Ramóna faxa – MV Kambo 13. rész
2016 október 16. | Szerző: Seafalcon
2000. augusztus 15. kedd, Rajna – Duisburg, hajógyár. Reggel kilenckor telefon a tulajtól: Duisburgban van, csónakot keres, amivel a hajóra jöhet. Öt perc múlva újabb telefon, ő a biztosító szakértője, Duisburgban van, csónakot keres, amivel a hajóra jöhet.
Megadtam Sörensen telefonszámát, keressenek csónakot ketten, akkor hátha gyorsabban találnak…
Tízkor a hajón voltak a hajógyár emberével.
Első útjuk a gépházba vezetett.
Jön fel a tulaj: – Captain, sajnos hajógyárba kell mennünk…
Utána a biztosító embere jött: – Master, hajógyárba kell menniük…
Amikor a hajógyár embere jött, megelőztem: – Csak nem hajógyárba kell mennünk?
Ő csak bólintott. Kicsit szomorúnak láttam, hogy nem tudott újat mondani.
Sörensen egyébként mindennek kinéz, csak „komoly” hajótulajdonosnak nem. Olyan „Jó fej” tanár fazon, a narancssárga pólójában és a térd fölött levágott, és kirojtozott farmerjében. Egyébként szimpatikus fazon. Tipikus skandináv, magas szőke, és minden itteni (angol, német) nyelvet jól beszél. Még dánul is, bár ez nem túlzott csoda.
Kettőkor már megjött két vontató, az egyik oldalt kötötte meg a hajót, a másik kötélre vett minket, és két óra alatt bevittek a hajógyárba. Gyorsabban mentünk vissza, mint lefelé…
Hja, kérem, most egyszer 3500 és egyszer 1500 KW-os gép hajtott…
Sörensen szerint 3-4 hét alatt kijavítják a gépet.
Goscicki szerint 4-5 hét kell a javításra.
A hajógyár szerint, jó, ha hat hét múlva elmehetünk, ha a tulaj vesz egy új gépet, s nem kell a javítással bíbelődni.
Szerintem tök mindegy, dög unalmas lesz az elkövetkező másfél hónap.
Viszont lesz időm az adminisztrációra.
A tulaj délelőtt felhívta az ügynökséget, hogy kell két gépszerelő (fitter) és egy elektrikus. Délután jött a telefon, hogy holnap hajnalban már a hajón is lesznek.
2000. augusztus 16. szerda, hajógyár. (Ezt a továbbiakban nem írom, mert irtó unalmas lenne.) Megjöttek a gépészek és az elektrikus. A marha taxis elhozta őket a hajógyárig, aztán nem találta a hajót, visszavitte az állomásra őket, és eltűzött haza.
Tegnap Sörensen még azon morfondírozott, hogy a deck személyzetet hazaküldi, de Piotr kisírta, hogy maradhassanak.
Na, most itt van a három plusz ember, de hova tegyem őket? Egy kabinunk van csak, abban Andrzej lakik, így marad az egy szem ágy a térképszobában, amit a pilotok használnak, ha itt éjszakáznak. Oda mehet az elektrikus.
Nem volt más választásom, a két szerelőt a hídon kell elhelyezni valami fekvőalkalmatosságon… A helyzet kísértetiesen hasonlít a Petrához, amikor 6 katona jött volna pluszban, kísérni a rakományt.
Délután kimentem, vettem szerszámokat az elektrikusnak, mert az előző hajója elsüllyedt Japán és a Fülöp-szigetek között, minden szerszáma odaveszett, a hajón meg nincs semmi…
Vettem két kempingágyat, hozzá két kispárnát és két felfújható matracot.
Kicsit ódzkodtam, mert attól féltem, hogy nem fogadják el, kényelmetlennek tartják majd (az egyik fazon 125 kilónyi színlengyel…
De tévedtem. Nagyon meg voltak elégedve, hogy ni csak, vadonatúj holmit kaptak, még piros és kék törülközőt is. (Na, nem a Vasas szívem miatt, hanem mert más nem volt.)
Annak ellenére, hogy az egész éjszakát úton töltötték, becsülettel dolgoztak este nyolcig…
Az elsőtiszt mondta, hogy nem lesz gond. Örülnek, hogy van munka, mert sok otthon a hegesztő, sorban állnak hajóért, és minden alkalmat megragadnak. hogy szerződéshez jussanak. És a pénz se rossz, öt dolláros órabért kapnak a fitterek, napi 80-at az elektrikus.
Augusztus 17. csütörtök. Estére szétszedték a főgépet, a hajógyár kivágta a raktárt és a gépházat elválasztó falat, holnap ki lehet(ne) emelni a főgépet, ha lenne daru.
De nincs, és ez nem a hajó hibája.
Ez egy olyan hajógyár, hogy na…
Nincsen parti áram, nincsen daru a parton, csak egy nagy köves síkság…
Van egy lófarok frizurás fazon, aki reggel megjelenik, lébecol egy kicsit, szidja a németeket és az országot, aztán elmegy, de amúgy segítőkész. Azt tudja magyarul, hogy „edzs, kezit csókolom, jo estét”. A nagymamája magyar volt, bizonyos Kertész. Az apja újvidéki német.
Délelőtt beszéltem Sörensennel. A hajón van két mobiltelefon. Az egyik fixen beépítve, ehhez van egy speciális fax kártya, a másik egy teljesen hétköznapi maroktelefon.
A fax valami miatt nem üzemel. Amikor a tulaj itt volt, megpróbálta megbűvölni a faxot, de nem tudta.
Ma azt mondta, hogy én intézzem el a szervizt. Aranyos. Ezt általában a menedzsment teszi.
2000. augusztus 18. péntek. Reggel úgy döntöttem, hogy akkor itt az ideje, hogy elintézzem a faxot. Gond egy szál se lehet, hiszen itt vagyunk az európai civilizáció kellős közepén, és mindenki arra vár, hogy nekem európai szintű szolgáltatást nyújtson.
Ramóna faxa
Tehát reggel beszéltem Ramónával. (A lófarkast hívjuk Ramónának, mert állandóan a Club Ramonával oltja a népet, hogy menjenek, mert sok új ukránka érkezett…)
Egyébként tengerész volt, jól beszél angolul, és segítőkész. Egy kis furgonnal jár, tegnapelőtt is ő segített a bevásárlásnál, ő hozta be a sok cuccot.
Amíg megyünk a városba, általában szidja a németeket, lefasisztázza őket. Az a baja, hogy nem fogadják be a szüleit, mert bácskai németek. Ugyanis csak az a német, aki itt született (persze nem hivatalosan). A többiek idegenek, betolakodók, élősködők.
