Milyen filmeket néz egy tengerész a magányos estéken?
2017 május 2. | Szerző: Seafalcon
Az előbb akadtam egy emlékezős megosztásra a Fészbukon. Két kedvencem is benne van! Aktív koromban úgy mentem hajóra, hogy egy bőröndben volt a laptop, a printer, millió kábel, és vagy millió DVD letöltött filmekkel. Hogy legyen mit néznem a szolgálat és az elalvás között.
Nos, az egyik alkalommal elvittem a Tenkes kapitányát, és a Tüskevárat. Teljesen beleszerelmesedtem, így aztán akkor semmi mást nem néztem! Minimum 3 részt néztem esténként. Így aztán csak a jó Isten tudja, hányszor néztem meg mindkettőt! nem hazudok, ha azt mondom, hogy szinte szórul-szóra megtanultam… Nem akarok nagy szavakat használni, de nem hiszem, hogy rajtam kívül van kis hazánkban felnőtt, aki annyiszor megnézte ezt a két filmet, mint én. (Egy nem hitelesített Guinness rekordnak fogom fel!)
A sógorom szerint van annak valami bája, hogy egy éltes, diplomás tengeri medve a nagy viharban a szófára kucorodva Tutajost, meg Buga Jakabot nézi, ahelyett, hogy Schwarzanegger vagy Van Damme verekedne a képernyőn.
Megkövetem minden kultúrkommandós kedves ismerősömet, ha a művészi élményre való hajlamot hiányolják, de higgyék el, a húzós napi munka után az agy kikapcsol, a szem néz, de nem igen lát…
Itt a link, ahol te is megnézheted az Emlékek “mackós” korunkból (az 1960-as évekből) című összeállítást. Sok érdekesség van benne!
A M/S Bodrog zátonyról való mentése
2014 március 25. | Szerző: Seafalcon
Lindiana és Koalack nevezetű városkákban. Felhajóztunk Dakarig, megéjszakáztunk
horgonyon, majd a pilotot felvéve, elindultunk a Saloum folyó torkolata felé.
Nagyot tévedtünk, amikor azt hittük, hogy a révkalauz személye és a térképeink
elegendő segítséget nyújtanak a biztonságos hajózáshoz! A lapos, bozóttal
borított homokos part nem nyújtott sok látnivalót, feltűntek a hajózó utat
jelölő bóják, és pilotunk instrukciói alapján bekormányoztam hajónkat a torkolatba.
Nehéz volt irányítani a Bodrogot, össze-vissza csúszkált, kevés volt alattunk a
víz, a dagály is nyomta felfelé a hajótestet. „Hogyan jövünk le itt
megrakodva?” – villant át az agyamon. Az orrban őrséget adó fedélzetmesterünk
is integetett: „üt a hajó!”. Révkalauzunk elvesztette magabiztosságát, hol a
jobb, hol a bal oldali bójákat közelítette, pár percre átvette a kormányt, majd
ismét rám bízta, zátonyokon bukdácsoltunk át. Kezdtek rosszul festeni a dolgok.
És akkor hirtelen „megérkeztünk”! Mintha falba ütköztünk volna, úgy lecövekelt
a hajónk a hajózó út kellős közepén, ott, ahol a térkép szerint jó pár lábnyi
víznek kellett volna lennie a hajógerinc alatt, ott futottunk zátonyra! A gép
teljes erővel dolgozott, mindhiába, egy tapodtat sem mozdultunk előre. Hátrába
kapcsolták a masinát, de már visszaút sem volt. Előre, majd hátra, majd ismét
előre, csak nem eresztett a zátony. Ledobatták a horgonyt, – hogy a későbbi
manővereknél esetleg segítséget nyújtson. – de mindhiába, közel volt a fenék.
Szilárdan tartottuk a pozíciónkat a homokpad közepén. Próbáltunk segíteni
magunkon, a lebocsátott mentőcsónakokkal akartuk mélyebb vizekre vinni a
tartalék horgonyunkat, kár volt a fáradtságért. A vízbe eresztett horgonyunkat
karnyi vastag kötéllel rögzítettük a csörlőhöz, és próbáltuk lassan húzni,
hátha megmozdítja a homokon fekvő Bodrogot. Nem a hajó mozdult, hanem a horgony
kezdett csúszni a hajó felé. A „kapák” képtelenek voltak megkapaszkodni a
homokos fenéken, csak szántották a talajt, nem tudták beásni magukat, nem
tudtuk vontatni magunkat. Elmúlt a dagály, minimálisra csökkent a víz
körülöttünk, lehetett gondolkozni a „hogyan továbbon”?
törőhullámok csapásai egyre kijjebb tolták a hajót a csatornából, ráadásul
keresztbe is fordították, így a teljes oldalunkat kínáltuk fel a több méter
magas, ámde annál rövidebb hullámoknak. Némelyikük akkorát ütött a homokba
ágyazott hajótesten, hogy minden beleremegett, a tajték a radarárboc
magasságáig csapott fel. A kivitt horgony újra nem talált kapaszkodót,
végigszánkázva a fenéken csúszott ismét a hajóorr alá. Helyzetünk romlott,
egyre közelebb kerültünk az egy kilométerre lévő parthoz. Szerencsétlen
révkalauz, hiába bizonygatta, hogy nemrégiben gond nélkül felvitt egy hasonló
méretű hajót, a tények önmagukért beszéltek. Ahol a térkép elegendő vizet
jelzett, ott valójában pár lábnyi fedte csak a nap mint nap máshova vándorló
zátonyokat. A mienké rossz időben volt rossz helyen, így találtunk egymásra.
onnan saját erőből képtelenek leszünk leszabadulni. Bizonyos mértékben
szerencsénk volt, hogy szilárdan beágyazódtunk a homokba, mivel így alig dőlt
pár fokot a hajótest. Rögtön elrendelték a vízkorlátozást, a gépházban lévő
generátorokat leállították, – a hűtővíz szivattyú beömlő nyílása magasan a
vízszint felett tátongott, – így az orrban lévő „öcsi”, a kikötői segéd
generátor tudott szolgáltatni áramot a gépi berendezések működtetéséhez, a
„klímához”. (Ha jól emlékszem, a ballaszt tartályokból sikerült hűtővizet
biztosítani a masinához, nem maradtunk energia nélkül egy percre sem.)
próbálkoztunk, hogy levontassuk magunkat, a Mahart is dolgozott; kerítettek egy
szenegáli vontatóhajót, akik vállalták, hogy leszabadítanak minket. A
szerződésben belefoglalták, hogy csakis sikeres mentés esetén fizet a cég.
Megérkezett a mentő hajó, a mély vízben vetettek horgony, jókora távolságra
tőlünk, mert minden nap, minden dagállyal egyre messzebb kerültünk a hajózó
csatornától. Parancsnokuk, egy fiatal francia srác, átcsónakázott hozzánk,
meghányták vetették sorsunkat barbánkkal, és másnap már velük együtt próbálkoztunk.
A vontató közelebb jött, ameddig a merülése engedte, csónakkal áthoztak egy
combvastagságú kötelet, fixáltuk az orrban, majd nekifeszült a vontató,
főgépünket is beindítottuk, és végre mozdult a hajónk! Korai volt az öröm, mert
többre már nem futotta az egyesített erőből. Hajónk orra alól csikorgás
hallatszott, megtaláltuk a pár napja kivitt horgonyunkat, és a vízszint
csökkentével szépen rá is csücsültünk. (Később kiderült, hogy pár helyen ki is
lyukasztotta a fenéklemezt.)
ismételtük meg a műveletet, minden eredmény nélkül. A vontató ereje kevés volt,
hajócsavarunk dagálykor is félig kiállt a vízből, igen rossz hatásfokkal
dolgozott, kevés segítséget tudott adni a vontatáshoz. Szép nagy medencét
kotort a hajónk mögé, egyebet nem értünk el vele, ha csak azt nem számoljuk,
hogy apálykor a bent rekedt halakat könnyűszerrel ki lehetett fogni. Igaz,
azoknak a javarésze csak cápa és rája volt, nem igen gazdagították konyhánk
kínálatát.
vált helyzetünk, a napok meg csak múltak, közelebb nem kerültünk a nyílt
vízhez. Egy ízben csaknem sikerült befordítani a hajónkat a kedvező irányba,
akkor a kötél szakadt el, és mire újra cserélték, a kedvező pillanat elmúlt,
hajónkat visszapofozták a hullámok a régi helyére. Apály idején már alig 30-50
centi víz volt bárkánk körül, a homok lassan körbevett minket. A hajójáró nem
ért le a víz szintjéig, két, összekötözött kötélhágcsón mászhattunk le, ha a
hajó körül akadt dolgunk. Kigázoltunk a partra, kagylókat, csigákat gyűjtöttünk…
a pesszimistábbak már arra gondoltak, örökre ott ragad a hajónk! Nagy
szerencsénk volt, életünk egy percig nem forgott veszélyben, nem borult fel a Bodrog,
ott trónolt a sekély vízben, távolabbról úgy látszódott, mintha a parti
fövenyen állna, mint valamilyen „sivatagi hajó”.
eredménytelen próbálkozás után elhajózott a vontatónk, szomorú relikviaként
otthagyva elszaggatott köteleit. Egy fillért sem kerestek az üzleten. Hál’
Istennek a vállalat sem tétlenkedett, nyakunkra küldte szakértőit, egy
parancsnokot és egy biztosítási ügynököt, és az igazgatónkat, aki ugyan nem
volt tengerész, de még nem járt soha Afrikában. Megkapta a lehetőséget, hogy
majdan unokáját térdén lovagoltatva mesélje élményeit a szenegáli
„zátonyozásról”. Ha valakire nem volt szükségünk, az akkor ő volt. Egy
bennszülött hozta be a „delegációt” csónakjával, ők sem jutottak túl közel
hozzánk, így hát cipők levéve, pertlivel összekötve, nyakba véve, gatyaszár
feltűrve, – így gázoltak be hozzánk. Ketten már másnap hazautaztak,
„tanácsadónk” még pár napig osztogatta az észt. (De trendi lettem!)
motoros munkacsónakunkat, azzal járták végig a hajózó utat a kárszakértők,
méregették a víz mélységét apálykor, dagálykor, készültek a pereskedésre a
helybéli szervekkel. Nekünk is jól jött ez a kis szünet, mert addig sokat
dolgoztunk, volt, hogy tizenhét órát is kint töltöttünk a fedélzeten, sokat
kivett belőlünk a meleg, a fizikai munka.
érkezett, ezúttal profikkal sikerült szerződést kötni, a holland „Wijsmüller”
céggel. Három németalföldi legény érkezett hozzánk, azonnal átöltöztek, és
munkához láttak. Körbejártak, felmértek, feljegyeztek mindent és kijelentették:
az ő eszközeikkel megmenthető a hajó! Bizonyságul az asztalra tettek egy
halomnyi szórólapot, az egyiken egy fényképsorozat bizonyította, hogy még a
homok dűnék közül is vízre segítettek egy hajót valahol Arábiában, miután
csatornát ástak a nyílt vízig. Ennél azért mi jobban álltunk. Beköltöztek,
valahogy még nekik is szorítottunk helyet. A főnökük a mentőtiszt volt, aki
huszonvalahány évével irányította a munkát, készítette a terveket, rendelte meg
az anyagokat, és ha kellett, megfogta a munka véget, szerelt, hegesztett.
