Hazautazás az emlékezetes 9.11-én! – MV Priwall, utolsó rész

2017 november 8. | Szerző: Seafalcon

Szeptember 8. szombat, Avonmouth.   

Minden jó, ha a vége jó!

Bevonatoztunk. Nem tudom, miért élt úgy az emlékeimben, hogy Bristol egy randa iparváros? Kellemesen csalódtam. Gyönyörű az Avon parti város. Nemccsak, hogy átszeli a várost a folyó, de három éles kanyart véve kígyózik az ódon épületek között. Meglátogattuk A St. Mary Ratcliffe templomot, ahol több mint 800 éve miséznek. Megnéztük a Beiley várkastély romjait, és az ősrégi “mota” maradványait (valamiféle kora középkori erődítmény lehetett), másfél méter vastag és 20 méter magas falakkal körülvéve. Amíg megtaláltuk az Argost bebarangoltuk a belváros vásárló és sétálóutcáit. Voltunk egy fedett bolhapiacon, nincs róla információm, de egy csoportot vezetett egy idegenvezető, tehát nyilván történelmi jelentőségű a fedett csarnok. Ami miatt egy kicsit otthon éreztem magam, hogy a Severn Beachre induló vonat negyed órás késéssel állt be a peronra. Viszont volt időm, hogy kényelmesen megegyem a dupla sült krumplim a chilis és kék sajtos mártással. De legalább holnap nem dolgozik a kikötő, és nyugodtan pihenhetek, takaríthatok és csomagolhatok! Szeptember 9. vasárnap, Avonmouth.    Szeptember 10. hétfő, Avonmouth, Bristol.  Reggel fél hétkor hívta a hajót Toró Pestről, hogy a számítógépes rendszer lefagyott, és valószínűleg nem érik el a hajót. Ez a valószínűség hétkor lett biztos. Mert akkor is Pesten voltak, tehát a bristoli gép elmegy nélkülük. Most aggódunk sorban. A Laci azért, mert mi lesz a hajóval? Meg mi lesz a bármivel, mindegy, csak aggódni lehessen… Pedig ő az, akinek megjön a váltója, és biztosan megy haza. Én azért, mert nem tudom… Ilyenkor aggódni illik. Szerintem, majd meglátom, hogy milyenek lesznek a körülmények. Az abszolút logikus eljárás az, hogy felülök én is a gépre, és amikor megjönnek valamikor, beszállnak, és a hajó elmegy. Hét ötvenkor rájöttem, hogy miért aggódjak: ha telefonon elérik a németek Torót még mindig Pesten, akkor lefújhatják az utazást. Mondjuk ebben az esetben ki kellene próbálnom, hogy milyen az, amikor az ember fogja magát, és kiszáll a hajóról. Kiteszem a bőröndömet, és azt mondom: – Ágyő… a szerződésem két hete lejárt, a repülőjegyem ott van a reptéren én megyek. Itt volt a szombat, a vasárnap, meg lehetett volna oldani a váltást, már augusztus 25.-én tudtuk, hogy ide jövünk, és sokszor itt vált a cég. Miért nem intézkedtek időben? Na, ja… a baj csak az, hogy nem teszem meg, mert minden nap komoly pénzt jelent, és arra most nagyobb szükségem van, mint arra, hogy balhézzak, meg botrányt csapjak. Más lenne a helyzet, ha hat hónap lenne mögöttem. Tizenegykor már más volt a helyzet. Toróék felszálltak valamelyik gépre, és valahova mennek, tehát egyszer megérkeznek. Az asszonyt felhívtam a suliban, és nem tudtam semmit mondani… Tizenegy húsz: Herr Genrich, a cégtől határozottan kijelentette, hogy a hajónak el kell menni ma délután, legkésőbb kettőig. Ha nem jönnek meg a váltók addig, akkor a pilotcsónakkal lesz a váltás, na, ilyet még úgyse csináltam, érdeklődve várom mi sül ki belőle? Egy kicsit élvezem a helyzetet, Laci meg kicsit rossz néven veszi, hogy jó kedvem van… Tizenhárom harminc: itt van Hóki, és azonnal elintézte, hogy a hajó csak este, 21.30-kor induljon. Toróék telefonáltak Amszterdamból, hogy 15.30-kor érkeznek, és az ügynöktől 18.00-ra kértünk taxit. A reptéri hotelbe megyünk, s holnap reggel 6-kor indulunk a Schipholra, onnan 15.30-kor érkezünk Ferihegyre. Ez a program, már 99,99%-ban biztos (feltéve, ha nem jön közbe semmi…) Hóki elhozta a ciprusi kormány új rendelkezését, amely szerint november 1-től kötelező a ciprusi bizonyítvány és a tengerészkönyv. Ezt majd a Marlow-val kell elintéznem. Este a szállodában folytatom. A Days Inn láncnak a reptérhez közeli moteljében kaptunk szobákat. Kényelmes. Elmentünk vacsorázni, illetve Laci vett annyi kaját, mintha a napszámosait kellene jól tartani az építkezésen. Horácz Burger Kingben kajált, és olyat mondott, hogy csak néztem: ő mekis, és ez azt jelenti, hogy “csak oda jár”, és mivel itt nincs, ezért fanyalodott a Burger Kingre. Egy “vérbeli” mekis nem megy burgerbe, és viszont. Mindig tanul az ember… pedig szerintem egykutya. Bármilyen hamburgert vesz az ember, azt csak amerikásan, azaz gusztustalanul lehet enni, a szutyákok lecsöpögnek, a szájából kilógnak a hagymacsíkok, na, nem ragozom. Holnap reggel fél ötre van az ébresztő, még jó, hogy a közép-európai időt tartjuk, így nekem ez csak fél hatot jelent. Szeptember 11. Bristol, Budapest.  Amszterdamban vártunk egyig. Simán megérkeztünk. Encsike várt, a gyerekek egyetemen, főiskolán voltak. Itthon a taxiban hallottam, hogy a new yorki World Trade center épülete ellen terrortámadás volt. Mindkét toronyba belerepült egy-egy repülőgép, ráadásként a Pentagonra is rázuhant egy. Sajnos, a hajón túl sok katasztrófafilmet és egyéb állatságot láttam. Talán ennek köszönhető, hogy fásultan fogadtam a hírt.

