajdonképpen kíváncsi vagyok magamra, mi sül ki belőle. Nem olyan, ami önálló, egységes kötetbe való lenne.
November 8. Hétfő, úton. Az óceán átkelés nem tartozik a legizgalmasabb, legérdekfeszítőbb utazások közé. Ma is mentünk, megtettünk vagy 280 tengeri mérföldet, enyhén lityegünk, ennyi…
Ma is egy órával szegényebbek lettünk, csak 23 órát éltünk…
November 9. Kedd, úton. Telexet kaptunk: Brindisibol kirakás után Tarantóba majd Salernóba megyünk, mindkét kikötőben berakunk egy-egy nehézrakományt. Tarantóban egy 260 tonnás, 44 méter hosszú hóbelevancot, Salernóban egy kisebbet, csak 200 tonnás, 25 méteres frincfrancot. Mindkettő öt méter húsz magas (a rámpa ajtaja 5,80 m. magas). Kíváncsi vagyok a muveletre. Mindkét rakomány Anzióba szól.
Folytatom a Szuburbánust. A hajón három részt írtam eddig, persze ezeket nem lehet elmondani, ezek hangulatok, érzések. A Tisztásban megadták a műfaji meghatározást, teljesen találóan: hangulatképek.
November 10. Szerda, úton. Megkezdődött a lityegés. Annyira dülöngélünk, hogy reggel a barba irányt változtatott, óvni kell a rakományt, és Európa, vagy Afrika mindenképpen útba esik, ha keletre megyünk.
Telex otthonról
Telexet kaptam az asszonytól, ideges, hogy mi van velem? A fiam szombaton utazik Szicíliába, és holnap nem megyünk az asszonykával színházba, bár a jegy már indulásom előtt megvolt.
Milyen érdekes: az, hogy milyen a kapcsolatom a legénységgel, nagyban befolyásolja a hajó felépítése. A Petra dög kicsi volt, de állandóan együtt voltunk. Itt a tiszti szalon külön van, csak nálunk jó a videó és a tévé (bár semmit nem lehet befogni), külön kávézunk, külön eszünk, teljesen elszeparálódunk a matrózoktól, így a kapcsolat is más. Nem rossz, de más. Nincs az a hangulat, mint a Petrán, persze ehhez még egy fontos tényező is belejátszik: aki jól beszél angolul, az Gweg, a gaudeloupei kadét, a lengyelek közül még a második tiszt és második gépész is igen haloványan beszéli a nyelvet.
Marian, a második gépész két évvel idősebb nálam – tegnap derült ki -, éppen hogy pötyög valamit angolul, de legalább azt képes felfogni, hogy nem vagyok perfekt lengyel, s amikor anyanyelvén beszélgetünk, akkor lassan, kimérten, azaz érthetően mondja a szavakat.
Nem tudom, Andrzej, a szakács mindig ilyen-e, de még nem láttam vidámnak. Állandóan morcos képpel jár-kel, sose tudom, hogy haragszik-e, vagy megorrolt-e rám valamiért? De jókat főz. Sajnos mérni nem tudom magam, mert a mérleg – elektronikus lévén – a legkisebb mozgás esetén se hajlandó megmutatni a súlyomat.
Éjszaka segélykérést fogtam a rövidhullámon. Megnéztem a térképen, hát Kamcsatka mellett van veszélyben egy hajó. A világ másik végén. Vajon ott fogta-e valaki a közelben?
November 11. Csütörtök, úton. Reggel leállt a főgép, és 12 órán keresztül javították a gépészek. Igaz, reggel azt ígérték, hogy mindössze egy órára lesz szükségük, de aztán…
A főgépész számomra eléggé közömbös pasas. Nem rossz, nem jó, itt van… De minek? – kérdezem sokszor magamtól. Többször is kérdeztem, elemi dolgokról: mennyit szállít óránként a ballaszt szivattyú?
