Pletykálkodjunk egy kicsit – MV Petra (2) 18.rész
2016 március 17. | Szerző: Seafalcon
Március 18. szombat, Marseille, úton. Délre lettünk készen. Nyugodt indulásunk volt. Az ilyet szeretem. Maciej elküldte Párizsnak, hogy még két utat teszek a Petrával.
Egyébként a mai melósgárdát össze se lehet hasonlítani a tegnapival. Többet beraktak a garázsba, mint terveztük.
Na, ugye, megmondtam…
Azonban ha a tegnapi banda az eszembe jut, még mindig kinyílik a bicska a zsebemben. Nyeglék voltak, pökhendiek, arcukra volt írva a “semmit se tehetsz ellenem” útszéli magabiztossága, a “hatalmat” kapott tahó, kocsmatöltelék diadala…
Na, mindegy, elmúlt.
Március 19. vasárnap, úton. Úgy látszik, most kezdődik a rossz idő a Nyugat-Földközi-tengeren. Egyáltalán nem bánom, ha már haza kell mennem…
Olyan hírek terjenegenek, hogy Maciej a Southern Traderre megy, ha letelik a szabadsága. Persze, ehhez előbb át kellene lobogózni…
Március 21. kedd, Mostaganem, úton, Oran. Kiraktunk, beraktunk, eljöttünk. Szép az idő, meleg van, déli szél fúj, a Szaharából hozza a meleget…
Maciej…
Amíg a két kikötő között hajóztunk, Maciejjal beszélgettem. Sok a gondja, naponta kapja a táviratokat otthonról (e-mail), mert az örökségen megindult a harc. A nővére “utálja”, és ahogy mondja, ki akarja semmizni. A szülei (az anyja tavaly halt meg) nem hagytak végrendeletet, s most minden kusza. A lakásukat a nővére lányára akarták hagyni, de persze írás nincs róla, Piotrek, Maciej kisfia “ki lenne semmizve”. Persze nem látok bele a dolgokba, így csak hümmöghetek. A mai üzenet szerint, a nővére ledobálta a sírról a koszorúikat és a virágokat, amit Maciejék nevében voltak…
Azt hiszem, örökség van bőven, mert a szülők lakása Gdynia belvárosában, de zöldövezetben van (a színház háta mögötti dombon), a papa a lengyel haditengerészet magas rangú tisztje volt (a katonai pompával temették az öreget, 75 éves volt).
A nővére elszúrta az életét, elvált (saját hibájából), nem tanult, valójában a szülei tartották el a 20 éves (csúnyácska) lányával együtt. Most megszűnt az apanázs, és azt hiszem, hogy azért haragszik és irigykedik az öccsére, mert annak mindene megvan, minden segítség nélkül.
Egyébként – amint látszik – lassan, lassan kiderülnek a dolgok. Gondolom, Maciejnek nem volt nehéz bekerülni a főiskolára. Nem tudom, valójában milyen a politikai beállítottsága, bár saját bevallása szerint jobboldali. Lehet, hogy benn van az is, hogy – ahogyan mondja -, szinte mostohagyereknek tekintették, bár nem tudhatom, mi van a dolgok mögött. Elmondása szerint nem kapott semmi segítséget a szüleitől, mindent a lányukra költöttek.
Pletykálkodtam, uff!
Március 22. Oran. Korán keltem, hogy nézhessem a Magyar 2 reggeli műsorát. Kíváncsi vagyok, miért változtatták Meg MTV-ről a nevet, azt gondolom, hogy a Music Television (MTV) megnyerte a pert ellenük.
Kiakadtam…
Ma teljesen kikészültem idegileg. Nem a szokásos rakpartunkon állunk, mindenki ideges, nem tudni, hogy mi lesz velünk. Már olyat is rebesgettek, hogy öt napot állunk. Ez pedig nem jó a hazamenetelem szempontjából.
Ráadásul Valencia és Barcelona is lesz, nagyon sok rakományt veszünk fel Spanyolországban, és alig van hely az oráni rakománynak, a hajóbérlő meg állandóan küldözgeti a telexet, hogy még egy konténert, még két konténert vegyünk fel…
Hadzsi beletenyerelt a szarba.
Egész nap búskomoran jár-kel.
Ugyanis az előző úton kiraktunk egy konténert, amit nem kellett volna (ő megkapta Marseille-ből a telexet, hogy a hajón marad, de elfelejtette), és most a saját költségén kell berakatnia…
Estére azért letisztultak a dolgok. Holnap reggel átállunk egy másik rakpartra, és délután elmehetünk…
Március 23. csütörtök, Oran, úton. Komótosan dolgozva befejezték fél ötre a hajót, így a tegnapi nagy szövegből semmi se jött be.
A barbadosi hatóságok azért vannak, hogy megoldják a mi problémánkat (ami nincs) – MV Clipper Caraibes 1. rész
2015 október 14. | Szerző: Seafalcon
CLIPPER CARAIBES
1999. OKTÓBER 27 – 1999. DECEMBER 15.
Október 24. Vasárnap. Napközben nem sok minden történt. A komputerben rendezgettem a dolgaimat. Előkészítettem az elutazásra.
Délután felugrottunk az unokatestvéremhez, kedves volt, de nagyon meglepődött, hogy így, ukk-mukk-fukk elutazom. (jelezem, ezen még én is csak csodálkozom.)
Hazatérve felhívtam apát, aki szintén meglepődött az elutazásom hírére. Elkértem Molnár Géza telefonszámát, a Tisztás főszerkesztője, hogy kérhessek egy számot, ha mégse tudnék ott lenni az Írószövetségben, a bemutatón.
Fel is hívtam, és megbeszéltük, holnap fél tizenkettőkor elugrok hozzá. Az furcsa volt, hogy azt mondta, majd lehozza a példányomat.
Este aztán kitört a balhé…
Na, nem a családban, nem. Interneteztünk, és egyszer csak leállt, és közölte, hogy nincs vonal, nem tudtam mit tenni, éjjel egyig fent voltam, és csak az tudja, aki ismer, hogy milyen hisztit ki tudok vágni, ha pánikba esem. Varázsolhattam, amit csak akartam, nem sikerült. Sokáig el se tudtam aludni, most vajon mi lesz?
Október 25. Hétfő. Nem tudom, volt-e valaha ilyen sűrű napom?
Reggel az OTP-ben kezdtem, átutaltam a forintszámlánkra. (1) Természetesen nem működött a központi komputer, nem tudták a számlaadatokat lehívni. Innen a Moszkva téri postára mentem, feladtam a békéscsabaiaknak a számlámat.
Tíz előtt már Rákospalotán voltam, ahol Gyöngyi egy fiatalemberrel várt, aki most a csontkovácsolás művészetét tanulja, rajtam mutatott be néhány fogást. A végén adtam egy Bonzsúrt.
Fél tizenkettő után tíz perccel csöngettem Molnár Gézánál, le is hozta a Tisztás első számát. Benne vagyok, mégpedig az “Új hangok” fejezet alatt. A Szuburbánus dekameron első hat (mínusz a harmadik) részével, hiánytalanul. Baranyi, Faludy, Janikovszky, Bartis, Takács Tibor társaságában vagyok.