Rohanunk, mint a mérgezett egér, de én tudom, hogy hova! – MV Priwall, 20 rész

2017 október 25. | Szerző: Seafalcon

Augusztus 29. szerda, Santander, horgonyon. Otthon hívott Kovács Panni, hogy szervezik Kary Évával a találkozót, ahogyan megbeszéltük szeptember vége, október elejére. Most megint elkapott a “Dombóvár” láz, és állandóan ezen jár az agyam. Augusztus 30. csütörtök, Santander, horgonyon. Csendesen telt el a nap, csak Lucó aggódott, nehogy bedurranjon az idő, fel kelljen húzni a horgonyt. Fél ötkor manővereztünk, s közben Toró felhívta Lacit. Indulásra kész, már idegeskedik, és ez feltétlenül jó jel. Már mennék haza. Várom, hogy találkozzam a családdal, kikérdezzem a nyári élményekről őket, na és a felvételikről. Lesz dolgom elég, ami az interneten vár, arra jobb nem is gondolni. Santanderben helyi ünnep van, nincs nyitva semmi, a srácok kissé le vannak lombozódva, én nem terveztem, hogy kimennék. Augusztus. 31 péntek, Santander. Valami baj van a laptoppal, azt hiszem, a képernyője kezdi elhagyni magát, megjelent az alján egy sötétkék csík, azt jelenti, hogy ott nincs kép… Valami baj van, a rakodógéppel. Későn kezdtek, volt már tizenegy óra is, és közben is ácsorogtak. Délután Lucó beszélt a “központtal”, a következő rakomány, illetve út ügyében. Swansea-ból New Rossba megyünk és onnan Avonmouth. Ez, ha minden igaz, akkor Bristol elővárosa. Ez egy nagyon jó hely arra, hogy a Bristol – Antwerpen – Budapest útvonalon hazamehessek. Szeptember 1. szombat, Santander, úton. Jó korán indultunk, hogy elérjük a hétfő reggeli magas vizet Swansea-ben. Írom a fantasy-mat. Most azt találtam ki, hogy írásos “dokumentumokat” is készítek. Szeptember 2. vasárnap, úton. Hideg van. 16-17 fok, és északi szél. Az éjszakai őrség alatt fűteni kellett. Szeptember 3. szerda, hétfő, úton, Swansea, úton. Még nincs hír a kihajózásról. Meyer “nem találja Hókit”, de ezt nem hiszem. Ja, a napokban mondta el Lucó, miért hívják a srácok Hókinak capt. Brackhagent: még a kezdetekben történt, ugyanis a Priwallon a hajógyári átadást követően magyar személyzet van, hogy eleinte Hókuszpók volt a neve, mert olyan gonoszkodó volt. Ebből maradt a Hóki. Telefonos hírek: Grúzia – Magyarország 3 – 1. Az eredmény ránk nézve hízelgő. Kilencet is kaphattunk volna. Bicskeit leváltották. Ettől megtanulnak focizni a “fiúk”? Marhaság! Ha van focistánk van eredmény, ha nincs, kikapunk. Jelenleg nincs senki, aki nemzetközi mércével elfogadható lenne (talán Király, a kapusunk, de ő állandó csapattag is a Herthánál, rajta kívül nem játszik magyar komoly európai csapatban). Reggel tízkor kötöttünk ki, és este tízkor indultunk. Ennyit a walesi városról… Szeptember 4. kedd, úton, New Ross. Szerencsés napom volt. Mindazt lefényképezhettem, amiért régebben egy kicsit fájt a szívem, hogy nem volt rá alkalmam. Délben horgonyt dobtunk a Barrow torkolatánál, az idő ráadásul verőfényes volt, jó szögből kapta a napfényt a Hook Head. Két fotót készítettem a világ egyik legrégebben működő világítótornyáról, immáron több, mint nyolcszáz éve szolgálja a tengerészeket (a mai napig). Amint érkezünk a horgonyzóhelyre, jött egy helikopter, hogy mentési gyakorlatot szeretnének tartani, engedélyt kértek, hogy letegyenek egy embert a fedélzetre. Legalább öt képet készítettem, nagyon remélem, hogy jól sikerültek. Ha kis szerencsénk van, akkor saját csúcsot dönthetünk: augusztus 25-e és szeptember 8- között öt kikötőt érinthetünk: 25- Santander, 3-a Swansea, 4-e New Ross, 6-a Avonmouth és van két napunk a következőig, amit még nem tudunk. Este tízre kötöttünk ki. Szeptember 5. szerda, New Ross.  Reggel Lucó felhívta Herr Meyert a váltás ügyben. Nagy valószínűséggel a hét vége lesz az alkalmas időpont a hazamenetelre. Horácz is jön haza. Ez csak azért érdekes, mert amikor Ciprust értesítette Laci, hogy hárman mennénk, Mrs. Vasoulla azt mondta, hogy nem váltja le Horáczot, mert nem telt le még a szerződése. Erre ma Meyer intézkedik. Ezt teszi, hogy tíz éve van a hajón. Természetesen leváltja, mert karácsony előtt jön vissza a hajóra. Közben kissé megváltoztak a körülmények. Este érkezett egy másik hajó, így átálltunk a folyó túlsó partjára. Holnap este megyünk vissza, addig még összekaparnak vagy 300 tonna rakományt, és elmegyünk Avonmouthba. Ott péntek este bevisznek, és hétfőn kiraknak. Nyugodtan le lehet váltani… Telefonos hír: félidőben Magyarország – Románia 0-2. Ez azért nem rossz. Tényleg. Ezektől az izéktől… Szeptember 6. csütörtök, New Ross. Mint említettem, a helyzet állandóan változik. Ma is: menjünk, mint az olajozott mennykő, érjünk péntek reggelre Avonmouthba (nem megy!), ha nem érkezünk meg, akkor este kikötünk, éjjelre túlórát rendelnek, és reggel elmegyünk Montrose-ba (Skócia, Aberdeentől 20 mérföldre délre), és legyünk ott hétfő reggel. Nem megy: az út 800 mérföld, ez három napi út, kedd reggel lehetünk ott. Hogy én honnan megyek haza?! Este indultunk. Szeptember 7. péntek, úton, Avonmouth. Hajnalban írtam. A déli váltáskor minden letisztult. Hóki hétfő reggel érkezik 9.45-kor a bristoli reptérre. Vasárnap, vagy hétfőn megyek haza, csak Horácz váltása bizonytalan, mert péntek délben nehéz otthon szakácsot találni. És öt óra után megjött, hogy a váltók hétfőn délelőtt jönnek, mi ugyanaznap reggel kapjuk meg az utazási részletezést. Nagy valószínűség szerint hétfőn késő este érünk haza. Hétkor szállt be a pilot, meglehetősen ramaty időben, van vagy hetes nyugati szél, milyen kellemes dolog, hogy az első igazán rossz idő már nekem jön. Egyébként amikor megyek haza, ők Bantry (délnyugat Írország irányába lityegnek). Tízre kikötöttünk.

No. 1: Jaminaországtól az Óperenciáig

Milyen érdekes: B András mindhárom könyvem elolvasta, és azt mondta, hogy magasan a legjobb a Jaminaországtól az Óperenciáig. Horácz is végzett vele, szuperlatívuszokban áradozott róla. Azt mondanom se kell, hogy Lucó (aki igen lassan jutott túl rajta, napi egy-egy írással) is igen jókat mondott. Arról dunsztom nincs, hogy Zoli és Gyuszi elolvasták-e bármelyiket is, mert egy szót se szóltak róla. Azt elismerem, hogy a helyzet nem “mindennapi”, együtt hajózni a könyvek írójával, elképzelhető, hogy nem tudták, hogy mit mondjanak, vagy pedig az, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem… Ebből is látszik, hogy az ember sose tudhatja, hogy mit kinek ír? Hiszen meg voltam győződve, hogy a legnagyobb sikert a Bonzsúr aratja, s lám a tengerészek körében a Jamina “tarolt”, de hozzá kell tennem, hogy ezen a hajón. Azért elmondhatom, hogy ezek a beszélgetések bizonyítják, hogy érdemes írni, mert csak az olvasó véleménye számít. (És legfőképpen azoké, akiknek tetszik.)

Santurzi, halétterem… – MV Priwall 19. rész

2017 október 12. | Szerző: Seafalcon

Augusztus. 25 szombat, úton.  Augusztus 26 vasárnap. Úton, Bilbao.  Délre már ki voltunk kötve, nem keltettek a manőverhez, így fél egyig húztam a lóbőrt. Délután közvetítés a lengyelországi kajak-kenu világbajnokságról. Láttunk egy ezüstöt, a kenu négyesek 500 méteres számában a fiúk 17 ezred másodperccel maradtak le a románok mögött. Szabolcs is nézte, azt mondta, hogy nyolc aranyat nyertünk. Szép volt. Ezek a sportolók érdemesek a támogatásra. Nem úgy, mint a focistáink. Szerdán a fiam szerint Magyarország-Románia, már egy győzelem se segít, a szomszédainknak meg létkérdés a győzelem, nem kétséges kié a három pont. Sajnos…     Este tévézünk a szalonban Zolival, és a gépház felőli folyosón megjelent egy néger. Nem mondom, hogy nem lepődtünk meg. Természetesen lopni jött, de ezt csak zárójelben mondom, mert valószínűleg ellenkezik az emberi jogokkal, ugyanis addig, amíg nem rabolja ki a hajót ártatlannak kell vélnünk. Ha már nincs meg a pénzünk, csak akkor lehet mondani. Augusztus 27. hétfő, Bilbao. 

