Nespa obligatőr rezervaszión, és már Le Havre-ben voltam! – MV Priwall-2, 1. rész
2020 január 2. | Szerző: Seafalcon
Május 29. szerda. Reggel í-mél jött a Marlow-tól, miszerint holnap utazom Le Havre-ba. Ez persze nem ilyen egyszerű. Ugyanis még nem tudják, hogy mikor érkezik a hajó, és nem tudják, hogy mikorra foglalják le a jegyet. Ám késő délutánra úgy-ahogy sínre került minden. Ami még nem történt meg: nem a kikötőig, hanem csak Párizsig intézték el az utazást, onnan jussak el Le Havre-ba, ahogyan tudok. Azt hiszem, elég nagy fiú vagyok, hogy megoldjam.
Közben megváltoztattam az í-mél címem, mert őrület, hogy milyen mennyiségű SPAM jön.
Amelyik a legmeglepőbb volt: Sch. Tónitól, aki megküldte a vakok levelezőlistájának kivonatát, az “Aranka piros autója” című írásom kapcsán.
Érdekesek voltak a reakciók.
Voltak, akik nagyon “kikérték” maguknak, hogy a vakok nem ilyenek, persze legtöbben magukra vonatkoztatták. Többen reagáltak a könyveimre, ami azt is bizonyítja, hogy olvasták. Tetszettek is, és érdekes, hogy ráéreztek, melyek az élmény ihletésűek.
Felhívtam B.-nét, hogy kiderítsem, mi újság a hajón. Hóki megy haza, Gáti Lucó lesz a barba.
Kristó Nagy István megkapta a “Na, gyere ide, édes fiam…”-at, és azt mondta, hogy írni fog róla. Izgatottan várom.
Azt hiszem, a naplót már csak a hajón folytatom
(Hajón: este kitaláltam, hogy a neten nézek vonatot magamnak Párizsból Le Havre-ba. Találtam is kettőt.)
Május 30. csütörtök, Budapest, Párizs, Le Havre. Reggel í-mél jött Tsaggiristól, megadta a le havre-i ügynök telefonszámát és í-mél címét. Azonnal írtam nekik, kaptam is választ, megígérték, hogy a vonatnál várnak. Ezt sikerült elintéznem. Tsaggiris azt is üzente, hogy legalább 100 eurót vigyek magammal az utazási költségekre. Természetesen jóval többet hoztam, ezt teszem akkor is, ha megvan a jegyem a hajóig.
Az utazás, legalább is, ami a repülőutat illeti, normális volt. Megérkeztem a Charles de Gaulle repülőtérre, felvettem a csomagomat, s igyekeztem kitalálni, hogyan jutok be Párizsba a Saint Lazare pályaudvarra. Volt egy térkép, amin a közlekedési útvonalakat tüntették fel. Egy kedves kis hölgy is tanulmányozta, megkérdeztem, tud-e angolul, de francia volt, ami azt jelenti, hogy a világért se… Valami autóbuszmegálló volt az ajtó előtt, kimentem, megkérdeztem a jegyárusítót, hogy beszél-e angolul, de a pasas francia volt, tehát dehogy is tud…
Egy taxit láttam nem messze, attól meg se kérdeztem már, hogy tud-e angolul, mert francia volt, de kicsit beszélt (pedig nem is volt arab, ami errefelé elég ritka).
Megbeszéltük, hogy bevisz a Saint Lazare pályaudvarra negyven perc alatt. Ez jó, gondoltam, mert lehet, hogy elérem a 19:30-as vonatot. De a sztrádán több dugó visszafogott, végül az út egy óra tíz percig tartott. Úgy döntöttem, hogy a tarifa körülbelül 40 euró lehet. Amikor az óra ötven felé közelített, már kíváncsi voltam, mennyinél állunk majd meg? A számla végül 56 volt, hatvanat adtam, a Marlow úgy is kifizeti
Egy keveset láttam Párizsból. Átmentünk a Diadalív alatt, a háztetők felett megláttam az Eiffel torony kandikáló csúcsát, és Champs Eliseé végét is láttam. A Bulevard Saint Lazare végén volt az állomás (ki hinné…). Szép, dög nagy pályaudvar, és legalább két pici táblán angolul is volt felirat. A jegyet franciául vettem meg, mert a hölgyike azt se értette, hogy beszél-e angolul.
A vonatjegy mindössze 28 eurót kóstált, és megnyugodtam, hogy a százas valóban elég ahhoz, hogy a párizsi reptérről eljussak a tengerpartra. A vonat fél órával az indulás előtt már bent állt, felszálltam, de mivel intercity kinézete volt, ezért aggódtam, hogy nem kértem helyjegyet, tehát megkérdeztem egy fiatal (húsz körüli) pártól – ők nyilván tudnak angolul, mert biztos tanulnak a középoskolában -, hogy kell-e helyjegy? A “nespa” nyilván nem azt jelenti, hogy kell, ennyire tellett a franciák angol tudásából. Persze ezt is csak akkor nyögték ki, amikor obligatőr rezervaszión felől érdeklődtem…
No comment.
A vonat másodperc pontosan indult, és úgy is érkezett.
Egy taxisofőr várt az állomáson.
Éjfél után már a hajón voltam.
Május 31. péntek, Le Havre, úton. Mindenkit ismerek a hajón, kivéve egy matrózt, Képes Imrét. Golyán Gyuszi, és Polgár Józsi tavaly nyáron is itt volt, a szakács, Für Kálmán akkor jött, amikor hazamentem, Bartus Pisti és Gáti Laci régi ismerősök.
A hajó cementet rakodott, borzalmasan porzott a berendezés, ócska, régi masina…
Hajnali kettőig intéztük a papírmunkát, mert reggel az ügynöknek le kell adni a hó végi elszámolásokat.
Háromnegyed hatkor keltem.
A berakásnak fél tízre lett vége, átálltunk egy másik rakpartra, hogy ülepedjen a cement.
Hóki, a német barba négykor ment el. Utána költözködés, Gáti a parancsnoki kabinba, én az elsőtisztibe.
Este tízkor indultunk (állítólag), de akkor én még aludtam.
Hazamegyünk a sztahanovista captainnel – MV Lys Carrier, 28. utolsó rész
2019 december 27. | Szerző: Seafalcon
Május 10. péntek, Sunndalsøra, úton. Hajnali négykor már kukorékoltam, nem tudtam visszaaludni, hát felkeltem.
Normál nap, reggel elkezdték a berakást, kettőre kész volt.
A komputeres srác nem jött, de már nincs is rá szükségem.
Délelőtt Viktor felhívta a Marlow-t.
Még nem tud semmit, közölte Vlagyiszlav, az ukrán új fiú, egy óra múlva telefonáljunk, utánanéz a dolgoknak.
Egy óra múlva megtudtuk, hogy 13-án jön Bambasz és a lengyel elsőtiszt, másnap megyünk haza. Haugesunndból Oslo, majd Koppenhága, itt szétválnak útjaink, én Pestre, Viktorom Vilniusba megy, ott vonatra száll, és másnap este megérkezik Kalinyingrádba. Nem irigylem.
Május 11. szombat, úton, Husnes. Nyolc lépcső és tizenkét lépés: ennyit kell megtenni ahhoz, hogy a hídra jussak a szabad ég alatt. Ezalatt bőrig áztam, amikor délben Viktort váltottam. Hogy így tudjon az eső zuhogni, az egyszerűen elképzelhetetlen. Még este nyolckor is, a kikötés alatt tartott az égi áldás.
Délután kettőkor, szokásához híven, Manu meglátogatott a hídon. Mindig beszélgetünk 10-15 percet.
Most sikerült a frászt hoznom rá.
Elmondtam, hogy amikor kifestettük a raktár alját (a matrózok addig a bal hajóoldalt, kívülről), este Viktor nagy szomorúan mondja:
– Nem tudtunk mindent elvégezni, amit mára terveztem. Na, majd Husnesben, lefestjük a raktártetőket…
Amikor ezt Manu meghallotta, kiakadt, és majdhogynem kiabált, mit képzel a barba, elveszi az összes vasárnapot, akkor ők szabadok, amióta Bambasz elment, alig pihentek, mert Viktor kitalál mindig valami “fontos munkát”.
