Bambasz és Viktor – Lys Carrier 8. rész
2018 április 18. | Szerző: Seafalcon
Február 15. péntek, Kumport. A hajnali őrség eltelt, a délutáni még gyorsabban. Ugyanis Viktor volt a hídon, én meg mentem a raktárba festeni.
Manu és Pascal reggel kezdték, én fél egykor csatlakoztam, a szakács egykor jött, és este fél hatra az egész raktárt kifestettük. Mind a négy oldalfalat, aljától a tetejéig, pedig nincs guruló állvány, a két matróz négy és hatméteres nyelet használt a gurihoz, míg mi ketten, műkedvelők a raktár alját, a padlót festettük.
Annak örülök, hogy nem maradtam “szégyenben”, bírtam az iramot, bár ennek két vízhólyag az ára, mert a tulajdonos nem ad semmi munkaruhát, még kesztyűt se, így a nélkül kellett dolgoznom.
Mire feljöttem a raktárból, már elindultunk.
A berakó Ordu, a Fekete-tengeren egy török kikötő, innen bentonitot viszünk ömlesztve Rotterdamba. Március eleje, mire felérünk.
Február 16. szombat, úton. Semmi különös, csak irtó hideg van. Hajnalban 7 fok volt, napközben is csak 12-ig ment fel a hőmérő.
Hajnalban Viktor arra utasított, ne is próbáljam hívni a kikötőt, mert nincs semmi rádiójuk, csak telefon. El tudom képzelni, mekkora nagy világvárosba igyekszünk…
Az igaz, hogy érkezéskor kiderült: a kikötő pici, egy rakpart a móló végében, de városka viszonylag nagy, körülöleli az öblöt, távolban kéklenek a hófödte hegyek, ez már Anatólia. Hideg is van, alig éri el napközben a 10 fokot, s ezt fokozza a szárazföldről érkező hideg szél.
A rakparton egy picike, lánctalpas, de új daru ált. Mondtam is nyolckor, miközben manővereztünk Pascalnak, hogy ezzel minimum két nap lesz a berakás. Az ügynök a parton várt, azonnal megnézte a raktárt, nagyon elégedett volt, hiszen frissen volt festve. Szóba került, hogy milyen nemzetiségű vagyok? Amikor megmondtam, hogy “ben macar” (macar, ejtsd: madzsar), azaz magyar vagyok, felderült a képe, kezet nyújtott, s közölte, hogy Atilla és hun. Ők még mindig hunnak tartanak minket… Amikor elmondtam, hogy a második keresztnevem Attila, akkor elismerően bólogatott.
A vizsgálat végeztével, amikor elment, elmondta, hogy ha kimegyek, akivel csak beszélek, annak mondjam meg, hogy magyar vagyok, és legyek rá nagyon büszke, mert itt nagyra tartanak minket, tartják a “történelmi barátságot”.
Sajnos nem volt módomban, hogy megtapasztaljam szavainak igazságát, mert a berakást azonnal elkezdték, s hiába feküdtem reggel negyed hétkor, s keltem háromnegyed nyolckor, a rakodást nekem kell irányítanom.
Meg kell, hogy mondjam, az a picike daru, olyan gyorsan pörög, emel, forog, hogy az ember alig győzi követni a szemével. S hiába van fél köbméteres kanala, hihetetlen gyorsasággal kirakta a teherautókat, amiben a vizes bentonitot hozták. Azért vizes, mert száraz állapotban úgy folyik, mint a cement, s veszélyes lenne a szállítása. Ifjú koromban, amikor bohó voltam és borász, akkor bor derítésére használtuk, valószínű, hogy most Rotterdamból elviszik finomítóba, s megy a híres borvidékekre Nyugat-Európában.
Február 18. hétfő, Ordu, úton. Nos, igaza volt a szívélyes ügynöknek, nem reggelre, de hajnali háromra végeztek a berakással, még 24 óra se kellett nekik. Természetesen végig én rakodtam, sikerült beállítani az egy lábas fartrimmet, minden gond nélkül, a darus nagyon készséges volt, mindent úgy csinált, ahogyan kértem, csak egyszer kellett velük üvöltöznöm, akkor egy picit megijedtek, és azután mindent megtettek első szóra, pedig nem is tudják, hogy én vagyok Atilla, a hun… (a törökök így írják a nagy hun király nevét, ami nagyon népszerű keresztnév Törökországban).
Az indulás után Viktor elküldött aludni. Nem volt szükségem altatódalra, ahhoz, hogy álomba merüljek. Tizenegyig húztam a lóbőrt…
Február 19. kedd, úton, Isztambul, úton. Ez az Isztambul csak afféle nagyzolás, mert mindössze horgonyra álltunk, hogy olajat vételezzünk, meg némi friss élelmiszert: zöldséget, tojást, szalámikat, és végre lesz Nescafé, így ihatok normális kávét, mert azt meg kell mondani, hogy a sok “vékony”, német típusú kávéból ezen a hajón van a leggyengébb.
A két Boszporusz átkelést úgy “megúsztam”, hogy semmit se láttam a szultánok gyönyörű városból, mindkét alkalommal az esti pihenőidőmre esett, s jót aludtam, míg a hajó átment a szorosan, s most, amikor felvettük az olajat, most se ébredtem fel, nem keltettek.
Február 20. szerda, úton. Viktor mit se törődve Bambasszal, bevásárolt.
Bambasz
Azt hiszem, nem sokban különbözhet a többi német parancsnoktól, már azoktól, akiket úgy ismertem meg, hogy jobb örökre elfelejteni, és sajnos többen vannak, mint azok, akikre jó szívvel emlékezem. Nos, erre csak az ad okot egyelőre, amit a többiektől hallgattam.
Wojciech szerint csak néhány szót tud angolul: expensive, very expensive, too expensive, cost much many, cost too much, give less meal to crew, you are not economic cook, és hasonlókat, ami arra vonatkozik, hogy a szakács mennyire herdálja a vállalat kínkeservesen megszerzett profitját. Ebből egyenesen következik, hogy amikor megrendeli az élelmiszert, legkevésbé a szakács véleménye érdekli, és így lehet most a hajón 12 üveg Sambal Oelek (Erős Pistához hasonló chillikrém). Oké, a chillikrémből eddig elfogyasztottunk két üveggel – hárman esszük -, de van még bőven. Miután Bambasznak ez fontos, van a hajón, de cukorból is sóherül álltunk, mert ő cukorbajos, tehát az nagyon very expensive. És természetesen mindent a legénységen akar megspórolni.
Most jön
Viktor
Amikor átvette a parancsnokságot, nekem kifejtette, hogy semmit nem változtat a bevett szokásokon. Minden marad, hiszen ő úgyis megy, nem jön vissza. Nem érdeke, hogy bármiben is változtasson.
Úgy látszik szavatartó ember. Kumportból elküldte a háromhavi élelmiszerrendelést. A szakácstól kérdezte, mit kér, ebben eltért az eddigi gyakorlattól. De abban már nem, hogy gátlástalanul átírta. Egy csomó marhahúst hozzávett, rendelt egy halastavnyi halat, 30 kilót, a káposztát megduplázta, a céklát a felére vette. Na, ja, ő nem szereti a barszczot úgy, ahogy lengyelek készítik, viszont káposztát, kétszer annyit enne, mint a polyákok, pedig azok se kezdők a szakmában. Eddig valójában nem is érdekes. De most Isztambulnál rendelt egy rahedli kaját, pedig a szakács csak tojást és némi zöldséget, gyümölcsöt kért.
Erre a mi Viktorunk vett egy rekesz mindenféle felvágottat – nálam ez jó pont -, harminc kiló halat, a szakács nem akart hinni a szemének, amikor átvette. Tőlem kérdezte a parancsnok, hogy szeretem-e a twargot? Hát persze, mondtam, pedig fogalmam sincs, hogy ő mit értett ez alatt, ugyanis a szláv nyelvek sokszor azonos szavakon mást értenek, és ebbe kissé becsavarodik a nyelveket szerető agyam. A szmetana a lengyelnek tejszín, a csehnek és orosznak tejfel, ami az orosznak szmetana, az a lengyelnek bialy twarg, és így tovább. Ezen márt túltettem magam, és annak eszem, aminek adják a dolgokat.
Nos, Wojciech csak nézett, hogy mit csináljon ezzel az izével, mert ez a twarg a legfinomabb túró, és a lengyel agya nem tud vele mit kezdeni. Felajánlottam, hogy készítek körözöttet, de hogy milyen lesz, nem tudom. Ugyanis nincs a hajón pirospaprika, helyette kecsöpöt teszek bele, meg Sambal Oeleket. Hagyma, mustár van, az oké. De nincs köménymag, és ami a legfontosabb, nincs só. Illetve van: két hétre fél kiló (hat embernek). Lehet, hogy meg kellene cukrozni? Aki nem tudja, hogy milyennek kell lenni, az legfeljebb azt mondja, milyen eredeti az íze!