Santurtzi, halétterem…

  Gamberi, azaz vörösre főtt rákok. Utána egy cseréptányérban fűszeres lében főtt kagyló. Ezután saját levéből készített mártásban kalamári. Végül sült friss szardíniák. Két kancsó sör. A gamberit, azt hiszem, nem egyszerű sós vízben főzték, mert nagyon zamatos volt. A kagyló különlegessége a leve: bőven fokhagymázva, petrezselyemzöldtől volt zöld a színe, és erősen lehetett érezni a fehér bort, vagy a jerezt. Ez utóbbira szavaznék a különleges zamata miatt. A bajt ez a mártás okozta, ugyanis evőeszköznek csak villát kaptunk, és a levét ki kellett tunkolni. Ezt puha bélű fehér kenyérrel oldottuk meg. – Olyan, mint a paradicsommártás… – mondtam, és erre Laci és Horácz is megkóstolta. Mindketten elmondták, hogy ha én nem veszek belőle, akkor hozzá se nyúltak volna. Ki lehet találni, hogy a zömét én ettem meg. Ja, a mártáshoz megint nem volt kanál. A szardíniából Horácz már nem bírt enni, így Lacival addig ettük, amíg csak kettő maradt a tálon, az kifogott rajtunk. Amikor elmentünk, a mellettünk ülő asztaltársaság rácsapott a két pici halra. Lehet, hogy összevesztek rajta? Augusztus 28. kedd, Bilbao, úton, Santander, horgonyon.    Átmentünk Santanderbe, de nem kötünk ki. Csak pénteken kezdik a berakást, és egy inoperatív rakpart napi költsége 1700 márka, ezt nem fizetik. Na, még jó! Nem a Mahart vagyunk, ahol ilyen esetekben két kézzel szórták ki a pénzt az ablakon, csakhogy a jó haver parancsnok uraknak a kedvében járjanak.

Grillparti esőben és pörgés… – MV Priwall (17. rész)

2017 július 18. | Szerző: Seafalcon

Augusztus 15. szerda, úton, Brunsbüttel.  Olvasok és írok. Este “nagy” meccs a tévében, negyed kilencre hirdették, de csak kilenckor kezdődött, előtte háromnegyed órás beharangozó. A 100 éves MLSZ-t ünnepelték egy Magyarország – Németország mérkőzéssel. Az eredmény nem lehet vitás, a fritzek félgőzzel, ezerötszáz újoncot kipróbálva, akkor rúgtak gólt, amikor akartak, a második félidőben azon munkálódott keményen a két csapat, hogy a magyarok tiszteletgólját összehozzák, ez sikerült is a 60. perc körül. De mi mohók vagyunk, és az utolsó percben még egyet rúgtunk, ezért nem állták meg a dajcsok, hogy ne fejeljenek ők is egyet a lefújás előtt. Végeredmény, ami számunkra nem rossz: 2 – 5. Bicskei úr továbbra is építheti a várat, abból, ami a rendelkezésére áll. Lisztes, állítólag a legjobb magyar, a Bréma (tartalék) játékosa bűn rossz volt. Éjfélkor érkeztünk, fél egyre part mellé szerencsétlenkedtük magunk. Augusztus 16. csütörtök, Brunsbüttel, úton.  Reggel rakodás, aztán megjött az order is, a következő út: Bréma – Hull. Az augusztusra szánt cementet elhordtuk Dagenhambe, majd szeptemberben mehetünk újra, de akkor már Hókival, ha minden igaz. Augusztus 17. péntek, úton.  Táviratok jönnek-mennek, ide megyünk, oda megyünk, szóval várjuk, mi lesz a következő út. Laci minden távirat alkalmával elemez, és tervez, hogy kimutassa, mi vagyunk a három cementszállító közül a legjobb, és nekünk kellene kapni a szeptemberi fuvarokat is. Ha nem írtam volna, akkor a MV Monica Müller és a MV Julia Isabel a másik két hajó. Nem akarja felismerni, hogy egy dolog számít: a másik hajó azé az Otto Mülleré, aki a fuvarokat szerzi, hát egy dolog nyilvánvaló: a jól fizető fuvarokat ők kapják. Nekem jövő vasárnap letelik a szerződésem, és szeptember elején hazamegyek, aztán kezdődik az új hajó keresése. Ha a Marlow-nál maradok, akkor ott novemberben van a nagy váltás, decemberben csak rendkívüli esetben vesznek le valakit, ez kicsit magyarázat arra, hogy miért nem kaptam tavaly decemberben hajót. Ha tudok, akkor a hét végén bemegyek Londonba, mert délután megjött az út: Great Yarmouth – Bilbao (ócskavas), utána Santander – Sharpness, természetesen cement. Augusztus 18. szombat, úton, Dagenham.  A hajnali őrségben mint a tetű, úgy vánszorogtam, 3-4 csomós sebességgel, hogy reggel fél tízre érkezzünk a pilot beszállóhelyhez, ekkor van a magas víz.

Bolond grillparti

Úgy döntött Lucó, hogy ma van az utolsó alkalom megrendezni a grillpartit, ami a születés és névnapom megünneplésére rendezünk. Ezért Horácz előkészítette a rablóhúst, és a flekkent. Gyusza, mint rendesen a tüzet élesztgette. Felvittem a Santanderben vásárolt négy üveg bort (5 dollár volt üvegje), kenyérkockára készítettünk finom falatokat: sajt került rá és arra ringli, meg kagyló kapribogyóval. Közben természetesen ment a kirakás. A klinker cement jó rakomány, mert lehet esőben is rakni, tehát nem kell állandóan felügyelni. Viszont a legkisebb szél is hatalmas porfelhőt hord, beterít mindent. Amíg nem kezdtük el a sütést, a hajótól elfújó szél volt, természetesen, ettől a pillanattól kezdve a csónakfedélzetre hordta, mindent szépen bevont cementtel. Amikor már minden sínen volt, a húsok sültek, koccintottunk, csak a kaját vártuk, elkezdett szemerkélni az eső. Aztán később már szépen esett, és mire befejeztük, zuhogott. Esőkabátban, vízhatlan, raktármosáshoz használt ruhában ültünk a fedett helyeken, és néztük, hogy jön az égi áldás. Természetesen nem adtuk fel, “végigélveztük” a partit. Befejezésül megnéztük a Macskajaj című fergeteges filmet, azt hiszem, régen láttam ilyen jót. Persze ezt nyugaton nem tudják úgy értékelni, mint mi, akik a szocializmusban nőttünk fel, Augusztus 19. vasárnap, Dagenham.  Reggel szép borús időre ébredtünk. Hárman bementek Londonba, én sajnos nem, mert a bokám nem volt a legjobb állapotban. Sajnos. Ez a sajnos csak délután kettőig volt érvényben. Ugyanis akkor jött vissza a városnézésről Novotny Zoli, eléggé ette a kefét. A kikötő mellett van a vasútállomás, ahonnan fél óránként megy vonat Londonba, és megállója van a Towernél, a Westminsternél, a Trafalgar téren, és a jó ég tudja még hol? De, mint kiderült, csak hétköznap, így hiába volt a nagy nekikészülődés, csak egy szimpla külvárosnézés lett belőle, egy állandóan nyitva tartó áruház-látogatással. Ezt viszont nem irigyeltem tőlük. Ez egy kicsit rosszmájúság… Augusztus 20. hétfő, Dagenham, úton, Great Yarmouth.  Horácz friss kenyeret sütött, ez volt a Szent István napi megemlékezés. Encsike és Szabolcs is felköszöntött. Este kikötöttünk. Azt hiszem, egyszer már le kellett írnom az érkezést ebbe a kikötőbe, de most ez azon is túltett, amikor a Paduával voltunk itt. Az oka pedig az, hogy farral jöttünk be a kikötőbe. Az, hogy kikötőt mondok ne tévesszen meg senkit. A Yare folyó teljes hosszában, a tengertől a városközpontig, mindkét oldalon összefüggő rakpart van kiépítve. Mintegy két kilométer hosszan rükverceltünk. Nagyon fájintos manőver volt, kimondottan élveztem. Nem vagyunk messze a központtól, legfeljebb ötszáz méterre. Ha azt veszem, hogy 1997-ben a túlsó oldalon álltunk, tehát a hídig fel kellett gyalogolni, akkor messzebb álltunk a várostól. Holnap kint a helyem a városban. Augusztus 21. kedd, Great Yarmouth. Kellemes nap. A rakodás beindult, semmi dolgom, mert nincs mit ellenőrizni. A hajó alacsony víznél fekszik az iszapban, nem lehet ellenőrizni a merülést. Majd, ha felúszunk… Délután kimentem, beváltottam 100 dollárt, és sikerült is elég hamar elköltenem. Holnap délután indulunk egy óra felé a magas vízzel. Élvezettel írom a fantasyt. Valójában mese, és szabadjára engedhetem a fantáziámat. A harmadik fejezet végén vagyok, részenként legalább 17-18 oldal. Magam is kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle?