– Csak próbáljon festeni küldeni, úgy eligazítom, hogy megemlegeti! – mondta a matróz mérgesen.
Jelzem én is attól tartok, hogy engem is be akar fogni, és akkor már ketten leszünk, akik eligazítjuk a sztahanovista agyát.
De a mai eső nem sok jót ígér holnapra, legalább is, ami Viktort illeti.
Május 12. vasárnap, Husnes. Reggel borult volt, délelőtt kisütött a nap, de minden vizes volt, így nincs más hátra, mint készülődni haza.
Csomagolok, takarítok, de arra is időt szakítottam, hogy a gyár területén sétáljak vagy másfél órát.
Leszeknek tanítottam kicsit az Excelt, nagyon hálás volt. Tisztelem érte, mert vén fejjel (negyvenhét éves) nagy kedvvel kérdezett és jegyzetelt. És érzéke is van hozzá, mert minden ment elsőre, amint ráérzett egy-egy funkcióra.
Május 13. hétfő, Husnes, úton, Karmøy. Húzós napra sikeredett ez is: berakás, indulás, enyém a teljes út a két kikötő között, majd kikötés, és végül az átadás átvétel. Ehhez még annyit, hogy reggeli fél négykor már kukorékoltam, annak ellenére, hogy éjfélig beszélgettünk a parancsnok kabinjában.
A lengyel elsőtiszt már a parton várt, amikor megérkeztünk az utolsó kikötőbe. Bambaszt nem várta meg, előbbi géppel is jöhetett, ugyanis tízkor már a norvég főváros repülőterén volt.
Gyors átadás-átvétel, este nyolcra végeztünk.
Május 14. kedd, Karmøy, Budapest. Szép nap: a hajnali fél öt már a hídon ért, korábban keltem, mint ahogyan beállítottam a mobilt. A taxi időben érkezett, fél hatkor Leszek is kikecmergett az ágyikóból, hogy elbúcsúzzon tőlünk.
Nem tudtam elképzelni, hogy a környéken lenne akkora sík terep, ahol egy valamirevaló felszállópályát meg lehetne építeni. Hát nincs is! A repteret félig úgy robbantották ki a sziklás domb tetején, félig meg feltöltötték a hajlatokat a kővel.
Oslóban volt egy óránk, kényelmesen átszálltunk a koppenhágai gépre, de onnan Viktor már rohant, hogy húsz perc alatt elérje a vilniusi járatot.
Nekem volt bőven időm: öt órám volt, bejártam a hatalmas légikikötőt.
Ötkor érkeztünk haza, fél órás késéssel.
Szép volt megérkezni, mint mindig.
Rabszolgaság orosz módra – MV Lys Carrier, 27. rész
2019 november 28. | Szerző: Seafalcon
Május 4. szombat, horgonyon. Délben távirat várt a tulajtól: május 13-a körül érkezik Bambasz Haugesundba. Nagy valószínűséggel eddig szól a mandátumom ezen a hajón.
Délután valami szörnyűség történt: a komputerem feldobta a talpát. Egy grafikus program futott, és utána “elszállt” minden, csak csökkentett üzemmódban lehetett indítani, és egy program se működött rendesen. Most a hajó komputerén írom a naplóm, de ez randa, német karakterkészlettel rendelkezik, borzalom így írni.
Délután felhívtam Nimród fiam, hogy hívja fel a barátját, akitől vettem a komputert, és kérdezze ki, mi lehet a baj, de attól tartok, hogy csak egy “format C:” segíthet. Azt viszont nem tudom megcsinálni, mert nem tudok particionálni.
Ezért csak a legszükségesebbeket írom le.
Május 5. Vasárnap, horgonyon, úton. Reggel, azaz délben arra ébredtem, hogy egyedül vagyok a hajón, illetve itt van a szakács és Johnny, a mentőcsónak hiányzik, tehát elmentek valahova. Két eset lehet: pecázni, vagy a közeli városba, Kristiansunndba. Este okosabb leszek.
A komputerrel egész éjjel próbáltam varázsolni, de nem ment.
Nimród az én fiam: megbeszéltük, hogy déltől hívhat, pontosan 12-kor csengett a mobilom. Sajnos jól éreztem, csak formázni lehet a gépet. Remélem, hogy hamarosan hazamegyek, és akkor otthon, vagy ha átszállok egy másik hajóra, lesz pár napom valahol, szerviz közelben, ahol helyrepofozzák a komputert.
Délután megjöttek a pecások. Fogtak két termetesebb halat, és hetvenegy darab kisebbet, kicsit. Este indultunk Thamshavnbe.
Május 6. hétfő, úton, Thamshavn. Reggel érkeztünk, jó hírrel fogadtak, nem raknak este, csak ötig, holnap folytatják.
Így nyugi van, csak a hideg kissé kellemetlen, mert ugye mar benne vagyunk a norvég tavaszban, s itt még elmegy a síkesztyű.
Viktor felhívta Ciprust, de csak egy ukrán pasival beszélt, aki új, és ezért ő tartja a húsvét hétfői ügyeletet, merthogy ma az van a görögkeletieknél. Azért annyi a tudomásunkra jutott, hogy a hajó megint megcsinálja a lisszaboni utat, Bambasz Karmøybe jön 13-án. A Lys Chris 20-22 körül érkezik Moerdijkba, Hollandiába, így halvány elképzelésem sincs, mi a tervük velem?
Május 7. kedd, Thamshavn, úton, horgonyon. Délben eljöttünk, és este már Kristansunnd egyik öblében dobtunk horgonyt. Nincs szabad rakpart Sunndalsørában, és ezért várni kell holnap reggelig.
A város mintegy 100 méterre van a hajótól, de kimenni nincs mód. Szívesen megnézném magamnak…
A horgonyőrségben előkészítettem a számítógépet a formázásra, és az előzetes adatmentésre. Tömörítettem, töröltem, a végén lett másfél gigabájtnyi szabad terület. Töredezés-mentesítettem a merevlemezt, szóval eltelt az őrség.
Május 8. szerda, Sunndalsøra. Délben kiderült, hogy nem reggel, hanem délután ötkor indulunk.
Elkezdtem a hidat takarítani, és ezért, ha félve is, de kikapcsoltam a komputert.
Fél háromkor felhívtam Kremerst a Marlownál, mert megjött, hogy innen ki vagyok rúgva, mert Bambasz visszajön a lengyel elsőtiszttel, de nem mondtak semmit arról, hogy mi lesz a további sorsom.
Kremers éppen hosszú hétvégére készült, ezért gyorsan elmondta, hogy semmi biztosat nem tud mondani. A Lys Chris úton van Moerdijkba, 20-a körül ér fel, de a Priwall jön Norvégiába, lehet, hogy oda szállok át, de ha haza is kell mennem, hamarosan kapok egy másik hajót. Ennyi elég volt, remélem, tartja a szavát.
Utána bekapcsoltam a komputert, s csodák csodája, rendben működik. Van halvány elképzelésem róla, hogy mi történhetett, de mivel nem vagyok jártas a számítógéprendszerekben, megtartom magamnak a véleményem. (Bár azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha azt hiszem, az segített, hogy felszabadítottam egy csomó lemezterületet.) Majd holnap kikérdezem a gyári számítástechnikust, aki megígérte, hogy bejön, és megnézi, hogy mi a baj?
Aki nemcsak a tengert szereti
Ötkor húztuk fel a horgonyt. Kilenc körül felmentem a hídra, egy kicsit bámészkodni érkezés előtt, mert gyönyörű a környék. Legutoljára úgy gondoltam, és le írtam a naplómban, hogy 600 méter magasak a körülvevő hegyek. Itt volt a jó alkalom, megkérdeztem a révkalauzt, hátha tudja.
– A kikötő melletti hegy a legmagasabb, pontosan 1206 méter magas – kaptam a precíz választ. Aztán elkezdte mutogatni a csúcsokat. – Ez, amelyik mellet most megyünk 980 méter, ezt éppen egy hete másztam meg.