– Nem tudom -, volt a meglepő válasz. Sint Eustatius után:
– Melyik tankba vételezték az olajat? – kérdeztem, mert tudnom kell a stabilitás miatt.
– Nem tudom, talán a második gépész tudja…
Hát akkor mit tud vajon?
Hol van Franciaország és Hollandia közös határa? – MV Clipper Caraibes 4. rész
2015 október 25. | Szerző: Seafalcon
November 3. Szerda, Port au Prince, úton. Ami a lényeg: két kilóval kevesebb vagyok, mint ahogyan a hajóra érkeztem! És ez nem semmi!
Port au Prince
Csak tudnám, miért “a herceg kikötője” a neve ennek a városnak?
Természetesen tudunk bizonyos dolgokat erről az országról: volt
rabszolgák alapították, már a múlt században független lett (talán a
“mérhetetlen” gazdagságnak köszönhetően), és Papa Doc volt évtizedekig a
korlátlan hatalommal bíró diktátor, most meg ENSZ csapatok igyekeznek
fenntartani a rendet.
Az ország hivatalos nyelve a francia. Ezért a
parancsnok hívta a kikötőt. Na, ha ennyire nem is, de nem sokkal
rosszabbul beszélem a gallok nyelvét, mint a helyiek. A barba jót derült
a franciaságukon, és azon, hogy minduntalan angolt kevertek a beszédbe.
Bár
az igazsághoz tartozik, és erről a hajózási kézikönyv is szól, hogy az
általánosan használt nyelv a kreol. Azt hiszem, ez egy vadonatúj nyelv,
abban a tekintetben, hogy eddig csak és kizárólag beszédre használták,
írni rajta csak az elmúlt öt-tíz évben kezdtek. Ugye Gregory anyanyelve
is ez, és ezt ő büszkén vallja, így a helyiek igencsak csodálkoztak,
hogy egy “arab” hogyan beszélheti a karib szigetek nyelvét.
Gweg, mert kreolul így kell szólítani a kadétot, sokat
mesélt magukról.
A kreolt beszélők igen agilisak, dinamikusak, és ez a
nyelvben is meglátszik. “Nincs idejük” arra, hogy az “r” betűvel
bajlódjanak, sokáig tart amíg kimondják, ezért ebből a nyelvből, ami 80
%-ban francia, kihullott, helyette a w-t kultiválják. Így lett a
Greg-ből Gweg. A quatre (talán így írják a négyet franciául), kreolul:
kat. Fonetikus írást alkalmaznak, a nyelvtant most dolgozzák ki. Így
erről nem tudott nyilatkozni, de annyit azért sikerült kiszednem belőle,
hogy az igéhez hozzátesznek egy segédigét, ami megmutatja az igeidőt és
a személyes névmással ragoznak. Tehát igen egyszerű nyelv, mint az
eszperantó – mondta Gweg.
Haitiból semmit se láttam.
Délben kikötöttünk, megjöttek a kéksisakosok, behajtottak a 73 vadonatúj
Toyotával, felrakták a fedélzetre a hat konténert, és délután háromkor
már be is fejezték a Koszovóba küldendő, ENSZ katonai felszerelés
berakását.
Gweget kiküldte a barba, hogy vegyen ötven kiló kenyeret, húst, zöldséget, gyümölcsöt, és némi italt a kantinnak.
Kenyeret
nem kapott. (Igaz, nekünk fagyasztott kell, s nem hiszem, hogy Pesten
bárhol sikerrel járt volna, bár nálunk egy kereskedő se készült még fel
arra, hogy hajókat kell ellátnia az óceáni átkelés előtt.) Zöldséget nem
kapott! A hús olyan volt, hogy nem volt gusztusa megvenni. Csak
ausztrál almát hozott be. Igaz, Heineken sört, Ballantines whiskyt,
amerikai bort kapott. Úgy látszik, ezek errefelé az alapvető
élelmiszerek.