Pörgünk és dolgozunk, és közben nem olvasnak! – MV Priwall 16. rész

2017 május 29. | Szerző: Seafalcon

(Beszúrás, 2017. Milyen igaza volt édesapámnak, amikor azt mondta:
– Ha odaadsz valakinek egy könyvet, sose kérdezd, hogy olvasta-e!
És milyen igaza volt!)

Civil a hajón! – Priwall, 15. rész

2017 május 12. | Szerző: Seafalcon

Augusztus 3. péntek, Brunsbüttel.  Isten éltessen. Ma vagyok ötvenhárom éves. Encsike és a gyerekek is köszöntöttek, hála a mobilnak. A srácoknak egy karton sört vettem ki, el is fogyott a nap folyamán. Fél hatkor kezdtem ünnepelni, mert hatra jöttek a darusok, hogy megrakják a hajót. Délelõtt duhajkodtam még a térképekkel is egy kicsit, délre megjött Hóki, hogy a franc egye meg, ez a pasas nem tudja magát elfoglalni a szabadsága alatt? Ebéd helyett draft survey, aztán volt egy kis nyugi. Holnap reggel hétkor indulunk, hatra várjuk Mr. Pottot és a kisfiát, eljönnek Dagenhambe, és vissza. Augusztus 4. szombat, Brunsbüttel, úton.  Hajnali fél hatkor rendezkedtem a hídon, amikor megérkezett Herr Volke Pott. Jó hosszikás manus, biztos, hogy több, mint két méter… Christian, a fia, tizenhárom éves, szintén nyúlánk. Közösen hoztuk ki a hajót Lucóval az Elba torkolatig. Ugyanis azt találták ki, hogy nem kell pilot se az Elbán, se a Temzén. (Szerintem csak azért döntöttek így, mert nem kérdezték meg Gátit…) Ráadásul ki kell tölteni egy nyomtatványt, és a Temzére bizonyítványt kapunk, amit viszont más hajókon lehet hasznosítani, remélem, ez sokat segít a jövõben, így ennek kimondottan örülök! Nem sok parancsnoknak van… Mr. Pott és a fia fent lakik a hídon. Természetesen ez magával vonja, hogy állandóan beszélgetünk. Szimpatikus pasas. Ez az elsõ tengeri útja, tud ám sok butaságot kérdezni, de azért tájékozottabb, mint egy átlagos halandó. Elvégre a hajóbérlésben dolgozik, így ezen a téren sok érdekességet megismertem. Például azt, hogy egy kikötés Sharpnessbe 19 ezer márkába kerül, ez a hivatalos kiadások, de nem foglalja magába a rakodási költségeket. Természetesen elmondtam a helyzetem, és azonnal segítséget ígért, amit majd meglátunk… Azt ajánlotta, hogy tárgyaljak Krause asszonnyal, aki a cégnél a hajó menedzselést intézi. Augusztus 5. vasárnap, úton.  Ma is Volkéról írok… Kérte, hogy ne Mr. Pott-ozzuk…

Trianon és a német egyesítés

Feltűnt, hogy a GPS képernyőjéhez egészen közel hajolt, amikor megnézte. Kiderült, hogy tavaly elvesztette a látásának 90%-át. Középen nem lát, csak “ködöt”, a periférikus látásra kell, hogy hagyatkozzon. Ez vonatkozik mindenre, ami öt méternél távolabb van. Közelről felismeri a dolgokat, de például olvasni már nem tud. Nagyon félt, hogy elveszti az állását, de szerencséjére a főnöke hallani se akart erről. A munkájának 75%-a telefonálás, ez nem okoz különösebb gondot, és a cég beszerzett egy különleges szoftvert a számítógéphez, ami felnagyítja a betűket, így használni tudja a szövegszerkesztőt. Természetesen a gépkocsi vezetésről le kellett mondania, így a felesége vezeti az Audijukat. Vacsora után politizáltunk egy kicsit. Elmondtam, hogy Trianon az oka, hogy a II. Világháborúban az ország szekerét Hitlerhez kellett kötnünk. Erről semmit se tudott, a Bécsi egyezményekről se… Persze, a németek számára ez nem volt fontos, csak a magyaroknak, akik azt hitték, hogy visszaállíthatók a régi határok, vagy legalább a magyarok lakta területeket visszaszerezhetjük. Õ meg a német egyesítésről beszélt, hogy potyogtak a könnyei, amikor a tévében nézte, hogyan szaladnak a keletnémetek a szabad világba a magyar határon át… Ezek szerint egy valaki még emlékszik a szerepünkre, mert az emberi feledékenység iszonyatos tud lenni! Éjjel vesszük fel a révkalauzt, és hajnalban kötünk ki Dagenhamben. Augusztus 6. hétfő, úton, Dagenham.  Volke egész éjjel fent volt, így aztán újólag csak dumáltunk. Kitárgyalta a Bundesligát, a nemzetközi focit a pilottal, én meg közben hallgattam, mert nagyon volt mivel villogni. Volt Volkénak délután egy megjegyzése: soha nem hitte volna, hogy ennyire más a tengerészek élete, mint a szárazföldi. Egyébként valóban örülök, hogy találkoztam vele. Mert leírhatom, hogy hallatlanul szimpatikus, intelligens, értelmes ember. Hogy ne csak rosszat írjak a németekről. Hogy kitessék, hogy nem a németekkel van bajom, hanem azokkal a személyekkel, akikkel találkoztam, és az, hogy németek, az “véletlen”, nem az a jellemző a népre, hanem az egyénre a saját viselkedése. Délután arról beszéltünk, hogy merre jár szabadsága alatt, hogyan piheni ki az irodai fáradalmakat. Síel az egész család, de nyaranta is elmennek valahova, volt többek között Mallorcán. Említettem, hogy láttam egy riportot az RTL-en, és bemutatták, hogy van egy hely a spanyol szigeten, a plázson, ahol csak németek vannak. Erre egy pillanatra elborult a tekintete, és megjegyezte, hogy oda véletlenül se teszi be a lábát, mert oda csak inni járnak, és szégyelli magát a németek nevében. Azt tudta, hogy a kereskedelmi adó ingyen italt fizetett mindenkinek, amennyi beléjük fért, és filmezték a magukról megfeledkezett, és emberi mivoltukból kivetkőzött német turistákat. Ennyit a kereskedelmi tévékről… Nem lehet mondani, hogy könnyű manőver volt érkezéskor. Be kellett menni egy rakpart mögé, elég keskeny bejáraton. Ha elgondolom, hogy ezt egy barbának kellene egyedül megcsinálni, ahogy a cég szeretné spórolásból kifolyólag, akkor csak mosolygok magamban.