Kiderült, a pasas imádja a hegyeket, és ha csak teheti, akkor felmegy a tetejükre, és gyönyörködik a kilátásban.
– Szeret hegyet mászni? – kérdeztem, pedig nyilvánvaló. Ehhez azt azért hozzáteszem, hogy a “mountain climbing” kifejezést használtam, ami a profi hegymászást jelenti.
Elnevette magát.
– Nem vagyok hegymászó, csak kirándulok (only hiking)
Ez azt jelenti, hogy nem használ kötelet, meg felszerelést, és nem a függőleges falon megy fel, hanem a 80%-os lejtésű hegyoldalakon.
Este tízkor kötöttünk ki a gyári rakparton.
Hogy a nap teljes legyen, este tizenegykor jött egy pasas, hogy ugyan, menjünk már hátrébb tizenöt métert, mert előttünk dolgozik egy kotró, és pontosan ennyi hely kell nekik az éjszaka. Nem volt mit tenni, kirúgtam a matrózokat az ágyból, és hátrahúztuk a hajót.
Utána már lehetett aludni.
Május 9. csütörtök, Sunndalsøra. Úgy gondoltam, hogy takarítom a kabinomat, előkészítem a dolgaimat a váltáshoz, teszek-veszek…
Isten tervez, Viktor végez, és ezzel nem azt akarom mondani, hogy én vagyok az Isten…
Reggelinél azt mondja:
– István, nagy feladat van mára! Ketten kifestjük a raktár alját.
Hát ha ketten, akkor legyen
Azt hiszem, Viktort orvoshoz kéne küldeni, mert kitört rajta a sztahanovista munkaláz. Az rendben van, hogy dolgoztatja az embert, de összekever a matrózokkal. Igaz, délelőtt segített, 10-12-ig, délután meg a szakács, kávéra kész volt a raktár, de én is. Husnessre raktártető festést tervez, de mielőtt szabadjára engedné a fantáziáját, eligazítom.
Rabszolgaság orosz módra
Délután egy kicsit el volt kettyenve, kérdeztem mi a baj?
– A feleségem telefonált. Baj van otthon. A húgom sírva felhívta, és száz dollárt kért kölcsön. Ez persze nem gond, csak nem tudjuk, hogyan juttassuk el? Ukrajnában lakik, és postán nem lehet küldeni.
Az történt, hogy Vologya, a sógorom, elutazott Moszkvába. Ukrajnában nincs munka, hát a brigádjával elindultak szerencsét próbálni. Kőműves a sógorom, a hét fős csapat több mint tizenhat éve együtt dolgozik. Megváltották a jegyet, mesélte a húgom, és utána nem látta Vologyát, és nem is hallott róla 25 napig. Akkor hazajött, és dühösen mondta, hogy a brigádot a Moszkvai állomáson elkapta a maffia, elvitték egy ismeretlen helyre, elvették az útlevelet, és napi tizenhat órát dolgoztatták őket, aztán fizetség nélkül felrakták egy Kijevbe induló vonatra őket. A vonaton úgy koldultak kaját. Így most a húgomék anyagilag bajban vannak, mert a pár krivnya, ami tartalékban volt, elfogyott, és a férje nem hozott haza keresetet.
Átírom a Nagy Fecót – MV Lys Carrier 25. rész
2019 november 4. | Szerző: Seafalcon
Április 23. kedd, Lisszabon, úton. Jelentem, letelt a szerződésem fele. Ma három hónapja érkeztem Halmstadba.
Viktor megtáltosodott, és négyszer fordult a hajó és a piac között. Vagy másfél kilométerre van, az elmúlt úton felfedezték, ma meg kimentek Leszekkel és bevásároltak. Két forduló alatt csak sört hoztak, a harmadik és negyedikre pedig gyümölcsöt, zöldséget, szalámikat, kenyeret. Hogy el tudják hozni, kikölcsönözték a bevásárlókocsit (Viktor a mobilját hagyta letétben), és buzgón tolták be a kikötőbe. Az utolsó pár száz méter kissé kemény lehetett, mert a kis kerék a macskaköveken nem az ideális. Az eredménye is meglett, mert éjfélkor láttam csak igazán, a lámpafényben, hogy a parancsnok karja, nyaka, feje búbja szép pecsenye pirosra sült. Na, ja, harminc fok a napon!
Négykor én is kimehettem Leszekkel, kivittem egy tekercs filmet előhívatni. Elég jól sikerültek a képek, egy, amit Mo i Ranából jövet készítettem, kimondottan jó. Mindenkinek nagyon tetszett. Szemben egy hegy, az alkony halvány vörösre festi, két oldalt a másik kissé sötétebb, és fehér a hótól, a víz sima, mint a tükör, és benne minden szépen tükröződik.
Több képre lecsapott Viktor, kettőre Leszek, de a negatív végül is nekem maradt.
Kiszállt Pascal, beszállt Johnny Soares.
Vele nem fogok versenyezni kötélhúzásban, a manőverkor rám vert egy “fél” orrkötélnyit, azaz kézzel beszedte az övét, aztán az enyém felét. Hagytam.
Este kilenckor indultunk La Corunába.
Április 24. szerda, úton. Csinosítjuk a hidat. Azt meg kell adni, Viktor érti a módját a karbantartásnak, mindenre odafigyel, meghajtja a matrózokat, de a hajó csillog-villog, olyan, mintha új lenne.
Április 25. csütörtök, úton, La Coruna, úton. Hajnalban érkeztünk, fél ötkor part mellett voltunk.
Átírom “a Nagy Fecót”
Éjfélkor Viktor azzal adta át az őrséget, hogy érkezésre kiballasztolunk mindent. Legyen, ha ő így akarja.
Reggeliig leszondáztam, nehogy tétlenül ücsörögjek.
Fél nyolckor jött a draft surveyor, naná, hogy nem tudtuk az első merülési mércét leolvasni – kevesebb volt a merülés elől, mint negyven centi, hatvannál kezdődik a jelölés -, vissza kellett tölteni az orrtankot. Fél órát késett a berakás, a stivador (rakodásvezető) morcos volt, de később befogta a száját, amikor a rakodó ketyerén, amivel a kavicsot zúdítják belénk, leégett villanymotor, s álltunk jó három órát, amíg motort cseréltek.
Délután jön egy pasas, cigit akart venni. Nem kapott, mert ez a trafik Norvégiában üzemel, itt árufeltöltés van csak. Meglátja Manut a folyosón:
– Ez török? – kérdezi legnagyobb megelégedésemre. Felvilágosítottam, hogy zöld-foki.
– Az arca, mint egy török harcosé a szultán seregéből – mondja az öreg spanyol, s nekem eszembe jutott, hogy én is janicsárnak gondoltam a matrózunkat, amikor először megpillantottam.
Most nem volt baj a merüléssel, rakodás végére szépen kihoztuk a harminc centis trimmet, de ennek az volt az ára, hogy a raktár közepén tornyosult a rakomány kétharmada, hátra alig jutott (a közepéhez képest), elől pedig megint szenet raktak “big bag”-ben. Egy zsák egy tonna, ez elég big bag, azaz nagy zsák.
A zsákrakodókkal volt bajom elég, senki nem volt szomjas közöttük, valamit ünnepelhettek, mert tömény piaszag lengte körül mindegyiket, és állandóan estek-keltek a zsákok között. Amíg az első sor zsákot le nem rakták, lent voltam, hogy saját kezűleg tegyem eléjük a pozdorja lemezeket, amivel elkülönítjük a zsákokat az ömlesztett kőtől.
A draft survey este hétre ért véget, fél nyolckor pilot. A manőverben nem vettem tevőlegesen részt, mert mire előre vánszorogtam Johnny már beszedett minden kötelet. Az biztos, hogy ha észt jönnek rabolni a hajóra, a nyakunkon marad, de ha meg kell fogni a kötél végét, akkor elemében van. Láttam, hogy itt rám nincs szükség, vissza a kabinba, háromnegyedkor zuhany, s nyolckor bezuhantam az ágyikómba.