Fél egykor már hívtam a Morskát. Ma este kell utaznom, mondta Pyzik, szerdán kell Port of Spainbe érkeznem. Fuccs a folyóirat-bemutatónak! Hát nem örültem (a meghívón rajta van, hogy egy meghívott előadóművész olvas fel írásokat, és úgy döntöttem, hogy én is köztük leszek. Ezt azért jó lett volna hallani!)
Telefon a keletibe, és a kisebbik fiamat ugrasztottam a jegyért. Közben levittem a komputert a szervizbe. Kitöröltek egy fájlt, és kész. Megkönnyebbültem.
Itthon természetesen nem tudtam beindítani a faxot és az Internetet se az új telefon-vonalon. Rettentő ideges lettem.
Felhívtam a MATÁV ügyfélszolgálatát, nem tudtak segíteni. Közben feljött apa. Elbúcsúztunk, konyakkal koccintottunk.
Csomagolás.
Encsike órák óta rágta fülem, hogy mikor kezdek már összeszedelőzködni? Legalább a papírjaimat szedjem össze. Még lementem vásárolni, vettem italokat, meg ezt-azt, kaját, újságokat, tisztálkodási szereket.
Hat körül kezdtem csomagolni. Persze az egészségügyi bizonyítványom nem volt meg. Újra hiszti, szentségelés. Encsike szegény hősiesen tűrte.
Nagyjából összecsomagoltam, de olyan dög fáradt voltam már, hogy alig álltam a lábamon. A taxi 19.45-kor érkezett.
A csomagjaim dög nehezek. Milyen jó, hogy a nagyobb fiam ilyen klassz srác… Úgy vitte, mint én hajdanán…
Nyolckor az állomáson voltunk, becuccoltam a fülkébe, szerencsére egyedül voltam (azért volt ma valami jó is…).
Tízkor, a vámvizsgálatok után, lefeküdtem, és nem kellett ringatni.
Október 26. Kedd. Ki hinné, hogy a szlovák-cseh határon ilyen urak? Nem ébresztettek fel, csak a cseh lengyelnél (vagy túl közel van a kettő, és nekem alvás közben teljesen egybefolyt). Hajnal négy felé arra ébredtem, hogy valaki motoszkál a résnyire nyitott fülke ajtaján. Szerencsére be volt láncolva, nem tudtak bejönni. Amikor látták, hogy felkelek, eliszkoltak. Mire kimentem, senki nem volt a folyósón. WC-re menet láttam, hogy a kalauz alszik, a kocsi vége zárva volt, de manapság, ha valaki rossz ember, ez ugyan mit számít? Istenem, mi történhetett volna, ha a határőrök után nem láncolom be az ajtót?
Újra Lengyelországban
Varsóba nyolc tízkor érkeztem, a Krakkó – Gdynia intercity kilenc előtt tíz perccel érkezett.
Negyed kettőkor már a gdyniai állomáson szentségeltem, hogy milyen nehéz a csomag. Legközelebb el kell hoznom a fiamat…
Innentől kezdve az események normális kerékvágásba zökkentek. Beadtam a csomagot a megőrzőbe, elmentem az ügynökségre, megkaptam a jegyeket. Eszerint holnap reggel Gdansk – London – Bridgetown – Port of Spain útvonalon repülünk. Átadta Pyzik a trinidadi ügynökség címét és telefonszámát is, és az is kiderült, hogy hatan megyünk. Rajtam kívül a második tiszt és második gépész, a szakács és két matróz. Azt is megtudtam, hogy beszállás után a hajó átjön Brindisibe, s a jó Isten se tudja, mi lesz a sorsa. Lehet, hogy eladják, és akkor át kell szállnom a Clipper Chayenne-re. Ez egy speciális hajó, nehéz rakományt szállít, és tekereg a nagyvilágban.
Szállodai szobát foglaltam (a Neptunban, ahogy ez már nálam úgy látszik, hogy szokásba jön), átmentem Alfred Naskrenthez, nála végeztem a kapitányi tanfolyamot, és megérdeklődtem, hogy két bizonyítványt (ami nincs meg) hogyan lehetne megszerezni.
Az alkalmazottjával beszéltem, az elkezdett hümmögni, hogy nem lehet, menjek a főiskolára. Szerencsére megjött Alfréd, és mondta, hogy holnapra megvan. Ő rögtön tudta, hogy nekem a tanfolyamra nem, hanem csak a bizonyítványra van szükségem. Az rögtön világos lett számomra, hogy az előbb említett alkalmazottját nem a rettentő nagy eszéért tartja. Utána, mivel esett az eső, beültem egy tengerparti kioszkba, és megettem egy sült halat, a tanfolyami időket idézve.
Október 27. Azt hiszem, ez volt életem leghosszabb szerdája. Pontosan harminc órán át tartott.
Az utazás
Pyzik szerint hatra kérjek taxit, ezért háromnegydre rendeltem meg, ébresztőt ötre kértem, az órát beállítottam öt előtt öt percre, s fél ötkor már fent kukorékoltam. Összeszedtem minden lelkierőmet, és a maradék három kiflit a szobaasszonynak hagytam, ha már borravalót nem kap, akkor tízóraira egyen finom Encsis szendvicset.
Időben érkeztem a reptérre. Első voltam a leutazók közül. Másodiknak a szakács, majd a második gépész is megérkezett. Már a tranzitban voltunk, amikor kiderült, hogy a második tiszt is jön, így nem maradt le senki.
A chek-in-nél okosak voltak, mert a jegyünk két részletből állt: egy szelvényen volt a Gdansk – London – Barbados (Bridgetown a fővárosa), és egy másikon a Barbados – Port of Spain szakasz, de a kis lengyel nagysád a csomagokat Trinidadig vette fel, hogy ne kelljen az átszállásnál foglalkoznunk vele. Innen ment minden, mint a karikacsapás.
Londonba kilenckor érkeztünk, egy óránk volt az átszállásra.
Sose gondoltam volna, hogy a Gatwickről ennyi utas van Barbadosra! Tele voltunk, és még ha tudjuk, hogy délután négykor indul a következő gép, akkor még inkább nem értem – de végül is arrafele igen jó idő van…
Nincs borzalmasabb utazás, mint az interkontinentális repülőút!
Ez akkor is igaz, ha minden ülés háttámláján ott a tévé, s azt a műsort nézem, amelyiket akarom. Megnéztem a Mátrixot (ez tetszett, mert szeretem a sci-fit), és még két marhaságot, szórakozás gyanánt. Reggelire volt zabkása is, ebédre currys marhát kértem, és megittam:
– egy Bloody Maryt: paradicsomlé, Worchester szósz, vodka
– egy Cuba livrét: Cola, Baccardi, citrom
– egy gin-tonicot
– egy üveg vörösbort (2 dl.)
– egy üveg pezsgőt (2 dl.)
Ezeken kívül sok narancsdzsúszt, vizet és kávét. Délután szendvicset és jégkrémet kaptunk.
Kettőkor kiszálltunk Barbados repülőterén. (Így jár az, aki még nem cukros! – beszúrás 2015-ben)
Falusi reptér, világszínvonalú barmokkal
Harminc fok, és magas páratartalom fogadott, amitől borzalmasan megfájdult a fejem.