Lucó…

Le kell szögeznem, hogy szeretem, szeretek vele hajózni. Nagyra értékelem Laci azon tulajdonságait, amiben meglehetősen közösek vagyunk. A nyugodt életet szereti. Már amikor a Hévízen hajóztunk, 1973-ban, arról beszélt, ha nyugdíjas lesz, akkor majd egy hintaszékben üldögélve olvassa a Népsportot, megiszik egy sört, és figyeli a természetet. Most is hasonlóak a vágyai. Balatonszőlősön építkezik, Pécselyen van szőlője, és minden vágya, hogy azt gondozza, vendégeket láthasson vendégül egy jó halászlére, hozzá saját termésű bort kínálhasson. Olvassa a Jaminaországtól az Óperenciáig könyvem, és ez megihlette arra, hogy majdan, négy öt év múlva gyöngytyúkot is beszerezzen. És fejős kecskére vágyik, meg arra, hogy legyen egy kendermagos kotlósa, és kiscsirkéi… Szöszmötölni a kertben, lekarikázni a boltba, beszélgetni a szomszédokkal, jó kakas pörköltöt enni, és nyugalmasan olvasgatni, ez az igazi élet szerinte, és ebben sok igazság van, számomra is vonzó lehetőség, elzárkózni ettől a csúnya világtól…

Egy, kettő, három. Tudja valaki folytatni? – MV Priwall, 14. rész

2017 április 19. | Szerző: Seafalcon

A rakodást Laci felügyelte. Nyolckor lefeküdtem, a manőverhez nem kellettem. Július 24. kedd, úton.  Csak a tengeren írottakat olvasom át, immáron harmadszor. Mindig húzok belőle, a politikai kommentárokat (zömmel) kihúzom, meg azokat a részeket, ahol a németekről, franciákról, amerikaiakról és arabokról sommás ítéletet mondok… Hátha lesz olvasója az interneten, akinek bökné a csőrét. Július 25. szerda, úton.  Július 26. csütörtök, úton, Aviles.  Fél kettőre már ki is rakták a hajót. Négykor indultunk. Látom, nem írtam, hogy hova megyünk. Nos: valahova. Nincs egyelőre rakomány, majd ha lesz, akkor megmondják. Így gazdaságos sebességgel Ushantot vettük célba. Július 27. péntek, úton.  Július 29, vasárnap, úton. 

Egy, kettõ, három, tudja valaki folytatni?

Legnagyobb meglepetésemre, egy kissé bizonytalan hang válaszolt: – Hát… én tudnám… Valami furcsa volt a válaszoló hangjában. A kölcsönös bemutatkozás után – Kovács Richárdnak hívták a fiatalembert -, elmondta, hogy kormányos egy svéd hajón. Ez a kormányos szó szöget ütött a fejembe… Szó szót követett, kiderült, hogy a szülei 1968-ban disszidáltak, ő Göteborgban született, s már tudtam, mit éreztem a beszédén: egy halvány idegen akcentust. Tökéletesen beszéli a nyelvünket, a szüleivel magyarul beszélnek, és a felesége is erdélyi magyar. Csak egyetlen furcsa szóhasználata volt: a gyakorlat helyett régiséget mondott. “Nincs meg a két év régisége”… Egy bitumenszállító hajón dolgozik, a kormányos beosztás megfelel a mi második tisztünknek. Sokat beszélgettünk, meséltem neki a magyar hajózásról, kikérdeztem a svéd hajóról, legalább három órán keresztül szóval tartottuk egymást. Jó szórakozás volt az őrség alatt, csak egy dolog nem fér a fejembe: az elején bemutatkoztunk, és mégis, egész idő alatt Farkasnak hívott…

A barba dicsérete

Többször kifejtette, hogy vissza akar térni a vidéki élethez, készül a háza Balatonszőlősön, és ott két dolgot mindenképpen meg akar valósítani: fejős kecskét tartani, és kotlóst ültetni… Július 30. hétfő, úton.  Július 31. kedd, úton, Rekefjord, úton.  Augusztus 1. szerda, úton.  Augusztus 2. csütörtök, úton, Cuxhaven.  Reggel fél hétkor hívtam apát. Most sikeres voltam, tudtunk beszélni, kölcsönösen felköszöntöttük egymást, az õ születésnapja 29-én volt, az enyém holnap lesz. Jól vannak, jól érezték magukat Görögországban. Egy óra körül megérkezett Herr Meyer, a tulaj. Kaját hozott, meg fedélzeti, gépházi anyagokat. Végre volt öt szabad perce, és így rá tudtam kérdezni, hogy mi a helyzet a Wotan körül. Nem kertelt, megmondta, hogy nem tud alkalmazni. Megvan a két parancsnok, így nem akar ígérgetni, mert nincs lehetősége. Egyenes beszéd. Nyilván úgy volt, hogy amikor eldöntötte, hogy abbahagyja a rendszeres hajózást, akkor eleve elrendezte a két parancsnokot, és az kényszermegoldás volt, hogy Brackhagent átszállította, az meg nem tudott róla. Most az a reményem van, hogy Herr Pott, aki a cég egyik bennfentese, és két napot a hajón lesz, mert átjön Dagenhambe, talán tud segíteni a többi tulajdonost kikérdezve. De ehhez nem fűzök nagy reményeket, ez Gáti Lucó ötlete. A következõ út egy nagy üzlet része. Még 8-10-szer csináljuk meg az utat. Remélem legfeljebb a felén leszek itt. Este még gyorsan átrohantunk Brunsbüttelbe. Kilencre érkeztünk. Nem, még nem lehet aludni. A parton várt Hóki, a német barba. Mindenáron el akarta vinni Lucót, hogy nézze meg az új házát. De előbb megérkezett a vizsgálat, és végszóra a vízirendőrség. Ez lett a mi Amerikánk. Mindent ellenőriztek, Gáti Laci nem győzte vezetni őket és megmutatni az okmányokat. Ezalatt én a draft surveyorral foglalkoztam. Fél tizenegykor távoztak a hivatalos személyek, Lucó inkább az ágyba ment volna, de nem lehetett Hókinak ellent mondani. Így szomorúan nézte, hogy lefekszem, ő meg mehet családlátogatni (és vissza taxival 60 márkáért!).

JFK Dunbrody, a kivándorlóhajó – MV Priwall, 13. rész

2017 március 31. | Szerző: Seafalcon

Július 22. vasárnap, úton, New Ross. Az első manőver, nélkülem. Délután kimentem a városba, pótolandó, amit egy hónapja elmulasztottam.