Azért Viktor megkérdezhette volna a szakácsot, hogy mi kell, mert lehet, hogy sótlan diétára leszünk fogva az utolsó héten.
Most, amikor írom a naplót, nagyon jól érzem magam: először iszom kávét. Rendeltem két 200 grammos Nescafét.
Akkor most van Ciprus, vagy nincs Ciprus? – MV Lys Carrier, 7. rész
2018 március 21. | Szerző: Seafalcon
Jobb híján a lengyeleknek drukkoltam. Wojciech és én ültünk a szalonban, amikor bejön Leszek, rettentő gyászos képpel, és mondott valamit a szakácsnak, az elsápadt, és hitetlenül nézett a gépészre.
Malysz, a legnagyobb lengyel favorit ezen a téli olimpián, síugrásban csak harmadik lett! A szakács majdnem elsírta magát. Még az se vidította fel, hogy Siudekék a párosban a kötelező után a 8. helyen álltak (mert őket is jobb helyre – éremre) várták. Siudek tanyázott egy hatalmasat, nem csoda, ha lepontozták őket.
Wojciech, a hazudós
Tegnap délután a szakács megkérdezte, nem hívhatná-e fel Mrs. Vasoullát, a ciprusi ügynökségtől a telefonomon. Mivel Westel Dominócsomagom van – ez nem a reklám helye, de ez van – mindig meg tudom nézni, mennyi pénz van a kártyán, ezért egyszerűnek tűnt az akció. A beszéd előtt és után leolvassuk a számla állását, és a szakács kifizeti a beszélgetést euróban, nem verem át, neki pedig nagyon sürgős volt, hogy beszéljen a váltásával kapcsolatban.
Felhívtam a számot, beszélt vagy két percet, kifizette, passz. Ezzel a dolog elintézve, de volt utójáték:
Ma Leszek szintén beszélni akart Vasoullával, és hiába hívta a számot, nem válaszolt. Illetve nem kapcsolt. Ehhez tudni kell, hogy tegnap az ügynökségről a parancsnok faxot akart küldeni Ciprusra, azt se tudta leadni, nem volt vonal.
Ugyanis ez a telefonvonal-kérdés a nagypolitika területére tartozik.
Ciprus törökök lakta részét megszállta Törökország, valamikor a 70-es évek végén, és kikiáltották a Ciprusi Török Köztársaságot, amit egy állam se ismer el, kivéve Ankarát. Így aztán, gondolom válaszul, a török kormány nem ismeri el Ciprus létezését, ebből logikusan adódik, hogy Törökországban hiába tárcsázom a 357-es országkódot, ha egyszer Ciprus nem létezik, akkor oda nem is lehet telefonálni. Azért ez még a politikusok esetében is túlzott (politikai) sötétség.
Nos, ezek után Leszek majdhogynem összeveszett a szakáccsal, hogy hazug disznó, mesélje másnak, hogy beszélt Vasoullával, de ne neki. Hatvanötmillió ember nem hívhatja Törökországból Ciprust, kivéve Wojciech urat! A gépész teljesen begurult, a szakács szintén, csak úgy visszhangzott a felépítmény. Végül a szakács értem jött a raktárhoz, hogy igazoljam Leszek előtt. A pasas remegett, a bajusza billegett, sápadt volt, teljes “ideget” kapott…
Így nem volt mit tenni, megmutattam Leszeknek, hogyha én egy számot tárcsázok, akkor a kapcsolat mindig Magyarországon jön létre, mert a Dominó csomag először ellenőrzi, hogy van-e a számlámon elég pénz a hívásra, így a törökök nem szólhatnak bele a ciprusi hívásba, de ennek az az ára, hogy a török-magyar és a magyar-ciprusi tarifát is ki kell fizetni. Így a végén Leszek és a szakács kibékültek, de a gépész azóta mindig megjegyzi a haverjának, hogy ő egy kivételezett a 65 millió ember között (utalás Törökország lakóinak számára).
Február 13. szerda, Kumport. A kirakást fél háromkor befejezték. Az ügynök azt ígérte, hogy ezután fél órával hozza a papírokat, és indulhatunk.
Csak nincs hova.
Igaz, hogy jött egy telefon a Lys Line-tól, a hajóbérlőtől, hogy valószínűleg Eregli-Antwerpen lesz az út, de máig nem erősítették meg. Ezután az volt az utasítás, hogy álljunk horgonyra.
Este fél nyolckor Viktor elküldött aludni, mert horgonyon tiszti őrség van. Ugyanis addig még nem telt le a török fél óra a kirakás befejezése után.
Február 14. csütörtök, Kumport. Tegnap felhívtam a fiamat, hogy kérdezze meg a barátait a szerviznél, ahol a laptopot vettem, hogy mi lehet a hiba oka, miért nincs kép a komputeremen? Azt mondták, hogy érintkezési hibának kell lenni, így kapott a masinka két pofont, azóta (tegnap este) tudom használni, miként a naplóm is mutatja.
Most pótolom a “képtelen” napok kimaradását. Miután tegnap este fél nyolckor lefeküdtem, és tíz perc múlva már húztam a lóbőrt, nem csoda, hogy ma hajnalban négykor frissen és kipihenten ébredtem. Ötkor jött Viktor, hogy beindítsa a keringetőszivattyút (indulás előtt három órával), hát majd hanyatt esett, hogy a hídon talált.
Szerintem túlzott az optimizmusa, hogy nyolckor indulhatunk…
Nem is indultunk, de délután kijöttünk horgonyra. A Lys Line elintézte, megadta az érkezési kikötőt, mert helyi rendelkezés szerint, addig a hajó el nem hagyhatja a kikötőt, amíg nincs meg, hova megy.
Bár még semmi se dőlt el, csak az, hogy Gemlik – Antwerpen törölve…
A Helén, a Babó és a sütőrádió – MV Lys Carrier – 5. rész
2018 március 1. | Szerző: Seafalcon
Nem is említettem tegnap, de mivel a mai napról nincs sok mondanivalóm, hát ide teszem: nagy míting volt délután. Meghallottam, amint a M/V Helen elsőtisztje valakivel angolul beszél, és mivel tudom, hogy magyarok vannak rajta, alig vártam, hogy befejezzék a beszélgetést, és közbeszólhassak:
Helen, itt a Lys Carrier!
Azonnal jött a válasz: – Itt Egry László a Helénről.
Lacival a Csokonain hajóztunk együtt, még a múlt évezredben, 1992-ben, és akárhogyan is számolom, annak bizony már tíz éve! Jól eldumáltunk, mindenkit ismerek, aki a hajón van. Később megjött a M/V Niklas is. A Helen Törökországból megy Leerbe, Németországba, a Niklas északról divyolországba. A Niklason is voltak ismerősök.
Laci sokat panaszkodott, én is neki, mindkettőnknek a korunkkal van bajunk. Kezdünk (ő sokkal inkább, mint én) kiöregedni a szakmából, egyre nehezebb hajót kapni.
Máról azért annyit csak elmondok, hogy gyönyörű, tavaszi napunk volt, húsz fokos hőmérséklet, és sima tengert kaptunk ajándékba vasárnapra.
Február 4. hétfő, úton
. Újabb ajándék napnak értünk a végére. Ebben az évszakban minden csendesen eltöltött napot meg kell becsülnünk, és meg is tesszük. Az azért bíztató, hogy az időjárás az egész mediterrán medencére hasonló időt mond.
Február 5. kedd, úton
. Még egy kellemes nap, huszonegy fok, napsütés, meg minden, ami kell.
Hiába, no, Viktor a hajózást a szocializmusban tanulta, és benne van az, amit mi, magyar tengerészek állandóan emlegettünk, ha szóba kerültek a birodalmi tengerészek.
Ehhez egy kis magyarázat:
A hajózást veszélyeztető egyik nép a volt szovjetek voltak. Úgy érezhették, a világ az övék, nekik mindent szabad, tehát bele mindenbe…
Ma délután a tunéziai szeparációs zónához én érkeztem. (A szeparációban kötelező haladási irányt írnak elő.) Azt mondja Viktor:
– István, itt fordulj be, rövidítsük le az utat – és mutatja, hogy vagy négy mérfölddel a kijelölt vízi úttól délre haladjak.
Pedig tudja, hogy a tuniszi parti őrség figyeli a hajókat, de ez nem érdekes neki.
Én azért bementem a szeparációba.
Egyébként jó tengerész. De az időjárással gondjai vannak.