A hatos kapuhoz érkeztünk.
Ez azt jelenti, hogy a röpülő megáll az épület előtt, és mindenki mehet, amerre lát. Igaz, az épületbe a kilences kapu előtt lehet bemenni, de nekünk meg kellett kerülni egy virágoskertet, mert ugye a hatoshoz érkezett a gép.
Földszintes épület, előtte egy barom hosszú fedett járda, ahol húszméterenként ki van írva: 1-es kapu, 2-es kapu, stb.
Na, jó.
Be a főépületbe, Hatalmas tömeg, de minden ablaknál folyik az okmányok ellenőrzése.
Végül odaértem.
– Hova megy? – a kérdés jogos.
– Trinidadra. Tranzit… – tettem hozzá, hogy értse, miről is van szó…
– Minek? – (Mi köze hozzá?)
– Tengerész vagyok.
– Hol a hajó? – okos, szellemes kérdés.
– Port of Spain-ben.
– Biztos?
Az igen, hogy hülye a tag. Azért bólintok, mert a hatóságokkal nem jó packázni. Megmutattam a hivatalos levelet, amiben benne van a trinidadi ügynök címe és telefonszáma, s amiben kérik, hogy vigyen be minket a hajóra.
Természetesen nem enged ki egyikünket se a hatóság úr. Ugyanis az a világbajnok rendszer van, hogy a tranzit utasoknak is ki kell menni (tehát átesnek útlevél- és vámvizsgálaton is, majd felveszik a csomagjaikat, és újra becsekkelnek, azaz, útlevél és vámvizsgálat, s máris ugyanabban a teremben vannak, ahol eddig is, csak egy üvegfal túloldalán.
A méltóságos hatóság elvette az útleveleinket, és a repülőjegyet. Azt megengedték, hogy leüljünk. Egy órát várakoztunk, amikor megkérdeztem, hogy mondanák meg, mi a problémájuk velem.
Na, most tessék figyelni:
– Kérem, a barbadosi hatóságoknak semmi problémája nincs. Önöknek van problémája. Mi most azon fáradozunk, hogy megoldjuk a maguk problémáját, hogy ne legyen problémájuk. Mert sok utasnak van problémája, csak nekünk nincs…
Innentől kezdve minden világos. A gép 16.10-kor indul, addig csak megoldják azt a problémát, ami nincs, hát nem?
15.51-kor jön egy tiszt úr, és közli:
– Lehet, hogy sikerül megoldani a problémájukat. Beszéltünk telefonon Trinidaddal, és valóban oda mennek, és valóban ott a hajó, és valóban várja magukat az ügynök. Csak az a maguk problémája, hogy erről nekünk nincs hivatalos iratunk. Tehát most várjuk, hogy (hivatalos) faxon (hivatalosan) megkapjuk Trinidadról, hogy valóban várják magukat (hivatalosan).
Te (hivatalos) jó ég!
Már nem voltam ideges, mert láttam, hogy ezt a rettentő problémát a gép indulásáig lehetetlen megoldani.
S valóban.
Jött is mosolyogva, 16.50-kor a tiszt úr:
– Uraim! Megjött a hivatalos fax Trinidadból. Mehetnek!
Tehát minden problémánkat leküzdötték, így legfeljebb az a “nüanc” izgatott minket, hogy mikor, mivel, és hová, de főleg minek megyünk azután, hogy az a gép, amire jegyünk szólt, jól itt hagyott minket?
De ezek az urak nem ismertek lehetetlent, s valóban megoldották a legeslegutolsó problémát is!
A suhanc tiszt úr átadta a jegyeket (a 19.40-kor induló gépre), elintézte a check-in-t is, a csomagjegyek is nála voltak, hordárt hozott, aki azonnal elvitte a csomagjainkat, hogy ne kelljen cipekednünk, és jó utat kívánva átkísért az üvegfal túloldalára, a tranzitba.
– Látják, megoldottuk az önök problémáját. Ezért vagyunk… – búcsúzott el mosolyogva.
Isten áldjon Barbados, remélem több problémát nem okozok ezeknek az önfeláldozó embereknek! (Elképzeltem magamban, hogy mi lett volna, ha ez az asszonnyal történik, mondjuk útra jött volna.)
Megérkeztem a hajóra
A repülőút mindössze harmincöt perc. Sorbaállás, okmányellenőrzés a trinidadi reptéren.
– Hova megy?
– Hajóra.
– Hol a hajó?
– Port of Spainben.
– Biztos?
Te jó ég, ezek visszavittek Barbadosra?
– Igen. Az az úr vár minket -, mutatom, mert megláttam a táblával ácsorgó ügynököt. Széles mosoly. Tíz perc múlva a harminc fokos melegben és 85 százalékos párában izzadtam, karomon a most igencsak haszontalan koloncnak tűnő télikabáttal, a reptér épülete előtt.
Innen minden úgy ment mint a sicc!
Kikötő, hatóság, csónak, mehetünk.
Igyekszem kivenni, melyik lehet Clipper Cayenne a fények alapján. Hamarosan kiszúrtam az orrfelépítményéről, és a két, felállított darujáról. Hiszen Pyzik említette, hogy ugyan olyan, mint a Petra. Mint a gyorsvonat elrobogtunk mellette.
Hova megyünk?
Mivel volt élelem is a csónakban, úgy döntöttem, hogy előbb egy másik hajónak elvisszük a kaját, és utána megyünk a mienkhez.
Közeledünk.
A farán a név: Clipper Caraibes. És egy “dög nagy”, igazi, ro-ro hajó.
Behajózás
Csókoltatom Mr. Pyziket. Mi lett volna Barbadoson, ha meg is mondom, hogy a Clipper Cayenne-re megyünk?
Felmásztunk.
Na, most ezen megint kezdhetek mindent előlről. Mármint új hajótípus, bele kell tanulni. Egy suhanc, egy arab és két óriás ügyködött körülöttünk.
Nagy nehezen felhurcolkodtunk a felépítménybe.
– Chief, ez a kabinja -, mutatja a Second Capitain feliratú ajtót bosun.
Benézek óvatosan, nehogy megzavarjam a régi első tisztet, ha netán alszik. A kabin üres.
Milyen rendes, hogy kiürítette az érkezésemre, s valahol, egy tartalék kabinban gyűrődik, gondoltam, minthogy ez tűnt a legvalószínűbb lehetőségnek. Mellettem a parancsnoké, az is nyitva. Biztosan a hídon van, gondoltam. Megtaláltam a szalont, leültünk, hogy kifújjuk magunkat.
A bosun és a fitter, a két lengyel azt hitte, hogy honfitárs vagyok, fel se merült bennük, hogy csak kicsit beszélem a nyelvüket. Ez annak köszönhető, hogy a bemutatkozás után csak néhány szó hangzott el, de az polyákul.
– Hol a chief? – kérdeztem, mert meg akartam beszélni, hogy kora reggel kezdjük az átadás átvételt, mert ismeretlen a hajó, sok kérdésem lesz.
– Hazament -, volt a meghökkentő válasz.
