Kécza Sanyi sztorija

Plagizálok, jól tudom, ha nem is éppen szó szerint adom vissza a Beatles film és nóta címét, de szerintem tökéletes felvezetője az alábbi kis történetnek.

Hosszú út után érkeztünk a Perzsa-öbölbe, Afrikát megkerülve, miután a Szuezi-csatornát még nem nyitották meg a legutóbbi izraeli-arab háború következményeként. Harmincöt napot hajókáztunk tengereken, óceánokon. Két kikötőbe szólt a rakományunk, az iraki Basrahba fegyveranyagot, az iráni Khorramshárba acél gerendákat szállítottunk. Mivel mind a két kikötő a Shatt el Arab folyó mentén épült, közös volt a horgonyzó hely, több száz hajó várakozott a rakodásra a nyílt tengeren.

Éjjel érkeztünk, a sok hajó világvárosi fénnyel borította be a tengert, ott araszolgattunk előre, alkalmas helyet keresve a horgonyzásra.  Megtaláltuk, megmacskáztunk. A Perzsa-öböl vizei gazdagok voltak a halban, erre utaltak a hajókról lógó klószterek, jelezve, pecázással üti el a hajók személyzete az időt. Mert az volt bőséggel, hetekig, hónapokig is kellett várni némelyiküknek a kikötésre. Mi is erre készültünk, ügynökségünk semmi jóval nem kecsegtetett, így mi is lelógattuk lámpásainkat a víz színéig, kerültek elő a készségek, horgászfelszerelések. Húsdarabokat húztunk a horgokra, s hamarosan ott lógatta a zsinórt hajónk apraja-nagyja. Várni sokat nem kellett, rándultak a botok végei, és már repültek is föl a fedélzetre a halak. Eddig nem láttunk ilyen micsodákat, fél, egyméteres, ezüstszínű, hosszú testű vízi lények kerültek a horgokra, és neveződtek el szablya halaknak. Bizonyára volt más nevük is, de elfogadták tapasztaltabb sporttársunk magyarázatát, küllemre tényleg kardot formáztak ezek a halak. Egyik a másik után kéredzkedett ki a vízből, hamarosan több tucatnyi is vergődött a pupán. Szakácsaink már hozták is a deszkákat, késeket, vödröket, a zsákmány pucolásába fogtak. Nem volt az már horgászat, inkább halmészárszékre kezdett hasonlítani a fedélzet. Ívtak ezek a halak talán, vagy ki tudja, mitől éheztek meg ennyire, de egymásután haraptak rá a csalira, hogy azután nagyot csattanva landoljanak a fedélzeten. Embereink valósággal megrészegültek a zsákmány nagyságától, ahogy mondani szokás, csak töltöttek és lőttek, sokszor még le se ért a horog a fenékre, de már ott rángatózott a damil végén a következő áldozat. „Fehérnépeink”  könyörgőre fogták a dolgot, egyszerűen nem győzték a tempót, így egy- két ráérő ember is besegített, kést ragadva pikkelyezték, fejezték le, szabadították meg a belsőségektől a zsákmányt. Kezdte a dolog egy jó kedélyű cserkész-dzsembori képét ölteni.

Éjfélkor léptem szolgálatba, körbe jártam a hajót, megnéztem a horgonyt, tart e rendesen, de körjáratom végén mindig visszatértem a horgászok közé. Időnként a kezembe nyomtak egy-egy kézséget, míg gazdájuknak dolga akadt, így jómagam is gyarapítottam a kifogott halak számát. A jókedv az egekre csapott, mi sem volt természetes, hogy előkerültek a sörös palackok, viszkis üvegek. Kínálgattak, és szabad-e a szíves invitálásnak nemet mondani? Hát persze, hogy nem! A viszkit sörrel kísértem el, majd a sört viszkivel, attól függött, ki milyen palackot nyújtott felém. Egyre jobb kedvet hozott az ital, az időt sem figyeltem nagyon,  váratlanul érkezett meg a négy óra, akkor kocogtatta meg a vállam a váltótársam: lejárt a szolgálatom.

– Dehogy fejezem be a pecázást, amikor ilyen jó a kapás! – felkiáltással maradtam, fogtam tovább a halakat, s kortyolgattam az italokat. Másnap? Ugyan már! Mi történhet? Ki tudja, mikor kerül sor a kikötésre? Hat órára elfogytak a halak, amint a nap felbukott a horizont mögül, még pucolgattuk a maradékot, tisztába tettük a fedélzetet, lecipeltük a zsákmányt a mélyhűtőbe, és mint aki jól végezte a dolgát, nyugovóra tértem.