Technikusuk is univerzális szakembernek bizonyult, csakúgy, mint a búváruk,
akit a teremtő hatalmas termettel és a hozzá tartozó 47-es lábakkal áldott meg…
az éjszakára kitett „topánkája” majd’ átérte a folyosót. Ezek az emberek egész
egyszerűen mindenhez értettek, ami a hajómentéshez tartozott. Gibraltárból
elindult egy mélytengeri vontató, hogy ha szükséges, „kéznél” legyen, az
anyagokat repülő hozta Dakarig, közúton fuvarozták az egyik folyó menti
településre, onnan hordtuk be mentőcsónakjainkkal a hajóra.
következőképpen festett: készítettek egy egyenlő szárú háromszöget formázó
„ernyőhorgonyt”, kb. 3 méteres él hosszal, hat-nyolc centiméteres vastagsággal.
A három csúcsra félszemmel erősítettek drótköteleket, majd ezeket a köteleket erősítették
egy jóval vastagabbra. Ehhez csatlakoztattak egy vékonyabbat, huszonkettes
átmérőjűt, ezt vezették be a hajóra. A fedélzetre, a felépítmény elé
hegesztettek egy hat darab csigából álló blokkot, – ez volt a fix pont – a
másik, szintén hatos blokk szabadon mozgott a fedélzeten. Ebbe a két blokkba
fűződött be az előbb említett 22-es kötél, amelynek az egyik végét az
ernyőhorgony ötveneséhez erősítették, a másikat, a szabadon lévőt a hajóorrban
lévő csörlő dobjára tekerték, így ha húzták, az erő megtizenkétszereződött. A
terv az volt, hogy a hajótól távol a mélyvízben a fenékre engedik az
ernyőhorgonyt, lassan elkezdik húzni, és mivel a háromszög hátsó oldalára
ellensúlyként felerősítették a tartalék horgonyunkat, amikor a kötél megfeszül
a tartalék horgony ellen tart, és így felállítja a háromszöget, az beleássa
magát a tengerfenékbe, így válik a másik stabil ponttá. Húzásnál a fedélzeten
lévő szabadonfutó csigasor végig vándorol egészen a lehegesztettig, akkor ki
kell fűzni belőle a kötelet, előre vinni, és újra fűzni, újra húzni, ismételve
ezt mindaddig, amíg a hajó meg nem mozdul és fel nem úszik. Reméltük, hogy nem
a horgony csúszik a hajó alá, amint eddig történt, hanem a hajó mozdul el az
ágyából.
művelethez kellett beszállítani az eszközöket a hajóra. Útnak indultak
csónakok, eltűntek a folyó torkolatában. Mi, hajón maradottak szétszereltük a
raktárak fedő szelvényeit, darukkal az egyes raktár elejébe forgattuk őket, orr
nehézzé téve bárkánkat.
csónakoknál. Délutánra befutott az első, kiraktuk, behordtuk a hajóra az
anyagot. Közben beborult, villámlott, a szél felerősödött, elkezdett zuhogni az
eső. „Hol lehet a másik kettő?” – ez foglalkoztatott mindnyájunkat. Távcsővel
még láttuk, amint kiértek a torkolatból, majd eltűntek a méteres hullámok
között. Ránk szakadt a sötétség. Mit tegyünk? Parancsnokunk döntött, amíg ilyen
viharos az idő, sötétben nem teszi kockára az emberek biztonságát,
mentőcsónakunk épségét, várunk. Fellőttünk néhány rakétát, bekapcsoltuk a
kereső fényszórót, hátha reagálnak rá. De nem történt semmi, a „volki-tolkik” (walkie-talkie – szerk.) is némák
maradtak. Az első csónak legénysége elmondta, hogy a másik jóval nagyobb terhet
cipelt, abban voltak a drótkötelek, alig állt ki a vízből. Ha azzal
belefutottak a hullámzásba… nem mertük folytatni a gondolatot.
elcsendesedett a vihar, már készítettük elő a beérkezett csónakot a mentő
expedicióra, amikor megjelent egy bennszülött halászladik, s benne kucorogtak
néhányan a másik csónak legénységéből. Rögtön nekik ugrottunk, hol vannak a
többiek, mi történt a csónakokkal? A következők derültek ki: már a folyó
torkolatában jártak, mikor kitört a vihar. Nem vágtak neki a hullámoknak,
inkább visszafordultak a folyóba, és egy alkalmas zátonyon felfuttatták a
csónakokat. Az eső ömlött, valami szállás után próbáltak nézni, amikor arra
tartott az egyik hollandus az általa bérelt motorossal. Ő is a hajóra
igyekezett volna, de neki sem sikerült, így felszedte a szigeten didergő
társulatot, és elvitte őket a közeli városba. Akadt ott egy motel is.
Képzelhető volt, milyen meglepetést okoztak a recepción, mikor megjelentek
mezítlábasan, csapzottan, borostásan egy szál trikóban, csurom vizesen. A fehér
szmokingos igazgatónak elkerekedett a szeme a furcsa társaság láttán, el akarta
tanácsolni kollégáinkat. Hollandunk az orra alá dugta a dollárral megtömött
pénztárcáját, rögtön készségesebb lett a főnök, és tengerészeink kisvártatva
már a forró zuhany alatt áztatták magukat, majd a bárba telepedvén
kortyolgatták a dupla viszkit és szívták a cigarettát, és végül vetett ágyban
szenderültek álomba. (Mi meg bent rágtuk a körmünket, mi lehet velük?)
kimentek a másik csónakkal, felszedték a csapat maradékát, elosztották a
rakományt, vízre tolták a partra futtatott ladikokat és visszatért a hajóra az
egész díszes társulat. Két napig szereltünk a hollandok irányításával, ők is
derekasan kivették a részüket a munkából.
egyik éjszaka lepkék lepték el a hajónkat, tömegével kapaszkodtak köteleinkre,
halmokban vergődtek a fedélzeten, majd’ mindenhova befurakodtak, valószínű,
nászukat ülték. Reggel lapáttal hánytuk a vízbe az elpusztultakat. (Rengeteg
rövidzárlatnak lettek okozói a későbbiekben a mindenhova befurakodott pillangók
tetemei.)
megérkezett a mélytengeri vontató, ernyőhorgonyunkat egy lapos fenekű, daruval
ellátott pontonnal kivitték a mélyvízbe, leengedték. Mi a hajón befűztük a
kötelet, szabad végét rátekertük a csörlő dobjára, vettünk egy nagy levegőt, és
elkezdtük húzni – és megmozdult a hajó! Az ernyőhorgony előírás szerint
tartott, csúsztunk a homokon a mélyvíz felé! Összeért a két csigasor, kifűztük
a kötelet, elcipeltük a több mázsás blokkot a hajó elejébe, ismét befűztünk,
ismét húztunk, ismét csúsztunk. Újra összeért a két blokk, újra cipeltünk, újra
fűztünk, újra csúsztunk, majd megint összeért a két blokk… na, itt már
abbahagytuk, mert elmúlt a dagály. Reggel villámgyors fűzés és a többi művelet,
és mire másodszor ismételtünk, már úszott a hajó! Három hét után ismét víz volt
alattunk. Ernyőhorgonyunkról levágták a kötelet, – talán még ma is ott hever a
tenger mélyén a tartalék horgonyunkkal együtt. A maradék drótkötelet beszedtük,
elénk állt a vontató, felcsatoltuk, és lassan kivontattak a mélyvízbe, ahol
horgonyt dobtunk. Következett egy alaposabb vizsgálat, a búvár szemügyre vette
a hajócsavart, kormánylapátot, a hajótestet, és azzal tért vissza, nagyobb
sérülést nem látott, beindíthatjuk a főgépet.
befelé igyekvő hajó megtorpan, megáll, majd’ ugyanazon a helyen, ahol mi is
zátonyra futottunk. Hollandjaink vérszemet kaptak, motorcsónakba szálltak
megnézni, mi történt a kollégákkal? Kisvártatva visszatértek, csak
legyintettek, guineai volt a hajó, a személyzet már csomagolt. Felhúztuk a
horgonyt, beindult a főgép és lassan elindultunk Dakar felé. Túl voltunk tehát
a zátonyon, élmény volt az ott töltött három hét. Mindenből tanul az ember, az
ilyen haváriákból is, de reméltem, az ott szerzett tapasztalatokra nem lesz már
többé szükségem.
felé hajóztunk, helyesebben vontattak. Szerencsénk volt, rögtön behoztak a
kikötőbe, igaz, nem rakodni jöttünk, hanem „kivizsgálásra”, és az esetleges
„műtétre”, így beállítottak a hajójavító mólója mellé. Jobban jártunk, mint a
vontatónk, ők kint maradtak horgonyon, és éjszaka meglátogatták őket a „lopó
emberek”, pár kikötőkötelük bánta a vizitet. Mindezt másnap tudtuk meg, mikor
mellénk álltak, és átpakoltuk a mentésnél használt anyagokat. A hollandusok
velünk tartottak, a búvárnak is akadt végre szakmába vágó munkája, tüzetesen
átvizsgálta a hajófeneket. Indokolt volt, mivel az egyik, a hajóorrban lévő
ballaszt tartály fedelét felnyitva fény szűrődött be alulról, s kisebb halak
úszkáltak a tartály vizében, csalhatatlan jeleként, hogy hajónk lékesedett.
Emberünk talált is kisebb lyukakat, ideiglenesen befoltozta őket az útra, mivel
az már rögtön kiderült, hogy a dakari hajójavító felszereltsége nem megfelelő
hajónk javításához. Megállapítást nyert, hogy a fenéken, a bordák között
benyomódott a lemez, keletkeztek apró lyukak, a kormánylapáton is találtak
sérüléseket, és a hajócsavart sem ártott alaposabban átvizsgálni. Aggódtak,
talán a hajógerinc is deformálódott, be kellett volna mérni, de ehhez a helyi
javító műhely kevés volt. Hova tovább? Las Palmasra, mint a legközelebbi,
komolyabb hajójavítóba!
összecsomagolt, búcsút vettek tőlünk, jó szakemberek voltak, nekik
köszönhettük, hogy újra úszott a hajó, emberileg is közel kerültek hozzánk, még
kifejeztük reményünket, hogy ismét látjuk egymást, no persze nem a zátonyon,
hanem valamelyik amszterdami kiskocsmában. Hazakészülődtek, de nem volt
szerencséjük. Érkezett egy fax, Indiában kigyulladt egy fúrótorony, ott
számítottak rájuk.
Trieszt, érkezés, feleség
2014 február 28. | Szerző: Seafalcon
A boldog pillanat: a barba hívat, megvan az engedély, jöhet a feleségem kikötői látogatásra. Még a Földközi tengeren járunk, de megy haza a távirat: valószínű érkezés december 30, készülődj!
És ettől kezdve mind a négyen, akik lehívták az asszonyt, hogy együtt ünnepeljük az 1976-os szilvesztert, izgulunk: megérkezünk-e időben?
Az idő jó, az előre jelzett ütemben haladunk, már Matapan közelében vagyunk, már az Adria bejáratánál, Otrantónál hajózunk. Vidáman kormányzunk, s a duma témája persze a várható érkezés.