Szóval Ramóna (egyébként Robert) elintézte, és bejött egy pasas, bizonyos Herr H. Hess, aki másodállásban a Siemensnek dolgozik, de a Nokiához is ért, mert a cége azt is forgalmazza.
Megszakértett mindent, és kijelentette, kell egy kábel, meg egy fax program, de neki nincs, és vette az európai kalapját és elment. Beszerezni túl kacifántos, mondta, és neki erre nincs ideje. De kifizetem, próbáltam ellenkezni. Akkor se volt ideje…
Viszont adott egy címet, a duisburgi hivatalos Nokia forgalmazóét.
Ramóna el is vitt a megadott címre. Elegantos, frinces-francos üzlet, tele mindenféle elvihető reklámtárgyakkal, de ezt csak elhinni lehet, mert nem hoztam se D2 telfontársaság kitűzőt, se Siemens papírmobiltelefonmásolatutanzatot, se összecsukható Nokia igyenkatalógust. Az üzletben csak néztek, amikor azt kértem, hogy jöjjenek ki, és szakértsék meg a helyzetet.
– Mit csináljak? – kérdeztem.
– Vegye meg ezt a kábelt, és állítsa össze a készüléket.
– Ez az a kábel, amit H.H.Hess ajánlott?
– Nem, ez laptophoz való…
– És ha nem jó, visszaveszik a kábelt?
– Nem… – Ezt nem teljesen értettem, és elég hülyén nézhettem az eladóra, aki egyébként igen elegáns volt, ahogyan az egy igen komoly Nokia dealerhez illik, aki mindent megtesz a vevőért… Hogy tudjam, merre hány óra, kisegített. – Ha nem jó a kábel, adja el, vagy dobja ki.
Jött a mentő ötlet. Elő a mobilt, felhívtam Sörensent, ás adtam az eladót, hátha zöld ágra tud vele vergődni. Amikor letárgyalták a dolgot, a tulaj azt mondja:
– Captain, ez nem jó cég, menjenek egy Nokia szervizbe…
Kérdem Ramónát, hol van szervíz. Csak legyint.
– Ők azok… –, mondja, és árad megint belőle a panasz a németekre, hogy már nem a régi az ország, senki nem akar „dolgozni”, csak a fehérgalléros munkahelyeket keresik, ahol napszámra meresztik a feneküket, legfeljebb telefonálniuk kell.
Nyilván eltúlozza a dolgokat, de biztosan jó adag igazság is van a panaszaiban.
Na, most a fenét csináljak?
– Menjünk a főnökhöz… – mondja Ramóna.
– Miért, ő ért hozzá?
– Nem, de kiterjedt kapcsolatai vannak…
Igaza volt a lófarkasnak. A főnök telefonált ide, telefonált oda, de persze péntek lévén legtöbbször csak üzenetrögzítővel beszélt. Amikor eljöttünk, Ramóna kacsintott.
– Elintézi a főnök, meglátja parancsnok.
Kétkedve fogadtam a szavait.
Délután négykor megjelent egy fiatalember.
A főnök veje, egyetemista.
Megszakértette a dolgot, elmagyarázta, hogy a kis mobillal tudunk faxot küldeni, ha akarunk, de venni nem tudunk, kell egy kábel, és egy program. Hazamegy, szétnéz az Interneten, hol vehet ilyen kábelt, behozza a szoftvert, és összeállítja, beüzemeli, és fizetni csak akkor kell, ha elégedett vagyok. Használjam egészséggel, és indulás előtt elintézzük az anyagiakat…
Úgy látszik, neki csak a pénz kell, még nem „német üzletember…”.
Estére a gépészek levették a főgépről a tengelykapcsolót, hétfőn, vagy kedden a gyár kiveheti a régi gépet.
Eltörött – no, nem a hegedűm, hanem – a hajóm! – MV Kambo 12.rész
2016 október 3. | Szerző: Seafalcon
2000. augusztus 14. hétfő. Duisburg – Rajna. Ma délelőtt még egyszer átnéztek mindent, a biztonság kedvéért.
A kirakás lassan haladt, csak egyre végeztek.
Ebéd után ment el Andrzej és a régi gépész. Kimentek a közeli benzinkúthoz, hogy várják a taxit Lengyelországból.
Fél kettőkor indultunk.
Fura dolgok történnek indulás után
A főgép hangja nem nagyon tetszett, lementem, megkérdezni Waldekot, mi a helyzet? A 7-es henger üzemanyag szivattyújával van gond, de emiatt le tudunk menni Rotterdamba, nyugtatott meg. Amíg olajat vételezünk, megcsinálom…
Oké!
Antwerpenben rakunk be 1800 tonna homokot, és Orkangerbe megyünk, ez Mo i Rana alatt van közvetlenül, jó öt napos utunk lesz.
Fél háromkor leesett az olajnyomás. Szaladok le a gépházba, a gépész nyakig olajos, és kiabálja, hogy álljunk meg. Rohantam fel, mondom a pilotnak, de a helyzet olyan volt, hogy pár száz métert még menni kellett.
Már keresztben álltunk a Rajnán, amikor a főgép leállt.
Mi pedig egyenesen egy uszály közepének tartottunk. Rohanás ki, üvöltök Piotrnak: „dobd le a jobb horgonyt’”. Ilyenkor persze nem megy símán, beragadt a fék, ketten alig tudták kiszabadítani, de végül sikerült, s az uszály mellett nyolc méterre megálltunk, s beálltunk a folyás irányába.
Tíz perc múlva jön a főgépész.
– Captain, a főgép olajvezetéke szét volt szerelve. Nem, nem eltörve, szétszerelve –, bizonygatta, amikor hitetlenkedve néztem rá. De indulhatunk… A főgép jár…
Megrökönyödve nézek a fordulatszám mérőre: mindössze 300 a fordulat, az ötszáz helyett. Ráadom a fordulatot, semmi. Teljesen előre tolom a kart, semmi…
– Gyere, Waldek, nézd meg mi a baj…
A gépész csodálkozik, aztán lemegy a gépházba. Öt perc múlva magából kikelve jött fel.
– A telegráf összekötő rudazatból a csapszeg hiányzik… – mondta mérgesen. – Ez nem olyan dolog, ami magától kiesik –, dühöngött.
– Mehetünk? – kérdeztem.
Bólint. Ráteszem teljes fordulatra, pörög a gép rendesen. Felhúzzuk a horgonyt, a gép hangja nem az igazi, de azért megyünk.