JFK Dunbrody

Nos, nem ünnep, hanem az első fesztivált tartották, amit ezután évente kívánnak megrendezni. A JFK Dunbrody Festival 2001 legnagyobb attrakciója maga a Dunbrody, az a kivándorlóhajó, amivel John Fitzgerald Kennedy, a meggyilkolt elnök ősei az Államokba érkeztek. A vitorlást is a Kennedy család építtette újjá, és ajándékozta a városnak. A család New Rossból származik, mindenütt “Kennedy folyik a csapból” is… Kennedy emlékház, Kennedy múzeum… A hajón most műsort is adtak, tekintettel a nagy eseményre. Mi más is lehetett volna, mint tánc? Elsőként egy ötéves kislány mutatta meg, mit tud, aztán két tizenkét-tizenhárom éves barátnője követte, és végül két “hölgy”, még húszon innen megmutatta stepptánc tudását. Mint a géppuska, úgy kopogott a különleges cipő orra és sarka. Azt megjegyzem, hogy ezek a szteppcipők nem utcai viseletre készültek. Közelről megvizsgálva, látható, hogy az orra nemcsak megvasalva, hanem nehezítve is van, hogy jó “húzós” legyen. Sajnáltam, hogy a videóm nem jó… A fedélzet alatt, a fedélközben voltak az utasok elhelyezve. A tulajdonos 294 embert zsúfolt be oda, ahova a korabeli hajózási törvények szerint mindössze 236-ot lehetett volna. A törvény így rendelkezett: öt regiszter tonnánként két ember vehető fel. A hajó 594 regiszter tonnás. Az egy éven aluli gyermek nem ember, gondolom azokból akármennyi behajózható volt. Egy tizennégy éven aluli félnek számított. Nos a törvény előírta, hogy egy felnőttre 3 x 8 láb hálóhelyet kell biztosítani. Itt, az utastérben 6 x 6 lábnyi helyet adtak négy embernek, ezek a “ládák” két sor magasan voltak. Másfél láb alig több, mint 48 centi. Én még élemre állítva se férnék el… A fedélköz közepén összesen négy asztal, itt lehetett étkezni, levelet írni, társasági életet élni. Az utasoknak mindössze egy vécéjük volt… Rossz időben bezárták a fedélzetre vezető ajtót, elképzelhető, hogy milyen bűzben teltek a napjaik… Ha valaki nem bírta a vihart, összehányta a fekhelyét… Az lecsöpögött az alsó “ágyakra”…Nem csoda, ha a hajótulajdonos számítása mindig bevált, amikor az előírt élelmiszer-mennyiségnél kevesebbet vettek fel, számítva a “természetes” elhullásra. A fedélköz végében volt a “luxus”. Itt lakott a parancsnok, az első tiszt és az első osztályra jegyet váltó utasok. A Dunbrodyn mindössze négy jegyet adtak ki ide, mivel két utas kabin volt. Ezekben egy emeletes priccset helyeztek el az ablaktalan, legfeljebb 1,2 méter széles helységben. Még a csomagok elhelyezésére se volt lehetőség, olyan pindurka volt. A parancsnok kabinja volt ez egyedül elfogadható, mai szemmel. Olyan hosszú, mint az ágya, mert neki nem beépített priccs járt, igazi, szalmazsákos, fejtámlás ágyban aludt. Mellette egy kis szekrényke, ez a két bútor kiadta a kabin szélességét. A szekrényen lavór és vizeskancsó, az ágy fölött egy parányi polc, a könyveknek, és három gyógyszeres üvegnek. Az első tiszt asztala a hajósládája volt, igaz a priccs és a láda között nem volt hely, így, ülőhely híján nemigen használhatta. Minek is, amikor az ajtaja a “szalonra” nyílt. Itt étkeztek a tiszt urak és a kiváltságos utasok. És ez volt a parancsnok asztala, amikor navigált. Egy kronométer, egy szextáns, és egy mágneses tájoló volt minden felszerelése. A térképükön csodálkoztam a legjobban. A szakmám révén tudom, hogy akkoriban ilyet használtak, de nem ismerem a korabeli hajózási módszereket, helymeghatározást, hogy elképzelhessem, miként navigáltak? Egy térképük volt Írországról, borzasztó aránytalan, például Skócia kelet nyugat irányban jóval nyugatabbra terjed, mint Írország nyugati partja… A másik térkép New Yorké volt. Nyilván, egy az induláshoz, egy az érkezéshez, a navigáció többi részére ma se használunk mást, mint “kockás” papírt… (Jó, nekünk irány és távolságtartó Merkátor vetületű “kockáink” vannak.) A második tiszt már “kis” ember volt, hiszen az ő helye a legénység között volt. Őket az orrban helyezték el, ott kezdődött a szállás, ahol a horgonylánc kifut a hajóból. Kétszer két emeletes priccs az oldalfalon, és egy keresztben elhelyezve, ez volt tíz ember számára. Itt lakott a hat matróz, a hajóács, a pincér, a szakács, a hajóács és a már említett második tiszt. A falra kifüggesztették a fizetési és a “büntetési” listát. A fizetések: 1. tiszt: 5 font/hónap. 2. tiszt: 3 1/2 font, hajóács: 4,2 font, szakács: 3 font, pincér: 2,8 font, matróz: 2 1/2 font. Ha valaki trágárul beszél a tisztekkel: 1 napi bér. Ha valaki részeg: 1 napi bér. Ha valaki késik a szolgálatból: 1 napi bér… és így tovább. Minden büntetés egy napi bérmegvonást jelentett. Azt hiszem, a legúribb dolga a szakácsnak volt. Hiszen a konyha a fedélzeten volt, mindig a friss levegőn volt, és a konyha tágasabb volt a tiszti szalonnál is. Hja, a fedélzeten volt hely… Azt nem tudtam kideríteni, hogy főzött-e az utasok számára is, vagy csak a legénységnek? Elképzelhető, hogy a rizsüket, krumplijukat megfőzte, mert akkor ugyan hol főztek volna a szerencsétlen kivándorlók? Azt mondom, szerencsétlenek… Biztosan azok is voltak, de nem szabad a mai kor emberének a szemével nézni a helyzetet. A hajó az adott kornak megfelelő “műszaki-technikai” szinten volt, s a hajdani kivándorlók talán otthon ennél is mostohább körülmények között éltek, de számukra mindenképpen természetes volt, legfeljebb az út viszontagságai azok, amik számukra is nehézséget jelentettek. Öt-tíz hétig kellett elviselni, a szép, új élet reményében, és mint tudjuk, tízezrével próbáltak szerencsét! Nézem a belépőmet. Ez, mint már említettem az egy hónappal előtti részeknél, a kivándorlók és a hajótulajdonos közötti szerződés és egyben jegy is volt. (Hányan vannak tudatában, hogy mind a mai napig, mindenféle jegy, “szerződés” az utas és az utaztató között, jogi értelemben?) Ezen a jegyen hat név van: Michael és Anty White házaspáré (mindketten 50 évesek) és négy gyermeküké: Patrick és Joanne ikrek, tizenhét évesek, Moses csak tizenegy, és legkisebb a hét éves James. hatuk jegye 19 fontot kóstál. Emlékszünk, ugye, mennyit keresett a hajó első tisztje? Teljes öt fontot, amiből, úgy gondolom, tisztességesen el tudta tartani a családját, s talán még félre is tudott tenni öreg napjaira. Akkor a jegy ára, mai szóval élve, elég húzós volt! Mr. és Mrs. White minden bizonnyal pénzé tette mindenét, hogy átkelhessenek az óceánon, s új életet kezdjenek az angol gyarmaton. Azt hiszem, majd egy órát töltöttem el a hajón. Utána sétáltam. A Purple Turtle Pubba harsogó tangóharmonika és gitár hangja csalogatta a vendégeket. Éppen a Fidler’s green-t játszották, ismerem és szeretem is ezt a számot, még 1989-ben, Dublinban vettem meg egy kazettán, persze az is élő, kocsmai felvétel. Szerencsém volt. A bárpultnál találtam egy üres ülőkét, leültem, és másfél órán keresztül ücsörögtem. Ebbe egy pint (nem korsó!) Smithwicker’s és egy pint Guiness fért bele (vagy belém…). Az utóbbi sört majd mindenki ismeri, az elsőre szintén Dublinból emlékeztem, és most se csalódtam az ír vörös sörben, finom volt. Mikor a kéttagú együttes eltette a zeneszerszámait, a gitárt, harmonikát, szaxofont, szájharmonikát, már tele volt a kocsma. A hangulat jó volt, a tévében is véget ért a Dublinból közvetített ír focimeccs, ez a mi általunk ismert labdarúgás és a rugbi (európai) keveréke. Itt is van focikapu, hálóval, kapussal, akinek gólt lehet rúgni, de van égbenyúló két oszlop is ami között pontot ér, ha átmegy a kerek labda. Kocsma után visszamentem a folyópartra, ahol a nagy parkolóban készülődtek az esti koncertre. Ma a Sabor Latino és a Bootleg Beatles együttes volt a fő attrakció. A latin zenét játszók számaiba belehallgattam, de kilenckor elindultam, mert nekem egy óra gyaloglást jelentett visszakerülni a hajóra. Zolival találkoztam, ő megvárta a Beatles számokat játszó bandát, jók voltak, elmondása szerint. Mi tetszett a koncerten? Elkerítették hordozható korlátokkal a teret, és senki nem veszekedett a rendezőkkel, nem másztak át rögtönzött kerítésen. Akik sörözni akartak közben, azok a tér túloldalán voltak, a kocsmasoron ücsörögtek az asztaloknál, mert a koncert nézőterén tilos volt az alkoholfogyasztás a tiltó táblák szerint. És senki nem is ivott… Nem voltak hamburgert, hot dogot, sülteket, pattogatott kukoricát, kólát árusítók, nem volt kosz, szemét, nem kínáltak bóvlit, giccset, filléres ócskaságokat… Jaj, Istenem, de hosszú volt a befelé vezető út gyalogosan. És amikor megérkeztem, majdnem a szívszélhűdés jött rám! Látom, hogy dagály van, az üres hajó a rakpart fölé tornyosodik, és az oldalán csak a kis kötéllétra lóg, mintegy másfél méternyire, jó két és fél méter magasan volt az alsó fok a rakparttól! Hogyan megyek be, amikor már lépni is fáradt voltam? Már azt néztem, hogy hol találok apró kavicsokat, amivel valakinek az ablakát megdobálom, amikor megláttam a megmentőmet, a parton ott feküdt a hajó alumínium létrája, amin “könnyedén” fölmentem. Arra azért volt erőm, hogy megnézzek egy “Légy jó, mindhalálig!”-os videót, a Fortress 2-t, de mivel mindenki rossz volt benne, ezért lelőtték, felrobbantották, agyonverték és kicsinálták őket. Szép, tanulságos, lírai “műalkotás”…

