Veperdi András emlékezik – 1. rész
2012 november 20. | Szerző: Seafalcon
Hogyan kezdődött?


Őmaharadzsasága, a révkalauz
2012 november 15. | Szerző: Seafalcon

Béla kaftán mesél: Kalóztörténet
2012 november 9. | Szerző: Seafalcon
Azt ígértem, hogy a blogomban bemutatom mások írásait is. Így Kécza Sándor nyugdíjas tengerész kollégámat már ismerhetitek, most Béla kaftán a soron következő. Ő a fiatal parancsnokok közé tartozik, és szintén van benne egy jó adag grafománság… (Kaftán – hajóparancsnok, a kapitány szó ferdítése – a szerk.)
Még víg, ifjú harmadik tiszt voltam (na, nem volt olyan rég), amikor az eset történt. Hajónkkal Port Klang és Sanghaj között ingáztunk Szingapúr, Hong Kong és más egyéb kikötőket érintve. Akkoriban a Malakka szoros volt még a leginkább kalózokkal „ellátott” terület, még a kikötő horgonyzóhelye sem volt biztonságos. Természetesen a cég szigorúan előírta, hogy a hajót fel kell készíteni, vízvonalat megvilágítani, járőröket a fedélzetre, és a többi. Csakhogy, barbánk (parancsnokunk) nem kimondottan szerette a számára előírt dolgokat követni, és ez csak az egyik hibája volt. Előfordult, hogy egész úton válaszra sem méltatta az egyik ügynök, majd a charterer (hajóbérlő – a szerk.) bizonyos konténerek hollétére vonatkozó kérdéseit. Kikötéskor egy tajtékzó ügynök ugrált a rakparton a konténerek hollétét ordítva firtatva, amire barbánk lazán leordított, hogy láthatja, van elég a decken belőlük, még több a raktárban, majd kikötés után megkeresheti a sajátját. A cég kalózelhárításra vonatkozó utasítását is hasonló módon applikálta, ez egy marhaság megjegyzéssel.
![]() |
A fotó nem illusztráció, ez volt az egyik kirakatbábú, Moha, a kápó fotózta le! |
Vett Kínában négy kirakatbabát, hogy jók lesznek azok őrszemeknek, mivel ő már 15 éve járja a Malakka szorost, de még soha nem támadták meg, úgyhogy kalózokkal szerinte csak a zöldfülű deckboyokat (tanuló matróz, hajósinas) szokták riogatni az öreg marinájók (tengerészek). Úgyhogy éjszaka a négy overálba öltöztetett kirakati baba figyelte a tengert gyanús csónakok után kutatva, kettő a hajó orrába állítva, kettő a pupán (hajófar, laikusoknak: tat, de ezt egy tengerész sosem ejtené ki a száján – szerk.) feltámasztva. Plusz az ügyeletes tiszt (én), meg a watchman (ügyeletes matróz). Annyit tehettem, hogy őrségem kezdetekor elküldtem a matrózt, zárjon be minden ajtót a felépítményen, de ez időnként heves kritikákat váltott ki, lévén a légkondi nem volt valami jó. Továbbá időnként kinéztem a hídszárnyakról, hogy lássam, ha esetleg a hajó oldala mellé állt egy csónak, amúgy magunkra zártam az ajtókat. Paráztam na, joggal.