A főgépnek annyi…
Négy előtt tíz perccel látom, hogy újra leesett az olajnyomás. Rohanok le a gépházba. Waldek valamit dolgozik, hatalmas a füst, nem értem a hangját, de a mozdulatokból kiveszem, hogy meg kell állni, le kell dobni a horgonyt megint.
Fel a hídra, három másodperc az egész. Mondom a pilotnak.
Az élénken tiltakozik:
– Parancsnok, szembe is jön két bárka, mögöttünk három követ, lehetetlen amit kér.
Na, ilyenkor mit lehet tenni?
A főgép segített ki a dilemmából: hatalmas durrogások, és utána süket csönd.
Leállt…
A rajnai kormányos pánikban, a hajót keresztbe fordítjuk, és üvöltök az első tisztnek: „Dobd le a bal horgonyt’”.
Horgony le…
Az orrunk előtt kevesebb mint öt méterre elment az első bárka. Gyorsan fordultunk az áramlattal, és ez volt a szerencse, mert a hajózó út szűk volt, az utánunk jövő, épp, hogy nem súrolta a farunkat. A kormányosa meg csak vigyorgott, miközben engem a frász tört ki…
Amikor beálltunk a folyásirányba, rohanok le a gépházba.
Waldekkal a lépcsőnél „futottam össze”.
– Mi történt?
– Master, nincs főgép… eltört a főtengely, a főgépből kirepült egy törött alkatrész, a motorblokkból kitörött egy nagy darab, és egyenest a lábfejemre…
Veti le a cipőjét, a zokniját, a lábközép csontja csupa lila és alaposan megdagadt.
– Eltört… –, mondtam lakonikusan.
– Attól tartok, igen… –, válaszolta, és közben sziszegett, s vicsorított fájdalmában.
Mozgalmas délután
Elő a mobilt: első hívás Andrzejnek.
– Hol vagy? – kérdeztem.
Amikor megtudtam, hogy még várják a taxit, elmondtam, mi történt. Lelki szememmel láttam, ahogyan sápad, és kiveri a víz.
– Kaptájn (ilyen furcsán ejti az captain-t), intézd el, hogy visszamehessek a hajóra, nincs nálam pénz…
Hát ez aranyos, itt a folyón, mit tehetek?
A kormányosunk kézbe vette a dolgot. Felhívta a vízirendőrséget, mert mondtam, hogy a gépészt sürgősen kórházba kell vinni. Fél óra múlva megjelent két szimpatikus rendőr. Elvitték Kaminskit.
Megígérték, hogy Mr. Goscickit is behozzák a hajóra, lévén szükséghelyzet, egyébként ők nem vízi taxivállalat…
A következő telefon a tulajnak. Bíztam benne, hogy Andrzej már felhívta, ahogyan ígérte.
Pár szóban elmondtam, mi történt.
Hát nem volt valami harsány hangulatban… Azonnal indulok a hajóra, mondta.
Fél kilenckor meghozták Andrzejt és Waldekot.
Az intendáns első útja a gépházba vezetett.
– István, nem lehet megjavítani. Hajógyárba kell mennünk…
Na, ezt már Waldek is mondotta volt, tehát nem lepett meg különösen.
Mivel már hivatalosan tudtam, amit amúgy is, felhívtam Heirin kisasszonyt a hajóbérlőtől – ő helyettesíti Mr. Lekvent, amíg szabin van –, hogy a Kambo betlizett, nincs fuvar, keressenek másik hajót…
Az „off hire” (bérleten kívüli idő) ma, 15:50-kor kezdődik.
Ő se volt kimondott boldog.
Ilyen nap volt a mai: senkinek se tudtam örömet szerezni… Hát érdemes ezeknek dolgozni?
Tisztelet az ülőgumóknak! – MV Kambo 11. rész
2016 szeptember 7. | Szerző: Seafalcon
2000. augusztus 11. péntek, Moerdijk, úton. Kettőkor indultunk. A folyami kormányosunk egy “piperkőc” hobó. Tele van tetoválva, olyan 55-57 évesnek nézem. Bozontos mellkasán már ősz a szőr, de a haja koromfekete, csak a tövénél fehér.
A tábori, összecsukható, hordozható (rejtett) fabudi…
Ez egy valamilyen különleges szerkezet lehet, ami a pasas zsebében – vagy másutt – lehet elhelyezve (felszerelve), mert egyszerűen hihetetlen, amit véghezvisz.
Délután kettőtől – és most ugorjunk az időben egy kicsit, pontosan holnap reggel kilencig – amíg ki nem szállt, megivott: két kólát, három Fantát, vagy hat teát és egy kávét. S eközben egy ültő helyében végigkormányozta a Rajnát, Moerdijktól Duisburgig, és el se mozdult az ablak elől. Én legalább hatszor elmentem volna pisilni ennyi folyadék után…
Embertelen meló (tengerész szemmel nézve) egy ültő helyben “letekerni” 19 órát.
Amikor mondtam neki, csak nevetett.
– Captain, amikor bárkám volt, márpedig tizenkét évig azzal dolgoztam, sokkal többet kormányoztunk egy ültő helyünkben.
Tiszteltetem az ülőgumóit… Amikor matrózként két órát kellett letekernem a Székesfehérváron, vagy a Cegléden, a második óra végén minden bajom volt. Igaz, nekünk tiltották – szocialista hozzáállásból kifolyólag -, hogy leüljünk. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a hozzáállás mindig parancsnokfüggő volt.
2000. augusztus 12. szombat, Rajna – Duisburg. Szóval, tizenegyre érkeztünk. Szépen komótosan elintéztem mindent az ügynökkel, és vártuk, hogy megjöjjön az új főgépész. Este hétig minden normálisan ment:
Kellemetlenül érzem magam
Megérkezett Andrzej Goscicki és Waldemar Kaminski az új gépész. Először természetesen Andrzej feljött hozzám, a kabinba, és megbeszéltük a folyó ügyeket, ezekre nem érdemes szót vesztegetni. Illetve csak annyit, hogy megígérte, hogy visszajöhetek, azaz számítanak rám a jövőben is, mint parancsnokra. Ezután szóba hozta Zbigniewet, hogy valójában miért küldtem haza? Láttam rajta, hogy nagyon kétkedve fogadja a dolgot, és nem biztos benne, hogy igazam van.
Elmondtam neki mindent.