– A parancsnok? – érdeklődtem, de gyanú rakott fészket pici szívemben. Igazam volt.
– Ő is elutazott.
Látván kérdő tekintetem, hozzátették: – csak mi, négyen vagyunk a hajón.
Hoppá! Erre inni kellett. Hoztam is a Gundel szilvapálinkát, és ettől kezdve nem érdekelt semmi, ugyanis belenéztem egy-két okmányba a chief-irodában, minden francia nyelvű. Ha megjön holnap a barba, segít. Ha azt akarja, hogy el tudjam látni a dolgomat.
Mindenre számítottam, csak erre nem.
Milyen jó, hogy nem írtam valami hasonlót a Bonzsúrban, mert senki se hitte volna el a tengerészek közül.
A főgépész azt mondja, hogy innen az út:
Tobago – Haiti – Olaszország.
De előbb átlobogózzuk a hajót, és új nevet is kap: Clipper
Cauris.
BBQ, nyelvi jövő, rotáció – MV Petra 12
2015 március 13. | Szerző: Seafalcon
Július 9. péntek, úton. Befejeztem, sőt, még egyszer elolvastam a naplót. Ezzel ki is tellett a délelőtti őrség.
Július 10. szombat, úton, Algír. Délután érkeztünk. Három órát horgonyoztunk, először, amióta a hajón vagyok. Mindenki örült, hogy bevittek, és ma már nem dolgoztak, mert estére barbeque-t rendeztünk.
Ökörsütés Petra módra
Nem mondom, hogy ilyen jól még nem éreztem magam, de sokkal jobb volt, mint például a németekkel. Rumcájsz kapitány végigmarháskodta az estét, nagyokat nevettünk, és közben fogyott az ital, és a sok-sok frissensült.
Én a Ricard-ra szavaztam, (egyfajta pastis, azaz ánizslikőr, de 5 fokkal veri a Smirnoff vodkát, mert az csak 40 fokos) és a sültekhez előbb rozé, majd vörösbort ittam a főgépésszel együtt. Volt sertéstarja, pácolt, fűszerezett csirkecomb, saslik, kolbász és lazac (Búzahús nem! – beszúrás 2015-ből, érti, aki érti…). Mindenből csak egy szeletet ettem, ebből is látszik, hogy milyen mértéktartó voltam. Mivel szűkösen voltunk, ezért nem fért volna mindenki oda a tűzhöz, így Henryk készítette el mindenkinek. Mi a fehér asztal mellett terpeszkedtünk, készítettem néhány felvételt, hallgattuk a zenét, és jól éreztük magunk.
Legfőképpen Nowakowski, az új matróz, aki egy “kicsivel” többet ivott a kelleténél, és eléggé hülyén tud ilyenkor viselkedni (hangoskodni). De semmi rendzavarás nem volt.
Rumcájsz furcsa véleménye
Adam vicceket mesélt vacsora közben, a barba nagyokat vihogott, aztán politizáltunk is egy kicsit, igaz, egészen más szemszögből, mint otthon szoktunk. Adammal megpróbáltuk meggyőzni a parancsnokot, hogy nincs igaza, de nem lehetett.
Nagyon furcsa álláspontot foglalt, főleg azért volt számomra az, mert a közismert francia sovinizmussal szöges ellentétben áll.
Azt mondja, hogy az a fejlődés útja, hogy mindenkinek egy nyelvet kell beszélnie, mégpedig az angolt. Rossz példának hozta fel, hogy ő például nem tud az apósával beszélni, mert az olyan tájszólást beszél, amit nem ért, s az öreg nem beszéli az irodalmi franciát. Mindenki használja az angolt, mondja ő, aki ráadásul olyan cefet kiejtéssel beszéli, hogy sokszor alig lehet érteni, hogy mit is akar mondani. Persze ez nem az ő hibája, hanem az anyanyelvéé. Ugyanis az a fajta francia, aki képtelen kimondani a “h” betűt. Amikor szó eleji “h”-t kell mondania, majdnem kitörik a nyelve, erőteljesen megnyomja a “h” után következő magánhangzót: “‘ev” mondja a “hev” (have) helyett.
Milyen szép lenne a világ magyarázta hevesen , ha mindenki csak angolul beszélne, nem lennének kommunikációs gondok. (Ezt különösen furcsa hallani egy olyan nemzet fiától, ahol az angolt nem beszélik, mert:
1., úgymond az ellenség nyelve
2., tanuljon meg franciául az, aki Franciaországban beszélni akar egy bennszülöttel – ez az általános vélemény még mindig él).
– És azzal befellegzik minden kultúrának – válaszoltam. – A francia is csak addig létezik, amíg van francia nyelv. A magyarok, és a kis nemzetek egyetlen túlélési lehetősége, ha megőrzik az anyanyelvüket. Ha nem ezt teszik, akkor megmarad az “európai”, ami egy szánalmas emberi halmaz lesz. “Hazádnak rendületlenül légy híve óh, magyar, bölcsőd ez, s majdan sírod is, mely ápol s eltakar”, ez csak magyarul jelenti azt, ami ebben a fohászban benne van, gondoltam magamban, de ugye ezt így le se tudnám fordítani. Egy “nemzetközi angol (amerikai)” kultúrán felnevelkedettnek semmit se mondanak, még ha le is fordítják.
Ebben Adam is egyetértett.
Két nyelvre lenne csak szükség (mondjuk mi a barbának): az irodalmi anyanyelvre, és az angolra. Milyen sivár és szomorú lenne (lesz!) a világ, ha eltűnne az ezerszínű kultúra és megmarad az amerikai szenny! Pedig valami ilyesmi vár ránk. Azt nem mondom, hogy eltűnnek a kis nyelvek, nemzetek, mert egy bizonyos értelmi szint alatt nem lehet kétnyelvűséget erőltetni egy népre (úgy, hogy iskolában tanulják a nyelvet).
Ez azt hiszem nem pontos megfogalmazás: a nép egy jókora hányada nem lesz kétnyelvű, ha az élet nem kényszeríti rá. Márpedig bármilyen fejlődés is legyen, erre csak kemény diktatúra képes rászorítani a lakosságot. Lásd a Romániában, Jugoszláviában és Szlovákiában élő magyarokat. A kemény diktatórikus eszközökkel se tudták elérni, hogy mindenütt kétnyelvűek legyenek persze van ahol ez bevált -, észérvekkel pedig sose lesz sikeres ilyen politika. Persze ez csak az általam belátható, mondjuk jó száz évnyi időszakra vonatkozik.
Ám, ha engem kérdeznek, akkor minden maradjon úgy, ahogyan van. Akinek szüksége van az idegen nyelvre megtanulja (lásd virágárus Mareille-ben), akinek nincs nem. Rumcájsz kapitány pedig beszéljen az apósával eszperantóul…
Kellemes este volt.
Jöhet a holnap, és a kirakás.
Július 11. vasárnap, Algír. Ma van Encsikének a születésnapja. Remélem, rájött, hogy nem azért kértem, legyen otthon, mert telefonálni akarok, hanem mert a virágot küldtem. Még egyszer, innen is azt kívánom, hogy éljen szép hosszú, és boldog életet (mert ilyen önző vagyok…!) Kár, hogy nem láthatom, milyen csokrot küldtem!