A rakomány átadója egy svéd pasas volt, négy és fél éve
él itt, még fél éve van. Borzalmas, mondja, hogy abszolút nincs
közbiztonság. Reggel hullaszállítók cirkálnak, hogy összeszedjék az
elvágott torkú szerencsétleneket. Naponta legalább tízettalálnak.
Este hétkor eljöttünk.
Gweg tervei
Az őrségben Gweg megmutatta a barátnője fényképét, hosszan áradozott
róla, bár azt is megjegyezte, hogy azonnal kirúgja, ha ellenzi hogy
hajózzon. Össze akarnak költözni, egy bérelt lakásba, mert a kislány is
Nantesben tanul egyetemen.
– Lesz-e elég pénzetek, kell-e szülői segítség? – kérdeztem.
–
Ugyan chief, mit gondol? – háborodott fel. – Semmi segítségre nincs
szükségem! Most kadétként hajózok, keresek 5000 frankot (800 dollár), s
ha letelt a nyolc hónap, tisztként hajózom be, rendes fizetésért. Amit a
hajón összegyűjtök, és a kettőnk ösztöndíja bőségesen elég lesz.
Elmesélte,
hogyan járt barátja. A másodév után kitöltötte a kadét idejét, tehát
tiszt lett. Azonnal első tisztnek hajózták be (egy kis hajóra), s két
hét múlva már ő volt a parancsnok! Igaz, hogy 36 000 frankot (5800
dollár!) keresett, de egy évet vesztett,
összeszednek. mert a tiszti hat hónapból a
felét a gépházban kell tölteni, s neki ez hiányzik, s nem folytathatja a
főiskolát (az utolsó évet) amíg le nem tölti ezt a gyakorlati időt is.
(A franciáknál – csakúgy mint a németeknél – kettős képzés van).
Szent Márton szigete gyarmatosításának hiteles története
Természetesen a történet Gwegtől, aki felettébb érdeklődik az
(közép)amerikai (karibi) történelem iránt. Nem tudom, a történet igaz,
vagy se, de érdekes:
Hihetetlen, de tény, hogy Saint Martin szigetére
azonos napon érkezett egy francia és egy holland hajó a
gyarmatosítókkal. Hamarosan összetalálkoztak.
A két kapitány nem
esett egymásnak se karddal se puskával, hanem “európai” módon,
civilizáltan megoldották a kérdést. A két csapat először
összebarátkozott a tábortűznél, s ahogyan az lenni szokott civilizált
körökben, áldomást is ittak, és elkezdődött a vetélkedés. A holland
kapitány délnek indult, a francia északnak a part mentén. Körbefutják a
szigetet, határozták el, s ahol összetalálkoznak, azt a pontot kötik
össze a kiindulásival, az az egyenes vonal lesz a határ.
Elindultak,
futottak. Ám a francia, aki csak a bortól volt részeg, jobban bírta az
iramot. A holland, aki sert vedelt, többször is meg kellett álljon,
könnyíteni magán, tehát jóval rövidebb távot futott be. Ha megnézzük a
szigetet, akkor látható, hogy a francia rész jóval nagyobb, fejezte be a
sztorit Gweg.
Ehhez még csak annyit: fogós, ravasz kérdés lehet egy vetélkedőn: hol van Franciaország
és Hollandia közös határa? A válasz: Sint Marteen és Saint Martin között, Szent Márton szigetén.
Egy
nüánsz, de a sztorihoz tartozik: holnap reggel megnéztem a tengerészeti
kézikönyvet, és a következő adatot találtam: Saint Martin,
Franciaország része, 17 négyzetmérföld, Sint Marteen Hollandiához
tartozik, területe 21 négyzetmérföld.
Hm…
A sztori azért jó.