A Nagy Fecó azt írta: “Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás…”, nos, ezt így írtam át: Húsz óra munka, négy óra pihenés, a többi szórakozás…
Lehet, hogy a szótagszám nálam nem jön ki, de a szórakozás se, így kvittek vagyunk.
Illetve volt némi szórakozás: lefekvés után nem jött össze az elalvás a szokott “sebességgel”, egyébként (hál’ Istennek) nálam ez igen gyorsan “be tud következni”. Mindenki ismeri azt az állapotot, amikor olyan fáradt, hogy nem tud elaludni. Jó félórányit szórakoztattam magam azzal, hogy dühöngtem: nekem most aludni kell, nekem most aludni kell, aztán azt vettem észre, hogy a mobilom veszettül csörög háromnegyed éjfélkor, mert azt használom ébresztőórának.
Április 26. péntek, úton. Éjfélkor megyek a hídra, hát a mi Viktor bátyánk veszettül hortyog. Ül a szófán, minden villany lekapcsolva, és húzza a lóbőrt. Az vesse rá az első követ, akivel ez még nem esett meg, egy olyan nap után, mint a tegnapi.
Köszöntem egy harsány “gúd mónyingot”, jól becsaptam az ajtót, azonnal talpra ugrott, és közölte, hogy éppen azon gondolkodott, hogy mikor érkezünk Thamshavnba.
Azt bizony ki kell gondolni…
Így rá nem érvényes a “húsz óra munka, négy óra pihenés…”, mert a négyhez hozzárakott az őrségben pár(?) percet.
Április 27. szombat, úton, Vizcaya. A tulajdonoskabinban aludtam, mert az enyémnek a falát állandóan kopogtatták az elszabadult sörös dobozok a túloldalon. Ott van a sörraktárnak használt ambulancia.
A Vizcaya most nem viselkedik rendesen, oldalról kapjuk a hullámokat, és lityegünk szépen.
Hatkor alig tudtam elaludni, mert valami éktelenül püfölt valamit, minden egyes billegésre hangos zakatolás volt a válasz. Délben Manu megtalálta a bűnöst: a CO2 palack szállítókocsijának a karja szabadult el, volt vagy húsz centi szabad játéka, és ez zakatolt.
Április 28. vasárnap, úton, Angol csatorna. Megyünk. Viktor csúcsot javított, 18:00-24:00 óra között 78 mérföldet tett meg. Ezek szerint én kapom szemből az áramlást. Ritkán fordul elő velünk, hogy a vihar nem szemből jön, most ilyen különleges nap van, délnyugati vihar nem hátráltat.
Április 29. hétfő, úton, Északi-tenger. Itt már jött a Kossuth adó hajnalban. Várakozással telt el az őrség, de hiába: nem érkezett telex Ciprusról a váltásokkal kapcsolatban. Pedig bíztunk benne, hogy a mai nappal okosabbak leszünk.
Az idő csendesedett, de le is hűlt, már csak 7 fok van napközben.
Mi, a nyomorult civil bagázs – MV Lys Carrier, 24. rész
2019 október 23. | Szerző: Seafalcon
Április 17. szerda, úton. Szépen megyünk. Kellemes napsütésben hajózunk, bár még nem lehet levenni a pulóvert, ahhoz ez túl északi rész. Hal volt ebédre, ocsmány “lómakréla”.
Április 18. csütörtök, úton. Csendes nap. Délre elértük Dovert, friss szellő borzolja a tengert, kicsit hűvös van.
A következő hajóm: Lys Chris
Délelőtt távirat jött a Marlowtól. Amikor felértünk Norvégiába, áthajóznak a cég egy másik hajójára, a Lys Chrisre. A hajóbérlő is ugyanaz, ugyanezeket az utakat járja a hajó. Április végén érkeznek Eleusziszba, és onnan átmennek Derincébe, Törökországba. A legnagyobb valószínűsége annak van, hogy oda megyek leváltani a jelenlegi lengyel első tisztet, akinek lejárt a hat hónapja. Számomra ez az optimális megoldás, letöltöm a hat hónapomat, vagy talán kicsit többet, nem kell megszakítanom, és a Marlow felé is jó pont, hogy nem “kekeckedtem”. Azt hiszem, jó húzás volt felhívni Mr. Kremerst, és megkérdezni, hogy miért váltanak le. A hajó a Lys Carrier testvérhajója, szintén a Szlovák Komáromi Hajógyárban készült, és két évvel fiatalabb. Ja, és együtt szállok ki Viktorral, ami azért jó, mert nem leszek Bambasszal egy percet se. (2006. áprilisában javítom a HTML kódot, és magamban mosolygok, hogy honnan szedtem össze ezt a sok “badarságot” a Lys Christ illetően! Az igazi információk az ott írott Naplóban találhatóak.)
Este Dover után felhívtam az asszonyt. Jó is, meg rossz is, mondta, mert már kezdte beleélni magát a hazamenetelembe, de jó is, mert a nyár utolsó hónapja így a miénk.
Nem én leszek az első, aki kiszáll: Pascal most, Lisszabonból hazamegy, mert a Marlowtól kapott értesítés szerint valamelyik papírja nem az STCW 98 szerinti, és haza kell mennie megújítani. Egy bizonyos Johnny (nyilván Joao) száll vissza, aki akkor ment haza, amikor Manu jött.
Április 19. péntek, úton, Angol csatorna. Szép holdvilágos éjjel van. Délben szépen sütött a nap. Halat ettünk ebédre, de finomat, amit Karmøyben fogtak Viktorék.
Alakulnak a dolgok
Viktor azzal fogadott a hídon, hogy délelőtt beszélt Kremersszel, és elképzelhető, hogy együtt megyünk a Lys Chrisre, mert a német parancsnok szerződése is lejár májusban, ő pedig “szabad” június 8.-ig, akkor kell legkésőbb otthon lennie; június 9-én van a lánya születésnapja. Így most nagy számolásban van, már órára kiszámolta, hogy mikor érünk Thamshavnbe, ami kissé elhamarkodott, mert messze van, mint Makó Jeruzsálemtől.
Április 20. szombat, úton. Egész nap a hidat csinosították, a mennyezetet lemosták hígítóval, az alumínium ablakkereteket lefestették.
Ennyi történt ma.
A Kossuth már nem jön be, mert rajta ül már Kuvait és a spanyol adó is.
Manunak adtam magyar pénzeket. Egy 200 forintos bankót és 100, 50 és egy 20 forintos érmét. Délután kaptam tőle zöldfoki pénzeket. Ezeket Pascaltól kunyerálta, mert neki nem volt. Illetve egy darab: egy 100 escudós, amit a pápalátogatás alkalmával vertek. Ezen II. János Pál látható, és ezt az érmét nagy becsben tartják a szigetországban. Akinek van belőle, lyukat fúrat bele, s ezüstláncon viseli. Manu lusta volt elkészíttetni, így most az enyém lett. Nagyra értékelem az ajándékát, majd a vitrinben tartom a mutogatásra érdemes emléktárgyaim között, mert ő is becsben tartotta.
Április 21. vasárnap, úton. Ködös, párás az Atlanti-óceán a spanyol partok előtt. Holnap már Lisszabon.
Az esti őrség után Manut és Pascalt a szalonban találtam, mert várták a nagy derbit: a Sporting és a Benfica játszott. A portugál tévében több mint egy órás felvezető műsor volt, Joao Pinto feleségétől kezdve a 9 éves kölykökig mindenki nyilatkozott a mérkőzés esélyeit illetően. A stadion már négy órakor zsúfolva volt, nem látszott más, mint zöld-fehér szín, ez a Sporting szurkolóinak túlsúlyát jelenti. Fél kilenckor – hajóidő szerint – a stúdióból a műsorvezető közölte, hogy akkor most kapcsolják a stadiont, és elment a kép, átváltottak a portugál kettesre, Manu meg Pascal ott dühöngtek a szalonban. Hogy meddig, nem tudom, mert elmentem aludni… (Holnap tudtam meg a révkalauztól, hogy a közvetítés a fizetős műholdas csatornán ment. Utálom a kereskedelmi tévéket, akik tíz fillérért az anyjukat is eladnák, és a szemüvegükben üveg helyett is dollár van.)