Már csak egyet kell aludni!
Érkezés holnap reggel, minden terv szerint, már elment a távirat is: holnap érkezünk, indulj! A Dlugi otoknál járunk, a vonat vajon merre lehet? A rijekai öböl bejárata, már az olasz határon kell lenniük…
– Gyerekek, lelassítunk – jön a barba a hídra. Nem akarok kora hajnalban érkezni. Nyolcra lőjjük be az érkezést, szépen megreggelizünk, és manőver.
– Oké… legalább nem kell korán kelnem… – mondanám, ha kérdezné. De nem kérdezi, ő a parancsnok, ő dönt.
Reggel hatkor kezdem az őrséget. Háromnegyedkor jönnek kelteni.
– Még két óra, és kikötünk… – mondom magamban, és kilépek a fedélzetre.
A szél őrülten fúj. A hajó bukdácsol, mint a veszedelem, alig tudok előre menni a kormányállásba.
– A rohadt életbe… a jó kurva életbe! Ránk tört a bóra reggel ötkor! Most aztán leshetjük, mikor érkezünk… – az elsőtiszt szentségel, pedig ő nem is várja a feleségét!
Úr Isten! Most mi lesz? Azonnal elkapott a harctéri idegesség.
– Mikor érkezhetünk? – kérdezem remegő szájjal.
– Ha így megyünk, tíz körül…
Tekerünk, a főgép persze már két órája teljes erővel üzemel. Ilyenkor, ha rossz idő van, nincs nappali munka, a váltás is a hídon. Percenként nézem a térképet, mintha az segítene… Figyelem az elsőtisztet, a hajóhelyet jelentő pontok csigalassúsággal közelítenek Trieszthez.
A bóra helyi, északi szél. A hegyekről zuhan a városra. Rázúdul a békés tengerre, és pillanatok alatt felkorbácsolja. A szél gyakran eléri a 160 kilométeres óránkénti sebességet, ahogyan lerohan a hegyoldalon.
A Cegléd küzd a hullámokkal, és ha lassan is, de egyre közelebb a város, a világítótorony.
Feljön a barba a hídra.
Meg tudnám fojtani egy kanál vízbe. Nem is köszönök, csak morgok valamit a bajszom alatt.
– A rohadt anyád! Te szemét! Mi a francnak kellett lassítani? Miért nem volt jó az ötórai érkezés, akkor már ki lennénk kötve! Most lesz dél is, mire part mellé kerülünk. A vonat meg már régen bent van!
Szólni, persze nem szólok.
A parancsnok a kikötőt hívja:
– Trieszt Port Control, itt a Cegléd. Itt a Cegléd.
Mint derült égből a villámcsapás.
A kikötő lezárva.
A révkalauz szolgálat felfüggesztve. Majd január 3-án visznek be.
– Ez nem igaz! Ez nem lehet igaz! – fel akarok robbanni az idegességtől. És nem lehet szitkozódni, nem lehet kiabálni, csak a fogak csikorgása hallik, a kormánykereket rángatom, mintha az tehetne a szerencsétlenségemről, a tragédiámról. Encsike itt van valahol… és nem láthatom… Ez nem lehet! Istenem, tégy valami csodát! Ez nem lehet!
Horgonyt dobunk.
Már mindenki fent van. Ákos is, ő is várja a feleségét, de csak holnap. Neki van egy napnyi reménye, de a bórát ismerve, hiába. Holnapig nem áll el. Ali, a második géptiszt a pupán szitkozódik:
– Az anyja úristenit! A rohadt életbe, miért kellett lassítani? Miért nem tudott rendesen jönni? Tél van, tudhatná, bármikor beszarhat az idő…
Szekeres Józsi, a szakács, nem ér rá a fedélzeten szitkozódni. Ő a fakanalakat csapkodja a konyhában.
Jön Béla bácsi, a hídról, de nincs semmi újság.
– Gyerekek, nincs mit tenni, a kikötő mereven elzárkózik a beviteltől.
Sápadt arcok, törni készülő fogak, ökölbe szorult kezek. A tehetetlenség dühe. A kiszolgáltatottságé.
– A barba beszélt az ügynökséggel, a feleségeket szállodába vitték, majd január harmadikán, ha bevisznek, találkozhattok velük – mondja Béla bácsi, de látom, hogy nagyon rosszul érzi magát a postás szerepében. De hirtelen felderül az „öreg” képe. – Tudjátok mit? Beszólok a 16-os csatornán. A Krumli Lajos mondta a múltkor, hogy vett egy VHF vevőt. Igaz, beszélni nem tudok vele, de ha be van kapcsolva, akkor hallja.
Krumli Lajos bácsi Bácskából elszármazott ship’s chandler. Nála vesszük a sört, bor, cigarettát, konyakot, kaját. A konkurenciát meg kell előznie, nehogy a Ligabue jöjjön előbb a hajóra, mert elviszi az üzletet. Hát neki tudnia kell, hogy mikor érkeznek a hajók, ezért a VHF rádió. De hiába a jó akarat, a remény kicsi. Béla bácsi azért felmegy a hídra, és vakon üzen a világba:
– Pista, Krumli Lajos, ha hallasz intézkedj. Itt vagyunk, nem visznek be. Nincs ivóvizünk, üres a kambúza, jön a szilveszter, még koccintani se tudunk.
Béla bácsi leteszi a kagylót.
– Ennyi. Többet nem tudok segíteni, gyerekem.
Le a pupára, elmondom, mi a helyzet.
– Rendes az öregtől, de Krumli miért hallgatná a rádiót? Tudja, hogy bóra van, nincs kikötés…
Tíz perc múlva az ügyeletes tiszt lélekszakadva rohan le a hídról:
– Barba, barba, kikötünk, part mellé állunk… most hívott a kikötő, két pilotot küldenek egy vontatóval…
– Van Isten, gyerekek, van Isten! – Ali rohan a konyhába a jó hírrel. Ákos már tudja.
Rohanás előre, előkészíteni a kikötőköteleket. Közben megérkezik a vontató, mert ilyen időben a révkalauz csónakja mit sem ér. Vitustáncot jár a hajó mellett. Közelít, aztán elkanyarodik. Nem akarja sem magát, se a hajót összetörni. és ki kell számítani a pilotnak, hogy mikor tud átlépni a hajóra. Idegőrlő játék. Veszélyes játék. Életveszélyes. Fél óra is eltelik, mire a két révkalauz a hajón van.
Óvatos manőver, sikerül, a kikötőben vagyunk, már csak ki kell kötni!
Nem is olyan könnyű!
Olyan rakpartot választanak, hogy a szél hátulról fújjon. Ha oldalról jönne, a part felől, nincs az az Isten, aki a part mellé vigye a hajót. Ha ráfújó szélben manőverezünk, rávisz a rakpartra, összetörhetünk. Kilépek a középső fedélzet takarásából, a szél olyan erős, hogy végigcsúszom a fedélzeten az egyes raktár mentén.
Összehozzuk a kikötést. Még a horgonylánccal is megkötjük a hajót.
Nincs még dél, az ügynök a hajón. Futás be a szalonba. Nem érdekel, hogy nem szokás a vizsgálatot zavarni.
– Barba, kimegyek… kimegyek a szállodába, és behozom az asszonyokat.
– De minek, Pista? Az ügynök háromkor értük megy!
Te jó ég! Hát nem érti? Az teljes három óra! Három óra veszne el az életünkből. A harminchárom napos házasságnál három óra jelentős idő. Annyit nem lehet várni!
Ali szolgálatban, és valami javítani való is akadt, hát rá szüksége van a kápónak, ha szilveszterkor nem akarnak dolgozni, Szekeres Józsinak főzni kell, csak én tudok kimenni.
– Siess, hozd be őket. A taxiszámlát közösen álljuk… – mondják.
Megkapom a lasciapassarét, a partra lépési engedélyt, és rohanás. Taxi, most nem lehet spórolni.
– Hotel Impero… – mondom a taxisnak. Át az alagúton – az új kikötőbe álltunk be –, a „Cinzano” tér, a fő utca, és már látom az állomást. Hamar ott vagyunk.
Rohanok be. A recepciónál megállítanak:
– Sajnálom, tilos felmenni! – mondja a hölgy.
– Tengerész vagyok, marinaio ungherese… a feleségem itt van. Itt kell lennie, meg másik két asszonynak. Azért jöttem, hogy bevigyem őket a hajóra…
– Jaj de jó! – örül a hölgy. – Sajnáltam szegényeket, hogy itt kell lenniük január harmadikáig. Első emelet. Siessen!
Sietek? Rohanok! Négyesével szedem a lépcsőket. Kopogás nélkül nyitok be.
– Encsi! Encsi! – kiáltom, mert nem látom, hogy az egymás mellett kucorgó, ronggyábőgött asszonykupacban hol van.
A nők felkapják a fejüket.
Magyar szó! Jézusom, itt valaki magyarul beszél!
Encsike eszmél, és sikolt: „Isti, Istikém…”, és szélsebesen röpül, és öleljük egymást és csókoljuk és csókoljuk és csókoljuk egymást.
– Khm… a Józsi?
– Ali, Ali hol van?
– Főz… szolgálat… valami javítani való akadt… Encsi… Encsike… jól vagy?
– Most már nagyon. Most már minden rendben… De hogyan? Hogyan lehetsz itt! Ez mese! Ez szebb, mint bármilyen mese! Az ügynökség… azt mondták, harmadika, harmadikát mondtak…
Amíg szedelőzködnek elmesélem, hogyan jöttünk be.
A portán a hölgy kellemes szilvesztert és boldog új évet kíván.
– Az lesz! Biztos, hogy lesz! Grazie, Buon Anno Nuovo!
Taxi, csomagok, Trieszt, kikötő, Cegléd.
Boldog férjek.
Boldog feleségek.
Amíg itt az asszony, külön kabint kapok. Ehhez egy kicsit át kell szervezni a kabinrendet, Józsi leköltözik Gézához, én fel az ő kabinjába.
Cipeljük a csomagot. Rohadt nehéz ám úgy, hogy közben Encsike kezét szorongatom! Végigmegyünk a folyosón. Valami furcsa zaj az alsó szalon felől. Halálhörgés, dübörgés.
– Jaj, Istenem, Isti mi ez? – Enikő picit reszket, itt minden ismeretlen, itt minden furcsa, életében először lát hajót.
– Nincs semmi baj, csak a Jóskát próbálják visszacibálni a lépcsőn. Mindenáron a mi kabinunkba akar menni, mert ez volt az övé… Csak kicsit be van csiccsentve.
Ez persze füllentés. Hogy úgy mondjam, a dolgok cizellálása. Mert Józsi részeg mint az albán szamár. Menni nem tud, csak négykézláb kaparja a lépcsőket, mert ketten is csimpaszkodnak bele.
– Ne fel, te hülye. Ott most a Döbi lakik. Megjött a felesége.
– Csókolom Döbi néni… – hörgi Józsi artikulálatlan hangon.
Encsi bemenekül a kabinba.
– Ne félj, nem rossz srác. Holnapra kialussza magát, és passz. A légynek se árt.
De látom, nem teljesen győztem meg az asszonyt. Hát muszáj megvigasztalni.