Ilyenekre mondtuk valaha a Mahart
hajókon:
– Öreg, mesélj valamit, az se baj, ha nem igaz, csak érdekes legyen…
Indulás, ismerkedés Gregory-val – MV Clipper Caraibes 3. rész
2015 október 21. | Szerző: Seafalcon
Október 30. szombat, Port of Spain, horgonyon. Reggel
azzal kezdtünk, hogy a tegnap érkezett anyagokat átnéztük – az
átvételkor csak a darabszámot ellenőriztük -, hát van némi furcsaság.
Rendeltünk 7 overallt, érkezett hat, a számlán csak négy van, de hogy ne
kelljen sokat válogatni az üzletben, mindegyik “L” méretű. Hát, ha
megnézem, jó lesz negyven kilónyi fogyás után talán nekem is…
A 45-ös cipő nem jön a lábamra, túl magas a rüsztöm.
Kértünk egy nagyméretű hűtőszekrényt is, valóban az. Oly annyira, hogy még nagyobb is, mint amit megadtunk a maximum méretben. Most aztán egy ajtón se fér be a felépítménybe.
Leadtam
a papírjaimat a parancsnoknak, és nem felejtettem el a számlákat se,
kifizetik a Bp. – Gdynia vasutat, a szállodát, még a taxit is fizetnék,
de amilyen ökör vagyok, arról nem kértem számlát (vesztettem 95 zlotyt,
azaz 23,5 dollárt). Így is visszajön 87 dollár.Este, induláskor (pontban
ötkor) megmértem magam, csak 115 voltam. És este!
Pedig
Pacinsky, a szakács
jól főz. Azt szoktam mondani, hogy milyen főzőember az, aki nem szeret enni? Hát ő nem ilyen!
Tegnap
estére olyan thai sült rizst készített, hogy egy negyed adagot muszáj
volt ennem. Igaz, attól éheztem meg igazán, de erős voltam, mint a
Krupp-acél, s inkább kimentem, amikor a többiek repetázni kezdtek.
Ebédre gulyást főzött (makaróni és uborka nélkül ettem, csak pár kocka
húst), de a leves helyett tálalt salátából nagyot kértem. Ez jó, hogy
nincs leves – francia szokás, állítólag este eszik a levest -, helyette a
saláta sokkal célszerűbb.
Reggelire lengyelesen tálal, tehát hideget, a kenyeret sajttal helyettesítem.
Elindultunk
Ötkor felhúztuk a horgonyt, és elindultunk Port au Prince-be. Jó két és fél nap az út. Gregory, a kadét a watchmanom.
Szinte az egész őrség alatt szóval tartottuk egymást.
Nos,
azonnal kiderült, hogy nem arab, bár ránézésre annak tartottam, de
színes bőrű. Guadeloupe szigetén lakik, a helyi kormányzóságtól kap
ösztöndíjat, és így tud Nantes-ban, a tengerészeti akadémián tanulni. A
szigeten, illetve a fő sziget mellett egy aprócskán született, négy éves
korában átköltöztek Európába, majd amikor tíz éves volt, visszamentek.
Azt mondja, az a pici sziget (öt négyzetkilométer, 1500 lakos) a világ
legszebb helye.
Ez jól is van, de csak azért mondja, mert még nem látta Budapestet!
Először
botanikusnak készült, de nem akart egyetemet végezni, és átnyergelt a
hajózásra. Szerencséje volt, mert magának kell társaságot keresni, és az
Orbigny örömmel alkalmazta, mert a hajó eddig Port-á-Pitre (Guadeloupe)
és Fort de France (Martinique) között járt, s így nem kellett költeni
az utazásra.
Délután végre megkaptam az asszony telexét, ez azt
jelenti, hogy nemcsak megérkezett az enyém, hanem ők is tudják kezelni a
programot, és talán azt is, hogy rendben kinyomtatódott, mert attól
tartok, nem tudják az otthoniak, ha gond van a nyomtatóval, akkor mit
kell tenni? Erre van egy frappáns megoldásom, de nem tudom, mennyire
vihető keresztül. El kell hozni Barbudára, és a hivatalos szervek
“megoldják a problémát”, hiszen azért vannak.