Mint írtam, ragyogó időben hajózunk, de ennek ellenére, viharos időt írunk a naplóba. Nem tudom, miért teszi? Hiszen ha gond van, és “magyarázkodni” kell, akkor, aki a naplót olvassa, az volt tengerész, szakember, nem tudom, hogyan akarja megmagyarázni egy ilyennek, hogy viharos ellenszélben, és hullámokban 12,5 csomós sebességet tudtunk elérni? Ezt egy kezdő harmadik tiszt is kiszúrja, nemhogy egy biztosító, vagy a P&I szakembere. Nos, ebben nem vitatkozom vele, mert ő tartja a hátát ezért.
A babó
Elolvastam Tolkien könyvét A babót. Angolul The Hobbit a címe.
Hallatlanul érdekes volt.
Persze mondhatnám, a történet maga elég bugyutácska, hiszen egy egyszerű, de kalandos utazás története: Smaug a sárkány elrabolja a törpék kincsét, és Gandalf a varázsló megszervezi, hogy Mr. Baggins Bilbo (ő a babó, vagy hobbit) vezetésével visszaszerezhessék. Sok kalandon keresztül eljutnak a célhoz, Smaug elpusztul, és a törpék visszakapják a kincset.
Tulajdonképpen egy mese.
S mint a mesékben itt is a jó győzedelmeskedik.
Ám az egészet az teszi naggyá, ahogyan leírja Tolkien. Ahogy a történet végén kiderül, hogy a pénz és a vagyon rontást és pusztulást hoz maga után, de segíthet is a rászorulókon, attól függően, hogy kinek a kezébe kerül. Természetesen anélkül, hogy szájba rágná a mondanivalót. Csak éppen sikerül az ifjú olvasó számára vonzóvá tenni Bilbo alakját, aki többre értékel egy jó reggelit, a teáskanna duruzsolását és a szépen megterített asztalt a temérdek kincsnél.
Most már érdeklődéssel várom a Gyűrűk ura című könyvet is.
Február 6. szerda, úton.
Hideg van. Más egyéb nem történt, hacsak azt nem nézem, hogy megtettünk 268 mérföldet, ami ezzel a hajóval hallatlanul jó teljesítmény.
Viktor beszélt Vasoullával, és ebből egyértelműen kiderült, hogy azért küldött hat hónapos szerződéssel, mert tudta, hogy itt váltóparancsnok kell (elsőtisztként a némettel, parancsnokként, amikor otthon van szabin), s azt akarta, hogy én legyek, tehát benne megvolt a maximális jóindulat velem szemben. Na, majd meglátjuk, mi lesz?
Leszek, a gépész megy haza február huszadikán (vagy utána), és ez nagyon kellemetlenül érinti. Ugyanis valami francos új rendelkezés szerint az ő képesítése nem elég erre a hajóra. Már említettem, hogy negyedik gépész. Már kijelölték a fiatal második gépészt, aki leutazik.
Ez a tendencia a hajózásban, és meg lehet érteni a hatóságot (IMO). Ezek modern, elektronikusan vezérelt gépek, nem elég, ha a gépész ért a szivattyúkhoz (most csak mondtam egy rossz példát, bár nekem mindig Zbigniew van a szemem előtt), nem elég a hosszú szakmai gyakorlat, hanem megfelelő képesítés is kell. A magyarokat ez nem nagyon érinti, mert akik külföldön dolgoznak, azoknak mind megvan (azt hiszem) a megfelelő papírja.
Talán említettem, hogy a zöldfokiak is mennek haza február végén. Azért a bűvös dátum, mert akkor lép életbe több nemzetközi rendelkezés. Nos náluk az a bibi, hogy a zöldfoki kormány nem fizet az IMO-nak (vagy valami hasonló, mert ez ugye nem hivatalos információ, csak a “sütőrádió” szintjén van), és ezért nem alkalmazhatóak az állampolgáraik. (A sütőrádió kifejezés még a MAHART-os időkből való. A szakácsok jólértesültségére utal, akik a híreket begyűjtötték, és sokszor a maguk sajátos módján adták tovább.)
Nos erre, hogy Leszek is hazamegy, meg Manuék is, a szakács bepánikolt, és attól retteg, hogy őt is leváltják. Hiába mondtam, hogy nyugi, nyugi, láttam, hogy nem hatott rá. Ő tudja.
Egy kicsit a cégről, egy kicsit a srácokról – Lys Carrier 4. rész
2018 január 19. | Szerző: Seafalcon
Amikor elkezdtem a hóvégét, Viktor nagy örömmel nézte a nyomtatványokat, és előhozakodott a kéréssel, hogy “nem-e lehetne-e” az ő munkáját is rávinni. Természetesen beleegyeztem, mert miért ne?
Csak akkor még nem tudtam, hogy mit zúdítok a fejemre!
Mert Viktor, ha megjelent azzal a szöveggel, hogy: “István, possible…”, akkor már tudtam, hogy elő a nyomtatót, mert valahol felfedezett egy vesszőhibát, egy rosszul írt szót, és most az egészet lehet újra nyomtatni, mert a lelke nem viseli el, ha csak úgy, barbár módon belejavítunk, vagy esetleg, ne adj Isten, úgy hagyjuk. Ebből aztán egyenesen következik, hogy az árjegyzéket, amit alkotott a kantin számára, meghagytam “Prise List”-nek, és nem javítottam ki “price”-re.
Egyébként jól elvagyunk egymással. Miután a laptopot a hídon tartom, előszeretettel használja, csak azt kifogásolja, hogy magyar nyelvű. Ez bizony alapos slendriánság a részemről, meg a magyarok részéről általában, de mit lehet tenni, ez van. Ráadásul nincs olyan pasziánszom, amit ismer, és szeret, de ez azért nincs rossz hatással a kapcsolatunkra.
Február 2. szombat, úton. Hajnalban, amikor Lisszabon előtt haladtunk, fél hat táján felhívtam a családot. Az asszony nagyon örült, én is a családi híreknek, mindkét srác túl van a vizsgaidőszakon, és sikeresen.
Kész a hóvége, leadtam minden papírt.
Most újabb feladatok jönnek, elkészítem az útjelentés komputeres változatát, remélem, elnyeri a barba tetszését.
Nem igazán szeretem ezt a céget. Azt hiszem, túlzottan pitiáner. Azok, akik a legénységen spórolnak, nem komoly hajózási társaság. De lehet, hogy rossz helyre küldöm a rosszallásomat, mert az is lehet, hogy a cég nem is tudja, milyen állapotok uralkodnak a hajón. Lehet, hogy kiadnak mindent, ami a normális üzemeléshez kell, akkor meg a német parancsnok az, aki elspórol mindent.
Az manapság nem elfogadható, hogy a hajó eljön Észak Európából, s a harmadik nap már nincs tej, a szakács megvonja a vállát:
– Sajnos a szalvéta elfogyott, a fogpiszkáló már egy hónapja.
A német meg állandóan siránkozott, hogy milyen drága minden.
Nem adnak a legénységnek munkaruhát, pedig északra járnak, ott pedig kell a meleg ruha. (Az igaz, a Marlow sehol nem ad a fehér legénységnek, csak a filippínóknak.) Még munkakesztyűt se, pedig ezt még a legágrólszakadtabb vállalat is megadja.
Persze nem illő dolog szidnom Capt. Bambaszt, mert nem ismerem.
Azt viszont tudom róla, hogy mindenki szidja, mint a bokrot.
Valószínű, hogy ez sokat nyom majd a latban, amikor el kell döntenem, mit csinálok, ha a lengyel elsőtiszt jönne vissza a tanfolyam végeztével.
Batory
Arról nem is beszélve, hogy Wojciechnek, a szakácsnak egyik kedvenc témája a német. Csepüli állandóan, szidja, mint a bokrot.
A másik, amiről szívesen beszél, az Sztefan Batory.
Nem a nagy lengyel király, hanem a róla elnevezett személyhajó. Hét évig dolgozott rajta, és állandóan “nosztalog”. Szívesen hallgatom, mert a személyhajók világa ismeretlen előttem, és érdekes dolgokat mesél, még akkor is, ha osztom kettővel a sztorijait.
Azt nem is tudtam, hogy amelyiket a hatvanas évek végén láttam, az már a második személyhajó volt ezen a néven. Az elsőt leállították, és szállodaként üzemelt Gdyniában, majd vettek a polyákok egy holland kimustrált II. Világháborús csapatszállítót, átalakították, és ez lett a második hajó, amelyik a magyar-lengyel király nevét viselte.
Wojciech nagyon jól beszél angolul. Nem a legjobb angolsággal (amennyire az enyémmel meg tudom állapítani), de a szókincse meglepően jó. Egy kicsit hasonlít Achimra, a német barátomra, mert egy picit dadog, amikor angolul beszél.