– Oké, István -, válaszolta -, természetesen elfogadom, de az azért tény, hogy a hajó megy, a főgép működik, itt vagytok, minden baj nélkül. Talán mégse olyan rossz, hiszen harminc éves gépszerelő múltja van -, s éreztem, hogy nem hisz nekem száz százalékban. Nagyon kellemetlen érzés volt. Mintha én lettem volna a harapós, vad, magyar parancsnok, aki lengyel gépészeket vacsorázik…
Azért átadtam egy levelet neki, amiben leírtam, hogy miket művelt a hajón Zbigniew, és mi a véleményem róla. Az utolsó mondta ez volt:
“Haza kellett küldenem, mert vészhelyzetben kimondott veszélyt jelentene a hajónak, és normál körülmények között pedig túl sok problémát okoz.”
– István, ne haragudj, ezt a levelet nem adom oda az ügynökségnek, mert ezzel kettétörjük egy életre Zbigniew hajózási karrierjét.
– Akkor tartsd meg magadnak, nem akarok neki semmi bajt okozni. Felejtsd el… -, mondtam, és valóban így is éreztem, mert már előbb is írtam, hogy sajnálom ezt a marhát belülről…
Később Piotr is elmondta, hogy mindenben igazam volt, aztán lengyelül kezdtek vitázni, később Andrzej mondta el, hogy természetesen leváltották Zbigniewet a kérésemre, de se ő, se az ügynökség nincs meggyőződve, hogy mindenben igazam lenne, és ezen vitáztak az első tiszttel.
Szóval vacsora után, fél nyolckor felszedelőzködtek. Hétkor átadtam a papírjait a hazamenő gépésznek, búcsúzóul mondott valamit, amit persze nem értettem, gondolom elküldött melegebb éghajlat alá…
Már a csomagokat cipelték, amikor a Goscicki kérdezett valamit Zbigniewtől. Az válaszolt, mire Andrzej leejtette a csomagját, és hitetlenkedve nézett a gépészre. Visszajött.
– Elnézést, István, le kell mennem a gépházba, s valamit ellenőriznem.
Öt perc múlva visszajött.
– Nem megyünk -, mondta vészjósló tekintettel. – A főgép totálisan oda van… – ennyit értettem az egészből, amit regulátorról, és a fordulatszabályozóról mondott.
Felhívta a feleségét, hogy késni fognak, mert éjfél előtt nem tudnak indulni.
Este kilenckor talpig mocskosan feljött.
– Nagy a baj… – mondta. – Az egyik hengerfej megrepedt, ki kell cserélni… Ez a vadbarom nem vette észre, hogy folyik a gép oldalán a hűtővíz… Elállította fordulatszabályozót, hogy levegye a terhelést, és ezzel “megoldott” mindent. Nagyon elbarmolta a főgépet. Csoda, hogy el tudtatok eddig jönni…
Telefon Lengyelországba, a sofőr nem tud tovább várni, vasárnap délben szolgálatba kell állnia a taxivállaltnál, majd hétfő délutánra érkezik újabb kocsi. Andrzej újra hívta az asszonyt, előbb a két éves kisfiával beszélt, majdnem elsírta magát, mert a gyerek nem értette meg, miért nem jön haza a papa, hisz megígérte, hogy vasárnap Luna Parkba mennek. A felesége se volt boldog, mondanom se kell.
Éjfélkor lefeküdtem, még nem fejezték be a javítást. Természetes Wadek, az új gépész, és Zbigniew dolgozott, bár ez utóbbi totálkárosra itta magát közben.
2000. augusztus 13. vasárnap, Duisburg. Egész nap dolgoznak a gépházban. Amikor Andrzej egy kis lélegzethez jutott, feljött.
– István, én most nagyon mérges vagyok -, mondta, és kristálytisztán látszott is rajta. – Most már elhiszek neked mindent. Ez a f…kalap nem csinált semmit a gépházban. A leveledet odaadom Mr. Cyrsonnak is, és a tulajnak is.
Közben Zbigniew persze berúgott, akár az albán szamár. Sajnos társa is akadt, mert az öreg matróz, Wojciech jó cimbora az ivásban. Őt ma még hagyom, de ha holnap reggel hatkor nem lesz üzemképes, akkor kitekerem a nyakát neki is.
Délután két órát járt a főgép, úgy néz ki, minden rendben van.
A gépész hazamegy… – MV Kambo 10. rész
2016 augusztus 19. | Szerző: Seafalcon
Zbigniew hazamegy…
Sereg és a bokmål – MV Kambo 9. rész
2016 július 29. | Szerző: Seafalcon
2000. július 29. szombat, úton. Fantasztikusan szép időben hajózunk…
2000. július 30. vasárnap, úton. A tenger csendes, minden rendben…
2000. július 31. hétfő, úton. Holnap délelőtt érkezünk a pilotállomáshoz…
Az idő fantasztikus, a tenger olaj sima, csak az ég felhős…
Angol téma…
2000. augusztus 1. kedd, úton, Mo i Rana. Ez egy érdekes név. Mo a város neve, egyébként ötven évvel ezelőtt csak tanyák voltak elszórtan a fjord körüli keskeny, lapos partszakaszon. Később ipart telepítettek, s mára mintegy tizenötezres nagyváros lett. Rana a környező terület (megye, járás?) neve, az „i” pedig -ban, -ben. Tehát a Ranabeli Mo-nak lehetne „magyarítani” a település nevét.
A sereg mindenütt „csak” sereg…
Olyan „birodalmi” a stílusuk. Lehetne akár „szovjet” típusú szervezésnek is mondani, vagy összehasonlítani a „kora rákosi” magyar gondolkozásmóddal is…
A pilot mondta, hogy sokszor ő szégyenkezik miattuk a parancsnokok előtt.
Az eljárás: „Légy éber!”
Ha egy hajó megközelíti a norvég parti vizeket, akkor be kell jelentkezni telefonon a határőrségnél. Kikérdezik, hova megy, és miért… Ez rendben.
Amikor keresztezi az északi szélesség 68. fokát, be kell jelentkezni megint, most az északi határőrségnél. (Vagy a délinél, ha északról jövök). Mielőtt megérkezem a kikötőbe újra kell jelentkeznem. Amikor elhagyom a kikötőt, akkor is. (Pedig ezek az információk megkaphatók a norvég szervezetektől is – pilot állomás, ügynökség, stb…)
Bejelentkezem. A pasi kikérdez.
Aztán kiderül, hogy „van big problem…”.
Megmondtam, hogy Finnsnessbe megyünk. Ki az ügynök, jött a kérdés.
– Finnfjord Smelteverk SA. – adtam meg a választ az igazságnak megfelelően.
– Captain, maga félrevezeti a hatóságot. Maguk nem is Finnsneesbe mennek, hanem Finnfjord Smelteverk-be…
Csak néztem, mint a hülye, a pilotra.
Az kivette a kezemből a telefont, és elküldte őket a fenébe.