Csókok és vigaszok…
Hiába magyarázom, Encsi csak nem akarja elhinni, hogy senki nem harapja le az orrát.
Csak akkor nyugszik meg, amikor reggel a szalonban mindenki udvarias, mindenki szolgálatkész, mindenki kedves. Ahogyan az a tengerészfeleségnek kijár.
És persze Józsi se részeg.
A MV Lyubov Orlova után bulvárkodtam és…
2013 október 24. | Szerző: Seafalcon
… megint sírni tudnék a bulvár újságíró slendriánsága, hozzá nem értése, és félretájékoztatása miatt.
Helyesbítek: ezek a micsodák nem újságírók, hanem legfeljebb izék…
Az úgy kezdődött, hogy megkeresett Kránitz Balázs szerkesztő a Kossuth rádió Közelről című műsorához egy interjúra. Pesten voltam, ahol sajnos nincs internet, tehát látható, hogy a világ háta megett van (Akához képest, ahol dróton dzsal az infó…). Hazajöttem, és tájékozódtam. Ezt találtam mindössze magyarul:
A cikk összefoglalja amit tudni kell róla, de ha elolvasod, akkor a “Március óta semmi nyom” bekezdésben amit összezagyvál az:
1. Ha laikus vagy, akkor tudd, hogy észveszejtő baromság.
2. Ha tengerész vagy, akkor kívánok kellemes röhögcsélést…
(Tudod, a gyengém az EPIRB és annak az működése…)
Itt a Wikipédia szócikke, amit nem szeret a bulvár, mert ezt nehéz félremagyarázni, bár egy bulvármédiásznak ez semmiből sem állhat.
Egy valami fenemód izgatja a fantáziámat, jelesül az, hogy a következő mondatot melyik okos ujjából szopta a szerző: “Február végén és március elején két alkalommal is jeleket fogtak az Orlova két mentőcsónakjáról.”
Édes jó Istenem, mikor következik el, hogy egy ilyen nagy tudású és tapasztalt mediász azt mondja a tükörbe:
– Tengerész vagy Pétör? Nem? Akkor mi lenne, ha megkérdeznél egyet, hogy amit nem tudsz, azt megmagyarázza?
2013. október 25-én 16.00-16.45 között lesz hallható az interjú a Kossuth Rádióban.
Keresztelő az Indiai-óceánon
2013 május 29. | Szerző: Seafalcon
mozgott a hajó, legfeljebb ha öt, hat méteresek lehettek a hullámok. Naponta jött az özönvíz, a trópusi zápor; de mindez nem akadályozott meg abban, hogy ne készülődjünk a keresztelőre. Nem az igazi, egyenlítői volt, a parancsnok úgy döntött – javítandó a közhangulatot, – hogy az új embereket, akik még nem jártak az óceánon, vessék alá eme tortúrának. Új forgatókönyvre nem volt szükség, megtette az előző. Mindössze verseket kellett fogalmazni, személyre szabottakat, felújítani a jelmezeket, újakat kreálni, s megbeszélni a szereposztást. Összeállt a stáb, mit lehetne még kitalálni, módosítani? Előkelő szerepet kaptam, Sellőként, – aki nem más, mint Neptun felesége, – borzasztottam a nagyérdeműt. Jelmezem már készen volt, sminkem készítéséhez hasznos tanácsokat adtam a hajón lévő egyetlen feleségnek, aki vállalta orcám elcsúfítását. Szemhéj kékre, orcám pirospozsgásra festve, szépségtapasz, pofikámon, hatalmas műszempillák – ez utóbbiakat tőle kértük kölcsön,
Szingapúrban visszavásároltuk, – valamint ajkaim kirúzsozva. A cél az elborzasztás volt és ez tökéletesen sikerült. Förtelmesen nőies voltam. Halfarkam az uszonyokkal készen állt, egy kis damil segítségével ügyesen tudtam
csapkodni vele. Némi kályhaezüsttel újítottam fel a színét. Műkeblem is kiállta a próbát, nem kellett újratömni. Mellemen trikó feszült, rajta két hatalmas mancs árnyképe, éppen a domborulataimon és egy vérző piros szív. (Mivel kevés hely maradt, inkább a hasam táján dobogott ez a szervem.) Hajam copfba fonták, két piros masnival ékítették.
 |
| A fotó illusztráció, készült az MS Székesfehérváron 1976-ban a Vörös-tengeren (Székely István felvétele) |
magukkal a szakácsnőiket – és bizony a receptemmel alulmaradtam mind ízben, mind illatban.)
stáb: Neptun, a trónján, hatalmas szigonnyal kezében, kopasz fején korona billegett, testét különféle tengeri szörnyekkel ékített fehér tóga fedte. Szakállat nem kellett ragasztania, sajátja is bőven elegendő volt szerepének
interpretálásához. Túl sok szövege nem volt, pár mondattal felszólította a parancsnokot, adja át néki a hajót, majd a „Csillagász” vette át a szót. Ő volt a társulat frontembere, egy igazi showman, a szónak mestere, aki minden előre
nem látható szituációban feltalálta magát. Talpig fehér lepedőbe öltözött, ráfestettük az egész csillagos eget – negatívban. Fehér alapon fekete csillagok. Csúcsos papírsüvegét csillagjegyek ábrái díszítették. Mellkasán hatalmas távcső lógott, két borosüveget illesztettek össze ügyesen, tartalmából időnként kortyolgatott. Kezében feltekercselve az egész forgatókönyv, szövegek, a versek, szónoklatok sorakoztak a pergamenen. Szólította a pogányokat, felolvasta a nekik íródott verseket, akik térdre roskadtak Neptun előtt, elrebegték felajánlásukat, hogy megváltsák porhüvelyüket a várható kínzásoktól. Nem tudtak annyi italt ígérni, hogy megússzák. (A parancsnok jó előre kikötötte a két karton sörös penzumot, akármennyit is vertünk ki a jelöltekből.)
céljából. Ezekből én is részesültem, aki ott hevertem egy nyugágyon, párom mellett. Szerepem mindössze a kézcsókra korlátozódott, de ebbe mindent belesűrítettem, amit elmém kitalált. A tengeri isten utasítására szerecsenjeink kísérték a pogányokat az első megmérettetés színhelyére, ahol az „Orvos” várta, hogy kikúrálja őket mindenféle szárazföldi nyavalyájukból. Ez lebilincselő élmény volt, és ezt szó szerint kell érteni, mivel a műtőasztalra fektetett pogányokat láncokkal akadályozták meg a szökésben. Az itt használt eszközök mellett egy középkori kínzókamra szánalmas kis szerszámos sufninak tűnt. Az orvos fején díszelgett egy gégetükör, közepébe vezetve egy vékony cső, amelynek másik vége a hóna alatt rejtező tengervízzel töltött szódásszifonra volt erősítve. Kellemetlen meglepetés érte azt, aki – engedelmeskedve a felszólításnak – kinyitotta a száját, hogy megvizsgálják a fogait, torkát. Kapott is rögtön egy jókora fröccsöt. Gyógyító emberünknek rendelkezésére állt továbbá egy vécépumpa, sztetoszkóp gyanánt, továbbá egy gumikalapács a reflexvizsgálathoz. Többféle kenőcs, gyógyír várta a gyógyulókat, spenót, paradicsompüré, valamint különféle porfestékek formájában. A jelölt itt kapta meg az alapszínt. El ne feledjem, „Orvosunk” ruházata egy hatalmas fehér klepetus volt, – fogyott a lepedő rendesen, – teli ráfröcskölt piros festékkel. Fodrászunk a torzonborz üstököket próbálta formázni némi méz, illetve záptojás segítségével. Hatalmas lemezvágó olló himbálózott oldalán, fésűje, borotvája furnérlemezből készült. (Természetesen ezek az eszközök nem kerültek bevetésre.) Mint jó borbély, tyúkszemirtásra is vállalkozott, újabb és újabb kenőcsöket kenve a megkeresztelendők talpára. Pogányainkat az egyik színhelyről a másikra a négerek kísérték, a „Kalóz” vezényletével. A tengeri haramia ruházata is megér néhány sort: fekete szemfedő – fél szemmel nézett a világba -, hatalmas, papírból hajtogatott, fekete festékkel impregnált halálfejjel díszített kalózkalap, fakéz (papírhenger+húskampó), csíkos pizsamanadrág, térdig feltűrve, gumicsizma. Fegyvere a hatalmas, fából készült pallos volt, erre támaszkodhatott, ha már igencsak imbolygott; valamint az oldalán fityegett a kötélből font korbács. Meg kell emlékeznünk hűséges szerecsenjeinkről, akiknek ruházatára nem sokat kellett költenünk, spárgából font fűszoknya, alatta egy diszkrét fürdőnadrág, csontok a konyháról, füzérformában a nyakban, egy-egy fadárda, amivel a delikvenseket noszogatták, egyik színhelyről a másikra – ennyi volt a „kosztümük”. Színükért, a szép sötétbarnáért megszenvedtek, a kézbalzsamra kent kakaó- kávépor alaposan megizzasztotta őket. Viszont jól „fogtak”. (Félreértés ne essék, semmiféle szintetikus anyagot, festéket, hígítót, gázolajat, gépzsírt nem használtunk. Elegek voltak a természetes alapanyagok, így is néha napokig tartott a nyomok eltűntetése.)
Lecke csempészetből…
2013 március 26. | Szerző: Seafalcon
Nagyszékely István:
Két és fél kiló óra
Képzelje magát a kedves olvasó egy tengerjáró hajóra. Nehéz? Akkor csak egy hajószalont próbáljon maga elé varázsolni. Két-három asztalt, lehet viaszosvászonnal óvott, vagy kockás terítővel letakartat. Körülötte székek. Hogy milyenek? A fantáziájára van bízva… Az asztal közepén hamutartók, körben csészék várják a fél tízet, hogy megérkezzen a személyzet, és elfogyassza a délelőtti kávét. A kerek hajóablakok megmutatják a kéklő tenger egy darabját. Ha a székek alacsonyabbak, akkor a felhők bújócskájában gyönyörködhetnek. Lassan szállingóznak a tengerészek…
– Jó kávét…! – köszön mindegyik, és leül a helyére, miután töltött magának a tálalószekrénykén lévő kancsóból. Rágyújtanak, és megindul a beszélgetés… Mindig van valaki, akinek egy érdekes története akad. És mindig van valaki, aki még nem ismeri. Én egy kávészünetben hallottam ezt…
– Valamelyik kis hazajárón szolgáltam a hatvanas évek elején – kezdte a mesélő. A fiatalok kedvéért néhány szóban elmagyarázta, hogy ez a típus egy úgynevezett Duna-tengerjáró hajó volt, és Budapestig jöttek vele hajdanán. – A Közel-keleti kikötőket jártuk, az Égei-tengeren hajóztunk, de lementünk Egyiptomba is. Minden úton átkeltünk a Boszporuszon, megcsodáltuk Isztambul büszkeségeit: a Kék Mecsetet, az Aya Sofiát, a Topkapi Szerájt. Távcsővel kereste a szolgálatos matróz a Yedikulét a felső hídról, miután felaprította a gyújtósnak való fát, és a konyha mellé készítette. A kormányos addig valamelyik part menti apró házat szemelte ki, hogy arra tartsa az irányt. Alig vártuk, hogy megpillantsuk Sulina előtt a Duna végét jelző világítótornyot. Egészen Brailáig felmentünk, ha nem vittünk hazai rakományt.