A másik lengyel, Leszek, szintén jól beszéli a közös nyelvet. Ugyanolyan cipőben jár, mint Zbigniew, a Kambo gépésze. Sokáig volt gépápoló, aztán megszerezte a negyedik gépészi képesítést, de ég és föld a két pasas. Ez ismeri a szakmáját, ért mindenhez, a tulajdonos meg van vele elégedve. Ha Zbigniew is ilyen lett volna, talán még most is a Kambón hajóznánk együtt (lásd a 2000. nyarán írott naplómat).
Első napok az új hajón – MV Lys Carrier, 1. rész
2017 december 1. | Szerző: Seafalcon
Nincs fotóm a hajóról, de a nevére kattintva megnézheted, milyen volt. Ez már a 2009-es átnevezése után, Margerita néven, de az előzmények között ott van, hogy MV Lys Carrier volt…
LYS CARRIER
2002. JANUÁR 23.- MÁJUS 14. Január 23. szerda.Hajnali kelés, majd nyomás a reptérre. Először fordul elő, hogy egyedül kell kimennem, szegény fejemnek, családi kíséret nélkül. Nos, elárulom mindenkinek, fel tudtam szállni a gépre.
Istenem, hol vannak a régi szép idők, amikor élveztem a repülést. Mára csak a kényelmetlenség, a “székhezkötöttség” érzése maradt, meg azon szitkozódni, hogy az utóbbi években miért lettek olyan szűkek az ülések, a fene a sok profithajhász légitársaságba.
Amszterdamban dög meleg volt a tranzitban, majdnem rosszul lettem, Stockholmban meg jó mínuszok vártak, meg egy vámos, aki jól szétkapta a csomagjaimat, de rendes volt, mert közben jól eldumáltunk, és semmi más nem érdekelte, mit a gyógyszereim, amit pár éve már hordani kell a hajóra, sajnos nem úri passzióból, hanem szükségből. Még azt is elmagyarázta (vagy jobb szó az elangolozta?) hogy hova kell mennem, ha a Halmstadba induló gépre akarok felszállni. Szerintem Stockholm körbe van építve az Arlanda repülőtérrel, annyit kellett gyalogolnom. Direkt elfáradtam, így a 3-as terminál egy nyugodalmas sarkában letelepedtem, miután kifigyeltem, honnan indul a gépem 15.50-kor. Még két óra se volt, összetoltam két fotelt, lerúgtam a cipőmet, kényelmesen elhelyezkedtem, és nekiálltam olvasni, és egyszer csak azt vettem észre, hogy felébredtem. 15.35 volt. Pont időben tértem magamhoz.
Csak a gépen kezdett a frász kiveregtni, mert amikor a beszállópulthoz értem, akkor láttam kiírva, hogy: utolsó hívás, leadtam a csomagjaimat, és amint beszálltam, a busz elindult géphez. Három perc híján lekéstem…
Az ügynök várt, hipp-hopp a hajón voltam. Egy hazautazónak hoztam egy jegyet a HMS-től,
a német parancsnok volt, a régi elsőtiszt (XY. Viktor, még nem jegyeztem meg a nevét) lett az új barba.
Vacsora után beszélgettünk, és párszor jól elküldte a fenébe
germánját, aki elég utálatos volt vele…
Jó, hogy Viktorral leszek elsőtiszt.
Ami nagyon nem tetszett, hogy ugyanaz a helyzet, mint a Priwallon, a tanfolyamon levő elsőtiszt helyébe kellett jönnöm, és az április elején akar behajózni. Mondom, hogy jönne, mert én nem engedek a szerződésből. Hat hónapot írtam alá, akkor annyit is leszek!
Papírt rakodunk, 650 kg-os tekercseket, esőben nincs rakodás, és ma esős nap volt.
Január 24. csütörtök, Halmstad.
Elég alaposan átnéztem a hajót, csak apró különbségek vannak a Priwallhoz képest. Ezt szeretem a hajózásban, lehet, hogy azonos típus két hajó, de nincs két egyforma! Nem véletlen, hogy az angolban nőnemű a “ship”, a hajó főnév.
Rakodás közben szóba elegyedtem a munkásokkal. Megkérdeztem, hogy mit tudnak arról, hogy húsz éve volt itt egy hajógyár?
Már nem működik, mondták.
– A feleségem unokatestvére volt a tulajdonosa, ő alapította – mondtam.
– A Béla? – kérdezte az egyik. – A bátyám nála dolgozott. Jó ember, mi van vele?
Hát nem felejtették el, pedig már több, mint húsz éve elment ebből a svéd kisvárosból.
Pascal kapitány…
Pascal az egyik matróz. Szép darab legény, azt nem lehet rá mondani, hogy a sok napozástól sült le. Zöldfoki szigetekről való, akárcsak a másik, Manu, azaz Emanuel. Ami meglepett, hogy milyen jól beszélnek angolul.
– Chief, ha dolgozni akarok, meg kellett tanulnom. Otthon nincs sok munka… – mondta.
Este shiftelni kellett a hajót. Hatvan métert hátrahúzni, saját kötéllel. Nem egy nagy “was ist das”, csak meg kell fogni a dolog vége helyett a köteleket.
Nos, én elől manőverezek Pascallal. A srác elemében volt. Mondtam, hogy mondja el, hogyan kezelik a köteleket, mert mindig jobb, ha az új alkalmazkodik a megszokott eljárásokhoz, mintha többeknek kellene hozzám, az én módszereimhez idomulni.
Ezt valószínűleg úgy értelmezte, hogy át van adva a parancsnokság neki, mert ettől kezdve pattogott, mint kecskedrazsé a deszkán, intézkedett, utasított:
– Chief, ezt ide, azt a kötelet oda, húzzuk, toljuk, szakítsuk… fussunk, szaladjunk, igyekezzünk…
Ez engem különösebben nem zavart – sőt, direkt élveztem! -, de el tudom képzelni, hogy más elsőtiszt ezt rossz néven vette volna, “önérzetében megsértve” kikérik maguknak, én meg jókat vigyorogtam magamban a buzgólkodásán. Jó dolgos marinaio (matróz – olasz) mind a két matróz.
Hazautazás az emlékezetes 9.11-én! – MV Priwall, utolsó rész
2017 november 8. | Szerző: Seafalcon
Szeptember 8. szombat, Avonmouth.Takaritgatok, csomagolgatok, unatkozgatok, mennék már haza. Ilyenkor már nem lehet írni…
Hogy mondják?
Minden jó, ha a vége jó!
Nos nekem valóban jól sikerült. Ebéd után a szakáccsal bementünk Bristolba. Ő az Argosban akart vásárolni a kisfiának egy távirányítású markolót és bulldózert, és nekem is szükségem volt egy válltáskára.
Bevonatoztunk.
Nem tudom, miért élt úgy az emlékeimben, hogy Bristol egy randa iparváros? Kellemesen csalódtam. Gyönyörű az Avon parti város. Nemccsak, hogy átszeli a várost a folyó, de három éles kanyart véve kígyózik az ódon épületek között. Meglátogattuk A St. Mary Ratcliffe templomot, ahol több mint 800 éve miséznek. Megnéztük a Beiley várkastély romjait, és az ősrégi “mota” maradványait (valamiféle kora középkori erődítmény lehetett), másfél méter vastag és 20 méter magas falakkal körülvéve.
Amíg megtaláltuk az Argost bebarangoltuk a belváros vásárló és sétálóutcáit. Voltunk egy fedett bolhapiacon, nincs róla információm, de egy csoportot vezetett egy idegenvezető, tehát nyilván történelmi jelentőségű a fedett csarnok.
Az Argos is megér egy mondatot. Katalógus-áruház. A hajón természetesen minden kiadása megvan az ingyenes, több száz oldalas vaskos árjegyzéknek. Az “eladótérben” körös körül egyszerű cél-számítógépek, ahol beütöm a kiválasztott áru kódját.
Azonnal kiadta, hogy válltáskát akarok, van belőle 6 daraba raktáron, és akcióban most harmad áron adják, mindössze 6,99 fontért. Kitöltöttem az igénylőlapot, odamentem a pénztárhoz, majd leültem az árukiadó elé, és öt perc múlva megjelent a kódszámom, a 751-es az A jelű pulthoz kellett mennem, ahol átvettem. Sokan voltak, de három percnél sehol se kellett többet várnom, kivéve az árukiadást. Kíváncsi vagyok, mikor jelenik meg otthon az első az üzletláncból?
Ami miatt egy kicsit otthon éreztem magam, hogy a Severn Beachre induló vonat negyed órás késéssel állt be a peronra. Viszont volt időm, hogy kényelmesen megegyem a dupla sült krumplim a chilis és kék sajtos mártással.