Ilyen az élet. Kevés rakománnyal érkeztünk, arra számítottam, hogy hamar végzünk, s tessék: három konténerszállító hajót kell kirakniuk előttünk, ezért a mieinkhez hozzá se nyúltak, a raktártetőket levetették, és saját daruval raktak ki a raktárból. Így viszont borzalmas lassan megy a munka. A változatosság kedvéért, ma a másik bokám dagadt be.
Július 12. hétfő, Algír. A tegnapinál lassabban már nem lehet dolgozni. Gondoltam én. Viszont bemutatták ők, hogy lehet. Nyolc konténer és nyolc lánctalpas traktor maradt a garázsban holnapra. Jelentem a barbának, és hozzáteszem:
– Maximum egy órai munka.
Olyan jót nevetett, hogy a könnye is kicsordult.
– Várjuk ki a végét… – mondta.
Lehet, hogy többet tud mint én?
A küldönc
Van Mr. Kaddernek egy fullajtárja. Azt hiszem, ő a tipikus arab. Valahol azt hallottam, hogy normális arab körökben (állítólag ilyenek is vannak, és én készséggel el is hiszem) sose mondják egy külföldinek azt, hogy “nem tudom”. Mindenképpen igyekeznek segíteni rajta.
Nos a fullajtár is ilyen lehet, mert segíteni akart rajtam.
Délelőtt kerestem a főnökét, de helyette csak ő jelent meg a hajónál. A “rotációt” akartam megkérdezni. Erre nincs igazán jó magyar szó, csak körülírni lehet: milyen sorrendben következnek a kikötők? Magyarán: Genovába vagy Marseille-be megyünk-e előbb? Fontos tudni, mert a konténereket e szerint kell a fedélzeten elhelyezni, hogy biztosítsuk a lehetőséget a berakásra, mert most az összes ürest (120-at) a franciákhoz visszük.
Kérdem a fickótól:
– Tudja a rotációt?
– Igen – bólint is hozzá.
– Akkor melyik lesz az első kikötőnk?
– Genova vagy Marseille – kapom a frappáns és mindenképpen igaz választ.
Még jó, hogy “fel lettem világosítva”.
Július 13. kedd, Algír, úton. A hátralévő rakományt háromnegyed óra alatt kirakták, de az egy mafira és az egy trailerre két órát kellett várnunk. Pontosan dél volt, amikor a pilot megjött, és elindultunk.
Jó hírt nyomtatott ki a telex. Megerősítették, hogy Rumcájsz kapitány átszáll a Clipper Cayenne-re. Nem ez az igazán jó, hanem az, hogy nem Costagiola jön vissza, mert ezzel riogatott napok óta a tréfás kedvű parancsnok. Most mindenki örül, engem is beleértve. Viszont a második tiszt öröme nem felhőtlen, mert három hete megkérte a váltását, és semmi választ nem kapott.
Eléggé nagy a fluktuáció, immár a harmadik barbával hajózom majd, aztán Andrzej is elmegy rövidesen hiszen lejárt a szerződése, s majd megy Andre is, a főgépész. Ő ezzel befejezi a tengerész pályafutását, nyugdíjba megy.
Jó viharos volt a tenger, amikor kifutottunk, később megnyugodott.
Láttam az MTV2-ben, hogy megint árvizek vannak otthon, irdatlan mennyiségű csapadék esett, házakat öntött el a víz, hatan meg is haltak.
Július 14. szerda, úton. Ma van a franciák nemzeti ünnepe. Vajon, ha angolul oktatnának Franciaországban, milyen érzéseket hordozna számukra ez a dátum? A Marseillaise csak franciául dobogtatja meg a szíveket (bögyömben van nagyon Rumcájsz kapitány álláspontja).
Csendes nap, de tévézni nem lehet, mert a tenger hullámos, kicsit mozgunk, nem nagyon, de arra elég, hogy ne lehessen fogni a műholdat.
Én is kimentem a hét végén…
2014 április 1. | Szerző: Seafalcon
A hét vége erődemonstrációról szólt. Én is kimentem.
Szombaton.
Tudom, ez sokaknak a szemét csípi, de nekem a szívem oda húz… és ehhez valójában senkinek semmi köze. De egyszer erről is kell beszélni. A hangulat kiváló volt. Voltak zászlók, transzparensek! és mi fél szavakból is megértjük egymást! Egy szemvillanás, egy kézmozdulat… mi itthon vagyunk! Akárki, akármit mond, ez a mi otthonunk, és ebbe nincs beleszólása senkinek.
Az igazsághoz tartozik, hogy nagyon régen voltam ehhez hasonló rendezvényen, de most kedvet kaptam, alig várom a következőt! Hogyan is mondja a latin közmondás?
Similis simile gaudet. A hasonló a hasonlónak örül! Nagy igazság!
Örülök, hogy kimentem, örülök, hogy ott voltam, a baj csak az, hogy nem jött ki minden velem egyformán gondolkodó. És kevés volt a biztatás. De most bízunk a jövőben. Leszünk mi még hangosak is, elnyomjuk az ellenfél hangját, mert nekünk ellenfelek, nem ellenségek, akik a másik oldalon állnak. Ezt azért sokan megtanulhatnák. Azért, mert a szíve máshova húz…
Szóval jó volt, szép volt, örömteli volt. És az angyalföldi fiúk legyőzték három nullra a ceglédieket! Hát még az is lehet, hogy jövőre sokkal szebb lesz a Vasas stadionba kimenni!
Remlac és Lackics
2013 október 27. | Szerző: Seafalcon
Ez nem hajózás, de főzős blogba mégsem tehetem… Tudom, nem való egy Caféblogba sem efféle blogbejegyzés, ezért aztán nem is ajánlom a címlapra, mint már jó ideje egyik írásomat sem. De ezt azért muszáj elmondanom, és ha idetévedsz, akkor a fészbukon meg is oszthatnád, hogy minél többen ismerjék meg. Köszönöm.
Van nékem egy barátom. Nem az a fajta, akivel sülve főve együtt vagyunk, de olyan, hogy bármikor kereshetjük egymást, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk…
Remlac néven jegyzi magát a neten, de régebben Lackics “névre” hallgatott, illetve használta aláírásaiban. Lac egyértelműen a Laciból jön. Kics pedig Kicsi, a vakvezető kutyájának a neve volt. Ma már egyedül él, mert Kicsi elment. De Lacit annyira megtanította éléni a környezetében, hogy már nincs szüksége kutyára, mert Kicsit egy se tudná helyettesíteni.
Egybenőttek, Laci egyik felévé lett, és az ember a saját énjének a felét nem tudja lecserélni. Most már inkább Remlacként találkozom vele a neten.
Laci valaha monoton életet élt, boltvezető helyettes volt, amikor végleg eltűnt a fény az életéből, a színek elhalványultak. Azonban az élete, amióta “elvileg” a feketeség veszi körül, színesebb lett. Kitárult a világ számára.
Laci felszabadult.
Idézem a hitvallását: “A rendelkezésemre álló időt a magam és mások számára értelmesen és hasznosan eltölteni.”