Akinek nem voltak nagyszülei… – MV Priwall, 12. rész

2017 március 21. | Szerző: Seafalcon

2001. július 18. szerda, horgony, Sharpness.
Amikor felmentem szolgálatba, B. akkor indult Pestről. Feri már várja… én is. Encsike küldi a könyveimet, és a Parnasszust, a kisb fiam verseivel! Várom már, hogy kézbe vehessem! Az éjszakai szolgálatban olvastam apa könyvét.
Este kötöttünk ki.
Kilenckor behajózott B. István, az új gépész. Első látásra szimpatikus. Megkaptam a három könyvem, és a Parnasszus legfrissebb számát, amiben Szabolcs a 78. oldalon két verssel szerepel.
Encsike küldött valamit, egy szép kis csomagot, de telefonban megmondta, hogy csak augusztus 12-én bonthatom ki, így addig furdalhat a kíváncsiság, mi van benne?

Július 19. csütörtök, Sharpness.
Amilyen nagy eszem van, megkértem Johnnyt, az egyik ügynökünket, hogy engedjen internet közelébe. Így aztán vagy másfél órát lógtam rajta. Sajnos dög lassú volt a kapcsolat. A saját lapomat nem tudtam megnézni, olyan zsúfolt volt az Extra oldal.
Az íméljeimet átnéztem, volt benne egy-két érdekes, többen jelentkeztek a hajózási lapra, és amilyen ló vagyok, nem mutattam meg Szabolcsnak, hogyan teheti fel a jelentkezőket. Most nyár végén leszek otthon, csak akkor kerülhetnek fel a jelentkezők, sajnálom. Kaptam, és írtam R. Erikának, Kíváncsi vagyok, meddig lesz a Mahartnak számítástechnikai osztálya? Lassan olyan kicsi létszámú lesz a hajdan “mamut” cég, hogy előnyösebb lesz egy külső kis vállalkozást megbízni az ügyek intézésével. Persze írtam a vikk.netnek is, Cs. Idának is, bár könnyen lehet, hogy nyári uborkaszezon van náluk is, és nyaralnak valahol…
Nagyon kíváncsi lettem volna a statisztikákra, azt nem tudtam letölteni, egyiket se, a lassú kapcsolat miatt.
Most, amikor a naplót írom, szól a zene, P. Józsi új lemezeit hallgatom, mert nálam van CD lejátszó, és szeretné tudni, milyeneket vett Santanderben. Egy rumba válogatás igazán jó, a többi olyan, amilyen.

Július 20. péntek, Sharpness.
Valószínűleg New Ross – Aviles lesz az út. Nem lennék meglepve, ha egy újabb cement fuvar következne utána. Ez azt jelentené, hogy itt ünnepelném az 53. születésnapomat. (Hű, de gyerek voltam! – 2017)
Olvastam a Blikkben, hogy Friderikusz megpályázta a tévé elnöki tisztét, és “mindenki” elkönyvelte, hogy ő a nyerő, már gratulálnak neki…
Aztán B. Pista mondta, hogy nem ő a befutó.

Július 21. szombat, Sharpness úton.
Ez a nap is eltelt. Ennyi.
Megbeszéltük Lucóval, hogy Avilestől a hídon manőverezek, hogy “szokjam” ezt a hajótípust. Nem rossz.
Nem tudom, hogy mikor mondta az apám, hogy “na, te is egy jó firma lehettél…”, vagy valami hasonlót, amikor a Jaminaország kéziratát lektorálta, vagy amikor a megjelent könyvet újraolvasta, utalva a pesti, Városligeti élményeimre. Ez igaz lehet, de én viszont nem pásztorkodtam át a teheneket Jugóba, mint ő…
Elolvastam a Szülővárosom, szép Szeged című kötetét.
Megrendítő élmény volt.
Az írások zömét ismertem, hisz mindegyike megjelent már valahol, de egészen más alkalomszerűen olvasni, mint így, rendezve, kötetbe gyűjtve. Az újságban megjelentek nem állnak össze egységes egésszé, míg a könyvből megismertem édesapa gyermekkorát.
Azt már többször leírtam, hogy felnőtt fejjel mennyire hiányoznak a nagyszüleim, mindkét oldalról. Nekem nem adatott meg, hogy leüljek melléjük, és Rózsa Sándorról szóló történeteket hallhassak… Persze ez így, csak most merült fel bennem. Amire most egy kicsit megkaptam a választ, az a “meséljek a papádról…?” nagyapai, elmulasztott kérdést követő történetek… Ez a könyv pótolja a nótás kedvű nagyapámat, akinek tiszte lett volna mesélni apámról, a csínyeiről, vagy a nagymamát, aki arról beszélt volna, “hogyan küldtem el apádat lóhúst venni…”, bár nem hiszem, hogy ezt megtudhattam volna tőle, valószínű, hogy az unoka előtt is szégyellte volna.
És milyen jó, hogy volt egy közös sétánk apával Szegeden! Mert így nemcsak olvastam, hanem láttam is a Dugonics utcai iskolát, a Szilléri sugárútit, a kereskedelmit, láttam magam előtt a nagy, sárga MÁV épületet, ahova a tanfolyamistákat bekvártélyozták.
Szülővárosom, szép Szeged, és Jaminaországtól az Óperenciáig…
Két könyv.
Két életírás.
Egy biztos: nekünk, apa és fia számára ez a két könyv egészen más, mint a halandóknak. Ezáltal a könyv által egy kicsit más ember lettem.
Szegedi.
Ha apa a város szülötte, akkor én Szeged unokája vagyok. A városról, a városhoz írott-szerkesztett könyv most egy kicsit pótolja a nagyszüleimet.
 