Nagyon szerettem Beirutba járni. Kedveltem a bazár ezerszínű, nyüzsgő életét. Szívesen beültem a líra-lírásba egy sörre, vagy egy fél csirkét beburkoltam a Rivoli tér mögötti kis utcácskában. Fogadjunk, senki nem evett olyan isteni fokhagymamártást, mint amit ott az asztalunkra tettek! Néha, az egylírás moziba is beültem, ahol három filmet vetítettek…
Akkor Beirut még jó volt. A közel-keleti fővárosban mindig eltöltöttünk három-öt napot a kirakással. Volt idő a sétára, nemkülönben a bevásárlásra. A kikötő mellett székelt az öreg Frédi. Bementünk hozzá, vettünk fogkrémet, szappant, képeslapot, borítékot. Megittunk egy-egy sört, jót dumáltunk közben. Utána felballagtunk a Rivoli térre, s bevettük magunkat a bazárba. Mindenki az ismerős árusokat kereste. Nézelődtünk. Alkudoztunk a szöveteseknél, akkor is, ha nem vásároltunk… Felpróbáltuk a cipőket, megnéztük az aranyosok pultját, és mézédes narancsot, meg érett banánt vettünk a gyümölcspiacon. Térdig jártuk a lábunkat, de észre se vettük, hogy hány kilométert tettünk meg. Mielőtt elfáradtunk volna, az órásokat kerestük, mert az óra volt akkoriban az igazi üzlet.
Miből élt akkortájt a tengerész? Természetesen a biznyákból, az üzletelésből. Ha csúnyán akarom mondani, a csempészésből, de ezt nem szeretem. Mindenki üzletelt akkoriban, aki külföldre ment. A focisták Bécsből hozták az orkánkabátokat, nylonharisnyát, és inget. Akkor mi mért ne tettük volna…? Nem igaz? Pontosan tudtuk, hogy melyik országba mit érdemes vinni. Megvolt a piaca minden árunak: a lóbőrkosztümnek, a csetür kolornak, vagyis a négyszínű golyóstollnak. Később már kremplint – otthon jerseynek hívták – és kászenykát, kendőt is árultunk.
Tudtuk, hogy a következő út végén Romániába megyünk, tehát arra készültünk. Akkoriban igazán nagy üzlet volt a karóra. Haza a Continentalt szállítottuk, mint a megszállottak, Brailában és Galacon az Atlanticot keresték, megvesztek érte a románok. Hogy miért? Mert bár nem egy Doxa volt, de nem nézett ki rosszul. Nagyon lapos, tetszetős volt a számlapja is, tehát vitték. Az hogy egy fia kő nem volt benne, hanem a tengelyek acélba voltak ágyazva, ugyan kit érdekelt? Minket aztán nem! És ha azt keresték, mi mást vettünk volna? A bazárban szépen kivártam amíg sorra kerülök.
– Két és fél kiló Atlanticot kérek – mondtam. A turbános, bő, csíkos klepetusba bújt arab azonmód belemarkolt a pultra halmozott karórákba, és barna papírzacskóba tette a kért mennyiséget. Felrakta a kétkarú mérleg serpenyőjébe, súlyokat dobott a másikba. Amikor a mérleg két csőre egymást bámulta, lassan, le-fel hintázva, még rádobott egyet-kettőt, hogy lássam: jól megméri az árut. Ne nézzetek már ilyen bután…! Való igaz, ahogy mondtam! Az Atlantic olyan olcsó óra volt, hogy darabra nem is vitték, hanem súlyra mérték a a kedves vevőnek! Ezért is neveztük magunk között kilós órának…
A szíjakat külön kellett volna megvenni hozzá, de nem volt érdemes. Azt készítettek Romániában is eleget. Amíg Frédi boltját kerestük, hogy egy utolsó sört megigyunk, azon vihogtunk, hogy kinek ketyeg a csomagja hangosabban? A kikötőbe menet a Rivoli térhez közel volt a Falang székháza. A fegyveres őrség már tudta, hogy karóra van a táskánkban, nem pokolgépet viszünk magunkkal…
Majd elfelejtettem: akkor nemcsak az órákkal lettem gazdagabb, hanem az új divatnak hódolva, egy sötétkék bőrkalapot is vettem magamnak. Ugyanis nem is számított komoly embernek akkoriban az, aki nem ilyet viselt a fején. Tehát aznap azt is megvettem, és büszkén viseltem. Igaz, egy kicsit nagy volt, de mire való a fül, ha nem arra, hogy tartsa? Még le se konyult nagyon… Az új kalapommal, és a ketyegő táskámmal büszkén vonultam a hajóra.
Az út egyébként nem volt izgalmas, mindenkinek megvolt a maga rejtett zuga, ahova az órákat eldugta. Megérkeztünk Brailába, a dunai román kikötővárosba. Alig vártuk, hogy megjöjjenek a bizniszelők, s elvigyék karóráinkat. Igen jó pénzt adtak érte. Persze az üzletelésnek lélektana van. Ha később adom el, többet is kaphatok érte, mint az első nap. Vagy ha magam viszem ki a városba, akkor jár az ember csak igazán jól! Én óvatos voltam. Az órák felét beadtam a közös buliba, a másik felét eltettem szebb napokra. Nem siettem, mert tudtam, hogy egyhamar nem dobják el a kikötőköteleinket. Ki is raktunk, s az elszállításra váró áru is ott volt még a rakparton. Azt mondanom se kell, hogy a kikötő nem kapkodta el a munkát. Szocializmus volt, minek siettek volna?
A szabadidőmet nem szerettem a hajón tölteni sose. Inkább ülök egy padon a parkban, minthogy a szűkös kabinban bámuljam a mennyezetet. Tehát már az első délután kimentem. A kapunál a vámosok szigorúak voltak. Mindenkivel, hát még a magyarokkal! De hiába, nem volt nálam semmi, amivel megfoghattak volna. Pedig kikutattak ám…! Kivittem magammal egy húszlejest, s még vissza is hoztam belőle. Szépen feljegyezték, mennyi pézzel mentem ki, s beírták azt is a nagy könyvbe, amit visszahoztam.
Nem emlékszem pontosan, hogy az első, vagy második este történt-e? Egy padon üldögéltem, azon a téren ahol a nagy előd, Traianus szobrát állították fel, jóval később. Gyönyörű idő volt, a lemenő nap sugarai áttörték a hatalmas fák lombkoronáját. Lehet, hogy valamilyen kora délutáni előadás lehetett a színházban, mert hét körül megnyíltak a kapui, és kiözönlöttek a fiatalok. Hirtelen megakadt a szemem egy csinos kislányon.
Én is fiatal voltam, tisztjelölt, akkor végeztem el az iskolát. Így aztán nem csoda, hogy pezsgett a vérem, s azonnal felfigyeltem rá. A leányzó karcsú volt, barna hajú, és tüzes szemű. Karja telt, csípője keskeny, ölelésre teremtette a Jóisten is. Ringó, büszke járású, és kicsit kihívó… Könnyű, igénytelen, rövid ujjú, nyári kartonruhát viselt, minthogy akkoriban nemigen divatoztak az öntudatos szocialista hölgyek. Észrevett. Leült egy másik padra, s igen feltűnően ügyet se vetett rám. Aztán megláttam, hogy többször rám sandított a szeme sarkából. Odamentem hozzá, és valami átlátszó indokkal megszólítottam. Hamarosan kiderült a beszélgetésünkből, hogy magyar vagyok, ráadásul tengerész. Ő is tudott magyarul, hála az édesanyjának, aki erdélyi volt.
Könnyen összemelegedtünk, gyorsan megtudtam, hogy egy közeli vendéglőben dolgozik pincérként. Valahogy a karórákra terelődött a beszélgetés. Ő említette, hogy úgy hírlik, a mi hajónkról kerülnek ki a most feltűnt Atlantic órák. Én csak hümmögtem… Végül kibökte, hogy jobb áron átvenne párat, ha tudnék szerezni.
Nagyon gyorsan kiderült, hogy az apja hálókocsikalauz, az édesanyja pedig éjszakai műszakban dolgozik egy gyárban, így magától értetődik, hogy csak hajnalban váltunk el, s megígértem, a következő este kiviszek pár órát. Egész nap azon törtem a fejem, hogyan álljam a szavam? S kisütöttem valamit…
Délután, amint letelt a munkaidő, kicsíptem magam, és irány a város. A vámhivatalban nekem szegezték a kérdést:
– Mennyi pénzt visz magával?
– Két lejt – mutattam a zsebemben levő aprót. Beírták a könyvükbe. Amikor a következő reggel visszajöttem, megmutattam a nálam levő egy lejest:
– Visszahoztam egyet a kettőből…!
Nem tudom miért, de vámtisztviselő csúnyán nézett rám.
– Azt akarja mondani, hogy csak egyet költött?
– Spórolós vagyok… – mondtam szemtelenül vigyorogva. Délután újra megismétlődődött a tortúra.
– Hány lej van magánál…?
– Kettő…!
Erre előjött egy arany váll-lapos főfinánc, valamit beszéltek románul, persze nem értettem, csak azt, hogy rólam megy a diskurzus.
– Jöjjön csak…! – hívott a főnök angolul. Átvezettek egy másik helyiségbe, ahol somolyogva adta tudtomra, hogy motozásra került a sor.
– Állok elébe! – húztam ki magam. Kézbe vettem a sötétkék bőrkalapomat, letettem a főfinánc elé, majd letoltam a nadrágom, és átadtam a beosztottjának. A cipőmet, és a zoknimat is kikutatták. – Az alsógatya maradhat…! – mondták, amikor letolni készültem. Nem tudták, hogy a szovjet vámosoknál edződtünk, s már hozzászoktunk, hogy abba a rejtekhelybe is előszeretettel kukkantanak be. Mondanom se kell, hogy semmit se találtak. Morgolódott a főnök, de mit tehetett, elengedett.
Elmeséltem az esetet Gizának, mert így hívták a kislányt, akivel összeszerelmesedtünk. Sokat nevetett elbeszélésemen, miközben az órákat, amiket kivittem magammal, biztos helyre rakta. Nagy vacsorát csaptunk a könnyen jött pénzből. Étterembe mentünk, de nem abba, ahol ő is dolgozott. Ettünk, ittunk, nagyon jól éreztük magunkat. Még táncolni is volt kedvünk. Ám Giza egész este izgett-mozgott, kicsit furcsán viselkedett, mint aki nem találja a helyét. Kérdezgettem, mi a baj? Végül kibökte, hogy egy civil ruhás nyomozó nagyon figyelt minket. Engem ez nem zavart különösképpen. Az asztal alatt átcsúsztattam a pénzt, és így az volt a látszat, mintha Giza fizette volna a vacsorát. Másnap reggel, kérdezi a vámhivatalnok, hány lej van nálam?
– Hát mennyi lenne? Mint szokott, egy… – és elővettem, hogy meg is mutassam. Rettentő vörös fejjel írta be…
– Akkor honnan volt pénze étteremre? Vacsorára, meg borra? Ezt magyarázza meg, nagyokos! – mondta, mint aki most aztán elkapta a frakkomat.