Laciból író lett, Laci előadásokat szervez (Ezer arc, ezer tálentum), fogadásból vakon egy év alatt 2000 km-t túrázott, majd kitalálta a Magyarországi nyolcast, és túratársaival egy fekvő nyolcast rajzolt hazánk térképére. Ez talán kicsit szimbolikus is, hogy akiben akarat van, annak számára a lehetőségek végtelenek…
Jaj, istenem, mit is akartam mondani? Ja, megvan:
Legyen tíz perc időd arra, hogy látogass el Laci honlapjára. legyen két perced arra, hogy behunyt szemmel elkísérd őt a Hortobágyra, ahol hangokat gyűjtött. A “nap hangja” link alatt meghallgathatod a hortobágyi halastavaknál a zúgó nádasban egy nádi rigó és egy bölömbika hangját…
Tulajdonképpen csak ennyit akartam mondani.
Nyelvében él a… tengerész!
2012 november 29. | Szerző: Seafalcon
Örömmel jelentem, lezárult egy fontos munka!
Megjelent a Szavak a hullámok hátán!
Az ötlet és a megjelenés között 10 év telt el! Ez a hosszú idő persze nem azt jelenti, hogy szakadatlanul ezen dolgoztam. De mindig jelen volt az életemben. Volt úgy, hogy zsongott a fejem a szavaktól, volt úgy, hogy nyomasztott: nem halad a munka, nem jutok előre semmit.
Miről is van szó? Olvastam egy könyvet, ahol egy magyar haditengerész azon elmélkedik, hogy megélte a tengeri lovagkor végét, mert 1905-ben “találták ki” a németek, hogy az ellenséges hajó legénységét bele lehet géppuskázni a tengerbe, mert addig kimentették a vízből őket. Nos, én is megértem valaminek a végét: a magyar kereskedelmi hajózásét, amikor 2000-ben eladták az utolsó “igazi” MAHART hajót, az M/S Vörösmartyt. És tudtam: ha a mi nemzedékünk, akik hajóztunk magyar lobogó alatt, kihal, örökre elveszik az általunk beszélt nyelv!
Voltak, akik segítettek, nem is kevesen. Ahhoz, hogy belevágjak, nem sok nógatás kellett, hiszen mindenki szereti a kihívásokat, és amikor Balázs Géza tanár urat megkerestem, azt mondta, hogy:
– Kapitány úr, ezek a szavak nem a szlenghez tartoznak, nyelvünk egy fontos része, hiszen a tengerész szubkultúra szavait alkotják, és mindenképpen megmentésre érdemes. – úgy döntöttem, hogy meg kell csinálni.
Akkoriban elég aktív voltam a HIX Nyelv levelezőlistán, ott feltettem a kérdést: kit lehet megkérni, hogy szakszerűen összegyűjtse?
Racskó Tamás szerint egyértelmű volt, ezt nekem kell megcsinálni, és azonnal “megfogta a kezem” és bevezetett a szótárszerkesztés rejtelmeibe, elmondta, hogyan kell bizonyos dolgokat megvalósítani.
Ez elég volt, és nagy elánnal kezdtem a munkába.
Sok szót gyűjtöttünk, mert sikerült sok tengerészt belelkesíteni, és hozták a listákat, adták a szavakat. Később a belvízi hajósok is hasonló örömmel küldték a szócikkeknek valót… Itt nem sorolom fel őket, de a kötetben benne van mindenki, aki akárcsak egy szót is adott, mert erre külön felhívta a figyelmem Balázs Géza tanár úr.
Az hogy milyen fontos dologba vágtam a fejszém az is mutatja, hogy az Akadémiai Kiadó kapva kapott az ötleten, ez még akkor volt, amikor a feladata a tudomány (benne a magyar nyelv) szolgálata volt. De amint bevonták a külföldi tőkét, profitorientált lett, és azonnal visszaléptek a kiadástól.
Közben a szóanyag egyre bővült. Bevettem a hajósok, a belvízi kollégák szavait és a vitorlázókét is, így aztán a Hogyan mondják tengerészül cím már nem volt aktuális, ezért lett a jelenlegi.
Közben kerestük a kiadási lehetőségeket.
A győri Széchenyi István Egyetem tanára, Dr. Hartványi Tamás próbált kiadási lehetőséget találni az egyetemen. Ígéret lett az önköltségi árra. Most már volt lehetőség, csak egy apróság hiányzott: a pénz.
Szponzorokat kerestünk.
Ígéretet kaptunk eleget, majdnem annyit, hogy ki lehetett volna fizetni a kiadást. De csak majdnem. Várni kellett. Nekem nincsenek üzleti kapcsolataim, és akinek voltak, annak más dolga is volt, így aztán állt a dolog.
Egy rádióriport hozott gyökeres változást: Pais Judit készített velem egy beszélgetést a szótárról, és ez elhangzott a Kossuth Rádió Disputa című műsorában. Ezt hallotta Fábián Zsuzsanna tanárnő, aki az Akadémia Szótári Bizottságának tagja, és foglalkozik a magyar nyelv olasz eredetű szavaival. Megkeresett, és ettől számítom azt, hogy a műkedvelő szótár elkezdett alakilag is közelíteni a tudományban elfogadott szótárhoz.
De én nem vagyok szakember, nekem kevés a tudásom ahhoz, hogy minden előforduló problémánál megtaláljam a megfelelő megoldást.
Amikor azt gondoltam, vége a gyűjtésnek, a munka lezárult, átküldtem a szótár olasz eredetű szavait Fábián tanárnőnek (próbáltam kimondatlanul is büszkélkedni), hamarost visszakaptam kijavítva… 😀
Akkor úgy döntöttem, hogy a szavaimnak a szóolvasmány műfaji meghatározást adom – erre viszont copyrightot jelentek be :).
Közben jelentkeztem a Tinta kiadónál, amelyik szótár kiadására szakosodott, de anyagi okok miatt nem tudták elvállalni. Ezután hamarosan egy szlovákiai kiadót találtam meg, akik olyan jónak tartották a kéziratot, és Révkomárom részéről vállalhatónak (hiszen ott van Szlovákia legnagyobb vitorlás központja), hogy még pénzt is pályáztak a kiadáshoz. Nem kapták meg, így ez a lehetőség is kútba esett.
Ekkor volt az, hogy elkeseredtem, és azt mondtam: feladom. Megírtam mindenkinek, aki addig segített, hogy köszönöm és kész… eddig volt, nincs tovább. Elfogyott az erő.
A szponzorokat is megkerestem:
– Nincs pénz, nem tudom vállalni a korábbi ígéretem, – ezeket a válaszokat kaptam.
Jelentkeztem a Plimsoll Kft.-nél is.
– Nem megy a kiadás, nem jött össze a pénz…
– Pistikém, ezt nem hagyjuk annyiban! – mondta a Kft. ügyvezetője, Szalma Botond (aki amúgy a főiskolai osztálytársam és barátom) – ezt a szótárt fontos megjelentetni. Ki adja rá a pénzt, ha nem egy hajózással foglalkozó cég, ahol régi, mahartos tengerészek dolgoznak?
Ezt 2011. novemberében mondta, és idén,2012-ben kezembe vehettem a kötetet.