Egyik ilyen kinézésem alkalmával mintha egy árnyat láttam volna a hajó mellett, valahol elől, de nem voltam biztos benne. Beléptem a hídra a távcsőért, hogy azzal hátha jobban látok. És ott volt, egy fekete gumicsónak, benne két árny? Csak kettő, ezek nem kettesével járnak! Akkor már a fedélzeten vannak. Ugrottam volna be a hídra, hogy megnyomjam a riasztócsengőt, de elkéstem. A kalózok már ott álltak, gépfegyverrel, maszkban, sötét ruhában. Nagyon egyformának tűntek, szervezetnek, azóta nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy kalózaink napközben saját magukra vadásztak, mint a malajziai fegyveres erők tagjai, de hát ezek csak az én gondolataim. Szóval ott álltak, gépfegyverrel, amelyek közül az egyiknek a csövét mintegy az arcomba nyomták. Azóta tudom, hogy a sötétbarna alsónadrág alapfelszerelés (copyright Malay). Betereltek a hídra, és aki a fegyvert rám fogta, angolul közölte, hogy ha követem az utasításait, nem lesz baj, nem bántanak. Hevesen bólogattam, mert igen ragaszkodom nyavalyás életemhez, akkor is, ma is, nem hősnek születtem, meg amúgy is ezt tanácsolják a szakértők. Ezért a feltett kérdésre, hogy hol a barba, igen készségesen és lelkesen válaszoltam, majd annak az utasításnak is gyorsan eleget tettem, hogy hívjam a hídra, mintha szükségem lenne a tanácsára. Az barba morogva érkezett a hídra, ahol meglepetés várta, nem a kellemes fajtából. A kalózok szóvivője elmondta neki, hogy most szépen lemennek a kabinjába, és a kaftán kinyitja a széfet, amiből odaadja a pénzt. Ha nem okoskodik, akkor senkit nem bántanak. Én azért titokban reméltem, hogy a barba azért kap egy – két nevelő célzatú fülest, mert részemről rászolgált. Amíg a szóvivő és két társa a pénzt gyűjtötte be, ránk két másik vigyázott, nehogy rádiózzunk, vagy riasszuk a környéken lévő hajókat. Pár perc elteltével a másik három visszatért a hídra. Elvágták a VHF- ek (VHF=URH rádió) zsinórját, magukkal vitték a vészhelyzeti rádiókat, eligazítottak, hogy 10 percig el ne merjem hagyni a hidat, és ha riasztani mernék bárkit, akkor megbánjuk, és távoztak. A hídról nem mentem ki, de megpróbáltam a chiefet felkelteni, aki a hírre, hogy kalózok voltak a fedélzeten, nemhogy a hídra jött volna, hanem még be is zárkózott, egyáltalán nem érdekelte a múltidő. Ekkor a kápót hívtam, aki nem nagyon értette, amit mondani akartam, mivel inni jobban szeretett, mint enni, és így éjfél után kissé lassú volt a felfogása. Végül az első géptiszt volt az, aki feljött a hídra, akinek elmondtam mi történt. Lement megnézni, mi van a barbával, akit megkötözve, betömött szájjal talált. Baja nem esett, de vitték a pénzt, meg minden értéket a kabinból.
A VHF-ek zsinórja elvágva, csak az Inmarsat-C volt működőképes. A barba közben a hídra csalogatott chieffel (elsőtiszt) azon mókolt, miként jelentsék az esetet, nem kevés pénzt vittek el. Nem is azzal volt a gond, hogy miként jelentsenek, hanem azzal, hogy mit. Mivel a barba minden utasítást figyelmen kívül hagyott, nem fogják megdicsérni. Viszont ha azt jelenti, hogy az óvintézkedések ellenére történt, ami történt, akkor a teljes személyzetet kell rávennie a kollektív hazudozásra. Végül az utóbbi történt, illetve az, hogy mindenki ki lett okosítva, mit mondjon. Gyanítom azért, hogy a később Szingapúrban minket meghallgatók hamar rájöttek a mesére, mert a barba, a chief a következő kikötőből le lett váltva.
Megjegyzem, nem a mi barbánk volt az egyetlen, aki kirakati babák felállításával próbálta elriogatni a kalózokat.
Egy nehéz éj nappala
2012 november 4. | Szerző: Seafalcon
Kécza Sanyi sztorija
Plagizálok, jól tudom, ha nem is éppen szó szerint adom vissza a Beatles film és nóta címét, de szerintem tökéletes felvezetője az alábbi kis történetnek.
Hosszú út után érkeztünk a Perzsa-öbölbe, Afrikát megkerülve, miután a Szuezi-csatornát még nem nyitották meg a legutóbbi izraeli-arab háború következményeként. Harmincöt napot hajókáztunk tengereken, óceánokon. Két kikötőbe szólt a rakományunk, az iraki Basrahba fegyveranyagot, az iráni Khorramshárba acél gerendákat szállítottunk. Mivel mind a két kikötő a Shatt el Arab folyó mentén épült, közös volt a horgonyzó hely, több száz hajó várakozott a rakodásra a nyílt tengeren.