– Ugyan már…! Hiszen nem is én fizettem! A barátnőm vendégelt meg – hazudtam szemrebbenés nélkül.
– És azt akarja, hogy ezt el is higgyem? Na tűnés, de gyorsan!
A következő alkalommal már önként mentem a motozó helyiségbe. A kalapomat megint csak a főnök orra elé tettem, majd a cipőt a kutakodó elvtárs kezébe nyomtam. Aztán a nadrágot, az inget, minden ruhámat. Még végig is tapizott! Én meg sikongattam, hogy juj de csiklandós vagyok! Persze el kellett engedniük. Ők meg ették a kefét…!
Az éjjelt megint csak a lánnyal töltöttem. Giza elmondta, hogy jártak nála a nyomozók, és az órákról kérdezték, de tőle aztán semmit meg nem tudhattak. Megvoltak a saját emberei, akik piacra dobták az árut, s addig amíg el nem passzolták, biztos helyre dugták… Reggel pedig újra a vámosok…
– Tudjuk, hogy órákat csempész a városba! De megfogjuk ám, ha a fene fenét eszik, akkor is! Jobb, ha elárulja, hogyan csinálja!
– Nem csempészek én kérem. Törvénytisztelő tengerész vagyok…! Nézzék meg, most is csak egy lej van nálam! Nem költekezem ám a vakvilágba… – mondtam, és fütyörészve besétáltam a hajóra. A szerelem egyre nőtt Gizával. Mi a fellegekben jártunk. De talán még nagyobb ütemben növekedett a fináncok dühe, egészen a csillagos égig, a számomra már-már unalmassá váló délutáni motozások alkalmával… Így ment ez egészen addig, míg elérkezett az indulás ideje.
Na várjunk csak, nem mondok igazat…! Mert az egyik délután, sajnos órák nélkül kellett kimennem. Ugyanis a második tiszttel voltam közös bizniszben. A gyógyszerszekrényben tartottuk az órákat. Volt egy jó kis rejtekhelyünk… Soha nem nyúltunk egymás dolgához, de egyik nap irtó hülyén megviccelt. Megyek délután, hogy elővegyem az aznapi tíz darabot. Leveszem a dekoritlemezt a kis üregről, hát olyan éktelen ketyegés fogadott, mint a Doxáéknál a meósteremben. Jókedvében az összes órámat felhúzta. Nem vihettem aznap magammal, nehogy a veszett tiktakolás nyomra vezesse a vámosokat. Egy teljes napot kellett várnom, amíg lejártak…
Az indulás előtt való éjszakán jó alaposan elbúcsúztam Gizától.
A déli órákban jöttek a főfinánc vezette vámosok! Egyszer csak hívat a parancsnok.
– Jöjjön csak, magával akarnak beszélni…
– Na, ide figyeljen! – kezdte nyugodt hangon. -Tudjuk, hogy órákat csempészett a városba, de nem voltunk képesek lebuktatni. Igazán ügyes trükkje lehet. De ha nem akarja, hogy Broasca elvtársnőnek velünk gyűljön meg a baja, akkor most szépen elmondja, hogyan csinálta?
– Ki az a Broasca elvtársnő? – kérdeztem, mert addig fogalmam se volt arról, hogy Gizának van családneve is.
– Ne játssza a hülyét..
– Nem csempésztem én, kérem…! – mondtam.
– Hazudik! Megígérem itt, a parancsnok előtt, hogy nem lesz se magának, se a barátnőjének bántódása, ha elmondja a titkát.Ellenkező esetben megkeressük a módját, hogy borsot törjünk a hajó orra alá, és a kislány is megemlegeti…!
Mit tudtam csinálni? Beleegyeztem.
– Jó – mondtam -, mindjárt jövök. Nincs maguknál véletlenül tíz darab óra, amivel bemutathatom? Mert nekem nem maradt egy se…!
Borzalmas üvöltést csapott erre a pasas, hogy ne szemtelenkedjem. Megvontam a vállam, és elvonultam a kabinomba. Felöltöztem a kimenő ruhámba, és úgy mentem vissza a szalonba. Kérdően nézett rám a fővámos.
– Motoztasson meg… – vigyorogtam. Erre ő felugrasztotta a beosztottját, és az nekem esett. Én meg ahogy a hivatalban is csináltam, levettem a kalapom, letettem az asztal közepére, aztán szép sorban átadtam a cipőm, az ingem, a nadrágom. Persze nem találták meg az órákat! Vörösödtek ám a fináncok, mint a főtt rák…!
– Hát hol a fenébe vannak…? – kiabált a főnök. – Azt mondtam, mutassa meg, hogyan vitte ki az órákat?
– Hát így! – feleltem.
– Hol vannak?
– Maga elé tettem, most is, mint minden áldott nap! – mondtam, és majdnem elröhögtem magam, amikor úgy nézett rám, mint borjú az újkapura. Erre felemeltem a kalapomat, megfordítottam, és a műbőr koptató alól kiráztam egy csomót…! Ugyanis ezek az órák olyan laposak voltak, hogy szépen, tízesével fértek be alá. Még jó, hogy egy számmal nagyobb kalapot vettem Beirutban, tévedésből!
Béla kaftán levelei 2. rész – avagy javítsunk főgépet!
2013 január 28. | Szerző: Seafalcon
Ott hagytam el a történet folyamát, hogy bár időben voltunk Sevillán, mivel vissza kellett mennünk Tanger Medbe, lett egy nap késésünk. Sajnos kehes géppel esélyünk sem volt behozni a lemaradást, bár volt egy kis szerencsénk is. Elvileg La Corunára vasárnap este kellett volna érkeznünk, de ott vasárnap fieszta volt, így a bérlő mondta, hogy érkezzünk meg hétfőn reggel 7-ig, mert reggel nyolcra rendel melósokat. Ez jól jött, mivel a portugál partoknál szép kis szembe szél fújt, a kehes gépből is vissza kellett venni, mert ütött a hajó a hullámokon. Így hétfőn reggel 5-re értünk La Corunába és elkezdtük szövögetni a terveket, illetve Zsolti, hogy Felixstowe-ban bizony szétborítja megint a gépet, kicseréli azt a hengerfejt, ami vacakol és ami miatt nem tudunk menni. Ezt azért nem tudtuk eddig megtenni, mert a meló kb. 12 óra és úgy kellene megoldanunk, hogy emiatt ne késsen a hajó, mert az veszteség a tulajnak. Sajnos sehol nem volt ennyi állásidőnk, Rotterdamban lenne, de ott jön üzemanyag, meg pénteken megtudtuk, hogy a turbót is jönnek javítani (annak is itt volt az ideje), és a regiszter is jön éves szemle miatt.
.Így reggel küldtem a levelet a tulajnak, hogy mit fogunk csinálni, a bérlőt is értesítem délután, jobb, ha felveszi a kapcsolatot velük, mert Rotterdamban lenne ugyan elég idő a szerelésre, de nem a turbóval, meg a szemlével együtt. Viszont ha a turbót kitisztítják, akkor a hengerfejet is meg kell csinálni, sőt előtte, mert különben nincs értelme az egésznek.
Na, túléltük az éves szemlét, szerencsésen. A hajó kész volt rá, természetesen, de azért pár hiányosságot találtak. No, nem sokat, meg nem komolyakat és mindegyikről tudtunk, sőt pont a szemle ideje alatt néhányat éppen kijavítottak. Azért a papírra szépen rákerült és emiatt még vissza kell, hogy jöjjenek, no meg mivel a gépet éppen szerelték, sajnos ott nem tudták végigcsinálni a szemlét. Hát, emiatt is vissza fognak jönni egy hónapon belül, de akkor már csak azokat a dolgokat ellenőrzik majd, amiket most nem tudtak, illetve azt, hogy a hiányosságokat kijavítottuk.
Zsolti is boldoggá tette a tulajt, mert a turbó ki- és beszerelése ellenére 20 perccel a rakodás vége után volt gép, így nem volt off- hire. Az éves rádiós szemle alkalmával kaptunk egy új berendezést is, az úgynevezett Watch Alarm Systemet. Ilyen volt eddig is, de nem volt rákötve a fekete dobozra, lévén 17 éves modell, meg nem volt pótlólagos hangszórója a kabinomba és a lakótérbe sem. Amikor a szerelő szerelte befele, látom, hogy köti rá a robotkormány kapcsolójára. Mondom ezt így hogy? A józan ész azt diktálja, hogy a robotra nem kéne semmi kiegészítőt rákötni, nem jó az. A szerelő megnyugtatott, hogy ez így teljesen jól van, elfogadott, mert a rendszer lényege, hogy a rendszert automata módban üzemeltessük, amikor valaki felkapcsolja a robotot, akkor automatikusan bekapcsol. Azért nekem kissé viszketnem kellett az ötlettől és igazam is lett. Indulás után ugyanis, amikor a pilot kérésére fel akartam kapcsolni a robotot, akkor az szépen tolt egy teljesen balra kormányt, majdnem legázoltunk egy tanker bárkát, meg egy másikat. Kézi kormányzással jöttem ki Rotterdamból, közben hívtam a szerelőt – hajnali négykor-, hogy mégis mi a fene van, azért kézzel végigkormányozni az utat La Corunáig nem lenne egy truváj dolog.
A jósrác mondott ezt- azt, mit próbáljunk ki, meg azt is, hogy ha semmi nem működik, akkor belezzem ki a mikrokapcsolót, ami a robot felkapcsolására elindítja a rendszert. Mondanom sem kell, hogy miután a pilot elment, nem próbálgattam én semmit, hanem rögtön kibeleztem a kapcsolót. Így a robot normálisan működött, a watch alarm meg megy manuális módban, csak a kikötőben kell lekapcsolni. Egyébként a rendszer lényege az, hogy ébren tartsa az őrséges tisztet egy erős hangjelzéssel, amit az előre beállított időintervallum után ad le. Illetve, ha a tiszt nem reagál rá, megnyomva egy gombot, akkor szívrohamot okozó hangerővel nekiáll visítani a kabinomban. Ha én sem robogok fel a hídra erre a jelre, akkor nekiáll ordítani egy harmadik helyen is, arra már a teljes személyzet felkel, és valaki csak körülnéz majd, hogy mégis mi van.
La Coruna után este nézünk egy filmet Zsoltival a kabinjában és üdítőzünk, amikor csörög a telefon, mondja Oleg, hogy jön velünk szembe az MSC Fabiola. Beszállásom óta ki volt rakva a cetli az AIS-ra, hogy még az iccaka kellős közepén is szóljanak, ha meglátják. A PD zászlós hajója, magyar a parancsnok, Zsolti osztálytársa, a Malay Tigris. Van tisztességes neve, de nem írom le, közülünk mindenki csak így ismeri; van neki egy blogja, keressetek rá a neten. Robogtunk felfele Zsoltival, hívom a hajót rádión, mondom a parancsnokkal beszélnék, ha ráér. Malay még behajózásom előtt mondta, hogy kiadja utasításba, figyeljenek minket, de azért a tisztje lekáderezet, név, születési, hely, lábméret, mielőtt felhívta volna a parancsnokát. De Malay jött és jó két órát dumáltunk, közben a két új rádiónk is túlmelegedett, de azért jó volt beszélni vele. Pár nap múlva megy haza Haburgból, alaposan megcsúszott a váltása, már otthon kellene lennie.