Ezzel minden „el lett intézve”.
Az alapvető „problémájuk” az volt, hogy a gyárnak (Smelteverk) saját rakpartja van, úgymond privát kikötő. Hát egy külföldi egyén, akinek csak a fia beszél norvégul (azaz tanulja a bokmĺlt), honnan a jó francból tudja kideríteni az ügynökség nevéből, hogy hova megy?
Bokmål, Nynorsk, és az adó
Ha már a nyelvnél tartunk, ki tudja (Nimródon kívül), hogy Norvégia „kétnyelvű” ország, és mind a két nyelv norvég? Az egyiket az ország nyugati, délnyugati partján beszélik, ez a nynorsk, a másikat Oslo környékén, és az ország többi részén beszélik, valamint ez a TV és a rádió, az írott sajtó nyelve. Persze csak szavakban különbözik, nyelvtanban nem.
És hogy itt is működjön a „szovjet típusú” éberség, a nynorsk = újnorvég az ősi, régi nyelv, a bokmål az újabb keletű (ezen a nyelven írt Ibsen is, tehát nem dánul ahogyan eddig tudtam), a dánnal erősen kevert nyelv.
Most azon vitázik a parlament, hogy a letelepült külföldieknek meg kelljen-e tanulniok mindkettőt, mert a helyieknek kötelező beszélni, tanulják is a suliban.
Minden pilotnak, és gondolom nemcsak nekik, mindenkinek alapvető gondjuk az adórendszer, igen magas a jövedelemadó, 42% (de jó nekik, otthon 43% a legmagasabb kulcs).
Ebben egyetértek velük, de magamban elgondolkoztam, hogy négymillió embernek fenn kell tartani egy ilyen barom hosszú országot, mennyi utat kell építeniük, aminek a vége egy-egy eldugott településen van, kerülgetni a hegyeket, fjordokat… A világ leghosszabb tengerpartja az övék, több mint 32 ezer kilométer hosszú, ezen fenn kell tartani a hajózást segítő létesítményeket, világítótornyokat, kibójázni a veszélyes területeket, megszervezni a közlekedést a legeldugottabb településekre is, eljuttatni az élelmiszert, postát arra a tanyára is, amelyik közelében nincs egy lélek se rajtuk kívül.
Persze könnyen beszélek, mert kívölálló vagyok…
Hatkor érkeztünk, fél hétkor kezdtek, két óra alatt berakták az 500 tonnát, s tízkor indultunk.
Ugye azt már tudjuk, a fjordban én hozom a hajót, én vagyok a pilottal. Tehát reggel hattól délig szolgálat, fél egykor beszállt a révkalauz, este hatig vele voltam a hídon. Nyolctól 21:45-ig aludtam, majd manőver, s reggel ötkor kitettem a pilotot.
2000. augusztus 2. szerda, úton. Fél tízig voltam fent, felhívtam a finnsnessi ügynököt és a hajóbérlőt, s nyomás aludni. Háromig húztam a lóbőrt.
Rám is fért, mert a mai program: kilenc körül Lödingen, beszáll a pilot, s reggel négy és öt körül érkezünk a finnsnessi gyár rakpartjához. Tehát addig megint szabad fent lennem. Este majd indulunk, s hajnalig enyém a bicikli megint…
Egyébként a Mo i Ranába a bemenet nem volt az a világot rengető nagy élmény. De ma délután fantasztikus tájakon járunk. Holdbéli hegyek mindkét oldalon, csupa fekete szikla, fantasztikus kontúrok, elszórva egy-egy ház, tanya a parton, mert az ember a legigénytelenebb állat, mindenütt megél, ahol egy kis lehetősége van rá. Jó példa rá Vörös Erik, aki jól beetette az izlandiakat, amikor az általa felfedezett szigetnek a Grönland nevet adta, s jöttek a telepesek az új „zöld földre”, aztán csak néztek ki a fejükből, hogy milyen zöld erre minden… De csak ott maradtak.
Még magasan járt a nap, amikor beszállt a révkalauz. Ez persze este tíz órát jelent. Számomra érdekes ez is: éjszaka nincs sötét, csak szürkület. S alig tűnik el a horizonton (észak-északnyugaton) a lemenő nap vöröses sárga fénye, két óra múlva északkeleten megjelenik az első éles napsugár.
Holnap lesz a születésnapom.
Sziklát talált a horgonyunk – MV Kambo (7. rész)
2016 július 18. | Szerző: Seafalcon
por száll, a felépítményben meleg van és büdös, ajtót ablakot zárni kell… Aludni nem lehet. Hol a telefon szól hol az ügynök jön, vagy a első tisztnek van jelenteni valója.
A hitetlen pilot…
A berakás fél óra múlva befejezve. Fél hatkor már mentünk is. Utána ugye még hat óra szolgálat, illetve hét, mert órát is állítottunk.
Megbuktam, mint Rottenbiller! Black gang látogatott meg… – MV Kambo (6)
2016 július 7. | Szerző: Seafalcon
2000. július 16. vasárnap, Sauda. Egy kellemes, és nyugodt nap. Lefestettük a hajó bal oldalát. Este felhívtam Encsikét.
2000. július 17. hétfő, Sauda. Egész nap a hajót figyeltem, amelyik a helyünkön rakodott. Amint láttam, hogy indul, mi is elkezdtük a manővert, hogy a helyére álljunk. Fél négykor kikötöttünk. Négykor érkezett egy másik hajó.
Utána jöttek a melósok, hogy ma nem raknak, holnap reggel kezdik a hajót…
Még egy nap késedelem, vagy ha úgy tetszik, újabb ajándék nap part mellett. Ennek persze Bergenben nem nagyon örülnek, de ez az ő gondjuk. Nem tehetek semmit…
2000. július 18. kedd, Sauda – úton. Olyan csendes napnak indult…
Normális ütemben kezdték a berakást. Délben leálltak, elfogyott a rakomány, most gyártják a ferromangánt, nemrég jött ki a kohóból, meg kell várni, amíg lehűl, háromkor folytatják a munkát. Ez rendben is lett volna, de háromkor jöttek, hogy lehet, hogy csak holnap reggel fejezik be a hajót. Gyors telefon Bergenbe a hajóbérlőnek.
Mr. Lekven köszönte az információt, azonnal intézkedik, mondta. Közben megérkezett a pilot, nem értette, miért kell várnunk, itt – Saudában – sokszor megtörténik, hogy a hajóknak várakozni kell, mert nem tudják, hogy mikorra tudják a rakományt elkészíteni.
– Speciális népek… – mondta mosolyogva, s érthettem ezen, amit akarok.