Igen ám, de az elfogyasztott italok bosszúért kiáltottak, nem kell szépíteni a dolgon, alaposan eláztam a horgászversenyen. S mi következik az elázás után? A gyakorlottabb italfogyasztók már tudják is a választ: bizony, a másnap! Délelőtt tizenegy tájban arra riadtam, hogy feldübörög a főgép, s a hajó ringásából arra következtettem, menetben vagyunk. Ezzel a felismeréssel együtt köszöntött rám a macskajaj is. Fejemben hét apró törpe küzdött hat székért, gyomrom görcsbe rándult, tartalma köztes állapotban leledzett: nem tudta eldönteni, hogy felfelé induljon, vagy csak úgy kavarogjon ott lent magában. És a szomjúság! Liternyi szódával indítottam, hogy azután kövesse még hasonló mennyiség. Remegtem, izzadtam és még tucatnyi szindrómát sorolhatnék föl, ami azt az állapotot jellemezte – de nem teszem. A végzet az ügyeletes matróz képében köszöntött rám, negyed tizenkettőkor könyörtelenül kopogott, ébresztett, s közölte, indulunk be, készüljek a kormányzásra. Én így …? De szólított a kötelesség, valahogy rendbe hoztam magam, a hideg zuhany némileg magamhoz térített, igaz, annyira nem, hogy ebédemet elköltsem, jobb volt nem zargatni a megviselt gyomrot. Így mentem föl hídra, vettem át a kormányt, az életbemaradásért küzdve. Ami következett, az maga volt a rémálom! Már a folyó torkolatában jártunk, a talán Duna szélességű vízen kellett hajómat a maga 150 méterével elkormányozni. Minden összeesküdött ellenem! Aki azon a folyón közlekedett, az mind ellenemre volt, kerülgettük a kisebb ladikokat, a nagyobb vitorlásokat, de géperejű hajókból is akadt jócskán. Ráadásul az a nyomorult folyó sem volt hajlandó egyenesen folyni, kisebb, nagyobb kanyarokat leírva nehezítette a dolgom. Józanon is embert próbáló feladat lett volna, de így … Pilótunk se állt feladata magaslatán, ki-be rohangált, néha egymásnak ellentmondó parancsokat harsogott ékes arab angolsággal, mígnem barbánk meg nem unta show-t, és odaszólt:

– Ezentúl rám figyeljen, azt tegye, amit mondok! – És én tettem, elátkozva azt a pillanatot, mikor az első korty viszki lecsúszott a torkomon. Persze a révkalauz sem hagyta annyiba a dolgot, időnként beleszólt az irányításba, csak hogy többfelé kelljen figyelnem, és ha barba nem írta felül, az ő utasításait követtem. Hogy a képet színesítse, feltűntek a folyón horgonyzó hajók is, a dagály beálltával össze-vissza fordulva zárták el az utat, hadd nehezítsék meg jobban a kormányzást. Vártam a két órát, a társamat, mint a messiást, aki kettőkor váltott le. Megkönnyebbült sóhajjal adtam át kormányt. Lelépcsőztem, összefutottam a bócmannal, aki rám nézett, megcsóválta a fejét – már híre járt az éjszakai horgászatnak. Mindent megértett pillanatok alatt, elővette jobbik énjét, pihenni küldött. Így hanyatlottam el a szófán kabinom hűvösében, mint a nap a drégeli rom felett. Talán ha félórát szenderegtem, mikor a fülembe harsogott egy hang az intercomon keresztül. „Szabadkormányos a hídra!” Szabadkormányos? Uramisten, az én vagyok! Mi a fene történhetett? Fent azután megtudtam. Kollégám kezdő volt, a feladat meghaladta erejét, s a pilót leváltatta, parancsnokommal egyetértésben. Állhattam vissza a kormány mögé, folytatódott a lázálom. Szlalomoztam a hajók között, kerülgettem a vitorlásokat, s közben a pokolba kívántam mindent, Shatt el Arabostól, viszkistől, pilótostól, barbástól. Mi jöhet még? Mert éreztem valami rosszat a levegőben. És az a rossz be is következett. „Nemsokára megérkezünk, maradjon, még, majd lecsúsztatja kikötőben a túlórát.” – szólt hozzám hajónk feje. Maradtam, engedve a „szíves” invitálásnak, azt mégsem mondhattam parancsnokunknak, hogy bocs, captain, de én olyan másnapos vagyok … Az a nemsokára hat óra tájékán következett be, addigra már csak az ösztön dolgozott bennem a túlélésért. Azután eljött a boldog pillanat, hajónk megfelelő helyre érkezett a horgonyzáshoz, hogy majd a reggeli dagállyal folytassa útját, és engem is elbocsájtottak a hídról. Belezuhantam az ágyamba, s csak aludtam, aludtam … egészen éjfélig, amikor újra szolgálatba nem szólított a kötelesség.

Hát így történt.  A viszkivel azóta sem békültem meg, ha kibontanak egy-egy palackot a közelemben, s megcsap az ital jellegzetes szaga, mindig ez a történet jut eszembe, 1975 májusából. (Igaz, manapság már nem sok viszkit szagolgatok …)

Barba = parancsnok

Captain = szintúgy parancsnok, vagy bánom is én, legyen kapitány.

Pilot = révkauz

Fehérnép = a konyhaszemélyzet hallgatott erre a szóra körünkben.

Kloszter = a raktárakat megvilágító, erős fényű lámpa, hosszú kötéllel, kábellel a könnyebb mozgatást elősegítendő.

Bócman = fedélzetmester, a matrózok főnöke.

Intercom = kommunikációs eszköz, hangszórója minden kabinban fellehető volt, a legénység nagy örömére.