Április 22. hétfő, úton, Lisszabon. Éjfélkor bekapcsoltam a rádiót, nem jött a Kossuth, és akkor jöttem rá, hogy tegnap volt a választás második fordulója. Otthon biztosan okosabb mindenki, mint én.
Hajnalban jobb híján a BBC-t hallgattam. Szerintük a szocialisták 10-zel több parlamenti helyet szereztek, mint a jelenlegi kormánypárt. A tudósító így kommentálta a választást: csakúgy, mint 1990, 1994 és 1998-ban, most is a kormány ellen szavaztak a magyarok.
Ha van pozitívuma a kormányváltásnak, akkor az, hogy az angol nyelvterületen megizzadnak, amíg kimondják az új miniszterelnök nevét. Valahogy így hangzott a bemondó szájából: Medd gjesz szi…
Pilotmesék Lisszabonban
Délben szállt be a révkalauz. Kezdenénk dumálni, amikor valaki hívja a URH rádión. Beszélnek, aztán fejét fogva fordul hozzám:
– Látja, chief, azt a hadihajót?
Persze, hogy látom. Jó egy mérfölddel előttünk, a folyón átívelő híd mögött közeledett.
– Felhívtak, és megkérdezték, hogy mi a szándékom? Átmegyek a híd alatt, és kikötünk, mondtam… “Jó, de hogyan megyünk el egymás mellett?”, kérdezték.
Jellemző…
Mi a folyó közepén, ők is. Jobbra-balra egy-egy kilométernyi szabad víz, a mélysége 30-40 méter, ezek meg azon problémáznak, hogyan megyünk el egymás mellett. Tipikus haditengerész hozzáállás! Fel se merült bennük, hogy a kitérési szabályzatot kellene alkalmazniuk, kicsit jobbra húzódni, és akkor mi is azt tesszük.
Az a helyzet, magyarázta a pilot, hogy ezek a fafejűek mindent sarkosan, szabályosan akarnak végrehajtani. Meghúzzák az útvonalat a térképen, és attól aztán fővesztés terhe mellett lehet csak eltérni. Az ügyeletes tisztnek nyilván hatalmas gondot okoztunk, hogy ott mentünk az ő, saját, kivehető ajtós, NDK típusú útvonalukon, mi, a nyomorult civil bagázs.
Eszükbe se jut, hogy a kormányt kitegyék, aztán ha passzáltuk egymást, visszajönnek. Ezt “le kell tárgyalni” hivatalosan, naplózni, anyja neve három példányban, stb. stb. Ha legalább lett volna rá ok, de ilyen egyszerű alaphelyzeteket oktatnak az iskolában, amikor nem lehet gond, hogy mit tegyen az ügyeletes tiszt.
– Tudom, mert a sorkatonai szolgálatot a haditengerészetnél töltöttem – mondta a pilot, és amíg beszélt, állandóan a halántékát böködte a mutató ujjával. Amikor elmentünk egymás mellett, nevetve mutatta, hogy milyen gyorsan visszaálltak az eredeti útvonalukra, bár semmi nem indokolta, sehol egy hajó, amelyik zavarta volna a navigálást.
A végén még én keltem védelmükre, mondván, hogy nem különleges portugál szokásnak voltunk tanúi, ilyenek mindenütt a világon az egyenruhások.
Hú, de meleg van! Huszonkilenc fok, árnyékban, este hétkor! Még jó, hogy a kirakást csak hatkor kezdték, s éjjel egyig dolgoznak (ez hajóidő, itt egy órával kevesebb van).
A napnak egy nagy sörözés vetett véget. A barba és Leszek kint voltak a piacon, és bevásároltak. Hoztak sört, pörkölt mogyorót, tonhalat olajban, sózott halat, camembert, csipegettünk, ittunk, jót dumáltunk, fél kettőkor feküdtem le. Na, ja, de azért, mert egykor mentek el a melósok, és még be kellett a raktárt csuknom.
A viking királyok barátnőiről, kenőcsről, halakról – MV Lys Carrier 23. rész
2019 szeptember 30. | Szerző: Seafalcon
Április 15. hétfő, Husnes, úton, Karmøy. Szép ködös, vizenyős reggel köszöntöt ránk. Tíz körül felhívtam Mr. Kremerst. Hímzett, meg hámzott, de semmi érdemlegeset nem tudott mondani. A berakás simán ment, mire befejezték, és becsuktam a raktárt, már a révkalauz is a hajón volt. Indulás után a hídon Viktor azzal fogad: – Lehet, hogy Karmøyben beraknak éjfélre.
– Akkor jó hosszú napnak nézek elé – mondtam, mert ugye akkor reggel hatig egyfolytában…
– Menj most aludni, leszek az érkezésig – mondta, és nem kellett kétszer mondania, mentem le aludni. Két órát sikerült is, így manőverre friss voltam. Közben a nap is kisütött, hát fényképeztem a környéket.
Pilotmesék…
Most tudtam felvételt készíteni a réges-régi templomról, az első norvég királyi székhelyen. Ez a pilot nem tudta, hogy miféle templom, de elmondta, hogy ez a környék volt az egyik legjelentősebb viking központ. Innen indultak hadba Anglia ellen, és mindenfelé, ahol megfordultak.
– A viking királyok nem voltak hosszú életűek! – magyarázta. – Három-ötévnyi uralkodás után elvágták a nyakukat – és mutatta is a mozdulatot. – Amelyik tíz évig volt hatalmon, az már hosszú időnek számított. Persze megvan a magyarázat. Sokan elestek a hódító harcokban, sokan az egymás közötti torzsalkodásnak estek áldozatul, és nem egyet a testvérei gyilkoltak meg a hatalomért. Túl sok volt a “királyfi”, és mindegyik a hatalmat akarta. Nem véletlen, hiszen ahol megfordult egy viking király, ott többnyire kilenc hónap múlva született egy fia. Sokfelé volt “barátnőjük” – magyarázta a révkalauz, bár én ezt a “király” és “barátnő” kifejezéseket nem éppen viking törzsfőnökhöz illőnek tartom -, s ahol fiúgyermeket hagytak emlékül, az mind jogos utódnak tartotta magát a királyi méltóságra. S nem is egy karddal szerzett érvényt akaratának.
Amikor a “girlfriend”, azaz barátnő kifejezést használta a pilot, nekem eszembe jutott egy Móra írás. Az alföldi pásztorokról írt, akik az év nagy részét a pusztán töltötték. Móra megkérdezte az egyiket:
– Asszony dolgában hogyan áll?
– Van nőstíny, ha köll… – válaszolta, és azt hiszem, itt is valami ilyesmire kell gondolni, ha “viking girlfriendről” van szó.
Érdekes volt, amit elmesélt a révkalauz, de arra is kíváncsi lennék, hogy mit írnak erről a korról történelemkönyvek?
Orvosnál megint, de minek?
Fél háromkor már part mellett álltunk. Nyitom a raktárakat, amikor Viktor rohan:
– Menj és öltözz át, az ügynök vár, mész orvoshoz, háromra oda kell érned.
Azt hittem, hogy Viktorom tévedésben vagyon, de aztán beugrott, hogy három napja mondtam, újra kezdek viszketni, és lám, azonnal küld orvoshoz, milyen rendes, kár, hogy nem azt mondtam, hogy nincs pénzem, hátha fizetésemelést adott volna ugyanilyen lóhalálában. Mikor elkészültem, a lelkemre kötötte, hogy ne csak magamnak kérjek tablettát, meg kenőcsöt, hanem még két adagot írassak a doktorral, hogy legyen később is. Ez szokatlan gondoskodás a részéről, de ha így akarja, ám legyen. Pedig közben elmúlt a viszketés, ám sose lehet tudni, mikor jön elő.
Egy őrült nagy rohanás volt az egész, mert háromra oda kellett érni, hogy a bankot és a patikát nyitva találjuk még a doki után.