Csak az állomásról ne kellett volna vagy másfél kilométert gyalogolni! Akkor már bennem volt a fél kettőtől fél ötig tartó állandó mászkálás kilométerei, és az utolsóak mindig a legnehezebbek.Ahogyan tegnap írtam: takarítottam. Kiglancoltam a hidat, aztán a kabint mostam ki, és csomagoltam. Még arra is volt időm, hogy írjak.
Szeptember 10. hétfő, Avonmouth, Bristol.
Na, most miért menjen simán bármi is, ha egyszer meg lehet keverni.
Reggel fél hétkor hívta a hajót Toró Pestről, hogy a számítógépes rendszer lefagyott, és valószínűleg nem érik el a hajót.
Ez a valószínűség hétkor lett biztos. Mert akkor is Pesten voltak, tehát a bristoli gép elmegy nélkülük. Most aggódunk sorban.
A Laci azért, mert mi lesz a hajóval? Meg mi lesz a bármivel, mindegy, csak aggódni lehessen… Pedig ő az, akinek megjön a váltója, és biztosan megy haza.
Én azért, mert nem tudom… Ilyenkor aggódni illik. Szerintem, majd meglátom, hogy milyenek lesznek a körülmények. Az abszolút logikus eljárás az, hogy felülök én is a gépre, és amikor megjönnek valamikor, beszállnak, és a hajó elmegy.
Hét ötvenkor rájöttem, hogy miért aggódjak: ha telefonon elérik a németek Torót még mindig Pesten, akkor lefújhatják az utazást. Mondjuk ebben az esetben ki kellene próbálnom, hogy milyen az, amikor az ember fogja magát, és kiszáll a hajóról. Kiteszem a bőröndömet, és azt mondom:
– Ágyő… a szerződésem két hete lejárt, a repülőjegyem ott van a reptéren én megyek. Itt volt a szombat, a vasárnap, meg lehetett volna oldani a váltást, már augusztus 25.-én tudtuk, hogy ide jövünk, és sokszor itt vált a cég. Miért nem intézkedtek időben?
Na, ja… a baj csak az, hogy nem teszem meg, mert minden nap komoly pénzt jelent, és arra most nagyobb szükségem van, mint arra, hogy balhézzak, meg botrányt csapjak. Más lenne a helyzet, ha hat hónap lenne mögöttem.
Tizenegykor már más volt a helyzet. Toróék felszálltak valamelyik gépre, és valahova mennek, tehát egyszer megérkeznek. Az asszonyt felhívtam a suliban, és nem tudtam semmit mondani…
Tizenegy húsz: Herr Genrich, a cégtől határozottan kijelentette, hogy a hajónak el kell menni ma délután, legkésőbb kettőig. Ha nem jönnek meg a váltók addig, akkor a pilotcsónakkal lesz a váltás, na, ilyet még úgyse csináltam, érdeklődve várom mi sül ki belőle?
Egy kicsit élvezem a helyzetet, Laci meg kicsit rossz néven veszi, hogy jó kedvem van…
Tizenhárom harminc: itt van Hóki, és azonnal elintézte, hogy a hajó csak este, 21.30-kor induljon. Toróék telefonáltak Amszterdamból, hogy 15.30-kor érkeznek, és az ügynöktől 18.00-ra kértünk taxit. A reptéri hotelbe megyünk, s holnap reggel 6-kor indulunk a Schipholra, onnan 15.30-kor érkezünk Ferihegyre. Ez a program, már 99,99%-ban biztos (feltéve, ha nem jön közbe semmi…)
Hóki elhozta a ciprusi kormány új rendelkezését, amely szerint november 1-től kötelező a ciprusi bizonyítvány és a tengerészkönyv. Ezt majd a Marlow-val kell elintéznem.
Este a szállodában folytatom.
A Days Inn láncnak a reptérhez közeli moteljében kaptunk szobákat. Kényelmes. Elmentünk vacsorázni, illetve Laci vett annyi kaját, mintha a napszámosait kellene jól tartani az építkezésen. Horácz Burger Kingben kajált, és olyat mondott, hogy csak néztem: ő mekis, és ez azt jelenti, hogy “csak oda jár”, és mivel itt nincs, ezért fanyalodott a Burger Kingre. Egy “vérbeli” mekis nem megy burgerbe, és viszont. Mindig tanul az ember… pedig szerintem egykutya. Bármilyen hamburgert vesz az ember, azt csak amerikásan, azaz gusztustalanul lehet enni, a szutyákok lecsöpögnek, a szájából kilógnak a hagymacsíkok, na, nem ragozom.
Holnap reggel fél ötre van az ébresztő, még jó, hogy a közép-európai időt tartjuk, így nekem ez csak fél hatot jelent.
Szeptember 11. Bristol, Budapest.
Hajnali kelés, normális utazás lett volna, ha a gép nem lenne derékban szűk. Ez már nem változik, mert egyre több az olcsó, fapados, és borzalmasan kényelmetlen repülő, ami az üzletembereknek lehet, hogy megfelel, de azért más idegileg és fizikailag fáradtan felülni, és nyomorogni. Mindegy.
Amszterdamban vártunk egyig.
Simán megérkeztünk. Encsike várt, a gyerekek egyetemen, főiskolán voltak.
Itthon a taxiban hallottam, hogy a new yorki World Trade center épülete ellen terrortámadás volt. Mindkét toronyba belerepült egy-egy repülőgép, ráadásként a Pentagonra is rázuhant egy.
Sajnos, a hajón túl sok katasztrófafilmet és egyéb állatságot láttam. Talán ennek köszönhető, hogy fásultan fogadtam a hírt.
Rohanunk, mint a mérgezett egér, de én tudom, hogy hova! – MV Priwall, 20 rész
2017 október 25. | Szerző: Seafalcon
Augusztus 29. szerda, Santander, horgonyon. Otthon hívott Kovács Panni, hogy szervezik Kary Évával a találkozót, ahogyan megbeszéltük szeptember vége, október elejére. Most megint elkapott a “Dombóvár” láz, és állandóan ezen jár az agyam. Augusztus 30. csütörtök, Santander, horgonyon. Csendesen telt el a nap, csak Lucó aggódott, nehogy bedurranjon az idő, fel kelljen húzni a horgonyt. Fél ötkor manővereztünk, s közben Toró felhívta Lacit. Indulásra kész, már idegeskedik, és ez feltétlenül jó jel. Már mennék haza. Várom, hogy találkozzam a családdal, kikérdezzem a nyári élményekről őket, na és a felvételikről. Lesz dolgom elég, ami az interneten vár, arra jobb nem is gondolni. Santanderben helyi ünnep van, nincs nyitva semmi, a srácok kissé le vannak lombozódva, én nem terveztem, hogy kimennék. Augusztus. 31 péntek, Santander. Valami baj van a laptoppal, azt hiszem, a képernyője kezdi elhagyni magát, megjelent az alján egy sötétkék csík, azt jelenti, hogy ott nincs kép… Valami baj van, a rakodógéppel. Későn kezdtek, volt már tizenegy óra is, és közben is ácsorogtak. Délután Lucó beszélt a “központtal”, a következő rakomány, illetve út ügyében. Swansea-ból New Rossba megyünk és onnan Avonmouth. Ez, ha minden igaz, akkor Bristol elővárosa. Ez egy nagyon jó hely arra, hogy a Bristol – Antwerpen – Budapest útvonalon hazamehessek. Szeptember 1. szombat, Santander, úton. Jó korán indultunk, hogy elérjük a hétfő reggeli magas vizet Swansea-ben. Írom a fantasy-mat. Most azt találtam ki, hogy írásos “dokumentumokat” is készítek. Szeptember 2. vasárnap, úton. Hideg van. 16-17 fok, és északi szél. Az éjszakai őrség alatt fűteni kellett. Szeptember 3. szerda, hétfő, úton, Swansea, úton. Még nincs hír a kihajózásról. Meyer “nem találja Hókit”, de ezt nem hiszem. Ja, a napokban mondta el Lucó, miért hívják a srácok Hókinak capt. Brackhagent: még a kezdetekben történt, ugyanis a Priwallon a hajógyári átadást követően magyar személyzet van, hogy eleinte Hókuszpók volt a neve, mert olyan gonoszkodó volt. Ebből maradt a Hóki. Telefonos hírek: Grúzia – Magyarország 3 – 1. Az eredmény ránk nézve hízelgő. Kilencet is kaphattunk volna. Bicskeit leváltották. Ettől megtanulnak focizni a “fiúk”? Marhaság! Ha van focistánk van eredmény, ha nincs, kikapunk. Jelenleg nincs senki, aki nemzetközi mércével elfogadható lenne (talán Király, a kapusunk, de ő állandó csapattag is a Herthánál, rajta kívül nem játszik magyar komoly európai csapatban). Reggel tízkor kötöttünk ki, és este tízkor indultunk. Ennyit a walesi városról… Szeptember 4. kedd, úton, New Ross. Szerencsés napom volt. Mindazt lefényképezhettem, amiért régebben egy kicsit fájt a szívem, hogy nem volt rá alkalmam. Délben horgonyt dobtunk a Barrow torkolatánál, az idő ráadásul verőfényes volt, jó szögből kapta a napfényt a Hook Head. Két fotót készítettem a világ egyik legrégebben működő világítótornyáról, immáron több, mint nyolcszáz éve szolgálja a tengerészeket (a mai napig).