Éjfél előtt válaszoltam is, így holnap reggel hat előtt már meg is kapták.
Október 31. Vasárnap, úton. Úgy elaludtam reggel, ahogyan
az elő vagyon írva. A nagyobb baj az, hogy nem tudom, mi az oka, hogy
nem érkezett meg a faxom, mert a visszajelzésen az állt, hogy nincs
ilyen állomás.
Délben újra elküldtem, és amikor elolvastam, rájöttem,
hogy miért nem kapták meg: rosszul írtam be a faxszámunkat!
Kijavítottam, és öt percen belül megjött: kézbesítve. Tehát délután
hatkor már meg is kapták.
Mennyivel más így faxolni, hogy hazamegy,
mintha az unokatesómnak címezném! Elképzelem, hogy most berreg fel a
nyomtató, és az asszony ugrik, hogy mi ez, és amikor meglátja, hogy
tőlem jött az üzenet, akkor összeörüli magát. Aztán a géphez ül, és
mindössze ötven perc alatt begépel másfél sort, és elküldi telexként a
hajóra. Ha többet nem is használnám, már akkor is megérte. Igazándiból
itt, a világ másik felén van szükségünk erre a lehetőségre, hogy írásban
és azonnal üzenni tudjunk egymásnak.
Délben a fedélzetmester
szomorúan mesélte, hogy egész nap a festékraktárral kell foglalkozniuk,
mert az éjszaka Gregory elöntötte vízzel.
Ez akkor lehetett, amikor
bejelzett az egyik alarm, és bekapcsolta a szivattyút, mert azzal kell a
vizet kiszívni az orrsugár-kormánytérből. Hát mellényúlt, és a
tűzoltórendszert indította be a festékraktárban.
November 1. Hétfő, úton. Az éjszakai őrségben
politizáltunk Gregoryval, rettenetesen panaszkodott a franciák
rasszizmusára, nyelvészkedtünk, a kreol nyelvről tartott rövid bemutatót
(Guadeloupe-on – és sok karibi szigeten – ezt beszélik, megmutatta a
CD-it, hallgattunk gudeloupe-i zenét, segítettem előkészülni a ma
reggeli csillagászati helymeghatározásra.
A reggelinél harsány kacagás közepette közölte, hogy Puerto Rico szigetén vagyunk a számításai szerint.
Ebéd előtt Ricard-t ittunk a főgépésszel, utána mangó volt, szóval nem élünk rosszul.
November 2. Kedd, úton. Délelőtt elértük Hispaniola
szigetét, már Haiti alatt jártunk, amikor vagy háromszor is leállt a
főgép. Ebédre azért megjavították.
Egy kissé bennem van a félsz az érkezéstől, ez mindig így van az első kikötő előtt. Remélem, rendben mennek a dolgok.
Szerelmesek a tükör előtt
Tegnap elkezdtem a délelőtti őrségben olvasni a Szerelmesek a tükör
előtt című könyvet, ha nincs a black-out, akkor ma be is fejeztem volna.
Azt hiszem, túl randa világban élünk, hisz apa arról kesergett otthon,
hogy még az író-olvasó találkozókon se ez a könyv fogy igazán, hanem a
magyar várakról írott. A szépirodalom huszadrangú ügy lett, nem keresik
és nem olvassák az emberek. Pedig ezt érdemes lenne…
Számomra
nyilvánvalóan másak apa könyvei, mint az “átlag” olvasó számára. Amikor
elkezdtem, nem a duxi kastélyt láttam magam előtt és Casanovát, ahogyan
a feljegyzéseit olvassa a nemzetközi vendégsereg előtt, hanem apát,
amint ül a Rositext előtt, és szorgalmasan veri a billentyűket, vagy
félhangosan mormolja az előző nap megírt fejezetet. Ettől a képtől igen
nehéz volt ám szabadulni, de olvasás közben lassan eltűnt előlem a zöld
képernyő (ugyanis elolvastam a szövegszerkesztőben azt a fejezetet,
amiben Casanova megérkezik a budai Bomba térre, s büszkén száll ki a
Fehér Kereszt fogadó előtt “magamutogatni”), s maradt a pergő
cselekmény, a tizennyolcadik századi lovag, aki a testi gyógyulás
reményében jön a “vidéki” Budára, s megtalálja az “öregkori” szerelmet
(ráadásul duplán).