Na, a gép remekül meg lett csinálva, az idő is velünk volt, így a lutrira megadott érkezést nem hogy tartani tudtuk La Corunaig, de még korábban is estünk be, jó esélyt adva ezzel magunknak, hogy a déli dagállyal fel tudunk menni Sevillába és lesz egy esténk kikötve. Így is lett szépen megérkeztünk, este hatra kikötöttünk, csak a mélységmérő égett ki a folyón felfele menet, 17 évet szolgát, füstölögjön békében. Illetve csessze meg, ez a cucc nagyon kell a folyón, mert lefele jövet bizony rezgett a léc, hogy van-e elég víz alattunk, volt, de hogy mennyi, azt fedje a tudatlanság jótékony homálya.
Na Sevillán szépen kimentünk a partra. Én internetezni szerettem volna, de a Zsolti rávett, hogy menjek el vele vásárolni. Megy haza Rotterdamból, a fiának, meg a sógorának akart venni valamit. Én az ilyesmiről leszoktam, mert itt is ugyanazokat a dolgokat lehet megvenni, mint otthon, csak drágábban. Azért megígérte, hogy a vásárlás után mehetünk internetezni. Szóval vettünk a fiának egy rollert, meg autókat, a sógora meg kapott csalikat, tengerre valókat, mert nagy pecás. Majd a cápák szépen harapnak rá a Dunán. Még internetezni is eljutottam, de sajnos zárás előtt értünk oda, így csak beköszönni volt időm egy- két helyre, az olvasatlan 180 levelem közül is csak néhányat futottam át. Közben Zsolti leült a szomszédos italmérésben, ami, mint kiderült, a helyi diákság kedvelt helye, mivel minden 1€. A sör, a tinto verano is. Ez egy igen érdekes ital, vörösbort rontanak el valami szénsavas limonádéval és úgy csapolják, mint a sört. Na, mire előkerültem, addigra Zsolti túl volt kettő ilyenen, korsó méretben és szemlélődött, lábánál a rollerrel. Odamentem ahol támasztott egy ilyen asztalt, mondja, igyak ilyen vörösboros löttyöt én is. Mondom jó, elment rendelni és a sorból visszakiabált, hogy valamit nem akarok- e enni. Utána látom, hogy két kiscsajjal beszélget. Tudtam, hogy tanul spanyolul, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire megy neki. Sőt annyira, hogy a két kiscsajjal jött vissza az asztalhoz. Lehet, hogy van valami abban a 45 éves kinézetében? :Na kiderült, hogy nem a Zsolt perfekt spanyol, hanem a két lány magyar cserediák és nem hitték el Zsoltinak, hogy mi meg magyar tengerészek vagyunk. Mivel ugye Sevilla jó 70 km-re van a tengertől. Szóval odajöttek hozzám és megkérdezték, hogy igaz- e, amit Zsolti mond. Ha tréfásabb kedvemben vagyok, akkor letagadom, de így elismertem a tényt, hogy bizony azok vagyunk. Jött a következő kérdés, hogy én mi vagyok a hajón? Mondom, én lennék Isten után az első, a parancsnok. Na, erre elkezdtek vihogni, hogy ilyen fiatalon parancsnok. Tessék? Fiatalon? Nem mondom, meg voltam borotválkozva, fésülködve, meg nem is úszott fényárban a helyiség, a lányok is ittak már szemmel láthatólag, no de akkor most mi van? Kihúztam magam (hogy a pocakom ne látszódjon), hogy azért még kinézek valahogy. Viszont a két lány vihogása, meg Zsolti marhulása kb. 3 percig tudott lekötni, kifejezetten terhemre volt, fáradt voltam, rosszkedvű. A lányok le is vették, hogy nem vagyok az est fénypontja és ott is hagytak minket, ekkor kezdődött Zsolti részéről a litánia hogy miként lehetek én ilyen búval******, elrontom a jó kis dolgot. Lehet, de azt nem mondtam neki, hogy ne hetyegjen a lányokkal, csak én nem voltam a társalgásra ráhangolva.
Na, kis idő elteltével Zsoltira rájött a mehetnék, kitalálta, hogy menjünk diszkóba. Bólintottam, menjünk, bár azzal a csomaggal, ami nála van, sehová nem fognak minket beengedni. Meg ahogy öltözve vagyunk, az is cinkes. Én póló, rövidnaci, ő sem szmokingban volt, szóval nagy kockázatot nem vállaltam dologgal. Így is lett, az első helyre az öltözékünk miatt nem engedtek be, a második helyre meg a nagy doboz miatt, amit Zsolti cipelt. Ezen ő annyira felhúzta magát, hogy muszáj volt beülnünk valahová vacsorázni. Javasoltam, hogy utána menjünk el a megszokott ír kocsmámba. Hátsó szándékkal, mert ott van wifi, gondoltam megpróbálok a telefonomról netezni. Odáig azonban nem jutottunk el, mert Zsoltink meglátott a folyóparton egy koktélbárt és oda neki be kellett mennie. Nem mondom, korrekt hely volt, volt zene is és Zsolti csomagja sem volt gond, így táncolhatott is, míg én őriztem a fia rollerját. Hajnali kettő körül már nagyon mentem volna vissza a hajóra, de sajnos a kedves mestert csak három óra körül tudtam rábeszélni a távozásra, amikor közöltem vele, hogy az utolsó, általa rendelt kört kártyával fizettem ki és annyi kp van még nálam, ami a taxira kell. Még megpróbált lázadni a taxiban, hogy a sofőr vigyen minket valami night klubba, sajnos lázadása sikerrel járt és valami ilyesmi helyen kötöttünk ki. Zsolti tárgyalt a bulgár bedobó emberrel, hogy mit lehet odabent csinálni, mi az árfekvés meg a többi. Addig én félálomban bóbiskoltam a háttérben, arra riadtam meg, hogy Zsolti közölte, bemegy körülnézni, na mondom, akkor én elszívok egy cigit, de a dobozt sem voltidőm előhalászni, Zsolti már jött is vissza, mondván menjünk. Szemmel láthatólag nem volt elájulva attól, amit bent látott. A taxi még ott volt a bejáratnál, tuti, hogy a sofőr tudta, mi van odabent, gondolta megvár minket. Így fél négyre a hajón voltunk még aludni, is sikerült egy kicsit, mielőtt fel kellett kelnem, hogy a reggeli jelentéseket világgá küldjem.
Nem mondom, hogy friss és üde voltam, sok alvás nem jutott, hála cimborámnak, na de lehettem volna erélyesebb is az éjjel. Elküldtem az elküldendőket és éppen a kávémat kavargattam a hídszárnyon könyökölve, amikor egy autó fékezett a hajó mellett. Mivel vártam az ügynököt, nem lepődtem meg, de két hete mintha másmilyen autója lett volna. A kávét félrenyeltem, amikor megláttam, hogy az autóból egy GL szemléző kászálódik ki. Regiszter? Itt? Nekünk? Miért? Elolvastam minden üzenetet tegnap, azokban szó nem volt a fickóról.
Rosszlányok Vietnamban és egyéb bonyodalmak
2012 december 2. | Szerző: Seafalcon
Kécza Sanyi mesél:
Becsempésztek a hajóra két kurvát. (Ejnye Sanyi, lízinghölgyet… – a szerk.) Vagy a csónakosok hozták be őket, vagy az uszályokról kerültek be, már nem tudni. S persze, rögtön lett rájuk vevő is! Az okát igazán nem értem, hisz mindenki tudta, a következő kikötő Manila, ahol a filippínó lányok bőven mérik a bájaikat, és még szépek is, illúziót keltők. A legénység java része már jócskán túllépett a húszas évein, amikor tudvalévő, hogy még a fiúk fülén is folyik ki a …tesztoszteron. Az egyik lányt láttam, mit mondjak, sokat kellett ahhoz inni a helyi bandzsa szeszből, a lui-muiból, hogy valaki szépnek lássa. (Állítólag a barátnője még csúnyább volt.) Nincs rájuk jobb szó, mint két szakadt ribanc került be a hajóra. (Náluk sokkal szebbek számolták a lisztes zsákokat a fedélzeten, akik, sajnos, megközelíthetetlenek voltak.) És ez a két dajna kabinról kabinra szállt, mint két rosszéletű pillangó! Vietnami őreink kihesszelték a jelenlétüket, azon voltak, hogy elkapják őket. Mivel a kabinokba nem mehettek be, állandóan a folyosókon császkáltak, hátra horogra kerülnek a lányok. Mindenütt persze nem lehettek ott, így lassan végigvándoroltak a matrózsoron, gépészsoron a csajok, kegyeikbe részesítve tucatnyi tengerészt, természetesen némi kemény valutáért. És a higiénia? Miután a kabinokban nem volt sem WC sem zuhanyzó – csak mosdó –, a folyosóra sem mehettek ki … a fantáziára bízom, hogyan végezték a kis – és nagy dolgukat.
 |
| Ehhez hasonló – csak jóval nagyobb vasbeton uszályokba rakodtunk annak idején Vietnamban |
A két lány a „néger szint” titka volt, nem verték nagydobra a felsőbb szinten lakóknak. Mégis ott történt a baj! Az egyik tisztjelölt, miután kellő mennyiséget fogyasztott a helyi italsajátosságból, úgy érezte, nőre van szüksége, így körülnézett lent. Rálelt az egyik „kincsre” és gondolta, felviszi magához egy kis etye-petyére. Messzire nem jutott, a lépcsőn lecsapott rájuk az éber őrség, és a kabinjukba toloncolták a rosszlányt. Botrány már volt addig is elég, ki kellett sütni valamit, hogy elkerüljék a nagyobb bajt. (És ilyenkor szoktak a kis bajokból nagyobbak születni!) Ha a katonák jelentik reggel a határőrségnek a történteket, vizsgálatot rendelnek el, a hajót megbüntetik, akár még az embercsempészés vádját is a nyakukba varrhatják! (Ne feledjük, akkoriban Vietnam is a szocializmust építette, ráadásul a hadi változatát.) El kell tehát távolítani a két kurvát, és akkor nincs „bűnjel”. De hogyan? Megvan! Az éjszaka leple alatt kiviszik a partra a csajokat, és mehetnek isten hírével! Igaz, hogy kikötőben csak a hatóságok engedélyével lehetett letenni a mentőcsónakot, kijárási tilalom volt érvényben, de szegtek meg már hasonló szabályokat! Mondjuk, ehhez a tervhez be kellett avatni egy – két gépészt, az ügyeletes tisztet, de megoldották. (A parancsnok ebből kimaradt – egyelőre.