Bergen intézkedett, hamarosan jöttek, és ígérték: nyolckor folytatják a berakást. Így történt, és kilencre be is fejezték.
Ekkor megpróbáltam felhívni a fiamat.
– Nincs itthon, úszni ment… –, mondta a háziasszony, és ettől egy kicsit kilelt a hideg. A hőmérséklet alig 12 fok…
Ezután az ügynök megérkezett a papírokkal, és beállított két egyenruhás fazon. Ők voltak a
Black gang
ahogyan mindenütt a világon hívják a vámosokat, amikor kutatni jönnek. A „bonded store”, azaz a cigaretta és az ital iránt érdeklődtek.
Megmutattam, hol tartom.
Nekiestek.
Kis idő múlva hívnak:
– Captain, tizenegy kartonnal több a cigaretta, mint a (deklaráción) bevalláson.
Megállt bennem az ütő! Hogy a fenébe lehet?
Elő a leltárt.
Én marha!
A két tétel cigaretta közül (35 karton LM és 11 karton Marlboro) csak az egyiket írtam be. Kezdtem érezni, hogy ennek rossz vége lesz.
Nem részletezem. Fenemód ideges voltam, annyit azért megmutattam nekik, hogy tévedés történt, és minden cigaretta megvan, ami a leltárban szerepel. Felvették a jegyzőkönyvet.
– Parancsnok, most elmegyünk a rendőrségre, de később visszajövünk.
Vártam őket. Eltelt egy óra, másfél. Már az indulás miatt kezdtem aggódni. Hallatlanul fontos, hogy pénteken kirakják a hajót.
Közben meg járt az agyam, mekkora büntetésre számíthatok? Úgy számoltam, hogy egy karton cigi itt 500 korona (15 000 FT!!!), ha jól láttam a szupermarketban az árjegyzéket: 50 korona minden fajta cigaretta doboza, akkor a büntetés kartononként minimum a duplája lesz, olyan ezer korona körül kartononként.
Egészen megkönnyebbültem, amikor háromnegyed tizenegykor visszajöttek egy rendőrrel. Az elém tárta a papírokat:
– Captain, a büntetés 4000 korona (120 ezer forint), vagy nyolc nap elzárás… (mi lenne, ha leülném?). Az ügynökség kifizeti, maga meg elintézi a hajótulajdonossal. Figyelembe vettük, hogy először van Norvégiában, és valóban úgy látszik, hogy csak tévedés történt a deklarációban.
Tizenegykor már manővereztünk…
2000. július 19. szerda úton. Fél ötkor ment el a révkalauz, hatig voltam fent. Meglehetősen fáradt voltam. Azonnal ágyba zuhantam és elaludtam, bár veszettül billegtünk. Tízkor felkeltem, hogy telefonáljak a hajóbérlőnek, és az angliai ügynöküknek. Nem hittem, hogy el tudok aludni, de fél háromig húztam a lóbőrt.
Délutánra megjavult az idő.
Őrségben a Lyukasóra tavaly decemberi számát olvasgattam. Nagyon tanulságos volt.
Az első, hogy az egyik legjobb irodalmi lap, ami ma megjelenik otthon, és szerencsére ezt úgy mondhatom, hogy már van összehasonlítási alapom.
A második: jó, hogy vannak verselemzések, kritikák a megjelent kötetekről. Az első oldalon Gutai Magdolna költő versei. Nehezen emészthető, mondhatni (számomra) érthetetlenek. Belekezdtem, de kényszeríteni se tudtam magam, hogy végigolvassam őket.
Aztán a lap végén Tüskés Tibor elemezte a költő legutolsó verseskötetét. Utána elolvasva a verseket, egészen mások lettek. Érzelem gazdag, kicsit szorongó asszony vallomása az életéről, úgy, hogy valójában semmit se tudunk meg róla, csak érzéseiről. És a szabad versek töredezett sorai lüktetni kezdtek, rímelni a gondolatokra.
Három: azt hiszem, életem egyik legjobb novelláját olvastam Dékány Kálmántól.
Röviden:
A szerző az idény eleji Velencében sétálgat, eljut a Szent Márk térre. Galambok, paloták, egyébként a tér üres. A zenekar játszik. A prímás kotta nélkül. Odafordul a sétálgatóhoz, és annak az az érzése, hogy most neki játszanak. A zene felidézi ifjúkori osztálykirándulását a lagúnák városába. És közben felismerni véli a prímást. Osztálytárs lehetett…
A zenész is megismerhette, mintha hunyorítana is.
A sétálóban feltolulnak az érzelmek, már–már odamenne, de tudja: a régen elszakadt kapcsolatokat nem lehet újra toldozni. Meg kell tartani az emlékeket, nem szabad a sárba tiporni a jelen csalódásával.
Így hallgatja a muzsikát, és egyre mélyebb a meggyőződése, hogy volt osztálytársa neki játszik, belehallja a melódiákba a régi élményeket, a közösen eltöltött gyermekkor megannyi szépségét, kalandját.
Nem megy oda, hogy elköszönjön, csak bólint, és megfordul. A prímás mintha visszabólintana. Az árkádok alól hősünk még egyszer visszafordul, hogy utoljára pillantást vessen a prímásra.
És akkor meglátja, hogy a zenész fehér vonóval játszott.
Ugyanis vak volt…
Csak egyetlen írás volt a lapban, amit nem értettem: Balázs Sándor: Metafora–burok. Becsülettel végigolvastam, és egy kukkot se fogtam fel belőle. Pedig a cím magáért beszél (ha érti valaki). Illetve ilyen szavakat: Weöres, Nemes Nagy Ágnes, Comte, Kosztolányi… felfogtam. De az ilyen beszéd:
„Ebben az értelemben említi meg Wittgenstein, hogy minden filozófia nyelvkritika, és nem metafizika”, vagy „… a lét–tapasztalatra rávillantó nagy versek a fizikain túli ismeretlen igézetében állnak…” számomra héber ábécével írt kínai nyelvű atomreaktor–alkatrész leltár közérthetőségével vetekszik…
Nem-e lehetne-e magyarul, érthetően fogalmazni?
Svelgen és Sauda – MV Kambo, 5. rész
2016 június 1. | Szerző: Seafalcon
Július 13. Csütörtök. Svelgen Reggel nyolckor beálltunk a megfelelő rakpartra. Utána felhívtam Bergent, és megkaptam az első beosztásomat. Miért nem álltunk át előző este? Így lekéssük a saudai berakást, pénteken este nem tudjuk befejezni a hajót.