Doki nem, de egy kedves asszisztensnő felírta a tablettát és a kenőcsöt, amit Greenore-ban kaptam, de ahhoz nem járult hozzá, hogy plusz adagot írjon. Viszont kitalálta, hogy a bogyóból nem 14 darabot, hanem egy 30-as dobozzal ír fel.
Utána bankba mentünk, ahol az ügynöknek pénzt kellett felvenni, majd rohanás a patikába, kiváltottuk a gyógyszert, de 100 grammos kenőcs nem volt, így kaptam két darab ötvenest. Kocsiba ültünk, és vissza a hajóra. Ha másra nem, hát arra jó volt ez a kis kiruccanás, hogy kies fekvésű gyárakon kívül láthattam egy kedves, és valóban szép kisvárost, Koperviket, ami Karmøy szigetnek a központja. Érdekes: nem az van kiírva a városházra, hogy Kopervik, hanem Stådhus og Karmøy. Mint skandináv országban az elvárható, rendezett, tiszta, csendes és nyugodt. Sok, apró fjord közötti dombra épült, számtalan híd köti össze a szigeteket és nyúlványokat. A vízparton ezerszámra pihennek a már előkészített csónakok, vitorlások, jachtok, várják a német horgászokat, csakúgy, mint a part menti nyaralók.
Amikor visszaértünk, Viktor izgatottan kérdezi:
– István, megvan a plusz gyógyszer is? Tudod, az a helyzet, hogy a legkisebb lányomnak súlyos allergiás kiütései vannak, és olvastam a kenőcs használati utasításában, hogy az ő bajára is jó, neki vinném a másik két adagot.
– Hát a tablettából megvan két adag, a kenőcsből is kettőt kaptam, vidd haza a lányodnak, nekem nem kell, úgyis megyek haza hamarosan, és ha viszketnék, van még krémem – mondtam. Viktor hallatlanul boldog volt.
– Köszönöm, igazán, nagyon köszönöm… – hajtogatta. Remélem, nem adja úgy a “last daugthernek”, hogy nem mutatja meg előtte orvosnak. Bár ez az ő dolga.
Jópofa ez a “last daughter” is. Viktor valószínűleg nem tudja (vagy nem tudom, mit tud…;) az “eldest, younger, youngest – legidősebb, fiatalabb, legfiatalabb” kifejezéseket angolul, mert a legidősebb lányát mindig chief lányomként emlegeti, a legkisebbet meg last-ként (legutolsó). Persze ahogyan mi a hajón beszélünk, elmegy. Nyilván nekem is vannak megmosolyogtató kifejezéseim, ha nagyon nem tudom a szót, amit meg akarok magyarázni.
Leszek elemében van
Ugyanis állandóan horgászik. Rakodás közben ő is, meg Viktor is ráér, így mindketten bőszen áztatják a damilt. Itt legalább fognak is valamit, nem úgy, mint Thamshavnben. Igaz, Leszek egyik szép halát ellopta egy sirály, hát először hallottam ékes lengyel nyelven káromkodni.
Van neki mindenféle eszcájgja, amivel a halak ellen hadba indul. Ma kis műanyag frincfrancokat rakott a horogra, amelyek úgy ficánkolnak, mint egy kis hal, és szorgalmasan sétálnak a fedélzeten, maguk után húzva a horgot. Fogtak is szépen halat. A gépész megtisztította, ezt át nem engedné másnak, mert ehhez ő ért a legjobban, ahogy mondja.
Ezeket a jószágokat legalább meg lehet enni, nem olyan ócskák, mint amiből van még 18 kiló a fagyasztószekrényben. Vacsorára ettünk is belőle.
Április 16. kedd, Karmøy, úton. Hiába nyitottam ki a raktárakat hétre, csak nyolcra jöttek dolgozni. Vesztettem egy óra alvást.
Feladtam egy táviratot Mr. Kremersnek, hogy nem akarok vitát, ha úgy döntenek, akkor kiszállok, de csak akkor, ha áthajóznak, vagy rövid otthonlét után adnak másik hajót a szerződés hátralevő idejére.
Kettőkor indultunk, hatnapos menet előtt állunk, már rám is fér a négy kikötő után.
Először Sunndalsørában – MV Lys Carrier, 22. rész
2019 szeptember 23. | Szerző: Seafalcon
Április 13. szombat, Sunndalsøra, úton. Hatkor keltem, kinyitottam a raktárakat, aztán nem győztem gyönyörködni a tájban. Ilyen helyen még nem voltam Norvégiában, legfeljebb Svelgen hasonlítható hozzá, de ez fantasztikusabb.
Egy fantasztikus fjord
Az alumíniumgyár a hegyek lábánál fekszik, persze minden talpalatnyi helyet kihasználtak, mert az alig párszor tízméteres kihasználható partszakasz mögött hatalmas hegyek meredeznek. Lehet, hogy valójában nem túl magasak, (6-700 méter magasnak saccolom) de az ember törpének érzi magát a tövükben, ha a csúcsot akarom szemügyre venni, szinte magam fölé kell néznem. A hegyeket meredek falú völgyek, vagy inkább szorosok szabdalják, közöttük kora reggel köd hömpölyög. A gyártól balra szinte függőleges a sziklafal, de ahol egy morzsányi talaj található a kövek között, ott fenyők nőnek. Az épületek mögött, két keskeny völgy közé ékelve egy kissé alacsonyabb hegy, mintha az istenek a gibraltári sziklát másolták volna le. A tetejét nem lehet látni, mert felhőkorona övezi, s ahogy a felhő a hegyek között kitüremkedik a fjord fölé, hol többet, hol kevesebbet mutat a szikla csúcsából.
Délelőttre megváltozott a helyzet, kisütött a nap, most más képet mutatott a környék. A keskeny, “V” alakú szorosok mögött kirajzolódott egy távolabbi hegy hófödte csúcsa, ilyennek ismerem japán képeslapokról a Fudzsijama örökké fehér süvegét.
A gyártól mintegy öt kilométerre, jobbra van a kis település, persze időnk nincs, hogy kimenjünk, vásárolni nincs mit, különösebb látnivaló meg nincs, nyilván van egy szupermarket, egy nyilvános könyvtár, és egy posta, meg hotel, ahol a pilot megszáll éjszaka. Na és a templom, fehér tornya ide látszik, magasabbra épült, mint a házak. A hegyek lábánál körbe fut az országút, éjszaka, érkezéskor végig követhettük egy autó reflektorát.
Indulásra jól elfáradtam, mert Viktor kitalálta, hogy gyorsan javítsuk ki a hajó oldalának a sérüléseit, így én egy ronggyal törültem tisztára, mert kirakáskor a vizes kvarc végigfolyt, és rajta maradt a rászáradt homok. Nem nehéz munka, csak nagy a felület, és gyorsan kellett végezni.
A rakodást nem kellett felügyelni, mert jobban tudták a gyáriak, hogyan rakják be a hajót, mint mi. Van már gyakorlatuk, és szépen dolgoznak.
Délelőtt jött egy szimpatikus fiatalember, akit Viktor kérésére az ügynök szerzett, és megnézte a számítógépet. A winchester csatlakozásával volt hiba, kihúzta, bedugta, és kész. A gépen van frankó német nyelvű Windows 95, német nyelvű Office, aki tud németül, az dolgozzon vele. Kapott egy üveg vodkát, nagyon örült neki, nekünk meg van komputerünk, aminek Viktor nagyon örül.
Az én örömömet csak a hal árnyékolta be, amit ebédre alkotott Heniu.
Háromkor már el is jöttünk.
Másfél nap az út Husnessbe, és szerencsére csak hétfő reggel kezdenek berakni, de akkor hamar végezhetnek a 275 tonna alumíniummal.
Április 14. vasárnap, úton, Husness. Valami történhetett, mert Viktor búval bélelt képpel jár-kel.
Kaptam egy SMS-t a fiamtól, hogy FIDESZ nagygyűlés volt a Kossuth téren. Haragszom a Kossuth rádióra, hogy megszüntette a rövidhullámú adását, így nem hallottam a híreket, mert hatkor ráülnek a hullámhosszára, és elnyomják a skandináv adók.
Jól jöttünk, megint 12 csomó körüli volt a sebességünk, este fél nyolcra már ki is kötöttünk.