Nem dolgoztam hiába, a nyelvünk “megmenekült az elfeledéstől”.
Hogyan lettem tengerész?
2012 október 31. | Szerző: Seafalcon
A blog elindult.
Azt hiszem, sokakat izgathat, hogy miből és hogyan lesz a cserebogár, azaz miért és mi úton lesz valaki tengerész? Mert mindig vannak, akiket elkap a gépszíj, akik romantikából jelest, érdemelnek és álmodozásból is kitűnő az osztályzatuk. Még ma is, ebben az elképesztő világban, ami össze nem hasonlítható az én ifjúságommal az információáramlást tekintve, ahol csak egy katt, és a gugli mindent megmond, mindig van egy-két eltökélt ifjú, aki felteszi a honlapomon keresztül a kérdést:
– Kapitány úr, tengerész szeretnék lenni, mit csináljak? – és én segítek tanáccsal, ahogy tudok, bár ma már nincs sok lehetőség.
Tehát ha megválaszolom a címben feltett kérdést, arra felelek, hogyan lettem valamikor a “történelmi” időkben tengerész? Hát így:
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy…
A mesék így kezdődnek. De ez nem mese, bár a kezdet számomra igazán mesébe illő.
Tehát egy fiatalember évek óta arra készül, hogy világot láthasson, tengerész legyen. Honnan az ötlet, a késztetés?
Gyermekkoromban faltam a Verne regényeket (többek között), s bizonyára eljátszottam a tizenöt éves kapitányt, kerestem én is gondolatban Grant kapitányt a gyermekeivel együtt, nagyon intenzíven átéltem az olvasmányaimat, s alakítgattam magamban egy világot, amiben nyilvánvalóan a tenger, a végeláthatatlan víztükör előkelő helyen szerepelt.
Amit biztosan tudok a kezdetekről az, hogy másodikos gimnazista voltam, és a kezembe került egy IM, a korombéli olvasók biztosan emlékeznek az akkoriban népszerű, képes havi folyóiratra, az Ifjúsági Magazinra. Ott olvastam egy riportot magyar
A korabeli magazin…
tengerészekről.
Ez az! Ez kell nekem!
Elővettem az IM-et, kinéztem a szerkesztőség címét, s megfogalmaztam egy levelet. Megírtam, hogy minden vágyam, hogy tengerész lehessek, igaz, édesanyám azt szeretné, ha agronómus lennék, de tessék szívesnek lenni és megírni, hogyan lehet valaki Magyarországon tengerész?
A válasz:
Kedves Barátunk!
Magyarországon egy hajózási vállalat van a Mahart, náluk lehet tengerésznek jelentkezni. Alant mellékeljük a címét.
De ha szabad ajánlanunk, akkor inkább válassza a mezőgazdaságot, az szép hivatás, ebben mindenképpen egyetértünk az édesanyjával.
A levelet eltettem, talán el is vesztettem, akkoriban mindent elvesztettem, semmit se sajnáltam, mindent lehet pótolni, nem tudom mi történt vele, de tény, hogy jól megjegyeztem: a Mahart az én lehetőségem.
Az biztos, hogy amikor befejeztem a gimnáziumot, s kezemben volt az érettségi bizonyítvány, boldog voltam, azt hittem, enyém a világ, mindent megvalósíthatok, amit csak akarok. Tehát felvételiztem Fertődre, a Felsőfokú Mg. Technikumba, gyümölcstermesztőnek. Ezt persze nem én akartam, hanem az édesanyám.
– Kisfiam, tőlem azt csinálsz, amit akarsz, de először szerezz egy normális szakmát – mondta. S mivel valóban éreztem valamiféle kedvet a mezőgazdasághoz, hát beadtam a felvételi kérelmet a fent említett iskolába.
(A fertődi kastély bal szárnya, ebben volt a technikum !)
Egy fertődi délutánra élénken emlékszem. Strandon voltunk, vagy a focipálya szélén hevertünk, egyre megy, a lényeg, hogy Szaca mesélt. Tengerészekről, parancsnokokról, hajókról, fedélzetmesterekről, városokról, lányokról, kalandokról, ivászatról, mindenről. Én meg hallgattam, hallgattam, hallgattam.
A két év hamar elrepült. „Tanultam” a magam választotta szakmát. Mindent elkövettem, amit nem szabad, ha az ember diplomát akar szerezni egy felsőfokú intézményben: hátul ültem, nem jegyzeteltem, órákon ultiztunk a vizsgaidőszakban teniszeztünk, a gyakorlatokat ellébecoltam, este leültünk kártyázni és két napig egyfolytában kanasztáztunk. Gitároztunk, fociztunk, néha talán tanultam is. Persze ennek is volt jó oldala, mert később mindent tudtam, mit kell másképp csinálnom, ha tengerésztiszti diplomát akarok szerezni.
Legjobban persze azt szerettem, ha Szaca mesélt. Ittam a szavait, és már előre fogalmaztam a levelem, amit el kell küldenem a Mahartnak:
Tisztelt Mahart!
Már gyermekkorom óta tengerész szeretnék lenni. Tessék megírni, hogyan kell jelentkezni?
A levél 1968 nyarán ment el, amikor már a kezemben volt a szőlész és gyümölcskertész diploma.
Nagyon vártam a választ. Lestem a postást, minden nap kérdeztem:
– Nem jött levelem a Mahartból?
Lassan őröltek a hivatal malmai. Nem tudták, nem tudhatták, mennyire fontos a válaszuk. De ami késik, nem múlik, még akkoriban is így volt. Egyik nap kék fejléces, hivatalos levél jött Csehipusztára, személyesen nekem címezve. Remegő kézzel nyitottam ki a borítékot. (Sokáig ez a levél is megvolt, de nagytakarítás…)
Tisztelt Jelentkező!
Vállalatunkhoz írt levelére az alábbiakat válaszoljuk:
Tengerész forgalmi állományba csak katonaviselt fiatalokat tudunk alkalmazni. Katonai szolgálatának letöltése után levélben jelentkezzen Személyzeti Osztályunkon.
Aláírás, dátum.
Majdnem elsírtam magam, s hogy ez mégse esett meg, az annak tudható be, hogy a levél nem elutasítás volt, hanem csak halasztás. Mi az a két év, ha eddig vártam, azt is kibírom!
Katonaság. Ez egy külön regény. Lehet, hogy egyszer sor kerül rá, de nem most.
Leszerelés után ment a következő levél, hova máshova, mint a Maharthoz:
Tisztelt Személyzeti Osztály!
Világéletemben tengerész akartam lenni, A tanulmányaim befejezése után azt a választ kaptam, hogy a katonaság letöltése után jelentkezzem felvételre Önöknél. Leszereltem, most már mindenben megfelelek az elvárásoknak. Tisztelettel, stb. stb.
A levél elment, s én újra izgultam.
A kisnyárádi postást (édesanyám sokat költözött, mint vidéki tanítónő, akkoriban egymás után szüntették meg a kisiskolákat) minden nap lestem.
– Gyurka, jött-e levél Pestről? A Maharttól várok.
– Nem jött.
– Nem jött.
– Nem jött.