Azt hiszem, ez mindennél többet mond. Elragad a
cselekmény, megszűnik a külvilág az olvasó számára, ettől jó a jó könyv.
Meg attól, hogy hirtelen leteszem, felugrok, és beleképzelem magam abba
a helyzetbe, amiről az imént olvastam…
Isten bizony, sajnálatra
méltó az, aki nem olvassa el. Milyen szenzációs élménnyel lesznek
szegényebbek! Persze így nem tudják, mit vesztenek… Azt hiszem, a rég
megírt, de ki nem adott Ovidiust ebben a történetben “rehabilitálta” egy
kicsit apa. Most sajnálom, hogy nem olvastam az Ars Amatorát –
gimnazista koromban a kezemben volt, de kit érdekelt még akkor? -, de
azt hiszem, meg lehet megszerezni…
Még ha tudjuk is: arról, hogy
Casanova mit csinált Pesten és Budán nincs feljegyzés, akkor is
elhiszem, hogy így történt, mert olyan szuggesztív, és magával ragadó az
események sodra, hogy fel se merül bennem: mindez bizony csak az írói
fantázia terméke, valódi környezetbe csomagolt, hiteles figurák által
megszemélyesített mese. Arra kíváncsi lennék, hogy melyik a Zöld
oszlopos fürdo (talán az, amelyik oly közel van a Casanova bárhoz, a
Ganz utca végében)?
És még egy valami: ha lett volna valaki a hídon,
azt hihette volna, hogy valami humoreszket olvasok, olyan jót kacagtam.
Jó, tudom, a könyveket az élet írja, de azért van némi köze az írónak is
a cselekményhez. Egy biztos: ha valaha is történelmi regényt írnék, egy
szereplőm se fejti majd ki ily szabatosan mint Casanova Ikóniának, hogy
egy Kos mire termett, a Vízöntő mely jegyeket hordoz magában.
(Legfeljebb azt, hogy az Oroszlánnak mindig igaza van…)
Éjjel fél
tizenkettőkor érkeztünk Port au Prince horgonyzóhelyre. Mindent el lehet
mondani erről a faluról, csak azt nem, hogy fővárosias, pedig az.
“Visszaavanzsáltam”, újra elsőtiszt lettem… – MV Petra (2) 14. rész
2016 február 25. | Szerző: Seafalcon
Február 4. péntek, úton, Marseille. Elmaradtam a naplóírással, de ez néha bocsánatos mulasztás, főleg, ha tudom, hogy úgyis pótolom. És megírom minden nap eseményét, nem hagyok ki lehetőleg egyet se, legfeljebb önhibámon kívül. Aki nem próbálkozott vele, az úgyse tudja, hogy milyen igazam van: olyan ez, mint a narkó. Nem lehet abbahagyni. Annak, hogy két napja nem ültem a szövegszerkesztő elé, nyomós oka van: nem volt időm.
Most fel kell, hogy idézzem a pénteki eseményeket.
Érkezés
Negyed hétre kikötöttünk. Igazán nem értem, hogy M. Guyon miért visítozott annyit tegnap, hogy mikor érkezünk már? Azt hittem, hogy fontos ki- és berakni valójuk van. Csak annyira fontos, hogy amikor bejött az ügynök, nem tudta megmondani, mikor végzünk. lehet, hogy holnap… Megérkezett tíz körül M. Le Tallec. (Innen érdemes figyelni!) Éppen elküldtem a táviratot, amiben kérdeztem, hogy mi lesz Marekkal, ugyanis hétfőn kezdődik a kapitányi tanfolyama.