A kérdés jogos, bár a szokásos eljárás, hogy jön a hivatalos személy, utasítja a hajót, és akkor lehet manőverezni. Úgy látszik, itt mások a szokások. Legközelebb odafigyelek erre…
Délután újabb telefon, s megegyeztünk Mr. Lekvennel, hogy a gond az volt, hogy mindenki tette a dolgát a szokásoknak megfelelően. Én vártam a hivatalos értesítést, mivel először vagyok norvég gyári rakpartnál és a helyiek, mivel gyári rakpart, azt mondták, azt teszek, amit akarok…
Na, majd legközelebb.
A kirakással leálltak háromkor, mert akkor vége a hivatalos munkaidőnek, és a túlórát keményen adóztatják, senki nem vállalja.
Volt egy kellemes, szabad esténk.
Délutánra a nap is kisütött, és videóztam egy cseppet. Amit eddig készítettem, visszanéztem meg kell mondjam, nagyon tetszik! Csuda szép hely ez a Svelgen, csak lakni lehet itt hót unalom. Csodálkozom, miért nincsenek többen a norvégok, mint négy és fél millió, mert a tévén kívül nincs nagyon más szórakozási lehetőség…
Kimentem, vásároltam apróságot a hajónak. Találtam egy hotelt, egy postát, egy közkönyvtárat, három üzletet, kettő közülük hatalmas szupermarket. Ezzel együtt szép, és unalmas a kisváros.
Július 14. Péntek, Svelgen – úton. Hétkor kezdtek, és kilenc előtt pár perccel már befejezték a kirakást. És ezért kellett egy éjszakát vesztenünk!
Az indulási manőver alatt elég ideges voltam, mert elég szűk helyen kellett kifordulni, de minden baj nélkül sikerült. Fantasztikus volt az út a tengerre. Viszonylag magas hegyek az egyik oldalon, lankásabb dombok a másikon. A hegyek csúcsa esőfelhőbe veszett, itt–ott hófoltokat is lehet látni.
Éjfélre már a nyílt vízen voltunk, így nem kellett ráhúznom. (A fjordból kijövet – és bemenet is persze – végig én vagyok a hídon.)
Július 15. Szombat, úton – Sauda. Úgy intéztem, hogy reggel hatkor vettük fel a pilotot. Egyszerűen nincsen rá szó, hogy milyen szép helyeken jöttünk!
Volt egy négy mérföld hosszú szakasz, ahol sokszor csak kétszáz méter széles volt a szoros. Sokat videóztam, remélem nem galoppíroztam el magam, mert ha ilyen gyönyörű helyeken jár az ember, hajlamos rá, hogy még ezt is felvegye, azt is, na még amazt, mert ki tudja, mikor jutok megint ide…
A révkalauzzal jót beszélgettem, ő is amolyan komputer őrült, mint én, kis zsebkomputer volt nála, csekélység: 3000 dolláros…
Fél délre kikötöttünk, és elment. Utána az ügynök nem értette, miért oda kötöttünk ki, ahova. Megmondta a pilotnak, hova kell állnia, erre rossz helyre jött.
Az eredmény: nekem kell átállni. Nem jött rosszul, mert minél többet gyakorlom a manővert jó időben, világosban, annál jobb. (Nem beszélve arról, hogy ezért külön pénz jár…)
És így a város „központjában” állunk!
Háromtól szabad a hétvégém…
Délután sétáltam egyet. Kedves kisváros, takaros házakkal, ahogyan Hollandiában is megfigyeltem, itt se tesznek függönyt az utcafronti ablakra. Azt hiszem, az élet elég nyugis… Sőt, túl nyugis. A baj csak az volt, hogy egy kilométer oda, ugyanannyi vissza, s teljesen elfáradtam. Igaz, nem volt ebéd utáni szunyóka, de akkor is…
Hat a hajó nem egy kimondott óriás. A kabinom pici, de legalább elfoglalja a teljes homlokfalat, így el lehet képzelni, mekkora a felépítmény. Ha a hídról a kabinomba megyek, akkor nyolc lépés, lépcsőkkel együtt. Ha a szalonba, akkor tizenhat. Ennyi a mozgástér. A Petra óriáshajó volt, luxus körülményekkel.
Életem első manővere – MV Kamboi – 4. rész
2016 május 25. | Szerző: Seafalcon
Július 11. kedd, úton. Irtó lassan megyünk. Soha nem gondoltam, hogy ki lehet bírni, ha egy hajó 5,5–6,0 csomós sebességgel halad állandóan. Most vagyunk igazi tengerészek, bár régen, a vitorlások korszakában ennek a sebességnek örültek.
Délelőtt felhívtam a hajóbérlőt. Mr. Lekven foglalkozik a hajóval, de sose lehet megtalálni. Így üzenetet hagytam, ma délután négykor vagyunk a pilotállomásnál, és holnap reggel érkezem. Beszéltem az ügynökkel is, biztosított, hogy elintézi a pilotot.
Őrség alatt és ebéd után a papírokat tettem rendbe, illetve rendbe voltak azok az előző barba szerint, de mindenki a saját rendszerét szereti. Ehhez elég sokat kell programozni, illetve átírni a meglévőket. A hajó bizonyítványaival, a kasszával végeztem, csak a rendelés és az élelmiszertár maradt hátra. Még az a jó, hogy komputer ügyben a legmodernebb a felszerelés, a Windows 2000 van rajta, és minden (Office 2000), ami hozzá kell…
Ezek után fél egy körül hívott a hajóbérlő (éppen lefeküdtem aludni), hogy sajnos a pilotállomáson azt mondták, hogy nincs pilot. Megadta a számukat.
Felhívtam őket.
– Sajnos captain, csak holnap estére tudunk révkalauzt biztosítani, de ha akar, bemehet egyedül…
Ha várok, szétrúgják a fenekem. Mit lehetett mondani?
– Rendben, beviszem egyedül a hajót – válaszoltam, pedig az életben nem jártam erre (viszont az is igaz, hogy vannak naprakész térképeink).
Ezért délután átvariáltam az őrséget. Piotr helyett felmentem hétig, és fél nyolckor lefeküdtem, mert éjféltől én leszek, hogy ő egész nap lóthasson–futhasson.
Negyed tízkor felhívott az asszonykám, mert nem találta a telefonkártyát, pedig előkészítettem. Felköszöntöttem a születésnapján. Húsz éves múlt…
Persze a hívás után már nem tudtam visszaaludni, tízkor felmentem a hídra, hogy leváltsam az első tisztet.
Szép hosszú éjszakám lesz, és izgalmas reggel.
Július 12. szerda, úton, Svelgen.