Hetek teltek el, s nekem valami állás után kellett néznem, ha nem akartam, hogy a katonaság ideje elvesszen a szolgálati időmből. Akkoriban három héten belül kellett munkába állni, másként nem számított bele a szolgálati időbe a nyugdíjszámításnál.
Már megvolt a munkahelyem a Pécsi Volánnál (ha tengerész nem, akkor kamionos leszek, volt az elhatározás), amikor megjött a kurta válasz:
Sajnálattal közöljük, hogy Vállalatunknál két évig létszámstop van, nincs tengerészfelvétel.
Két év Pécsett, fél év a Volánnál, másfél a Mecsekvidéki Pincegazdaságnál, elfogadták a fertődi diplomát.
Nem hagytam magam. Újabb levél ment tengerészékhez, immár 1972 késő őszén, november utolsó napjaiban: letelt a két év, itt vagyok, tengerész szeretnék lenni.
A válasz december elején érkezett: jövő év január 11-én jelentkezzen orvosi vizsgálaton a Merényi úti kórházban. Cím, egyéb utasítások.
Azt hittem, nem jól látok. Csak így egyszerűen, jöhetek, illetve mehetek, tengerész lehetek!
Hurrá, hurrá, hurrá!
Nem fértem a bőrömbe! Nem tudtam megülni a fenekem Pécsett. Fel kellett mennem Pestre, hát irány a Rákosligeti TSZ szőlészete, januártól gyalogmunkásság.
Metszés, permetezés, semmiség, mindent tudtam, jó haverok voltak, eltelt az idő. Egyik nap hívat a főnök.
– A BM-ből érdeklődtek maga után, miért?
– Fogalmam sincs.
– Csak nem keveredett valamibe?
– Semmibe.
– Mindegy, jó véleményt adtam magáról. De ugye tényleg nincs semmi disznóság a dologban?
Két nap múlva:
– Itt akar hagyni minket?
Nem tudtam, honnan fúj a szél. Csak a vállamat vonogattam.
– A BM szerint a Maharthoz akar menni, tengerész lesz.
Úgy elkezdtem vigyorogni, hogy tudta, ez bizony így van! Na meg, ha nem is árultam volna el magam, a BM-től úgyis megtudta. Ekkor már kezdett közelinek tetszeni a tengerészet. Főleg, amikor az egyik márciusi hétvégén hazamentem, s édesanyám is azzal fogadott, hogy:
– Itt voltak a rendőrök, és utánad érdeklődtek. Csináltál valamit? Azt állították, nem tudják, miért kell utánad érdeklődni…
– Tengerész leszek, anya! – mondtam boldogan. – Csak tudnám, hogy mikor mehetek már!
Bizony még kellett várnom. Innen is, onnan is hallottam, hogy rendőrök kérdezősködnek utánam. Már tudtam, miről van szó, hát nem izgatott a dolog, illetve annyira igen, hogy érnének már a végére!
Ez is bekövetkezett. Augusztus elején levelet kaptam: menjek be felvételem ügyében, 1973. augusztus 8-tól a Mahart forgalmi állományú dolgozója leszek tanulómatrózi beosztásban a Tengerhajózási Igazgatóságnál. (Illetve, azt hiszem, akkor még a Detert-nél, de lehet, hogy csak a tengerészek nem tudtak rászokni a hosszú, újmódi megnevezésre, mert nekünk mindvégig Detert – Duna-Tengerhajózási Részvénytársaság – maradt.)
Felvettek!
És 1973. augusztus 31-én behajóztam a legszebb, legjobb hajóra, az M/S Hévízre.
A Hévíz motoros, az első hajóm
Tengerész lettem.
Helló Világ! Elindult a Hajóablak!
2012 október 30. | Szerző: Seafalcon
Sok-sok tépelődés után indítottam el ezt a blogot. Nem titok, hogy más blogmotoron is van hasonló blogom, de azt szeretném, ha ez egy picit más lenne.
Nem azt szeretném, ha a “jajdecuki” kategóriába kerülne egy-egy bejegyzés, nem. De megpróbálok úgy írni, hogy ne csak a “villáskulcsra gerjedők” olvassák. Sokan mondták, hogy hogy számíthatok a női olvasókra is, hiszen őket is érdekli a téma.
Elhiszem. Sőt tudom. Hányan vannak (voltak) akik személyes érintettség miatt kedvelik az efféle írásokat! Azok a lányok, asszonyok, akik nélkül nem lenne tengerészet, hajózás, nem lenne kereskedelem se szárazon, se vízen, akik összetartják a családot addig, amíg a férj, apa hajózik, utazik, keresi vagy “csinálja” a pénzt.
Nem akarok senkit se megríkatni, ezért egy megszívelendő arab közmondást adok közre (bár ez számomra inkább humor kategória), amit az utazóknak meg kellene fontolnia:
“Mikor hazatérsz a hosszú útról, verd el a feleséged. Mert te nem tudod, de ő biztosan, hogy miért kapja!”
Indulásként más tollával ékeskednék. Egy verset adok közre. Ez számomra azért fontos, mert a fiam írta az édesanyjának…
Székely Szabolcs:
|
||
|
Kacifántos behajózás – MV Kambo (1. rész)
2016 április 25. | Szerző: Seafalcon
Duisburg
Július 6. Csütörtök, Budapest, Duisburg. Elérkezett a várva várt nap, mert meg kell mondjam, hogy már igen vártam a behajózást. Kell a pénz, és ez a szerződés egy új kihívás. Egy kicsit bennem van a frász, de legyőzhető minden különösebb gond nélkül.
Encsike szokás szerint elpityeredett, szegény egyre nehezebben
viseli a behajózásokat. Rendben indultunk. Münchenben
átszállás, Düsseldorfban kellemesen hűvös idő fogadott.
S-bahnnal mentem Duisburgba.
Hajót keresek…
tartunk ott.
Az első percek…
csinálja, és most áldottam az eszemet, hogy megvettem a CD írót, így könnyedén ki lehet menteni mindent! Az átadás-átvétel közben jött a régi főgépész, hogy a váltója részeg, mint az albán szamár… Nem tudja, hogy felfogja-e egyáltalán, amit mond. Na, szépen nézek ki ezzel a pasassal. A hazamenő egyébként a dán cégnél kapott állást, a gépészek intendánsa lesz, a Kambo is hozzá tartozik majd, ez viszont jó hír, mert állandó telefonkapcsolatban leszünk, és mindig tud segíteni az újnak, ha kell. Innen
ment minden, mint a karikacsapás, hamarosan, hajnali fél háromra, végeztünk is az átadás-átvétellel. Ezután Mariusz (a barba)
zuhanyozott, csomagolt, felcihelődött, s elment. Fél négykor már le is feküdtem, de a fáradtságtól nem tudtam elaludni. Aki volt
már nagyon fáradt, az tudja, hogy ez gyakran előfordul. Négykor még megnéztem az órát, aztán elaludtam. Húztam a lóbőrt
egészen háromnegyed ötig, mert akkora kértem ébresztőt az első tiszttől. Öt perc kopogás után fel is ébredtem.
De ez már holnapi történet…
Oldal ajánlása emailben
X