Elpanaszoltam, hogy a Sudcargos-t magasról nem érdekli a feltevésem, hogy potyautas lehet az egyik konténerben, mert érkezéskor az ügynök nem is tudott róla, pedig távirat ment a “témában”. Persze a pasas mellettem volt, mert ami a parancsnoktól elvárható, azt megtettem, bármi történik, innen az a hajóbérlő sara… Említette, hogy M. Andrieu Toulonban van, a Clipper Carabies-on, és délután átjön. (A régi hajóm megy Djiboutiba a katonai rakománnyal.)
– Ezek szerint nem kaphatta meg ma a táviratot, amiben kérdeztem a chief hazautazásáról?
– Nem, nem hiszem.
Szervezkedem…
De M. Le Tallec egy belevaló szivar, és azonnal felhívta M. Andrieu-t, s megérdeklődte, hogy mi az ábra? Át is adta a telefont, beszéltem a személyzetisünkkel, éreztem a hangján, hogy egy kicsit szemrehányó, hogy nem jeleztem korábban az elsőtiszt váltási kérelmét.
– Csak a következő út végén tudom váltani, captain – mondta.
Értesítettem Marekot. Rohant telefonálni a feleségének, hogy ne várja. Milyenek ezek a nők: azonnal bőgni kezdett. Nem tudom megérteni, mert én sose láttam, hogy Encsi sírna… (Oké, a hajóról elég nehéz hazalátni, és a verebek mást csiripelnek.)
Azt mondja, hogy Barbara (a feleség) beszélt Maciejjel, aki készenlétben van otthon, és el nem tudja képzelni, hogy miért nem kell utaznia (azon morfondírozik magában, hogy talán a Cégnek már nincs rá szüksége? A kisnyúl és a medve szindróma…)
Mire visszajött, telefonált Andrieu, hogy értesítette Pyziket, hogy nézne már Maciej után…
Fél óra múlva e-mail jött Párizsból, hogy Maciej holnap délben érkezik, de “meg-e felel-e” Mareknak, ha holnap este indul, az éjszakát Varsóban tölti, és csak vasárnap reggel megy tovább Gdyniába? Mit gondol ez a Carole (új hölgyike a CMO-nál), hogy Marek visszautasítja? Naná, hogy jó volt. Így aztán két óra alatt elintéződött, hogy holnap befejezem a parancsnokságot, elesek tíz napi barba keresettől. Viszont nem orrol meg Maciej, és Marek is boldog, és akár hisszük, akár nem, ez is sokat jelent a számomra.
M. Andrieu hírei
Előre bocsátom: újabb jó pont a franciáknak, két héten belül a második, nem lesz ez egy kicsit sok?
Mielőtt megérkezett, összeírtam, amit meg akarok vele beszélni. Utoljára hagytam, hogy feltegyem a kérdést a jövőmet illetően a cégnél.
Ezzel kezdte: – Captain, meg vagyunk magával elégedve. (Jó pont, még akkor is, ha ez nyilvánvaló.)
Aztán elmondta, hogy lobogócserék következnek, és hamarosan (másfél éven belül) hat “nem francia” parancsnokra lesz szükségük. Az első lobogócsere április végén, május elején esedékes a M/V Rappelen. Maciej lesz a barba, hiszen kétszer is volt elsőtiszt a hajón.
– Maga, pedig captain Szcekeli – így ejtette a nevemet – visszajönne május elején, ha elég az egy hónap szabadság.
Ha már így kérdezte, akkor nyilván azt mondtam, hogy nem. Jobb lenne másfél. Megegyeztünk, hogy március második felében kiszállok, és visszajövök, mint stabil parancsnok a francia cégnél!