Pilotmesék postásról, gyerekpórázról, szülésznőről, halászokról – MV Lys Carrier 21. rész
2019 szeptember 17. | Szerző: Seafalcon
Április 12. Thamshavn, úton, Sunndalsøra. Reggel nem esett az eső, de a felhők alja elérte a főárboc csúcsát. Látványnak érdekes, aki akarja szépnek is mondhatja, csak ne kezdjen megint ömleni belőle a víz, mint tegnap.
Ám délelőtt kisütött a nap, és szép, csendes volt a víz, amikor elindultunk a következő, az első berakó norvég kikötőbe. Ugyanaz a pilot vitt ki, aki behozott. Sokat dumáltunk, hiszen az őrségem alatt végig ő volt, később váltottak, Kristiansunndnál kiszállt, egy másik hozott Sunndalsørába.
Mesél a révkalauz
Nagyon érdekelte Magyarország, hiszen még nem találkozott magyarral, és semmit se tudott rólunk. Főleg a közép-európai helyzetről, az “új országokról” és határokról kérdezett.
Aztán mesélt magáról, a családjáról. Azért került szóba, mert nagyon tetszett neki, hogy Nimród fiam beszél norvégul, és kétszer is volt Ballestrandban, egy farmon dolgozni, ahol olyan tájszólást beszélnek, amit alig értett. Északabbról, az ország derekáról származik, a svéd határtól nem messze született, bent a hatalmas hegyek között. Arrafelé is olyan dialektust használnak, amit alig értenek az ország más vidékein. Ő már egy kis faluban látta meg a napvilágot, de az apja még egy tanyán, a legközelebbi “szomszéd” húsz kilométerre, a bolt, ahol bevásárolhattak, ötvenre volt. Azon a vidéken minden talpalatnyi földet kihasználnak, ami megélhetést nyújt. A nagyapja háza egy hegyoldalban volt, meglehetős magasan. Az apjának volt gyermekkori élménye a póráz: mivel az udvar (volt vagy tíz méter hosszú) egy szakadékban végződött, a gyerekeket “láncon” tartották az ajtóhoz lakatolva, ha szülők dolgoztak, hogy el ne kószáljanak, és le ne zuhanjanak a szédítő mélységbe. A nagyapja havonta egyszer ment vásárolni, akkor egy napig tartott az út gyalogosan a boltba, vissza valamivel több, mert hetven-kilencven kilós hátizsákkal tért vissza minden alkalommal. Mint a bivaly, olyan erős és szívós arrafelé a nép…
Elmesélte, egy olvasmányélményét. Ritka manapság, aki szeret olvasni. Egy postásról szólt, aki azon a vidéken lakott, ahonnan ő is származik. Minden másodnap meg kellett tennie jó negyven kilométert a postáig, és visszafelé széthordani a küldeményeket a tanyákra, amelyek hazafelé útba estek. Kemény vidék, kemény élet!
Egy másik sztorija egy tizenkilenc éves lányról szólt:
A lány mindenáron szülésznő akart lenni. De száz éve – mert ez még az első Világháború előtt történt, azon a vidéken, ahonnan származik -, arra, hogy tanuljon, nem volt lehetőség a hatalmas ország azon vidékén. Így a lány legyalogolta a hatszáz kilométeres távolságot Oslóig, két évig tanult, majd hazagyalogolt, hogy segítse a hatalmas terület fiatal anyáit.
Elmondta, hogy két napja volt a megemlékezés a norvég halászok legnagyobb tragédiájáról, ami pontosan száz éve történt:
Szép csendes idő volt a Griptől északra levő szigetek körül. Erről az alig pár száz négyzetkilométeres területről tudni kell, hogy több mint ezer sziget található, a mi angol térképeink nem is jelölik. Nos azon az emlékezetes napon jelezték, hogy halrajok érkeztek és a halászok kimentek a tengerre. A vihar hirtelen tört rájuk, minden fokozat nélkül. Az angol azt mondja: violent storm, ennél magasabb fokozata a viharnak nincs a tengerész szóhasználatban. Egy halászhajó se tért vissza. Több mint száz család maradt férfi nélkül ezen az Isten háta mögötti vidéken. Akkoriban kezdték a gépesítést, alig pár hajó rendelkezett motorral, a többi vitorlás volt. Természetesen a motorosok is elpusztultak.
Ő maga (a révkalauz) is e környék lakója. Egy kis szigeten él, van vagy hatszáz lakosa. Egy kb. négyezer főt számláló körzet központja. Nyugodt, szép hely, mondja.
– Chief, itt élek tizennyolc éve, de még egyszer se zártam be a lakásom ajtaját! Akkor se, ha elmegyünk, és nincs senki itthon. Itt soha el nem tűnik semmi, itt mindenki mindent szemmel tart. Ha idegen érkezik a szigetre, még el se hagyja a kikötőt, már mindenki tud róla. Ha rendőr jön, nem tud megfogni senkit jogosítvány nélküli vezetés miatt, mert mire kiérnek, minden gyerek leteszi a kismotort. Többnyire jogsi nélkül használják, teszi hozzá nevetve. Bűnözés nincs, persze apróbbak előfordulnak, mint például a gyerekek bagóznak (ez aztán a bűntény, mondom én!), de drog semmi! – emeli fel a mutatóujját. – Az öregek sincsenek magukra hagyva – folytatja -, a szomszédok, az ismerősök látogatják őket, vagy ha nem érnek rá, akkor naponta egyszer biztosan telefonálnak. Persze ennek a nyugodt életnek megvan a hátulütője: mindenki mindent tud a másikról. Nincsenek titkok…
Kérdezem az orvosi ellátásról.
– Négy doktor dolgozik a körzetben. Ez elég. Van egy mentőhelikopterünk, ez privát szolgálat, de fizet bele a társadalombiztosítás is. Személyenként és évenként háromszáz koronába kerül egy embernek, de megéri. Az apámnak négy éve kilyukadt az aortája, ha nincs ez a szolgálat, ma halott lenne. A hívás után 12 perccel már a gépen, orvosok keze között volt az öreg, és megmentették. Azt mondták, ha öt perccel később jönnek, akkor ma nem él. Ez az eset jelentősen hozzájárult, hogy majd mindenki fizeti az éves hozzájárulást.
– Úgy tudom, Norvégia Magyarországról több száz orvost vár, kiadtak munkavállalási engedélyeket. – mondtam, és érdeklődve vártam a válaszát.
– Itt délen, nem hinném, hogy szükség lenne rájuk, bár nem tudok a gondról, magától hallom először. Valószínűleg északra várják őket, ott tanult szakemberekben nagy hiány van. Mert az Isten háta mögötti vidék, senki nem akar oda költözni. Kemény az élet, még a modern technika mellett is.
Este tizenegykor kötöttünk ki.
Jiri Menzel a válogatott jégkorongozó – MV Lys Carrier 20. rész
2019 szeptember 10. | Szerző: Seafalcon
Na, mindegy. Ezek csak szóbeszédek, azt hiszem, jobb is lesz, ha hazamegyek Viktorral.
Megvan a következő utunk: kirakás után Sunndalsöra, Husnes, Karmöy, Lisszabon, La Coruna, Thamshavn, azaz megtesszük még egyszer ezt az utat. És nem lesz hajrá, bolondokháza, mert csak hétfőn végzünk a berakással, de hogy most igazam van-e, azt majd le lehet ellenőrizni… Remélem, csak az út végén jön vissza a régi elsőtiszt. Az pedig május első hete lehet.
Egyébként szép csendes eső van, olyan, ami manőverhez illik. A fjord két oldala ködbe burkolózik, nem sokat lehet látni belőle. Ami meg dereng, picinykét havas. Mi a fityfenét csináltak Erikék, amíg oda voltam?
Encsike felhívott, természetesen rosszkor, kikötés előtt negyedórával. Megegyeztünk az asszonnyal, hogy beszélek Kremersszel, hogy valamiképp igényt tartok “kompenzálásra”, vagy hajózzon át egy másik hajóra, vagy záros határidőn belül adjon másik hajót, mert a szerződés nemcsak rám nézve kötelező.