Érkezés Svelgenbe
Fél négyre értem be a Fröjsyöenbe. Ez is egy fjord, ebből nyílik az, amelyiknek a végén Svelgen van. Jó fene nagy köd volt. Ideális, ha az ember valahol először jár. És még nem is bambulhatom a környező hegyeket.
Nem mondom, hogy nem voltam ideges. Amíg befordultam a kis leágazásba a főfjordból, remegett mindenem. Aztán felbukkant az öböl vége, és megnyugodtam. Egy ködpamacs volt előttünk. Felhívtam a gyár ügyeletét, hogy jövünk, mondják meg, hova kell kikötnöm?
– Ahova akar, captain! – volt a meglepő válasz.
A térképet alaposan megvizsgálva, kiderült, hogy az öbölbe csak két bója között lehet bemenni. A távolságuk 45–50 méter. És a ködben se a vezetőfényeket, se a bójákat nem lehetett látni. Irtó ideges lettem.
Életem első manővere
Már mindenki előre ment, egyedül voltam a hídon. Amíg Piotr fent volt, némileg megnyugtatóan hatott, hogy van valaki, aki nem először van Norvégiában, bár Svelgenben még nem járt.
Azt is megbeszéltük, hogy az öböl közepén lévő zátonyt délről kerülöm ki.
De hamarosan megláttam a vezetőfényeket, és a két bója is előtűnt a füstös ködből. A kikötőben csak egy hajó volt, de nem láttam egy hajóhossznyi szabad helyet se. Persze az első gond az volt, hogy kikerüljem a zátonyt, és becsorogjunk az öbölbe. Piotr kérdezte is:
– István, nem délről kerülsz?
Átmentem a két bója között, és kitaláltam, hogy az öböl déli oldalán derékszögben megfordulok, és akkor szép, 40 fokos szögben tudom megközelíteni a rakpartot. „Természetesen” sikerült.
A manőver közben elmúlt minden idegesség, lámpaláz, és szépen part mellé tettem a hajót. Piotr mondta is, hogy Mariusszal sokkal tovább tartottak a manőverek.
Ha tudná, hogy életemben először vezettem hajót, először manővereztem. Nemcsak ezzel, hanem általában is.
Amikor Duisburg és Rotterdam között kormányoztam a Rajnán, a pilot megdicsért, hogy érzem a hajót. Lehet, hogy igaza volt…
Most úgy vagyok vele, hogy várom a következő manővert, és azt hogy pilot nélkül vihessem a hajót a következő kikötőbe.
Érkezés után ügynök, majd telefon Bergenbe a hajóbérlőhöz. Valószínűleg Saudába megyünk (délnorvég kisváros – Stavanger a Bokna fjord déli részén van, ennek az északkeleti csücskében van a kikötő –, s innen Angliába mennénk. A kikötő nevét nem értettem.
Telefon után ágyba zuhantam. Fél kettőkor keltem.
Nem rakodunk, meg kell várnunk, amíg a másik hajó végez, s csak holnap kezdünk.
A kétségbe esett Anya
(Magyarázat: Nimród nagy fiunk Ballestrendba, Norvégiába jött nyári munkára)
Kétségbeesetten hívott. Nem tud semmit a fiáról. A házigazdáék se olyan kedvesek, készségesek mint tavaly, az asszony pedig nem tud angolul, nem tudta megmagyarázni, mi a helyzet. Megígértem, hogy visszahívom.
Kimentem a gyárba, kerestem egy melóst, megkértem hívja fel a farmot, és érdeklődje meg, mi a helyzet. Két perc múlva már beszéltem a fiammal.
Rendben megérkezett, Oslóban jól érezte magát, Ballestrandban várták, és most éppen fát vágott, fűrészelt, amikor telefonhoz hívták. Egy litván fiatalemberrel vannak ketten, másik két egyén (lehet, hogy női litvánok) holnap érkeznek.
Felhívtam az asszonyt, az üzenetrögzítőre mondtam, amit megtudtam, és vártam Encsi hívását.
Jött is, majdhogynem sírva, miért nem hívom? Persze, akkor, amikor az üzenetrögzítővel beszéltem, ő akkor keresett engem. Végül persze megnyugodott.
Az utolsó kapcsolja le a Kambót… – utolsó rész
2016 október 18. | Szerző: Seafalcon
tűzijáték volt, biztosan, mert holnap lesz a nevem napja…
felhívott a nevem napján, és megköszöntött. Szegényke elsírta
magát, nagyon egyedül van…
Lehet, hogy nem lesz olyan egyszerű a faxprogram elintézése, de nem tűnik reménytelennek.
óra múlva valami gond adódott, és nem volt faxom. Egyébként a napok unalmasan telnek. Itt kell rostokolnom, és telefonügyeletet tartok. Ugyanis most a mobiltelefon a fax, a másik beépített, tehát nem nagyon tudok mozogni, mert a tulaj napjában 3491-szer felhív.
korán keltem, háromnegyed hétkor már a szalonban voltam, és
legnagyobb meglepetésemre Sörensen a szalonban ücsörgött. Éjjel
ideette a fene…
nem akar beleinvesztálni nagyobb pénzt, hogy vegyen megfelelő készülékeket…)
nagymamája Berlinben, hétfőn lesz a temetése, és kedden Achim meglátogat a hajón.
nem tudom, hogy mennyire jó hírrel szolgált. A tulaj azon gondolkodik, hogy mindenkit hazaküld hó végén, csak
Waldek, a gépész marad, felügyelni a hajót. Este felhívtam apát, elmondtam, mi újság van. Örült a hívásnak.
utána mindenki visszajöhet. Attól tartok, hogy ez újabb négy hónapos szerződést jelent, és az Északi-tengeren nem egy leányálom télen hajózni…
vagyok, mikor talál, és milyent.
nincs hálókocsi. Ezt jól megkajoltam… Délelőtt beszéltem Goscickivel, és megmondtam, ez az utolsó, hogy vonattal utazom. Egyelőre ennyi, holnap otthon folytatom…
közlekedő Intercity talán a világ legkényelmetlenebb vonata. Jó, van légkondi, slussz… Az ülések borzalmasan kemények, a két üléssor között kevesebb a távolság, mint a repülőn, az ülés borzasztóan keskeny, kényelmetlen, nem lehet mozogni, és csak másodosztályú kocsikkal közlekedik, holott nekem megvolt az első osztályra… Még az a jó, hogy Nürnbergben éjszaka rákérdeztem, és kiderült, hogy a pestin sincs első osztály, tehát kaptam egy
kupont, amire visszafizetik a különbözetet.
Oldal ajánlása emailben
X