Kicsit égett a pofája, amikor bevallotta, hogy Carole a titkárnő mondta, hogy napokkal előbb érdeklődtem Marek hazamenetele után, csak ő bizony nem nézte meg a beérkezett táviratokat (lehet, hogy jön a francia szocializmus, mert a munkamorál a CMO-nál már kezd hasonló lenni, mint a Mahartnál volt…)
Ahhoz képest, hogy tavaly májusban kezdtem a cégnél, de úgy, hogy akit váltottam, annak voltak parancsnoki esélyei – ám a ló Krzysztof Trebicki nem jött le karácsony és 2000 szilvesztere előtt. Ráadásul, szeptemberben a kérésemre, hogy szeretnék visszajönni, azt a választ kaptam, hogy egyelőre nincs kilátásban semmi a számomra, gyors volt az előmenetelem.
Még Marekra is számítanak a franciák, igaz, nem ebben az évben.
Délután kiraktuk a fedélzetről a konténereket.
Február 5. szombat, Marseille, úton. Marek egyre vidámabb volt az idő haladtával, és a whiskyje fogyásaval…
Mint az őrült, úgy dolgoztam egész nap, hogy ugyanúgy adhassam át a hajót, ahogyan átvettem, tehát minden naprakész legyen. Fél háromkor csörög a telefon:
– Maciej vagyok. A repülő a köd miatt nem tudott Marseille-ben leszállni, most Montpelliere-ből beszélek. Hamarosan indul a buszom, átvisznek Marseille-be.
– Oké, értesítem a taxisofőrt, a hajóbérlőt, ne izgulj, megvárunk.
Marekot alig tudtam kiverni a hajóról, olyan “vidám” volt, és irtó jól érezte magát, mindenkit ölelgetett, puszilgatott – én is kaptam -, csak Armand, a taxisofőr volt dühös, mert neki el kellett még érnie Maciejt is…
Az új-régi parancsnok ötkor a hajón volt, fél hatkor már manővereztünk.
Leadtam az őrséget (16-20 között és 05-10 között leszek, mint elsőtiszt), majd átadtam mindent.
Captain Kraus nem örült a hírnek, miszerint a Rappelra tervezi a cég. Már kezdtem elszontyolodni, hogy beletojik a levesembe, amikor jó híre is volt: valószínűleg capt. Kloman elmegy a CMO-tól, így most csak két lengyel parancsnok van, tehát biztos lehet a helyem. (Csak igaza legyen!)
Kicsit furcsa volt az elsőtiszti dolgokkal foglalkozni. De belejövök…
Február 6. vasárnap, úton, Barcelona. Megjöttünk, és ledobtuk a horgonyt. Kár, mert vasárnap lévén az egész nap túlóra lehetett volna…
Annyira azért nem volt csendes nap, mert este tizenegykor manőver, a helyünkre álltunk, és az éjszakát part mellett töltöttük. Legalább nem kellett ötkor kelnem, csak fél hétkor. Igaz, nem aludtam túl sokat, mert éjjel negyed kettőig pezsgőztünk a második tiszttel és Adammal az elektrikussal. Még én tettem félre az italt szilveszterről. Igaz, nem rossz a száraz pezsgő, de ezzel ugyanúgy vagyok, mint apa, az édest szeretem, de a minimum a félédes.
Február 7. hétfő, Barcelona, úton. Tizenegykor befejeztük a berakást. Furcsa volt újra azzal a programmal dolgozni, amit még tavaly készítettem, az viszont jó érzés volt, hogy mindenki dícsérte, hogy milyen jó…
A kabinomban még harctéri állapotok uralkodnak, és megint nyakamba szakadt a nyugi: Marek virágai. Még nem száradnak “elfele”, de ahogy magam ismerem, majd elkezdenek…
Február 8. kedd, úton Valencia, úton. Sok a dolgom, rendet kell tennem a kabinban, sok a papírmunka. Délelőtti érkezés, utána rakodás, az őrségem kezdete előtt indulás, megvolt a tizenhat óra munkaidőm…
Oldal ajánlása emailben
X