Beszélt Laci Hókival, intézi a behajózást, hamarosan hazamehetünk.
Ha kis szerencsénk van, akkor saját csúcsot dönthetünk: augusztus 25-e és szeptember 8- között öt kikötőt érinthetünk: 25- Santander, 3-a Swansea, 4-e New Ross, 6-a Avonmouth és van két napunk a következőig, amit még nem tudunk.
Este tízre kötöttünk ki.
Szeptember 5. szerda, New Ross. Reggel Lucó felhívta Herr Meyert a váltás ügyben. Nagy valószínűséggel a hét vége lesz az alkalmas időpont a hazamenetelre. Horácz is jön haza. Ez csak azért érdekes, mert amikor Ciprust értesítette Laci, hogy hárman mennénk, Mrs. Vasoulla azt mondta, hogy nem váltja le Horáczot, mert nem telt le még a szerződése. Erre ma Meyer intézkedik. Ezt teszi, hogy tíz éve van a hajón. Természetesen leváltja, mert karácsony előtt jön vissza a hajóra.
Közben kissé megváltoztak a körülmények. Este érkezett egy másik hajó, így átálltunk a folyó túlsó partjára. Holnap este megyünk vissza, addig még összekaparnak vagy 300 tonna rakományt, és elmegyünk Avonmouthba. Ott péntek este bevisznek, és hétfőn kiraknak. Nyugodtan le lehet váltani…
Telefonos hír: félidőben Magyarország – Románia 0-2. Ez azért nem rossz. Tényleg. Ezektől az izéktől…
Szeptember 6. csütörtök, New Ross. Mint említettem, a helyzet állandóan változik. Ma is: menjünk, mint az olajozott mennykő, érjünk péntek reggelre Avonmouthba (nem megy!), ha nem érkezünk meg, akkor este kikötünk, éjjelre túlórát rendelnek, és reggel elmegyünk Montrose-ba (Skócia, Aberdeentől 20 mérföldre délre), és legyünk ott hétfő reggel. Nem megy: az út 800 mérföld, ez három napi út, kedd reggel lehetünk ott.
Hogy én honnan megyek haza?!
Este indultunk.
Szeptember 7. péntek, úton, Avonmouth. Hajnalban írtam.
A déli váltáskor minden letisztult. Hóki hétfő reggel érkezik 9.45-kor a bristoli reptérre. Vasárnap, vagy hétfőn megyek haza, csak Horácz váltása bizonytalan, mert péntek délben nehéz otthon szakácsot találni.
És öt óra után megjött, hogy a váltók hétfőn délelőtt jönnek, mi ugyanaznap reggel kapjuk meg az utazási részletezést. Nagy valószínűség szerint hétfőn késő este érünk haza.
Hétkor szállt be a pilot, meglehetősen ramaty időben, van vagy hetes nyugati szél, milyen kellemes dolog, hogy az első igazán rossz idő már nekem jön. Egyébként amikor megyek haza, ők Bantry (délnyugat Írország irányába lityegnek).
Tízre kikötöttünk.
No. 1: Jaminaországtól az Óperenciáig
Milyen érdekes: B András mindhárom könyvem elolvasta, és azt mondta, hogy magasan a legjobb a Jaminaországtól az Óperenciáig. Horácz is végzett vele, szuperlatívuszokban áradozott róla. Azt mondanom se kell, hogy Lucó (aki igen lassan jutott túl rajta, napi egy-egy írással) is igen jókat mondott. Arról dunsztom nincs, hogy Zoli és Gyuszi elolvasták-e bármelyiket is, mert egy szót se szóltak róla. Azt elismerem, hogy a helyzet nem “mindennapi”, együtt hajózni a könyvek írójával, elképzelhető, hogy nem tudták, hogy mit mondjanak, vagy pedig az, hogy ne szólj szám, nem fáj fejem… Ebből is látszik, hogy az ember sose tudhatja, hogy mit kinek ír? Hiszen meg voltam győződve, hogy a legnagyobb sikert a Bonzsúr aratja, s lám a tengerészek körében a Jamina “tarolt”, de hozzá kell tennem, hogy ezen a hajón. Azért elmondhatom, hogy ezek a beszélgetések bizonyítják, hogy érdemes írni, mert csak az olvasó véleménye számít. (És legfőképpen azoké, akiknek tetszik.)Hogy mi lesz a sorsa annak, amit most írok, arra igazán kíváncsi vagyok!
Santurzi, halétterem… – MV Priwall 19. rész
2017 október 12. | Szerző: Seafalcon
Augusztus. 25 szombat, úton.Mint tegnap. Írok. Megírtam hat fejezetet, mindegyik 17-19 oldal. Most, hogy nehogy elvesszen az egész, a fejezeteket külön egységként mentem el, majd ha kész, egybefűzöm.
Augusztus 26 vasárnap. Úton, Bilbao.
Laci nagyon aggódik, hogy van-e sérülés a bulbán. Pedig hiába minden, amíg ki nem rakják a hajót, és ki nem emelkedik, addig nem lehet megnézni.
Délre már ki voltunk kötve, nem keltettek a manőverhez, így fél egyig húztam a lóbőrt.
Délután közvetítés a lengyelországi kajak-kenu világbajnokságról. Láttunk egy ezüstöt, a kenu négyesek 500 méteres számában a fiúk 17 ezred másodperccel maradtak le a románok mögött.
Szabolcs is nézte, azt mondta, hogy nyolc aranyat nyertünk.
Szép volt.
Ezek a sportolók érdemesek a támogatásra. Nem úgy, mint a focistáink. Szerdán a fiam szerint Magyarország-Románia, már egy győzelem se segít, a szomszédainknak meg létkérdés a győzelem, nem kétséges kié a három pont. Sajnos…
A mai nappal letelt a szerződésem.
Toró (K. Cs., aki helyett jöttem) telefonált Lucónak, 28-án és 29-én van a kapitányi vizsgája, és azt ígérték, hogy a bizonyítványt hamar kiállítják. Ez azt jelentheti, hogy szeptember első hetében hazamehetek, nagy valószínűséggel Lucóval együtt.
Kirakunk. Meg kell, hogy mondjam, nem gondoltam, hogy a nap úgy végződik, ahogy…
Santurtzi, halétterem…
Fél hét felé Lucó rábeszélt, hogy menjünk ki. Kicsit bizonytalankodtam, aztán ráálltam, mert miért ne? Ritka alkalom, hogy Bilbaóban úgy rakodjunk, hogy ki tudok menni…
Horácz is jött, kimentünk a tengerparti városba, Santurtziba. Sétáltunk egy sort, vettünk ezt-azt. Én csak filmet, Lucó két Zorro kalapot az unokáinak, de sajnos disznó álarcot nem kapott, pedig az unokái a kukoricásban Zorro kalappal akarják hajkurászni, vállukon puskával, és Laci papa a vaddisznó…
Utána a tengerészklubba mentünk, Laci telefonált, majd a mólóra, ahol szabadtéri vendéglő van, a vízparton felállított faszenes rácsokon sütik a mindenféle halakat. Nincsenek elegáns asztalok, vagy hatot egymás mellé toltak, és székek, ez egy sor, és van vagy hat. Egyszerű műanyag tányérok. A menü:
Gamberi, azaz vörösre főtt rákok.
Utána egy cseréptányérban fűszeres lében főtt kagyló.
Ezután saját levéből készített mártásban kalamári.
Végül sült friss szardíniák.
Két kancsó sör.
A gamberit, azt hiszem, nem egyszerű sós vízben főzték, mert nagyon zamatos volt.
A kagyló különlegessége a leve: bőven fokhagymázva, petrezselyemzöldtől volt zöld a színe, és erősen lehetett érezni a fehér bort, vagy a jerezt. Ez utóbbira szavaznék a különleges zamata miatt. A bajt ez a mártás okozta, ugyanis evőeszköznek csak villát kaptunk, és a levét ki kellett tunkolni. Ezt puha bélű fehér kenyérrel oldottuk meg.