Éjjel érkeztünk, a sok hajó világvárosi fénnyel borította be a tengert, ott araszolgattunk előre, alkalmas helyet keresve a horgonyzásra. Megtaláltuk, megmacskáztunk. A Perzsa-öböl vizei gazdagok voltak a halban, erre utaltak a hajókról lógó klószterek, jelezve, pecázással üti el a hajók személyzete az időt. Mert az volt bőséggel, hetekig, hónapokig is kellett várni némelyiküknek a kikötésre. Mi is erre készültünk, ügynökségünk semmi jóval nem kecsegtetett, így mi is lelógattuk lámpásainkat a víz színéig, kerültek elő a készségek, horgászfelszerelések. Húsdarabokat húztunk a horgokra, s hamarosan ott lógatta a zsinórt hajónk apraja-nagyja. Várni sokat nem kellett, rándultak a botok végei, és már repültek is föl a fedélzetre a halak. Eddig nem láttunk ilyen micsodákat, fél, egyméteres, ezüstszínű, hosszú testű vízi lények kerültek a horgokra, és neveződtek el szablya halaknak. Bizonyára volt más nevük is, de elfogadták tapasztaltabb sporttársunk magyarázatát, küllemre tényleg kardot formáztak ezek a halak. Egyik a másik után kéredzkedett ki a vízből, hamarosan több tucatnyi is vergődött a pupán. Szakácsaink már hozták is a deszkákat, késeket, vödröket, a zsákmány pucolásába fogtak. Nem volt az már horgászat, inkább halmészárszékre kezdett hasonlítani a fedélzet. Ívtak ezek a halak talán, vagy ki tudja, mitől éheztek meg ennyire, de egymásután haraptak rá a csalira, hogy azután nagyot csattanva landoljanak a fedélzeten. Embereink valósággal megrészegültek a zsákmány nagyságától, ahogy mondani szokás, csak töltöttek és lőttek, sokszor még le se ért a horog a fenékre, de már ott rángatózott a damil végén a következő áldozat. „Fehérnépeink” könyörgőre fogták a dolgot, egyszerűen nem győzték a tempót, így egy- két ráérő ember is besegített, kést ragadva pikkelyezték, fejezték le, szabadították meg a belsőségektől a zsákmányt. Kezdte a dolog egy jó kedélyű cserkész-dzsembori képét ölteni.
Éjfélkor léptem szolgálatba, körbe jártam a hajót, megnéztem a horgonyt, tart e rendesen, de körjáratom végén mindig visszatértem a horgászok közé. Időnként a kezembe nyomtak egy-egy kézséget, míg gazdájuknak dolga akadt, így jómagam is gyarapítottam a kifogott halak számát. A jókedv az egekre csapott, mi sem volt természetes, hogy előkerültek a sörös palackok, viszkis üvegek. Kínálgattak, és szabad-e a szíves invitálásnak nemet mondani? Hát persze, hogy nem! A viszkit sörrel kísértem el, majd a sört viszkivel, attól függött, ki milyen palackot nyújtott felém. Egyre jobb kedvet hozott az ital, az időt sem figyeltem nagyon, váratlanul érkezett meg a négy óra, akkor kocogtatta meg a vállam a váltótársam: lejárt a szolgálatom.
– Dehogy fejezem be a pecázást, amikor ilyen jó a kapás! – felkiáltással maradtam, fogtam tovább a halakat, s kortyolgattam az italokat. Másnap? Ugyan már! Mi történhet? Ki tudja, mikor kerül sor a kikötésre? Hat órára elfogytak a halak, amint a nap felbukott a horizont mögül, még pucolgattuk a maradékot, tisztába tettük a fedélzetet, lecipeltük a zsákmányt a mélyhűtőbe, és mint aki jól végezte a dolgát, nyugovóra tértem.
Igen ám, de az elfogyasztott italok bosszúért kiáltottak, nem kell szépíteni a dolgon, alaposan eláztam a horgászversenyen. S mi következik az elázás után? A gyakorlottabb italfogyasztók már tudják is a választ: bizony, a másnap! Délelőtt tizenegy tájban arra riadtam, hogy feldübörög a főgép, s a hajó ringásából arra következtettem, menetben vagyunk. Ezzel a felismeréssel együtt köszöntött rám a macskajaj is. Fejemben hét apró törpe küzdött hat székért, gyomrom görcsbe rándult, tartalma köztes állapotban leledzett: nem tudta eldönteni, hogy felfelé induljon, vagy csak úgy kavarogjon ott lent magában. És a szomjúság! Liternyi szódával indítottam, hogy azután kövesse még hasonló mennyiség. Remegtem, izzadtam és még tucatnyi szindrómát sorolhatnék föl, ami azt az állapotot jellemezte – de nem teszem. A végzet az ügyeletes matróz képében köszöntött rám, negyed tizenkettőkor könyörtelenül kopogott, ébresztett, s közölte, indulunk be, készüljek