Ez a blog a hajózásról szól. Itt nem szoktam idézni az “irodalomkodásaimat.”  Most muszáj kivételt tennem, és beszúrom a Krétai vagyok című írásomat, amit úgy írtam, hogy csak édesapám halála után fogom nyilvánosságra hozni. Most megteszem:

Krétai vagyok

Amikor meghiúsul a kikötés… – MV Priwall 11. rész

2017 március 7. | Szerző: Seafalcon

2001. július 6. péntek, úton.  Csendes, nyári, meleg idő. Folytattam a naplóim rendezését, átolvasását. Ezen kívül írok. Hogy mit, nem árulom el, mert nem tudom, mikor, mi, és milyen dolog sül ki belőle? És ez is olyan, mint a szuburbánus, hogy nem tudom folyamatosan írni, kihagyásokkal, szünetekkel készül, lassan. Sajnos nincs sok időm írással foglalkozni. Most, hogy “hosszú” úton vagyunk, három napos, van időm… Fáradt vagyok a gondolkozáshoz is… Július 7. szombat, úton.  Lelassítottunk, hogy vasárnap hajnalban érkezzünk, a rakpartunk foglalt, így legalább nem alszunk az éjszaka. Július 8. vasárnap, Úton, Bilbao.  Biztosan szép város. De a szép, és randa városoknak van egy közös tulajdonsága: kicsit messze esnek az ócskavas rakodótól, főleg, ha azok gyári rakpartok. Szerencse, hogy a Csokonaival már voltam itt, és láttam. Reggel negyed nyolckor lefeküdtem, az asszony jókor hívott, fél tizenkettőkor, amikor már úgyis keltem volna az ebédhez. A rakodás végét holnap éjjelre ígérik. Santander 39 mérföld, a kimenetellel, a bemenetellel együtt gyenge hat óra. Július 9. hétfő, Bilbao.  A kirakás éjfél előtt lett kész, s mivel belebarmoltak az egyik ballaszttank oldalába, így csak holnap reggel indulunk, ugyanis meg kell hegeszteniük. Július 10. kedd, Bilbao, úton, Santander.  Áthoztam a hajót. Este nyolckor már a másik spanyol városban kötöttünk ki. Végre úgy alakulnak a dolgok, legalább egyszer, hogy a kedvünkre való: Holnap beraknak 2800 tonnát, holnapután kiegészítik 3600-ra, felballagunk a bristoli öbölbe, ott vasárnaptól keddig horgony, szerdán kikötés Sharpnessben, s csütörtökön lesznek készen. Végre egy út, amelyik nem ámokfutásban telik el. Ezt köszönhetjük az árapály kedvező alakulásának, és a közbenső hétvégének. Július 11. szerda, Santander.  Nyugis nap. Délután kimentünk Zolival az el Corte Inglésbe. Előhívattam az első tekercs fényképet, hát, sikerült már jobban is, de azt hiszem, az előhívásnál rontották el, mert pár képen beszűrődés van, Zolién is… Bevásároltam borból a születésnapomra. Minőségi vörösbort vettem. A whiskyt és a sört a hajón veszem. Jól lejártam a lábam, mert gyalog mentünk ki. Július 12. csütörtök, Santander.  Délre beraktuk a hajót, éjfélig várakozni kell a cement ülepedésére, éjfélkor manőver. Megadtam Encsinek B. Pisti számát, lehozza a könyveimet. Sharpnessben lesz váltás, megy haza Feri. Július 13. péntek, úton.  Pontban éjfélkor manővereztünk. A királyi kastély gyönyörűen ki volt világítva, azt hiszem, itt a király, legalább is azt mondták. A Vizcayán szépen billegtünk. Július 14. szombat, úton.  Éjfélre lecsendesedett a tenger. A Naplóimat rendezem. Előkészítem, hogy kitehessem a honlapomra. Már végeztem a Humberrel, a Paduával, most a Presidenttel dolgozom, az első hajómmal, ahol a naplóírásra adtam a fejem. E hónap 25-én lesz hat éve, hogy belefogtam, és egyáltalán nem bántam meg. Legalább 98%-ban napi rendszerességgel írom, és élvezem. Most, hogy visszaolvastam, tetszenek. Július 15. vasárnap, úton, horgonyon.  Megérkeztünk, egykor lehorgonyoztunk. Estére ökörsütést terveztünk, de irtó hideg, és erős szél kerekedett, így letettünk róla. Persze az időjárás csak-csak kitolt velünk. Délután háromtól kilencig fújt, aztán alábbhagyott. Csak addig volt szél, amíg biztossá nem vált, hogy elmarad a pupaparti. Az asszonykám hallatlan pontossággal kiszámította, hogy mikor telefonáljon. Éppen ledobtuk a horgonyt, és berajzoltuk a pozíciót, amikor csengett a mobil. Ha jól számolom, akkor a szerződésem közepén járok, még másfél hónap, és megyek haza. Jó lenne tudni, hogy mi Herr Meyer szándéka a Wotánnal kapcsolatban? Július 16. hétfő, horgonyon.  Mondhatnánk azt is, hogy kiszúrtunk az időjárással. Mivel délkeleti vihart jósolt estére, ezért a barbequet áttettük ma délre, és volt ám dínom, no, meg dánom is! Sz. Feri kihajózása alkalmából volt, rablóhús és tarja volt, a szokásos italokkal: vodka, sör, bor. Sajnos a vége, ha nem is veszekedésbe, de politikai vitába torkolt. Július 17. kedd, horgonyon, úton, horgonyon.  Elkezdtem olvasni apa könyvét, a Szülővárosom, szép Szeged címűt. Hallatlanul nagy hatással van rám. Többé kevésbé ismerem az írásokat, hiszen az élete során megírt tárcákat sorakoztatja fel, amiket Szegedről írt, aminek szegedi vonatkozásai vannak. De így, egy kötetben egészen más. Most nem részletezem, majd ha befejeztem… Ma volt egy gyakorló menetünk. Délutánra istenesen bedurrant az idő, 8-as erősségű délkeleti szél fújt, megjött a hideg, alig van 13 fok. Kettőkor lementem Lacushoz, hogy vonszoljuk a horgonyt, jó másfél csomós sebességgel haladtunk, pedig 5 nódus is kint volt a 15 méteres vízben (egy nódus 25 m.-es szakasz a horgonyláncból). A barba úgy döntött, hogy felhúzzuk a horgonyt, és lassú menetben körözünk, s majd hajnali kettőkor úgyis bevisznek. Amikor elkezdtük húzni, hívott Sharpness pilot.

Kikötünk.

Soha jobban nem lehetett volna megszervezni. Húsz perc múlva már a hajón volt az öreg. Felmentünk a zsilipig, de ez a dög szél kifújta a vizet a bristoli öbölből, és az előrejelzéssel ellentétben, nem volt elegendő víz, hogy beálljunk a zsilipbe. A zsilip előtt megfordultunk és visszamentünk a horgonyzóhelyre (illetve még most is megyünk). Ha ilyen marad az idő, akkor még a hajnali dagállyal se tudunk bemenni, meg kell várni a holnap délutánt, ugyanis minden nappal emelkedik vagy 40 centit a magas víz szintje. Ez azt jelenti, hogy Pista később tud beszélni, és Feri nem tud a telepített jeggyel hazautazni, egy napot csúszik. Ilyenkor ez borzasztó dühítő tud lenni ám!