A kalamári más volt, mint amit Lucó várt. Mindkettejükön láttam, hogy némi averzióval nézik a koromfekete mártást, amiben a fehér tintahaldarabok voltak. Nem lennék az, aki, ha nem elsőnek vettem volna belőle.
– Olyan, mint a paradicsommártás… – mondtam, és erre Laci és Horácz is megkóstolta. Mindketten elmondták, hogy ha én nem veszek belőle, akkor hozzá se nyúltak volna. Ki lehet találni, hogy a zömét én ettem meg. Ja, a mártáshoz megint nem volt kanál.
A szardíniából Horácz már nem bírt enni, így Lacival addig ettük, amíg csak kettő maradt a tálon, az kifogott rajtunk. Amikor elmentünk, a mellettünk ülő asztaltársaság rácsapott a két pici halra. Lehet, hogy összevesztek rajta?
Az egésszel nem lett volna baj, ha Laci nem úgy találja ki a kimenetelt, hogy én már túl voltam a paprikás krumplin, ugyanis az volt vacsorára. Otthon töredelmes beismerő vallomást kell tennem az asszonynak…
Augusztus 28. kedd, Bilbao, úton, Santander, horgonyon.
A délelőtt aggódással telt. Amikor a bulba eléggé kiemelkedett, végre látni lehetett, hogy milyen kár érte a hajót Great Yarmouthban. Nos, vagy hetven centi hosszú, és 5-10 centi mély behorpadás keletkezett. Azt hiszem, semmi komoly. Naplókivonatot készítettem, parancsnoki jelentést írtunk, és közben Laci folyamatosan aggódott. Én nem.
Ha én lettem volna a barba, biztos lett volna pár kellemetlen éjszakám…
Átmentünk Santanderbe, de nem kötünk ki. Csak pénteken kezdik a berakást, és egy inoperatív rakpart napi költsége 1700 márka, ezt nem fizetik. Na, még jó! Nem a Mahart vagyunk, ahol ilyen esetekben két kézzel szórták ki a pénzt az ablakon, csakhogy a jó haver parancsnok uraknak a kedvében járjanak.
Grillparti esőben és pörgés… – MV Priwall (17. rész)
2017 július 18. | Szerző: Seafalcon
Augusztus 15. szerda, úton, Brunsbüttel.
Olvasok és írok.
Este “nagy” meccs a tévében, negyed kilencre hirdették, de csak kilenckor kezdődött, előtte háromnegyed órás beharangozó. A 100 éves MLSZ-t ünnepelték egy Magyarország – Németország mérkőzéssel.
Az eredmény nem lehet vitás, a fritzek félgőzzel, ezerötszáz újoncot kipróbálva, akkor rúgtak gólt, amikor akartak, a második félidőben azon munkálódott keményen a két csapat, hogy a magyarok tiszteletgólját összehozzák, ez sikerült is a 60. perc körül. De mi mohók vagyunk, és az utolsó percben még egyet rúgtunk, ezért nem állták meg a dajcsok, hogy ne fejeljenek ők is egyet a lefújás előtt. Végeredmény, ami számunkra nem rossz: 2 – 5. Bicskei úr továbbra is építheti a várat, abból, ami a rendelkezésére áll. Lisztes, állítólag a legjobb magyar, a Bréma (tartalék) játékosa bűn rossz volt.
Éjfélkor érkeztünk, fél egyre part mellé szerencsétlenkedtük magunk.
Augusztus 16. csütörtök, Brunsbüttel, úton.
Reggel rakodás, aztán megjött az order is, a következő út: Bréma – Hull. Az augusztusra szánt cementet elhordtuk Dagenhambe, majd szeptemberben mehetünk újra, de akkor már Hókival, ha minden igaz.
Augusztus 17. péntek, úton.
Táviratok jönnek-mennek, ide megyünk, oda megyünk, szóval várjuk, mi lesz a következő út.
Laci minden távirat alkalmával elemez, és tervez, hogy kimutassa, mi vagyunk a három cementszállító közül a legjobb, és nekünk kellene kapni a szeptemberi fuvarokat is. Ha nem írtam volna, akkor a MV Monica Müller és a MV Julia Isabel a másik két hajó. Nem akarja felismerni, hogy egy dolog számít: a másik hajó azé az Otto Mülleré, aki a fuvarokat szerzi, hát egy dolog nyilvánvaló: a jól fizető fuvarokat ők kapják.
Nekem jövő vasárnap letelik a szerződésem, és szeptember elején hazamegyek, aztán kezdődik az új hajó keresése. Ha a Marlow-nál maradok, akkor ott novemberben van a nagy váltás, decemberben csak rendkívüli esetben vesznek le valakit, ez kicsit magyarázat arra, hogy miért nem kaptam tavaly decemberben hajót.
Ha tudok, akkor a hét végén bemegyek Londonba, mert délután megjött az út: Great Yarmouth – Bilbao (ócskavas), utána Santander – Sharpness, természetesen cement.
Augusztus 18. szombat, úton, Dagenham.
A hajnali őrségben mint a tetű, úgy vánszorogtam, 3-4 csomós sebességgel, hogy reggel fél tízre érkezzünk a pilot beszállóhelyhez, ekkor van a magas víz.
Bolond grillparti
Úgy döntött Lucó, hogy ma van az utolsó alkalom megrendezni a grillpartit, ami a születés és névnapom megünneplésére rendezünk. Ezért Horácz előkészítette a rablóhúst, és a flekkent. Gyusza, mint rendesen a tüzet élesztgette. Felvittem a Santanderben vásárolt négy üveg bort (5 dollár volt üvegje), kenyérkockára készítettünk finom falatokat: sajt került rá és arra ringli, meg kagyló kapribogyóval. Közben természetesen ment a kirakás. A klinker cement jó rakomány, mert lehet esőben is rakni, tehát nem kell állandóan felügyelni. Viszont a legkisebb szél is hatalmas porfelhőt hord, beterít mindent. Amíg nem kezdtük el a sütést, a hajótól elfújó szél volt, természetesen, ettől a pillanattól kezdve a csónakfedélzetre hordta, mindent szépen bevont cementtel. Amikor már minden sínen volt, a húsok sültek, koccintottunk, csak a kaját vártuk, elkezdett szemerkélni az eső. Aztán később már szépen esett, és mire befejeztük, zuhogott. Esőkabátban, vízhatlan, raktármosáshoz használt ruhában ültünk a fedett helyeken, és néztük, hogy jön az égi áldás. Természetesen nem adtuk fel, “végigélveztük” a partit. Befejezésül megnéztük a Macskajaj című fergeteges filmet, azt hiszem, régen láttam ilyen jót. Persze ezt nyugaton nem tudják úgy értékelni, mint mi, akik a szocializmusban nőttünk fel, Augusztus 19. vasárnap, Dagenham. Reggel szép borús időre ébredtünk. Hárman bementek Londonba, én sajnos nem, mert a bokám nem volt a legjobb állapotban. Sajnos. Ez a sajnos csak délután kettőig volt érvényben. Ugyanis akkor jött vissza a városnézésről Novotny Zoli, eléggé ette a kefét. A kikötő mellett van a vasútállomás, ahonnan fél óránként megy vonat Londonba, és megállója van a Towernél, a Westminsternél, a Trafalgar téren, és a jó ég tudja még hol? De, mint kiderült, csak hétköznap, így hiába volt a nagy nekikészülődés, csak egy szimpla külvárosnézés lett belőle, egy állandóan nyitva tartó áruház-látogatással. Ezt viszont nem irigyeltem tőlük. Ez egy kicsit rosszmájúság… Augusztus 20. hétfő, Dagenham, úton, Great Yarmouth. Horácz friss kenyeret sütött, ez volt a Szent István napi megemlékezés. Encsike és Szabolcs is felköszöntött. Este kikötöttünk. Azt hiszem, egyszer már le kellett írnom az érkezést ebbe a kikötőbe, de most ez azon is túltett, amikor a Paduával voltunk itt. Az oka pedig az, hogy farral jöttünk be a kikötőbe. Az, hogy kikötőt mondok ne tévesszen meg senkit. A Yare folyó teljes hosszában, a tengertől a városközpontig, mindkét oldalon összefüggő rakpart van kiépítve. Mintegy két kilométer hosszan rükverceltünk. Nagyon fájintos manőver volt, kimondottan élveztem. Nem vagyunk messze a központtól, legfeljebb ötszáz méterre. Ha azt veszem, hogy 1997-ben a túlsó oldalon álltunk, tehát a hídig fel kellett gyalogolni, akkor messzebb álltunk a várostól. Holnap kint a helyem a városban. Augusztus 21. kedd, Great Yarmouth. Kellemes nap. A rakodás beindult, semmi dolgom, mert nincs mit ellenőrizni. A hajó alacsony víznél fekszik az iszapban, nem lehet ellenőrizni a merülést. Majd, ha felúszunk… Délután kimentem, beváltottam 100 dollárt, és sikerült is elég hamar elköltenem. Holnap délután indulunk egy óra felé a magas vízzel. Élvezettel írom a fantasyt. Valójában mese, és szabadjára engedhetem a fantáziámat. A harmadik fejezet végén vagyok, részenként legalább 17-18 oldal. Magam is kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle?