Hétfőn, indulás után hívom fel a hollandust.
A raktárt még ki se nyitottam, már elkezdték a kirakást. Éjfélig dolgoznak, holnap reggel kezdik a zsákokat.
Pecázás
Ez nem jelenthet különösebb akadályt, mert mindenki felvette az összes ruháját, ami a kabinjában található, és a három gömbölyded nyári Mikulás bemászott a csónakba. Jól felszerelkeztek: vittek horgony gyanánt egy szelepházat, három pecabotot, kaját a halaknak, és maguknak egy karton sört.
Nos, elmentek.
A csónak sebessége jó, ha 6-7 csomó körül van, ilyen leterhelt állapotban, nagyjából másfél óra alatt értek ki, egy óra hosszat áztatták a damilt, aztán másfél óra vissza, a hülye, vizes hidegben.
Mint az ázott ürgék jöttek vissza, átfázva, vacogva, dideregve, és minden mondatukba beleszőtték a pilot összes közeli és távoli rokonát, nem kimondottan dicsérve. Ja, halat nem is láttak, nemhogy fogtak volna. Egy haszna van az egésznek: beírom a naplóba, hogy mentőcsónak gyakorlatot tartottunk, a csónakot vízre bocsátottuk, és két órás manővergyakorlat volt a fjordban.
Válogatott jégkorongozó
Ilyenkor persze nem vagyok otthon, hogy büszke lehessek a fiamra.
Ehhez még csak annyit, hogy megkérdeztem a hajón, ki ismeri a nevét J.M.-nek? Ketten is voltak, akik hallottak róla, a szakács szerint cseh válogatott jégkorongozó.
Hamar eltűnt a nyugi, megjött a tulaj! – MV Priwall-2, 2. rész
2020 január 4. | Szerző: Seafalcon
Június 1. szombat, úton. Éjfélkor a zsilipben voltunk, Laci fent volt velem, amíg a pilot ki nem szállt, és még egy kicsit utána is. Egy is elmúlt, mire lement aludni. Jó hosszú napja volt, sőt, kettő is egybefolyt.
Hűvös van. Otthon hozzászoktam a májusi nyárhoz, éjjel fáztam a hídon, be kellett fűtenem.
A napi program: rendezkedés, eltettem a holmijaimat a kabinban.
Laci sokat panaszkodott a fáradtságra, öreg már ezekhez a hajókhoz, főleg német barbával, aki nem dolgozik, mindenbe beleköt, ha ki talál menni a fedélzetre, akkor legjobb “tudása” szerint összekócolja a dolgokat, majd hőbörög, ha nem megy simán valami.
Nekem is kellene váltanom. Már én is érzem, hogy fáradt vagyok. Jó lenne nagy hajóra menni, ahol ha kevesebb is a pénz, de nyugi van.
Június 2. vasárnap, úton. Isten éltesse Nimród fiam a születése napján. Hát már ő is megélt egy negyed századot!
Azt hiszem, egyelőre ez a naplóm nem lesz “olyan izgalmas”, mint a Lys Carrieren írott. Hála Istennek. Ez azt jelenti, hogy nyugi van!
Az előző hajómon három és fél hónap alatt nem ettem annyi finomat, mint itt az elmúlt napokban. Für Kálmán nagyon jó szakács, és ami a lényeg, nincs napi kajakeret, nem kell spórolnia, és azt figyelni, hogy mennyit “költött” már a hónapban.
Azt nem lehet mondani, hogy ez egy “hübelebalázs”, fiatal átlagéletkorú hajó. A szakács a legfiatalabb a maga harmincnyolc évével.
Június 3. hétfő, úton. Szépen megy a verkli, nincs semmi különös.
Június 4. kedd, úton. Hűvös, ködös, párás az idő. Semmit nem tudok a foci VB-ről, még a nyitómeccs eredményét se.
Június 5. szerda, úton. Ráharaptam egy programra, a Windows Media Makerre, miután a digitális fényképezőgépem alkalmas rövid videók rögzítésére. Persze a Nikon más formátumot használ, így semmit nem érek vele, otthon szét kell nézni a neten valami konvertáló programért.
Ötpercnyi VB jutott ma, bejött a tuniszi tévé, s láttam a Németország-Írország meccs utolsó pár percét. De ez elég volt, mert ekkor egyenlítettek az írek, volt öröm!
Azt hiszem, a legénység fizikailag legjobb állapotban levő izma: a videónéző. Éjfélkor, amikor készülődtem szolgálatba, még bambultak valami horror-baromságot.
Június 6. csütörtök, úton. Már azt hittem, hogy nem lesz miről írnom, de “hál’ Istennek”, ma kitört a pánik:
Jön a főnök
Laci beszélt a főnökséggel, és megtudta, hogy Sete-be érkezik Herr Meyer, a tulajdonos. Ez nem is lenne baj, ha nem maradna vagy három hétig! A hajó készül hajógyárba, augusztus elején Rigába mennek a vasmunkára, majd egy német hajógyárba a gépészeti javításokra. Nos a tulaj úr ezt készíti elő.
– Oda a hét vége, Pistikém -, fogadott Lucó szomorkásan a hídon, amikor délben megérkeztem, hogy leváltsam. Persze már tudtam, mert Kálmán, a szakács elmondta, mint a sütőrádió felelős szerkesztője. – Miért nem tudott Brestbe érkezni? Most lett volna egy nyugis hét vége, így meg rohangálás, szaladgálás hajnaltól éjfélig.
Ezt elhiszem, mert tavaly nekem csak egy rövid munkanapnyi együttlétem volt vele, de akkor az árboctól a gépházig, a fartól a hajó orráig mindenütt előfordult mintegy három perc alatt. S teszi ezt a maga 69 évével.
A Wotánt (erre gondolt Hóki parancsnoknak, de kiderült, először életemben, hogy már öreg vagyok, és Herr Meyer elutasított), és a másik hajóját már eladta, és mindenki azon aggódik, hogy a javítás után a Priwall is erre a sorsra jut.
Jellemző, hogy tavaly nyáron, ha szóba került, Laci a sorsát csak a Priwallon tudta elképzelni, most meg többször pedzegette, hogy átmegy egy nagy hajóra a HMS-nél. Engem ez nem különösebben érint (mármint a hajó sorsa), a javításra valószínűleg jön vissza Toró, az állandó elsőtiszt.
Június 7. péntek, úton. Nyugi van, csak az idő durrant be, de legalább hátulról jön, ami igen ritka tünemény.
Június 8. szombat, úton, Sete. Ocsmány esőben manővereztünk, természetesen délben. Az eső miatt ezután nyugi volt. Csak hétfőn kezdik el a kirakást, kedden mehetünk el. A város nincs messze, csak kinek van kedve ilyenkor kimenni?
Megjött a főnök
A taxi négykor állt meg a hajó mellett. A hídon “térképeztem”, fél öt felé “letópláltam” a szalonba, ahol éppen fánkot evett, és milyen jóízűen! Tíz perc alatt elárasztott minden szükséges tudnivalóval.
Augusztusban megyünk hajógyárba, legvalószínűbb Riga.
Hóki hazautazása nem volt éppen leányálom:
Le Havre-ban kiment a repülőtérre, és ott közölték, hogy nem indul egy gép se, mivel sztrájk van.
– Legközelebb mikor indul? – kérdezte.
– Holnap – jött a készséges válasz.
– Biztos?
– Nem…
Különben se volt nagy kedve Londonon keresztül utazni, mert a Heathrow-ra érkezett volna, és a hamburgi gép a Gatewayről (vagy fordítva) indul. Így felhívta a vállalat egyik menedzserét, aki kocsit bérelt számára, és azzal ment haza, több mint tíz órát vezetett.
Mr. Meyer megvacsorázott, befalt vagy hat fánkot (ebéd maradék), megevett egy flekkent (vacsora), megittunk egy üveg bort, és begubózott a kabinjába. Dolgozni nem tud, mert a csomagja elveszett, s benne vannak az alkatrészek, amit hozott.
Oldal ajánlása emailben
X