Igen ám, de hogyan szabadítsák ki a foglyot? Pillanatok alatt megszületett a terv, behatolnak a katonák kabinjába, lefegyverzik, lefogják őket, és a csajokat kiviszik a partra az addigra vízre bocsátott csónakkal. (Megjegyzem, gőzerővel folyt a rakodás, a hajónk két oldalán ott sorakoztak az uszályok, tele rakodókkal…) És a terv realizálódott! Csónak lent, motorja beindítva, az egyik menekült már bent ült, mikor a legénység markosabb tagjaiból összeállított kommandó betört a katonákhoz. Lefogták őket, pisztolyukat elvették, a tárat kivették a fegyverekből, és a csajt kimenekítették. Fél órát számoltak a partraszállásra, és a visszatérésre, addig kellett őrizni a katonákat. Még bevittek nekik két vodkás üveget, az egyikbe hagytak is némi italt, hogy bizonyíthassák, részegek voltak az őrök. Azok persze nem hagyták magukat, küzdöttek, ordibáltak, amit megunt szakácsunk – ő volt az egyetlen vietnami méretű a sok drabális tengerész között –, és a kis emberek bátorságával szájon vágta a legjobban kiabálót. Hirtelen csönd lett, a vietnami tért magához elsőnek, felkapta a pisztolyát, nekiugrott az ajtóban álló matróznak, és máris kint termett a folyóson. Rohantak utána, de nem lehetett elérni, úgy szedte a lábait az apró ember. Felrohant a fedélzetre, és …utána lőtt a távolodó csónaknak! Ugyanis a fegyver csőre volt töltve, hiába vették ki a tárat, egy golyó még maradt a csőben! A fiúk rávetették magukat a hadfira, visszacipelték a kabinba – most már tüzetesebben átnézték a fegyvereket –, és vártak. Várták, hogy visszatérjen a csónak. És az nem jött! Letelt a félóra, egy óra…csónak sehol! Már mindenki a legrosszabbra gondolt, elsüllyedtek, valakit eltalált a lövedék, letartóztatták őket a parton…azután, két órás várakozás után lassan előpöfögött a mentőcsónak a sötétből. Kiderült, a csajokat sikeresen partra tették, de visszafelé ráfutottak egy zátonyra, és csak az érkező dagály tudta leemelni őket.
A katonákat szabadon engedték, azok persze rögtön a hajórádión akarták hívni a partiakat, ami megtagadtak tőlük, Végül a csónakosokkal üzentek ki, milyen csúfság esett meg velük az éjszaka. Addigra már hajnalodott, és kénytelen, kelletlen, szembesíteni kellett a parancsnokot az éjszaka történtekkel! (Más verzió szerint végig tudott mindenről, belegyezett a tervbe.) Reggelre azután mellénk állt egy őrhajó, katonák szállták meg a hajót, a parancsnokuk felment a kapitányhoz. És hogy ott mi történt, homály fedi! Azaz sejthető, miután kisvártatva, cigarettás és viszkis kartonok vándoroltak le az őrhajóba. Délután persze hajógyűlés, lebaltázás. A legfőbb bűnös, a tisztjelölt, fegyelmit kapott, eltiltották a partra lépéstől az amszterdami érkezésig, és egyben kötelezték, hogy vásárolja meg a hajónak, amit a vietnamiak elvittek. (Tekintélyes mennyiség volt, igaz, a tettestársak beszálltak, volt ennyi betyárbecsület bennük.) És befejezésül még két „jó” hírt közölt velünk barbánk: a két csajt elkapták, és már úton is voltak egy átnevelő tábor felé. A másik: a lányok nemi betegek voltak, az érintettek számolhatnak a következményekkel.
Ez bizony beigazolódott! Manilán a kárvallottak vándoroltak ki az orvoshoz, mindegyikük megfertőződött. Kaptak gyógyszert, és jó pár hétig oltogatta őket a második tiszt, hogy azután még Amszterdamba is várjon rájuk egy kontroll (Sajátságos, trópusi fertőzést kaptak, volt, aki még itthon is hetekig bejárt a Szent László kórházba.) Drága koitusz volt!
Hogy miért írtam minderről kívülállóként? Mert a 8-12-es őrséget adtam, és történések idején mélyen aludtam, a hölgyekkel sem volt dolgom. Csak másnap értesültem a történtekről, s szedtem össze ezt a sztorit az érintettektől. Nagy valószínűséggel így történtek a dolgok, bár számtalan verzió keringett még tengerész berkekben, és van, aki másként emlékszik a történetre, én emellé tettem le a voksomat.
Őmaharadzsasága, a révkalauz
2012 november 15. | Szerző: Seafalcon
Vannak olyan kalauzok, akik folyókon adnak segítséget a hajóknak, ahol a kikötő mélyen a szárazföld belsejébe települt, mint esetünkben a calcuttai, ami mérföldek tucatjaira volt található a Hooghly folyó torkolatától. Tehát adott a helyszín, kezdődjék a mese.
Pilotmesék postásról, gyerekpórázról, szülésznőről, halászokról – MV Lys Carrier 21. rész
2019 szeptember 17. | Szerző: Seafalcon
Április 12. Thamshavn, úton, Sunndalsøra. Reggel nem esett az eső, de a felhők alja elérte a főárboc csúcsát. Látványnak érdekes, aki akarja szépnek is mondhatja, csak ne kezdjen megint ömleni belőle a víz, mint tegnap.
Ám délelőtt kisütött a nap, és szép, csendes volt a víz, amikor elindultunk a következő, az első berakó norvég kikötőbe. Ugyanaz a pilot vitt ki, aki behozott. Sokat dumáltunk, hiszen az őrségem alatt végig ő volt, később váltottak, Kristiansunndnál kiszállt, egy másik hozott Sunndalsørába.
Mesél a révkalauz
Nagyon érdekelte Magyarország, hiszen még nem találkozott magyarral, és semmit se tudott rólunk. Főleg a közép-európai helyzetről, az “új országokról” és határokról kérdezett.
Aztán mesélt magáról, a családjáról. Azért került szóba, mert nagyon tetszett neki, hogy Nimród fiam beszél norvégul, és kétszer is volt Ballestrandban, egy farmon dolgozni, ahol olyan tájszólást beszélnek, amit alig értett. Északabbról, az ország derekáról származik, a svéd határtól nem messze született, bent a hatalmas hegyek között. Arrafelé is olyan dialektust használnak, amit alig értenek az ország más vidékein. Ő már egy kis faluban látta meg a napvilágot, de az apja még egy tanyán, a legközelebbi “szomszéd” húsz kilométerre, a bolt, ahol bevásárolhattak, ötvenre volt. Azon a vidéken minden talpalatnyi földet kihasználnak, ami megélhetést nyújt. A nagyapja háza egy hegyoldalban volt, meglehetős magasan. Az apjának volt gyermekkori élménye a póráz: mivel az udvar (volt vagy tíz méter hosszú) egy szakadékban végződött, a gyerekeket “láncon” tartották az ajtóhoz lakatolva, ha szülők dolgoztak, hogy el ne kószáljanak, és le ne zuhanjanak a szédítő mélységbe. A nagyapja havonta egyszer ment vásárolni, akkor egy napig tartott az út gyalogosan a boltba, vissza valamivel több, mert hetven-kilencven kilós hátizsákkal tért vissza minden alkalommal. Mint a bivaly, olyan erős és szívós arrafelé a nép…
Elmesélte, egy olvasmányélményét. Ritka manapság, aki szeret olvasni. Egy postásról szólt, aki azon a vidéken lakott, ahonnan ő is származik. Minden másodnap meg kellett tennie jó negyven kilométert a postáig, és visszafelé széthordani a küldeményeket a tanyákra, amelyek hazafelé útba estek. Kemény vidék, kemény élet!
Egy másik sztorija egy tizenkilenc éves lányról szólt:
A lány mindenáron szülésznő akart lenni. De száz éve – mert ez még az első Világháború előtt történt, azon a vidéken, ahonnan származik -, arra, hogy tanuljon, nem volt lehetőség a hatalmas ország azon vidékén. Így a lány legyalogolta a hatszáz kilométeres távolságot Oslóig, két évig tanult, majd hazagyalogolt, hogy segítse a hatalmas terület fiatal anyáit.
Elmondta, hogy két napja volt a megemlékezés a norvég halászok legnagyobb tragédiájáról, ami pontosan száz éve történt:
Szép csendes idő volt a Griptől északra levő szigetek körül. Erről az alig pár száz négyzetkilométeres területről tudni kell, hogy több mint ezer sziget található, a mi angol térképeink nem is jelölik. Nos azon az emlékezetes napon jelezték, hogy halrajok érkeztek és a halászok kimentek a tengerre. A vihar hirtelen tört rájuk, minden fokozat nélkül. Az angol azt mondja: violent storm, ennél magasabb fokozata a viharnak nincs a tengerész szóhasználatban. Egy halászhajó se tért vissza. Több mint száz család maradt férfi nélkül ezen az Isten háta mögötti vidéken. Akkoriban kezdték a gépesítést, alig pár hajó rendelkezett motorral, a többi vitorlás volt. Természetesen a motorosok is elpusztultak.
Ő maga (a révkalauz) is e környék lakója. Egy kis szigeten él, van vagy hatszáz lakosa. Egy kb. négyezer főt számláló körzet központja. Nyugodt, szép hely, mondja.
– Chief, itt élek tizennyolc éve, de még egyszer se zártam be a lakásom ajtaját! Akkor se, ha elmegyünk, és nincs senki itthon. Itt soha el nem tűnik semmi, itt mindenki mindent szemmel tart. Ha idegen érkezik a szigetre, még el se hagyja a kikötőt, már mindenki tud róla. Ha rendőr jön, nem tud megfogni senkit jogosítvány nélküli vezetés miatt, mert mire kiérnek, minden gyerek leteszi a kismotort. Többnyire jogsi nélkül használják, teszi hozzá nevetve. Bűnözés nincs, persze apróbbak előfordulnak, mint például a gyerekek bagóznak (ez aztán a bűntény, mondom én!), de drog semmi! – emeli fel a mutatóujját. – Az öregek sincsenek magukra hagyva – folytatja -, a szomszédok, az ismerősök látogatják őket, vagy ha nem érnek rá, akkor naponta egyszer biztosan telefonálnak. Persze ennek a nyugodt életnek megvan a hátulütője: mindenki mindent tud a másikról. Nincsenek titkok…
Kérdezem az orvosi ellátásról.
– Négy doktor dolgozik a körzetben. Ez elég. Van egy mentőhelikopterünk, ez privát szolgálat, de fizet bele a társadalombiztosítás is. Személyenként és évenként háromszáz koronába kerül egy embernek, de megéri. Az apámnak négy éve kilyukadt az aortája, ha nincs ez a szolgálat, ma halott lenne. A hívás után 12 perccel már a gépen, orvosok keze között volt az öreg, és megmentették. Azt mondták, ha öt perccel később jönnek, akkor ma nem él. Ez az eset jelentősen hozzájárult, hogy majd mindenki fizeti az éves hozzájárulást.
– Úgy tudom, Norvégia Magyarországról több száz orvost vár, kiadtak munkavállalási engedélyeket. – mondtam, és érdeklődve vártam a válaszát.
– Itt délen, nem hinném, hogy szükség lenne rájuk, bár nem tudok a gondról, magától hallom először. Valószínűleg északra várják őket, ott tanult szakemberekben nagy hiány van. Mert az Isten háta mögötti vidék, senki nem akar oda költözni. Kemény az élet, még a modern technika mellett is.
Este tizenegykor kötöttünk ki.
Oldal ajánlása emailben
X