<!--
//-----------------------------------
s_ref=escape(document.referrer);
s_aloldal="32";
s_rnd=Math.floor(Math.random()*1000000);
//-----------------------------------
s_sw=screen.width;
s_sh=screen.height;
if (navigator.appName!='Netscape') s_color=screen.colorDepth;
else s_color=screen.pixelDepth;
document.write('');
document.write('
');
//-->
var sc_project=8798868;
var sc_invisible=1;
var sc_security="20e419cb";
var scJsHost = (("https:" == document.location.protocol) ?
"https://secure." : "http://www.");
document.write("");
Zajlik az élet, viták, veszekedések… – MV Lys Carrier 9. rész
2018 május 1. | Szerző: Seafalcon
Február 21. csütörtök, úton. Eddig megúsztuk, mert állandóan viharjelzést kapunk, de gyönyörű szép az időnk. Láttam Sebestyén Juli kűrjét, azt hiszem a kötelező program volt, ezzel a hetedik helyen állt, amikor elmentem feküdni. Még korábban láttam, szerintem a világ eddigi legnagyobb “malac” olimpiai aranyérmét: azt hiszem férfi 500 méteres gyorskorcsolya volt, s öten futották a döntőt. A favoritok, és ez a négy másik versenyzőt jelentette, a cél előtt 30 méterrel buktak, és a teljesen esélytelen, jókora hátrányt összeszedő ausztrál kényelmesen bekorcsolyázott, cseppet se sietve, és felemelt karral ünnepelte magát. Szerintem a mai napig nem hiszi, hogy ő az olimpiai bajnok… Február 22. péntek, úton. Megyünk. Még van só a főzéshez… Mindenféle botrányok vannak a téli olimpián (ha minden igaz), dopping miatt. Ez a lengyel favoritnak, Malysznak jól jött, két arannyal mehet haza, még akkor is, ha más a szája íze, mintha a pályán nyerte volna. Kizárták a női sífutásból az orosz győztest, neki már ez a negyedik olimpiája. Az edző szerint nem doppingolt, csak menstruál, és ettől ment fel neki az izéje, amit a buta amik doppingnak gondoltak. Február 23. szombat, úton. Éjszaka átjöttem a Messinai szoroson. Nappal szebb lett volna, bár éjjel egykor a komphajókon kívül nem volt csónak, kishajó, bárka, amelyik zavarta volna a navigációt. Estére bedurrant az idő, 8-as, 9-es nyugati szél fúj, legalább 6-8 méteres hullámok görögnek pontosan szembe, s megfogják a hajót, alig megyünk öt és fél, hat csomós sebességgel. Február 24. vasárnap, úton. Egész nap viharos tengeren jöttünk, szemből kaptuk, így csak a sebességünk csökkent le. Február 25. hétfő, úton. Viktor egy picinkét lebukott. Már úgy szakmailag, a tűzoltó rendszerek kapcsán. Ez úgy jött elő, hogy havonta egy jelentést kell írni a tűzoltó gyakorlatról. Ebben a hónapban azt találtam ki, hogy kigyulladt a festékraktár. Leírtam, hogy mi a feltételezett tűzoltási eljárás. Viktor belekötött, hogy ez nem jó, mert, a festékraktárban nincs vízzel működő, beépített tűzoltó rendszer. Pedig minden hajóra ez az előírás. Itt a víznek nem csak oltási szerepe van, hanem hűtési is, hogy nehogy felrobbanjon a keletkezett hőtől a többi festék. Amikor előrement, hogy megnézze, és megtalálta a vízpermet rendszert, akkor jött a dumával, és majdhogynem kimagyarázta, hogy milyen igaza volt neki, mert pontosan erre gondolt. Február 26. kedd, úton. Kitört rajtam valami bőrnyavalya… Már másodszor jön elő, a Paduán volt régebben. Majd kimegyek orvoshoz, úgy is nagy bolondokháza lesz Rotterdamban. Február 27. szerda, úton. Elkészültem a hóvégi adminisztrációmmal. Nagyon utálom, ha értelmetlenséget kell csinálnom.Építjük a szocializmust
Előírás, hogy a túlóra nem lehet több, mint havi 93 óra, mert ez benne van mindenkinek a fizetésében, mint átalány. Viszont kevesebbet se lehet elszámolni, ugyanazon oknál fogva. Tehát minden hónapban írok egy munkalapot 93 órányi túlórával. Minek? Mindenki tudja, hogy nem igaz, amit leírok. Antiguai előírás, hogy mindenkinek meg kell adni a megfelelő pihenőidőt. Tehát nekem rajzolnom kell egy gyönyörű grafikont, hogy ki mikor volt szolgálatban, de tudjuk, hogy nem igaz. Szorgalmasan írom, hogy kikötőben a parancsnok reggel 6-12 között és 18-24 között van szolgálatban, hogy nekem meglegyen a pihenőidőm, de a valóság az, hogy reggel nyolctól másnap hajnali négyig voltam egyhuzamban, pihenés nélkül szolgálatban. Viktor meg a délutáni alvás után azon sóhajtozott, hogy “jaj, ez hosszú nap lesz”… Na, ja. Nekem. Tisztára úgy megy, mint a régi “szép”, szocialista időkben. Adminisztrálunk a főnökök érdekében, aki meg dolgozik, dögöljön meg. Február 28. csütörtök, úton. Szép csendes időben megyünk, elhagytuk Cabo Sao Vincentet, a portugál délnyugati csücsköt, és befordultunk északra.Kiborult a bili
Megyek ebédelni, a szakács azzal fogad, hogy voltam-e már idiótával a hajón? Fogós, ravasz kérdés, ilyenkor, kora délben. – Hát persze, nem először vagyok hajón… – mondtam. Mutatóujjával felbökött a hídra. – Ez az! – mondta, és én valahogy a parancsnokra gondoltam Ő is volt Wojciech begyében. Természetesen a hó végi leltár kapcsán. – Azt mondja, pazarolok, meg nem tudok gazdaságosan főzni. Ez a kretén meg 70 kiló halat rendelt a Boszporuszban! – Tizenhetet… – javítottam ki, mert az angolban a két számot könnyű összekeverni, ha nem tiszta a kiejtése valakinek, és én egyébként is harmincról tudtam, pedig az is rengeteg. – Nem, hét-nulla, hetven kiló, gyere, nézd meg! – és mutatja a mélyhűtő ládát, amiben két 20-20 kilós doboz volt, meg egy rahedli hal, nájlonacskóban. Kezdtem magamban igazat adni neki. Hat embernek ez másfél évi halszükséglete, még akkor is, ha tudjuk, sok foszfort tartalmaz, és az agyműködésre kiváló hatással van, ám biztos forrásból tudom, hogy a tengerészeket nem tanársegédként alkalmazzák a hajón, hogy ennyire fontos lenne az agymunka raktármosás közben… Fél egykor, megjelent a hídon, azzal, hogy adjam oda a telefonomat, mert a beszélni akar Mr. Eckhoffal, a tulajdonossal. Vissza kellett utasítanom, és meg is mondtam, hogy nem tehetem, hogy a parancsnok háta mögött ilyet tegyek (még akkor is, ha privát ügyről van szó), mert nekem most nagy szükségem van a jóindulatára és a jó véleményére, ha meg akarok ragadni a cégnél. Ezt el is fogadta, azzal, hogy Leszek majd odaadja. Közben megjelent Viktor, és megint jól egymásnak estek. Én meg jól elhúztam a csíkot, mondván, kazettát kell cserélnem a nyomtatóban – ami igaz is volt -, ők meg marják egymást. Marták is, már lent jártam a kémény mellett, de ott is hallottam, hogy zeng a híd, ahogy társalognak. Viktor a szakács fejéhez vágta, hogy rendelt húsz Sambal Oeleket (Erős Pista, de négyszeres mennyiségű, mint otthon), a szakács meg lehülyézte, hogy nem igaz, Viktor leidiótázta, a szakács üvöltött, a barba viszontharsogta magát, szóval jól elvoltak… Amikor visszajöttem, akkor Viktor nekem panaszkodott, és nyilván volt abban is igazság, amit elmondott. Most mindketten durcásak, és alszanak, én meg jól vagyok a hídon. Ezzel vége a hónapnak.Oldal ajánlása emailben
X