a kormányzásra. Én így …? De szólított a kötelesség, valahogy rendbe hoztam magam, a hideg zuhany némileg magamhoz térített, igaz, annyira nem, hogy ebédemet elköltsem, jobb volt nem zargatni a megviselt gyomrot. Így mentem föl hídra, vettem át a kormányt, az életbemaradásért küzdve. Ami következett, az maga volt a rémálom! Már a folyó torkolatában jártunk, a talán Duna szélességű vízen kellett hajómat a maga 150 méterével elkormányozni. Minden összeesküdött ellenem! Aki azon a folyón közlekedett, az mind ellenemre volt, kerülgettük a kisebb ladikokat, a nagyobb vitorlásokat, de géperejű hajókból is akadt jócskán. Ráadásul az a nyomorult folyó sem volt hajlandó egyenesen folyni, kisebb, nagyobb kanyarokat leírva nehezítette a dolgom. Józanon is embert próbáló feladat lett volna, de így … Pilótunk se állt feladata magaslatán, ki-be rohangált, néha egymásnak ellentmondó parancsokat harsogott ékes arab angolsággal, mígnem barbánk meg nem unta show-t, és odaszólt:
– Ezentúl rám figyeljen, azt tegye, amit mondok! – És én tettem, elátkozva azt a pillanatot, mikor az első korty viszki lecsúszott a torkomon. Persze a révkalauz sem hagyta annyiba a dolgot, időnként beleszólt az irányításba, csak hogy többfelé kelljen figyelnem, és ha barba nem írta felül, az ő utasításait követtem. Hogy a képet színesítse, feltűntek a folyón horgonyzó hajók is, a dagály beálltával össze-vissza fordulva zárták el az utat, hadd nehezítsék meg jobban a kormányzást. Vártam a két órát, a társamat, mint a messiást, aki kettőkor váltott le. Megkönnyebbült sóhajjal adtam át kormányt. Lelépcsőztem, összefutottam a bócmannal, aki rám nézett, megcsóválta a fejét – már híre járt az éjszakai horgászatnak. Mindent megértett pillanatok alatt, elővette jobbik énjét, pihenni küldött. Így hanyatlottam el a szófán kabinom hűvösében, mint a nap a drégeli rom felett. Talán ha félórát szenderegtem, mikor a fülembe harsogott egy hang az intercomon keresztül. „Szabadkormányos a hídra!” Szabadkormányos? Uramisten, az én vagyok! Mi a fene történhetett? Fent azután megtudtam. Kollégám kezdő volt, a feladat meghaladta erejét, s a pilót leváltatta, parancsnokommal egyetértésben. Állhattam vissza a kormány mögé, folytatódott a lázálom. Szlalomoztam a hajók között, kerülgettem a vitorlásokat, s közben a pokolba kívántam mindent, Shatt el Arabostól, viszkistől, pilótostól, barbástól. Mi jöhet még? Mert éreztem valami rosszat a levegőben. És az a rossz be is következett. „Nemsokára megérkezünk, maradjon, még, majd lecsúsztatja kikötőben a túlórát.” – szólt hozzám hajónk feje. Maradtam, engedve a „szíves” invitálásnak, azt mégsem mondhattam parancsnokunknak, hogy bocs, captain, de én olyan másnapos vagyok … Az a nemsokára hat óra tájékán következett be, addigra már csak az ösztön dolgozott bennem a túlélésért. Azután eljött a boldog pillanat, hajónk megfelelő helyre érkezett a horgonyzáshoz, hogy majd a reggeli dagállyal folytassa útját, és engem is elbocsájtottak a hídról. Belezuhantam az ágyamba, s csak aludtam, aludtam … egészen éjfélig, amikor újra szolgálatba nem szólított a kötelesség.
Hát így történt. A viszkivel azóta sem békültem meg, ha kibontanak egy-egy palackot a közelemben, s megcsap az ital jellegzetes szaga, mindig ez a történet jut eszembe, 1975 májusából. (Igaz, manapság már nem sok viszkit szagolgatok …)
Barba = parancsnok
Captain = szintúgy parancsnok, vagy bánom is én, legyen kapitány.
Pilot = révkauz
Fehérnép = a konyhaszemélyzet hallgatott erre a szóra körünkben.
Kloszter = a raktárakat megvilágító, erős fényű lámpa, hosszú kötéllel, kábellel a könnyebb mozgatást elősegítendő.
Bócman = fedélzetmester, a matrózok főnöke.
Intercom = kommunikációs eszköz, hangszórója minden kabinban fellehető volt, a legénység nagy örömére.
Béla kaftán levelei – 1. rész
2012 november 26. | Szerző: Seafalcon
2011.08.17.
Nos, hát eljött ez a nap is, illetve éjszaka, amikor elődömmel felvonultunk a hídra és ott ünnepélyesen bejegyeztetett, hogy 00:00-tól átvettem a rémuralmat.
Oldal ajánlása emailben
X